Volt nekem egy kedves mentorom, kinek mindazt, a mit valaha jó volt
bennem, köszönhetem. (A rosszat a saját rossz fejem szerezte magának.)
Első filozofiai és költészeti tanárom volt a révkomáromi gimnáziumban
Vály Ferencz; édesatyja a hozzám teljes szeretettel ragaszkodó rokonaim
egyikének, Pethy Vály Mária özvegy tanárné unokahugomnak, kinek
arczképét akkor festettem le, a mikor még ölbeli baba volt. Ha írnék
valaha regényt, melynek hősnője a gyermeki, a hitvesi, a rokoni szeretet
mintaképe, a nemes önfeláldozás, a szigorú erkölcs, a végtelen türelem,
a szenvedésekben való állhatatosság tökéletes alakja: akkor csak az ő
élettörténetét kellene híven leírnom. Csak azért habozok vele, mert ő
nem szereti, ha beszélnek róla.
Nagy kamasz voltam, mikor a pozsonyi liceumból hazakerültem. A régi
iskolatársakat mind együtt találtam otthon. Huszan voltunk; mind el
tudnám mondani a neveiket; volt olyan, a kinek már bajusza is ütközött.
Két év óta, hogy nem láttuk egymást. Az új klasszisban úgy híttak
bennünket, hogy «rhetorok». Hallottuk, hogy új professzor jött az
iskolánkba Pápáról. A «Veni Sancte» előtt belépett a tanterembe, a hol
összegyűltünk. Széles vállú, izmos termetű férfi volt, símára borotvált
arczczal (felszentelt lelkész volt), de gavallérmódra felbodorított
gesztenyeszín hajfürtökkel, élénk piros arczszíne, vékony ajka s villogó
szeme volt. Ezzel a szóval üdvözölt bennünket: «domini!»
Domini? Urak? – Hát nem «pueri» többé? Nem «nebulones», a hogy eddig
ismertek bennünket, hanem «urak».
S hogy úri rangunk aktualitását megértesse velünk, mindjárt a
klasszifikáláson kezdte.
Hát a megelőző tanévekben az volt a klasszis rendje, hogy a konrektor
meg a szubrektor engem ültetett az első helyre, a másodikra pedig Szikra
Ferkót. Ez már csak természetes volt. Egyforma eminens tanulók voltunk
mind a ketten; de az én apám fiskális, a Szikra Ferkó pedig szegény
özvegyasszony fia, hát csak nekem kellett az első helyen ülnöm.
Az új professzor alkotmányos szokást hozott be. Maga a klasszis döntse
el titkos szavazás útján, ki érdemes az első helyre, ki a másodikra? S a
beadott czédulák az első helyre egy szavazattöbbséggel a Szikra Ferkót
érdemesítették, a második helyre egyhangúlag engemet. S ez a kandidatura
és sorsolás minden hónapban megújíttatott; néha én is bekerültem
elsőnek. Választó polgárok voltunk, a mi önérzetünket nagyban emelte. Ez
volt az első népképviseleti választás Magyarországon.
Még abban a hónapban egy igen szomorú helyen volt soha el nem felejthető
találkozásom az új tanárommal: atyám sírjánál. Ő tartotta (szép selyem
tógában és palástban) kedves halottunk felett a végbúcsúztatót.
És azontúl aztán énnekem nagyon sokszor ki kellett mennem a temetőbe.
Nem eszményítem a dolgot. Nem a kegyelet vonzott oda, hanem a hivatás. A
humaniorák tanítványai képezték a «harmoniát». Ez pedig arra való volt,
hogy a halottakat énekszóval kísérjék ki az Isten kertjébe. E kötelesség
alól senki sem vonhatta ki magát. Nekem tenor hangom volt, Tóth Ferkónak
nőies althangja, Szűcs Sándoré basszus; Goda Sándor volt a kontra. Ma is
mindent tudok még, a mit akkor tanultam: zsoltárokat, dicséreteket,
gyászhimnuszokat, aztán népdalt, harczi riadót, hazafias zsolozsmát. Egy
nap egy éjjel nem volna rá elég, hogy mindazt végig énekeljem. Ezekre
mind Vály Ferencz mentorom tanított, gitárral a kezében. A gyászéneknek
azonban jutalma is volt: a közönséges halott után kaptunk fejenkint két
garast, előkelő halott fizetett fényes ezüst pénzzel.
És én a’mondó vagyok, hogy sohasem kell gyerek kezébe ezüst pénzt adni.
A rézpénz ártatlan _barom_, de az ezüst már nagy _marha_, az
szertelenkedésre csábít. A kinek ilyen ezüst huszas hullott a markába,
mindig a zsebében tartja a kezét, azon tanakodva, hogy mi mindent
lehetne azzal elkövetni?
A legelső természetesen a kártya.
A piaczon volt egy borbély műhely; abban lebzselt egy pákosz
borbélylegény, a kivel kutyu-pajtások voltunk. Mikor a temetésről
visszatértünk, egyenesen berukkoltunk a borbélyműhelybe s ott aztán késő
estig játszottuk a «czapári-czvikk»-et. Otthon persze azt hazudtuk, hogy
nagyon sokáig tartott a búcsúztató. Ez már egészen megszokott dolog
volt.
Egy «szép» reggel aztán, a mint a csengetyűszóra helyet foglaltunk a
padokban, nyílik az ajtó s belép rajta a professzorunk. A kezében hoz
egy jó szívós fűzfapálczát. Szemeinek tüzéről, orrczimpái lüktetéséről
láttuk, hogy itt baj lesz. Egyenesen odajött hozzám. Vesztemre akkor
éppen én voltam az első helyen. Nem mondta azt, hogy «domine», diákul
sem beszélt, hanem tegezve szólt hozzám magyarul: «Voltál a
borbélyműhelyben?» – Én mentegetni akartam magamat: «Csak háromszor
voltam», de már akkor a hátamon volt a három. Utánam jött a Szikra
Ferkó, az is hármat kapott a fűzfából; aztán végigpüfölte az egész
klasszist; egy sem maradt veretlen; olyan sirás-concert volt ott, hogy
sohasem hallottam szebbet. S ezzel kiűzte belőlünk heroikus kúrával a
czapári-czvikk ördögét. Az Isten áldja meg érte! Bár még egy negyediket
is húzott volna a hátamra, hogy a tarokkozás ördögét is kiverte volna
belőlem.
Én azután e télen nagy beteg lettem; hagymázt, tüdőgyuladást, kanyarót
kaptam; majd itt hagytam ezt a szép világot, a jó Eszter néném
ápolásának köszönhetem, hogy itt maradtam: professzorom is minden nap
meglátogatott. (Így lett aztán a családunkhoz csatolva.)
Tavaszra kelve aztán egy radikális eszmét valósított meg a
professzorunk, a mivel bennünket, esendő fiatalokat a léhaság útjáról
eltérítsen. Kertet alakíttatott velünk. Az iskolának volt egy rengeteg
nagy udvara, melyet, a hol kikövezve nem volt, ellepett a székifű meg a
kutyakapor. Abból egy nagy darabot kisajátított a számunkra. De annak
kerítés is kellett. Hát mi diákok nyakunkba vettük a várost, sorba
jártuk a felekezetünk potiorait, a fakereskedőket s itt egy pár huszast,
amott deszkát, léczet rekvirálva, megcsináltuk a pompás jó kerítést, a
telket felosztottuk magunk között egyenlően, kiki felásta a magáét; a
kinek nagyon homokos rész jutott, nem restelt talicskával kimenni a
«czigány-mező»-re s onnan hozni el a jó televény földet; magam is
végigjártam taligával egynéhányszor az utczát, nem szégyenlem bevallani.
Összehordtunk aztán innen-onnan mindenféle virágpalántát, a
kikanyargatott virágágyakat beszegélyeztük tengeri fűvel, a minek szép
virága van; a kert végébe ástunk víztartó cziszternát, melybe csatornán
át bocsátottuk a vizet a szivattyús kútból s nyár derekára oly pompás
kert díszlett az iskola udvarán, hogy annak csodájára odajárt a
templomlátogató népség. Ott töltöttük mind valamennyien az üres időnket,
nekivetkőzve, gyomlálva, kapálva, öntözve, gyepágyainkon pihenve;
később, hogy az elültetett baraczkmagok kikeltek, a csemeték beoltását
próbálgattuk s a füvészetbe tanultunk bele, virágszárítással. De sok
gyönyört köszönhetek én az én jó mentorom virágos ötletének; három évig
tartott ez az idilli öröm.
Még most is köszönöm. És sok más egyebet. Hogy ifjú éveimet úgy tudta
beosztani, hogy egy órám se veszszen kárba. Tanulás, munka, testedző
mulatság váltogatta egymást s az mind élvezet volt.
Azóta sok minden elmúlt. Maga a komáromi kert is, az iskolával együtt.
Csak kettő maradt meg, a mit az én kedves mentorom ojtott a vérembe: a
_poézis_, meg a kertészet.
A költészet is lehet, hogy kialszik egyszer. Lehet, hogy el fognak
felejteni, mint költőt; de az én szép fáim minden évben ki fognak
zöldülni újra s hirdetni fogják, hogy «kertész» voltam…