(1890.)
Az én szülővárosomnak, Rév-Komáromnak van egy szigete, mely csaknem
olyan hosszú, mint maga a város, s szélességében is kétszer akkora, mint
a Margitsziget. A közlekedési út ezen visz keresztül, a Duna városfelőli
ágán dobogóhíddal, az Ujszőny felőlin hajóhíddal volt összekötve. Még én
emlékszem a «repülőhídra» is, melynek hosszú sor bárkákhoz erősített
lánczán, mint egy óriási órainga járt a hidas egyik parttól a másikig.
Ez a nagy sziget még a század elején puszta rekettyés bozót volt: a
második évtizedben támadt az akkori magistratusnak az az életrevaló
gondolatja, hogy a kétszáz holdnyi területű szigetet parcellázza s egy
gyümölcsössé alakítja át; félhold volt a legkisebb, egy hold a
legnagyobb részlet. Az én apám is vett belőle két félholdas részletet, a
mihez jött azután még egy harmadik félhold: a mire nem akadt vevő; mert
csupa pocsolya volt; gúnyolták is érte, hogy talán halastavat akar
csinálni?
Minden vevő kötelezve volt a kertjét még abban az esztendőben veres
gyűrűsom-sövénynyel körülvenni, s alma, körte és szilvafával beültetni.
A város maga gondoskodott az utakról. Egy hosszú egyenes chaussée szelte
végig az egész szigetet, szegélyezve pálmajegenyékkel; azt megint két
keresztút vágta át derékban.
Ezeket a pálmafákat én mint kis fiú már mint óriásokat láttam: mikor
(lehettem három és fél éves) kivittek a szülőim a ringlota-éréskor. Ezt
is apám honosította meg; bámulták is soká a szomszédjai: hogy meri
megenni azt a gyümölcsöt, a mi érett korában is zöld marad?
Voltam biz én egy évvel elébb is a szigetben; de akkor még ölben vittek
oda. Aréna volt a szigeten: színészek játszottak benne, s engem, mint
rossz elkényeztetett porontyot, a ki nem akar az anyjától elmaradni, oda
is el kellett vinni. Arra emlékezem, hogy milyen szép kis leányka volt
az a Hivatal Anikó s hogy én belekiabáltam a darabba.
De már a második expeditiónál a saját alkalmatosságomon vonultam ki.
Hajh, milyen rettenetes messzeségnek látszott nekem annak a hosszú
fasornak a tulsó vége, mikor az innensőn bekanyarodtunk. Ott már talán
vademberek laknak?
Hajh, de szép is volt az _a mi szigetünk_. Minden ember «sziget»-nek
hítta a maga kertjét. Soha én olyan mosolygó almákat nem láttam azóta
sem. Voltak sötét, gránátveresek, a miknek a húsa rózsaszínű volt és
szamócza-illatú, aztán meg hófehérek, a miket tafotaalmának neveztünk,
aztán meg olyanok, mint a czigányleány, a kinek az egész pofája barna,
csak az orczája közepe piros. Nekünk nem, de a szomszédunknak volt olyan
almája, a minek kámforszaga volt. Huh, de féltem tőle. Hát még az a
hatalmas nagy nyári almafa, a minél az ambrózia sem lehetett édesebb,
megrakva ezer almával. Hát még azok a reine-claude fák, a mikre
nadrágszakgatás volt felmászni, olyan édes gyümölcscsel, hogy a
gyereknek az öt ujja összeragadt a levétől. Fel csak felmásztam rá, de
lejönni már nem tudtam magamtól. Úgy vettek le a fáról. Akkor aztán haza
kellett menni. A kertünk a sziget derekán volt. Mikor én megláttam azt a
hosszú jegenyesort magam előtt, elkezdtem nyafogni, hogy el vagyok
fáradva. Azt gondoltam, hogy az idén is majd ölben visznek haza, mint
tavaly. Az apám aztán segített rajtam. Levágott két hajlos fűzfavesszőt,
– «nesze fiacskám, ez az ostor, ez meg a paripa, – ülj rá, verj rá az
ostorral, majd meglátod, hogy elszalad veled!» El is vitt szépen hazáig
a vesszőparipa.
De nagy munka volt ám ezt a szép szigetet ilyen szépnek megtartani. Az
árvíz járta minden második esztendőben.
Eleinte úgy védekezett az árvíz ellen az apám, hogy feltöltette a kert
talaját. Az egyik kertünkbe ezer «kólé» földet hordatott apránkint. A
sziget végében volt még egy hosszú zátony, a melyen apályos nyárszakán
czigány aranymosók telepedének le, ott mosták hosszú vályúkban a
sáraranyat, egy ember egy héten összegyűjtött egy aranypénz-érő fémport.
Ugyanebből a zátonyból hordattuk mi kóléval (kétkerekű szekérrel) a
feltöltésre való földet. Nem gascogneád tőlem, ha azt mondom, hogy a mi
«szigetünk» _aranynyal van trágyázva!_
Ez nem sokat használt. Azért az árvíz ellepte a kertet. A hordott föld
fenékig átázott, s ha egy jó északi szél jött, valamennyi gyümölcsfa
mind délnek dült meg a jó lágy talajban.
Akkor aztán azt csinálták, hogy minden gyümölcsfát körülczölöpöztek,
körülfontak magas sánczkosarakkal, hogy a vízbe ne érjen a lába. Az már
jó volt, de nem nagyon.
Végre aztán rájöttek, hogy nincs jobb védelem az árvíz ellen, mint
körülvenni az egész szigetet jó széles töltéssel. S ezt meg is
csinálták. S az lett aztán a legszebb sétaút köröskörül a sziget két
partján. Pedig nem került ám sokba. S kölcsönt nem vettek fel miatta;
sem adót nem vetettek ki érte, minden kitelt a maga foltjából. Az egész
töltés fűzfarőzse-kötegekkel volt burkolva, s daczolt azontúl minden
árvizekkel.
De sokszor elnéztem azokat a hömpölygő hullámokat, a mik zuhogva
siklottak el a megbonthatatlan fasinákon. Hogy árvíz van _odakünn_, azt
csak arról vettük észre, hogy a sziget közepén meghagyott rét megtelt
talajvízzel. Oda jártunk ki mink diákok, meg az olasz katonák a várból,
mi diákok botanizálni, a taliánok meg békát fogni. Mennyi pompás
vízinövény jött ilyenkor egyszerre a napvilágra! Olyan sárga nymphæákat,
olyan nagyvirágú sötétkék clematisokat azóta sem láttam; azt hiszem, a
kecskebékák is jóízűek lehettek.
És a komáromiaknak nem volt sem folyammérnökségük, sem gőzszivattyúik,
sem házbérkrajczár-adójuk, – még polgármesterük sem volt, mégis
megvédték azok a szigetparadicsomukat a maguk egyszerű táblabirói
észjárásával.