(1896.)
Én voltam hat esztendős, a Liza volt hatodfél.
Tehát hugom volt.
A világ minden nyelve nem tudja ezt az elnevezést visszaadni: «hugom».
S csak férfi mondhatja nőnek «hugomasszony», asszony asszonyfélének azt
mondja: «öcsémasszony».
Sok ilyen különösség van a hetumogerek nyelvében.
Úgy kerültünk össze zsenge korunkban, hogy a Lizának a nénje férjhez
ment, az én bátyám pedig megházasodott.
Az én bátyám volt a vőlegénye a Liza nénjének.
Az én bátyámat hítták Konkoly Balázsnak.
Nem emlékezem rá, hogy szebb férfit láttam volna az életben Konkoly
Balázsnál. Az a daliás termet, derékban karcsú, vállban széles; az a
gesztenyeszőke hajfürtös fej, nagy kék szemekkel, finom metszésű
vonásokkal, kunkora bajúszszal; igazi magyar őstipus, soha sem megy ki
az emlékezetemből. A mellett okos, tanult ember volt, minden, hazánkban
dívó tudományban otthonos. Szép sűrű szemöldökei voltak. Csengő hangja,
okos beszéde volt.
Aztán nekem unokatestvérem volt.
Az ő lakodalmát ünnepelte az egyesült Jókay-, Konkoly-, Pulay-család
Ó-Gyallán, a Konkolyak és Jókayak ősfészkében.
Még most is emlékszem az ott látott alakokra: pedig biz azóta elmúlt már
hatvan egynéhány esztendő.
Apám, anyám mintha most is előttem állna. Anyámnak jóságos mosolygó
arcza (soha sem láttam őt haragudni), apámnak rövid bajúsza volt,
azontúl símára borotvált arcza, magas termete. Balázs bátyám apja, Antal
bácsi, lehajlott nyakú, piros képű alak volt, az anyja kövér termetű,
gömbölyű alak; a menyasszony karcsú, sugártermetű teremtés, piros
szájjal, mélázó tekintettel: Eszter nénémnek olyan fehér volt az arcza,
mint az alabástrom s Károly bátyámnak két oldalt omlott a csigákba
tekert szőke haja a halántékain, csupa lejtés volt minden lépése, csupa
tréfa volt minden mondása.
Én pedig voltam egy kis haszontalan kölyök.
Bizony nem is érdekelt engem az egész családi ünnepélyből egyéb, mint
hogy mi lesz abból a pörkölt tortából, a mit az Eszter néném segít
felépíteni az asszonynénémnek.
Ennek az életnézetemnek az osztályosa volt a Liza. Ő volt a
menyasszonynak a kis nővére. Ő már kapott abból a papirosból, a min a
«Krisztus lábát» sütötték. Van azon még nyalni való sok. Azt ő énvelem
hűségesen megosztotta.
A Konkoly Antal-kert elég nagy volt arra, hogy abban két gyerek kedve
szerint elkergetőzhessék.
Emlékezem az óriási kantalup és cserhajú dinnyékre, a mik ott termettek.
Azok között kergetőztünk a Lizával.
A Lizának az arczára úgy emlékezem, mint azokra a Török Bálint-fajta
almákra a komáromi szigeti kertünkben. Olyan gömbölyű volt és olyan
piros.
Akkor még nem ment a fejembe, hogyan lehet az, hogy a Török Bálint-almát
őszszel leszedjük; hanem aztán csak tavaszszal tesszük fel az asztalra?
Addig nem lehet hozzányúlni.
Hát a nagy kergetőzés közben eljutottunk egy falig, melynek az alja
végig volt benőve azzal az ernyős növénynyel, a mit a botanikusok úgy
hínak, hogy «bürök».