No már csakugyan hogy ugyancsak arra a napra nem emlékszem vissza; ámbár
én voltam magam annak a napnak a hőse, a kin ha nem is a hazának, de egy
háznak a szeme függött. Úgy szedtem össze a jelenvoltak emlékezetéből
ezt a történetet.
Mert bizony történet volt: nagy és koralkotó történet. (Nem épen az én
születésem.)
Ez a szegény Magyarország nem volt már sehol, csak a Hármas Kis
Tükörben, a hol az volt megírva, hogy a fővárosa Pozsony. Miért az? Mert
ott tartják a diétát. Dehát nem tartanak diétát.
Attól a naptól kezdve, a melyen az utolsó inzurgens beszolgáltatta a
depóba a rezes fringiáját, másfél évtizeden át azt sem kérdezték a
magyartól többet, hogy «wie viel ungrisch hat garas?»
Aztán apródonkint elolvadt, elkorhadt, elpárolgott minden, a mi nemzeti.
Nem is igen bánta senki.
Az én apám prókátor volt Rév-Komáromban és a mellett árvák atyja. Mint
prókátor diákul replikázott, mint közgyám németül vezette a
számadásokat. Igen természetes.
Komáromban ugyan senki sem beszélt németül, az árvák legkevésbbé; hanem
a számadásokat a méltóságos kamarához kellett felülvizsgálat végett
felküldeni, s azt csak nem kivánhatta valaki, hogy azok az urak
tanuljanak meg magyarul. Sokkal egyszerűbb volt, hogy a számadásokat
vezessék németül. A hogy ez a komáromi archivumban ma is sorba rakva
feltalálható egész 1825-ig.
Poétái azonban akkor is voltak a magyar nemzetnek, s azoknak a munkáit
szokás volt olvasni a magyar házaknál, a mi akkoriban úgy ment, hogy ha
egy poéta tetszetős poémát költött, azt a legközelebbi ismerőse is
leírta magának sajátkezüleg, s aztán tovább adta másodiknak,
harmadiknak, mig utoljára az egész város leírta. Apródonkint aztán lett
belőle egy egész könyv: innen-onnan összeírva. Hát maga a poéta hogy élt
meg? Igen jól megélt. A mely házhoz betért, ott terítettek a számára,
ágyat is vetettek neki, nem volt semmire gondja. Ha egy várost kiélt,
ment a másikba. Ha a csizma elszakadt, a mente könyöke kilyukadt, írt
egy névnapi köszöntőt valamelyik Mæcenásnak s mindjárt volt
csizmára-mentére valója.
Az én apámnak is voltak ilyen versgyüjteményei. (Egyet ma is őrzök
ereklyeképpen.) Csokonainak minden munkáját leírta maga: ez volt az
egész világi gyönyörűsége. De nemcsak hogy leírta, hanem még
illusztrálta is. Olyan szép színes képekre emlékszem a travestált
Aeneisből meg «Karnyóné» színművéből, a miket az apám maga festett a
kedvencz poétája műveihez, hogy én ma sem tudnék olyan szépeket festeni.
Tehát mint mondám, csunya világ volt idebenn egész 1825-ig.
Ekkor bátorkodtam én születni.
Nem február 19-ikén, mint a biografusaim állítják, hanem 21-ikén. Eként
olvasható az a családi biblia belső lapján az apám írásával: «1825
február 21-ikén született egy fiucskánk, a kit megkereszteltünk
Móricznak.» Hogy miért nem kereszteltek Lajosnak, annak is megvolt az
oka. Ok nélkül nem történt az én életemben semmi.
Előttem megelőzőleg volt már két kis bátyám, a kiket mind két-három
esztendős korukban elvittek angyalkáknak az égbe; mind a kettőt Lajosnak
hítták. A keresztapáim számomra is ezt a nevet választották.
Az egyik keresztapám volt Konkoly-Thege László úr, tudós csillagász
rokonom, Konkoly Miklós őse; a másik volt tekintetes Beöthy Gáspár úr,
Beöthy Zsolt barátomnak a nagyapja: Zsigmondnak, a költőnek és kuriai
birónak az apja. Ezek azt akarták, hogy Lajos legyek.
S már most, ha én volnék Jókai Lajos, akkor már tavaly megtartottam
volna az ötvenéves esperesi jubileumomat egy derék kálvinista
nagyközségben, s most békét hagynék a közönségnek a munkáim összes
kiadásával.
Hanem hát az én kedves jó anyám nagyon szeretett. Nem engedte, hogy a
két bátyám által viselt nevet rám ruházzák: «Hátha ez is utánuk fog
menni?»
Ez a kegyes aggodalom fordította el a sorsomat más vágányra. Igy
kereszteltek meg Móricznak abban a komáromi templomban, a melynek még
akkor fatornya volt, s az ajtajának nem volt szabad az utczára nyílni.
Hogy hogy volt, mint volt? Azt én bizony meg nem tudom mondani, mert még
akkor jegyzőkönyvem nem volt, hogy beleírhattam volna: valószínű, hogy
az alatt, míg a Szombati-utczától a Vármegye-utczáig végig vittek, a hol
az a kis ház állt egy kert közepén, a melyben születtem, hangosan
protestáltam személyes szabadságomnak korlátozása miatt.
Azt is el tudom képzelni, hogy abban a kis szobában számos vendég
gyűlhetett össze a keresztelőt követő paszitára; mert később, kis fiú
koromban valami hat asszonyságnak kellett kezet csókolnom, a kiket
keresztmamának szólítottam; hanem arról a nevezetes tényről, a mit
koralkotónak bátorkodom nevezni, már a jelenvolt szemtanúk emlékezete
tesz tanúságot.
A keresztszülőkön kívül mint előljáró a városbiró is hivatalos volt a
paszitára.
No hát azt minden realisztikus író le tudja rajzolni, hogy mi történik
egy ilyen alkalommal.
Azt az ember-kandidátust, a kit a jó ropogós hóban megszállítottak négy
utczán keresztül a templomig: ott addig dönnölték, ütögették, míg
abbahagyta a sivalkodást a tiszteletes úr prédikácziója alatt; akkor
akarva nem akarva lehúzták a fejéről a gyöngyös sapakot s vizet öntöttek
rá, aztán megint visszasétáltak az _élet kútforrásához:_ hát az akkor
nagyon jól érzi magát. Megjegyzem, hogy engem maga az anyám táplált,
saját szíve vérével, nem fogadott dajka: az én ereimben hamisítatlan
Jókay-Pulay-chylus folyik (a II. Rákóczi Ferencz titkárjának, Pulaynak
utódja.) Ez mind természetes dolog.
Ekkor azután jönnek a keresztszülők. Mindegyik dug valami becses
ajándékot a mai szent napon felavatott uj eklézsia-tag pólyás vánkosába;
az egyik egy ezüst kanalat, a másik egy Mária-Terézia aranyat, a mely
négy körmöczi aranyat nyom. (Ez is megvan nálam.)
Utoljára lép oda a városbíró, tekintetes Amtman József uram. Szép
bajuszos férfiú. Ott van a háza a Szombati-utczában.
Az pedig előhúz a belső zsebéből egy nagy pecsétes levelet, s azt teszi
le az uj honpolgár vánkosára.
«Én pedig ezt hoztam ajándékul a kis fiucskának.»
Az apám átvette. Kibontja, elolvassa. Az a helytartótanácsnak a
decretuma de dato 1825. Vigesima prima Februarii (az én születésem
napja), a melyben megparancsoltatik a magyarhoni királyi városoknak,
hogy e naptól kezdve _minden intimatumaikat, számadásaikat magyar
nyelven intézzék_ az ő felsőbbségeikhez.
Ez volt az első megvillámlása az ujralobbant nemzeti lángnak jó
Magyarországon.
Az én jó apámnak a könny kicsordult a szeméből e drága okirat
elolvasására.
Tehát szabad magyarnak lennünk!
Ez volt az a koralkotó fordulat, mely véletlenül a sors intézéséből épen
összeesett az én keresztelőmmel.
Bizony mondom, hogy buzgó kereszténynyé a tisztes ősz pap keresztvízzel
avatott fel: de hazafivá az apám örömkönnyei kereszteltek meg.