Egy napon aztán változtatott a budai nagy karmester a
konczertprogrammon; nem este kezdett hozzá, hanem korán reggel.
Hajnalban iszonyú robbanásra ébredtünk fel. Ott volt a lakásunk abban a
házban, melyben most a Nemzeti Kaszinó van, mellette volt egy földszinti
ház, melyben pék lakott, a kit úgy híttak, hogy «keresztes pék». A
boltja czímerén egy fehér kereszt volt. Azt hittük, hogy ránk szakad a
ház. Cselédünk rémülettől kikelt arczczal rohant be hozzánk, alig tudta
kidadogni: «A keresztes pék»!
– Hát mi történt a keresztes pékkel?
Az történt, hogy a lecsapó bomba keresztültörte a háza boltozatát s épen
a boltja közepére esett le. A pék feleségének, ki ott ült a sütemények
között, még volt annyi ideje, hogy kifuthatott a boltból; de a következő
pillanatban már szétpukkant a bomba s a bolt két falát az utczára és az
udvarra kidöntötte. Ez közvetlen szomszédságunkban történt.
Elég okunk volt a megrémülésre.
Itt maradni valóságos istenkisértés volna továbbra. Hirtelen
összegyömöszöltük egy kézi táskába, a mi legszükségesebb volt s azután
futottunk.
– Hová?
A bombák utasítást adtak.
Ott durrogtak a magas égen kettő-három egy percz alatt. A bombapukkanás
úgy esett az embernek, mintha jól, de jól hátba ütötték volna.
Tehát csak arra felé, a hová a bombák el nem érnek.
Ezúttal úgy látszott, hogy a Nemzeti színház volt a bombavetők
czéltáblája.
Egy bomba épen a színház gazométerjébe zuhant le. Ha az szétrobban,
rombadönti és felgyújtja a színházat. Az isteni gondviselés úgy
intézkedett, hogy a gazométer épen meg volt töltve vízzel: a bomba
megzápult benne. Ritka eset, mert hisz az égő kanócz még a víz alatt is
tovább sistereg, s a bomba a tenger fenekén is felrobban. Ez az egy
megbecsülte magát.
A szétpattant bombaszilánkok pattogva hullottak a házak cseréptetőire.
Mi futottunk a Stáczió-utcza felé. Bérkocsinak híre sem volt a városban.
A Stáczió-utczában volt egy szinészbarátunknak, László Józsefnek egy
csinos háza, a hol néhanapján vidám estéket töltöttünk. Ő nála kerestünk
menedéket.
Hanem aztán a bombák megtanítottak rá, hogy ott sincs biztos szállás,
odább kellett költözni.
Utoljára találtunk a Kalvária mögött egy kis házikót, asztalosé volt,
annak kibéreltük egy szobáját s abban meghúzódtunk.
Nagy volt a rémület! Hát bizony a bombák ellenében nincs hősködés. Nem
hiszem, hogy Mars istennek is a lábaszárába ne szállt volna a bátorsága,
ha Trója ostrománál bombákkal lövöldöztek volna s Apollót sem híná Homér
«εκεβολος»-nak (messzedobáló).
Végig kellett várni, a míg a budai pasának elmúlik a bombázó-kedve.
Akkor aztán arra kellett gondolni, hogy az új háztartásban
berendezkedjünk. Az ebédet csak meg tudta főzni Gertrud királyné, de
éjszakára ágynemű kell.
Rá kellett szánnom magamat, hogy visszamenjek a Hatvani-utczai házba s a
Kalváriához vánkost, párnát szállíttassak. Csak kapok egy szegény tótot,
a ki a batyut utánam hozza. Dehogy kaptam. Mikor az ember a tenyerén
hordja a pénzt, úgy keresi a szegény embert, akkor nincs szegény ember
sehol.
Már úgy volt, hogy magamnak kell a batyut a hátamra vennem s úgy
czipelnem végig a városon, a midőn egyszerre csak betoppan a szobámba az
István.
Így hívták Nyáry Pálnak a huszárját. Egy levelet hozott Nyáry Páltól,
melyben meghív, hogy menjünk ki hozzá Nyáregyházára s maradjunk ott, míg
Budavár ostroma tart.
Soha örvendetesebb izenet nem jöhetett volna a számomra.
– A hintó ott vár a Két kék baknál – mondá az István.
Beljebb a városban volt még egy néhány vendégfogadó: a Fehér ló, a Fehér
hajó, az Arany sas, de azok már a bombajárásba estek, oda nem volt
tanácsos megszállni. A Griff épen szomszédos, a Hattyu átellenes a
Nemzeti Színházzal. Ki mert volna odamenni? – Ellenben a Két kék bak-ok
a bombák hordtávolán kívül esett, a város szélén. Siettem a nőmhöz
vissza. Átadtam neki a Schodelné levelét, melyet hozzá írt, meghíva
bennünket Nyáregyházára. Ő volt ott az úrnő.
Rögtön útra keltünk, délre megérkeztünk.
Milyen jól esett elmenekülnünk az ostromvihar pokolzengéséből! Falura!
Az áldott falura, a minek örömeit gyermekkorom óta nem élveztem, akkor
is csak rövid időre, az öreg apámnál.
Volt hát egy napom, a melyen tökéletesen megpihenhettem, nem jöhetett
utánam se bomba, se kalamáris.
Nyáry Pál és Schodelné körülvezettek bennünket a mintagazdaságban.
Milyen pompás svájczi tehenészet volt ott. Milyen merino-juhok!
Gazdasági gépek a legújabb mintára. Aztán könnyű kocsin körüljártuk a
szép nagy uradalmat. A repcze akkor virágzott, illata felverte a
levegőt, a rozs a fejét hányta, a dohányt ültették, a répát gyomlálták.
A kopár halmokat ültetett geszt koszorúzta. Gyönyörűen állt minden
vetés.
Én alig tudtam kifejezést adni elragadtatásomnak.
Nyáry Pál pedig mélabúsan mondá:
– És mindezt már nem én fogom learatni s mindebből egy esztendő múlva
nem lesz itt már semmi.
De rossz proféczia volt!
Miért kellett neki beteljesülni?
Csak egy éjszakát töltöttem az idyll és bucolica helyén.
Másnap reggel már visszatértem Pestre, nőmet otthagyva Nyáregyházán.
Visszacsalogatott a kalamáris, ez a pokol kéménye. Hisz lapszerkesztő
voltam.
Itthon hagyott munkatársam, Ludassi Mór, azzal az örömhírrel fogadott,
hogy megérkeztek már Görgeyhez Komáromból az ostromágyúk: az éjjel
megkezdik a réstörést Budavár bástyáin.
Szép kis öröm lett ennek a vége.
A budai parancsnok, a mint megtudta a magyar ostromlövegek működéséből,
hogy komolyan döngetik alatta a bástyát, annál fokozottabb dühhel
fordult Pest védtelen palotái ellen, bombái, tüzes golyói sorra
fölgyújtották a Dunasor emeletes házait, a mit azután Görgey azzal
torolt meg, hogy ő viszont fölgyujtatá a budai királyi várat.
Éjjel, nappal tartott e rémséges ágyúhangverseny.
A város lakók nélkül maradt.
Valamennyi szinész és művésznő mind oda menekült László József házához,
mely a lőtávolon kívül esett. A házi gazda barátságosan megosztotta
vendégeivel az elemózsiáját, nekem is részem volt benne. De már
alvóhelyet nem tudott mindenkinek adni.
Késő volt már az éjszaka s még egyre tartott a rombolás.
Egy szinésznőnek volt ideiglenes szállása a Kalvária mellett. Megszánt
és meghívott magához éjszakára.
Volt egy régi jó barátnője a feleségemnek, a színház komikája, Kovácsné,
az félrevont s komolyan megintett.
– El ne fogadja ön ezt a meghívást, nagyon sok pletyka és háborúság
lenne belőle.
Hisz úgy sem fogadtam volna el.
Hát hová leszek egész éjjel.
Majd leülök a Kalvária küszöbére s onnan fogom nézni a titánok tűzi
játékát.
S úgy tettem. Ezen az éjszakán a szabad ég alatt háltam s számláltam az
ágyúlövéseket.
Ezen az éjszakán lett Budapest rommá lőve.
Álomnak elég nagyszerű volt az, alvás nélkül is.
Utolsó találkozásom Petőfivel.
Egy szép tavaszelői napon volt: Budavára dicsőséges bevétele után, Nyáry
Pállal sétálgattunk Pest utczáin. Szomorú látvány volt: a háztetők
bombáktól átlyukgatva, a gránit-utczaburkolat feltépve, széthányva: a
Dunapart járhatatlan.
Az az egész palotasor, mely a magyar főváros büszkeségét képezte,
végtől-végig leégve, összerombolva. A kormos falak ijesztően meredeztek
fölfelé, egymásra hajoltak, mintha tanakodnának, hogy ki dőljön le
elébb? Az egész utczasor üszkös gerendákkal, kőfaltörmelékkel borítva. A
nagy vendégfogadók mind kiégett romok: a hol még nem volt a földszint
leégve, ott az ablakok deszkákkal beszegezvék. Alig lehetett egy pár
embert látni a romok között, a kik bizonyosan azon tanakodtak, hogyan
kellene e romok eltakarításához hozzákezdeni.
Legijesztőbb képet mutatott a redout dunaparti része. Erre haragudtak
legjobban a budaiak; hisz ennek a terme szolgált tanácskozóul a magyar
országgyűlésnek. Azt alapjáig rommá kellett lőni. Most aztán kiegészítő
része lehetett a másik felének, melyben egykor a német szinház muzsái
honoltak, s mely még tavaly télen leégett. Néhol még füstölgött a
pinczében a megolvadt réztető lávája, mely keresztül tört minden
boltozatot. Ezt nem bírta eloltani a háromnapos meleg eső, mely Budavár
bevételére következett, s melyre azt mondta Nyáry Pál, hogy «az az eső
visszatéríti mindazt a kárt az országnak, a mit a háború dulása
okozott».
Alig birtunk megválni ettől a nagyszerű panorámájától a palotaromoknak.
– Hát volt erre nekünk szükségünk?
Bizony bizony, mikor 1849. tavasz napján végig néztem ezen a Dunasoron,
kedvem lett volna az első rom szegletéhez odavágni ezt az én bolond
fejemet, melyben a szabadság eszméje megszületett, hogy szétszakadjon.
Hanem ha most végig nézek a két Dunasoron, akkor nem sajnálom, hogy még
sem zuztam akkor össze ezt az én bolond fejemet.
Barangolás közben beszélgettünk Nyáryval a napok nevezetesebb
eseményeiről, azok között volt a franczia külügyminiszternek: Druyn de
L’Huysnak a parlamentben adott nyilatkozata az orosz interventio
tárgyában Magyarországon. Diplomatai stilben orákulumszerű
frazeologiával volt adva a válasz; de azért világosan megérthette belőle
mindenki, hogy Magyarország az ez idő szerinti franczia kormánytól semmi
pártolásra nem számíthat. Sőt ellenkezőleg, a franczia kormány sürgős
figyelmeztetést küldött az európai udvarokhoz, hogy a veszélyes
bonyodalomnak elejét venni törekedjenek. Bonyodalom itt nem lehetett
egyéb, mint Magyarország függetlenségének kimondása s a magyar fegyverek
győzedelme. S hogy az alatt az igéret alatt mit ért a franczia külügyér,
miszerint a franczia kormány maga is kész erélyes rendszabályokhoz
nyulni, azt meg lehetett tudni a római expedicziójából, mely által az
olasz szabadságharczosokat a szent városból kiverte.
E közben eljutottunk a nagy Kristófig. A hatalmas tengergázoló szent
kőszobrának talapzatára egy lepedő nagyságú plakát volt felragasztva,
veres betükkel pompázó, melyet kiváncsi csoport vett körül. Mi is oda
csatlakoztunk, megtudandók a plakát tartalmát.
Szemere Bertalan miniszterelnök rendelete volt az, melyben előre
bocsátva indokait, a közelgő orosz inváziót, felszólít minden hazafit
(talán arra, hogy fogjon fegyvert, sorakozzék a nemzeti zászlók alá? Nem
biz az; hanem) hogy tartson e veszély elhárítására háromnapos bőjtöt,
menjen a templomba imádkozni s induljon neki seregestül a bucsujárásnak
keresztes proczesszióban. Így szoktak nevezetesen a patriárkális időkben
védekezni a sáskajárás ellen. Harangszó is legyen bőséggel.
Nyáry Pál szomorúan csóválta a fejét, s hozzám fordulva dörmögé:
– Lengyelország halálszagát érzem.
E pillanatban hangos kaczaj hangzott fel mögöttünk.
Hátra tekintettünk.
Mi ráismertünk az alakra, Petőfi volt az.
Nagyon átváltozott az arcza. A szakállát nem borotválta rég; az egészen
benőtte az arczát, valami gyürött fehér kalap volt a fején.
Vitorlavászon zubbonyt viselt, a minőt a közkatonák kapnak, arra volt
kihajtva a széles inggallérja; semmi katonai dísz, semmi kard az
oldalán.
Mi ráismertünk, de ő ránk se nézett: fogai közt morzsolta: «fuimus
Troës! Ruet Ilium et ingens gloria Parthenopes.» Azzal megfordult s
odább ment.
– Szegény bolond! – Mondá Nyáry, utána nézve. – Most ez a nyakravaló nem
viselése miatt elvesztette a tiszti rangját, elvesztette a földet a lába
alól. Ebben nyilatkozik meg a bolondok idiosyncrasiája, hogy az
öltözetet nem türik a testükön.
Azután elmondá Nyáry, hogy mi dologban jár most Petőfi itten. Írt egy
magyar marseillaiset, ezzel a czímmel: «Előre!» (Véres a föld lábam
alatt, Lelőtték a pajtásomat. Előre!) Ezt felajánlotta a magyar
kormánynak, hogy nyomassa ki százezer példányban s oszsza ki a magyar
honvédség között. Magának kivánt érte egy összeget. Ha jól emlékszem rá,
tizezer forintot. Ha Nyáry Pál lett volna még akkor a miniszter, ő
bizonyosan megadta volna a magyar Tyrtæusnak, s azzal Petőfi meg lett
volna mentve a jövendő számára: kimenekűlhetett volna a külföldre,
vihette volna magával Juliáját, Zoltánját s folytathatta volna
ragyogását; hanem hát a tudósok miniszteriuma nem birt érzékkel a poéták
fajsúlya iránt, Petőfi versét nem nyomatták ki, hanem adtak neki
végkielégítésül ötszáz forintot. – No, hát ez épen elég volt zsákmányul
a fehéregyházi muszkának.
Elválásunknál azt kérdeztem Nyáry Páltól, hogy hát ő nem jön-e el a mai
díszlakomába a muzeumba?
Elmosolyodott rá:
– Tudod, hogy én vízivó vagyok. Se nem mondok, se nem iszom áldomásokat.
Mert hát ez a nap a vigasságnak volt szentelve.
Nagy Sándor tábornok dandára volt keresztülvonulóban a városon. A vitéz
tisztikar üdvözlésére rendezett a főváros tanácsa bankettet, melyben
részt vehetett minden igaz hazafi, a ki a két forintot letette; a
katonák, mint vendégek. A díszlakomának a nemzeti múzeum nagy terme
szolgált helyiségül, miután a nagy vendéglők mind rommá voltak lőve. A
nemzeti múzeum csoda módon megmenekült a bombázástól. Ott
visszapótolhatatlan kincsei égtek volna el a nemzetnek.
Ebéd ideje előtt itt gyültünk össze, várakozó közönség, a múzeum külső
lépcsőcsarnokában.
Én odatámaszkodtam az egyik oszlophoz.
Egyszer csak azt veszem észre, hogy valaki más is oda támasztja a
vállát. Petőfi volt.
Mondhatnám volt neki: – Héj Sándor! Mi sem így álltunk egykor valamikor
ezen a múzeumi lépcsőn! De csak nem szóltunk egymásnak semmit.
Azonban egy másik ismerős alak is kerűlt mellém. Régi pajtás a komáromi
rajziskolából, a kivel együtt tanultuk Orbán Gábor uramtól a görög
oszlopok kiczirkalmozását. Nagy köpczös, csontos, de különben lomha
ficzkó volt. Brosenbachnak hívták, az apja Verpflegsobercommissär volt a
komáromi várban; a fia hadnagyi egyenruhát viselt.
Egyszer csak nagy mozgalom támadt a múzeum lépcsőzetén, egy csoport
egyenruhás alak tódult fölfelé, élükön egy vidámarczú, középtermetű
aranygalléros főtiszt. Ez volt Nagy Sándor tábornok. Díszruhás
magistratualis personák vezették, a kikkel élénken társalgott.
A várakozó közönség nagyon csendesen viselte magát.
Erre az én Brosenbach barátom hátrafordul s ránk rivall:
– Oes verfluchte Civilisten, könnt’s nid éljen schreien, wenn der
General kommt!
Már hogy mi: Petőfi, meg én verfluchte Civilisten.
Petőfinek még erre sem mozdult meg az arcza.
Mi aztán igyekeztünk a felvonuló hadsereg nyomában előre törekedni az
étkező asztalokkal megrakott múzeumi nagy terembe.
A patkóalakura formált asztalok egyikének a szögletében csakugyan
sikerült helyet kapnunk, még pedig úgy, hogy a sors véletlen kegye által
ismét összekerültünk három régi jó barátok; Brosenbach jutott az asztal
végére, mi pedig Petőfivel az asztal két szegletére, egymással szemben.
Ekkor aztán csak meg kellett egymással ismertetnünk a neveinket.
Az én Brosenbach barátom olyan szíves volt, hogy visszaemlékezett rám a
régi rajziskolai időkből.
– Aha, der junge Fant neben mir!
Nem az az egyik, hanem a másik.
Mi a rangom ez idő szerint? Mondtam neki.
– Tehát skribler!
Ő ellenben nagyra vitte a dolgát. Hadnagy a Verpflegsbranchnál, a hol az
apja Obercommissär volt. Számtalan csatákban részt vett, s tömérdek
szénás szekeret megvédelmezett. Elmondta, hogy mennyi küzdelemmel jár ez
az ő hivatása. A prófunt süttetés a táborban, a széna, szalma fuvarozás:
az örökös harcz «mit den verfluchten Bauern», kik különösen nagymesterek
a zab elrejtésében a requiráló tiszt elől.
Mi eközben ültünk szemközt az asztalnál Petőfivel szép csendesen. – Két
ismeretlen ifjú. – Mi sem ismertünk senkit, minket sem ismert senki. Új
emberek voltak itten, mi meg az elmultak.
Tavaly még ünnepelt költők, hírneves népszónokok, ma már fakó
czivilisták, a kik örülhetnek, ha az asztal végén helyet kapnak. – Porrá
lettünk s azt éreztük.
S ha még csak magunk lettünk volna porrá; de éreztük, tudtuk, hogy porrá
lett velünk együtt minden, a mi lelkünknek drága: a haza, a szabadság, a
nemzet, a dicsőség, a költészet, az egész világ! – Nincsen jövő!
És azután – egymást sem ismertük.
Tavaly még: – Lelkemnek megmaradt fele. Ma már: – Ki az az ember? Nem
ismerem.
S miért igy?
Azért, mert én nőül vettem azt, a kit szerettem, – s a ki engemet oly
igazán szeretett. – Igazabban, mint a «feleségek felesége» az ő
halhatatlanítóját.
És ez alatt csak lepergett a diszlakoma a szokott rendben, egészen az
utolsó mogyoró-dessertig, a mit kiki a saját fogával tört fel. (Még
akkor volt foga a magyarnak.) S a kés-villa csörömpölés közben
hangzottak a körmönfont toasztok mind a jelenlevő, mind a távollevő
czelebritások felmagasztalására, a mi igen jeles viszhang volt Szemere
Bertalan háromnapos bőjtrendeletére.
Engem émelyítettek ezek a toasztok, a mikhez átkozott rossz vinkót
kellett innunk. Mikor a föld reng a lábunk alatt, mikor a romok a
fejünkre akarnak szakadni, mikor a hullakeselyük kárognak a fejünk
fölött, akkor mi előállunk, dicsekedni, tömjénezni, hozsánnát, vivátot
kiabálunk, poharakkal csörömpölünk, a helyett, hogy a véres kardot
körülhordanók völgyön-mezőn, a riadót kiáltva:
«Fegyverre magyar! Itt az itélet napja!»
Csak ez a keserű hangulata a kedélyemnek magyarázza, ha nem is igazolja
azt, hogy a toasztok végén én is fölemeltem a poharamat s ezt a szót
mondtam áldomás gyanánt:
– Én poharat emelek azokra a hősökre, a kik a szabadságharcz alatt még
ezután el fognak esni.
Siri csend támadt e szavaim után. – Senki sem nyult a poharához.
Hiszen bolond egy toaszt is volt. Méltó az agyonhallgatásra. De mikor én
belőlem úgy ki kivánkozott ez a mondás!
Csak az átellenben ülő Petőfi emelte föl a poharát s odakocczintá az
enyémhez:
– Köszönöm pajtás, hogy rám köszöntötted a poharad.
… Ekkor aztán megbántam nagyon, hogy ezt mondtam.
… Négy hét mulva már ott volt Petőfi az általam felköszöntöttek dicső
sorában.
Fejjel lefelé.
Budavárát hát bevettük; de azalatt elvesztettünk mindent.
Hentzi elesett: de győzött.
Ránk, magyarokra nézve nem lehet átkozottabb alak nemzetünk
történetében, mint ő. De mint katona, nagy volt. Az önfeláldozás teljes
tudatával vetette magát a győztes ellenség diadalszekere elé. Az
szétmorzsolta őt; de feldült.
A míg Budavárát ostromoltuk, azon nagy időhaladék alatt a vert osztrák
hadsereg összeszedhette magát, Haynau feljöhetett veterán ezredeivel
Olaszországból, az orosz hadsereg betörhetett az ország határain, a mik
védtelenül hagyattak. Magyarországnak vesztett ügye volt már.
Ezentul most már emlékeimben csak a magam dolgával foglalkozom: az
országos politikával nem bajlódom. Honnan is venném a hozzávalót. Egy
ötven év előtti magyar ujságiró mintaképe lehetett a tudatlanságnak. Nem
terjedt a mi látóhatárunk tovább, mint a szerkesztőség ablakából az
átellenes ház sarkáig, a mire a kormány plakátjai voltak felragasztva.
Szamarak voltunk mind. Én két lapot is szerkesztettem, hát dupla szamár
voltam. A miket én akkor irtam és kinyomtattam, azokat most elolvasnom:
felér a purgatóriummal.
De hát honnan vettem volna a bölcseséget? Az okos emberek mind eltüntek
előlem: az országgyűlést május végén elnapolták, hazaküldték; a
«békepárt» megtagadta, hogy volt valaha a világon. Négy heti pihenés
lett a honatyáknak engedve. Majd négy hét múlva összejöhetnek ismét
Budapesten. Be is ülhetnek a gyűlésterembe (a redutban), ülőhely van
elég.
Egyetlen adminisztráló tehetség volt a szabadságharcz alatt a
kormányban, Nyáry Pál. Azt leköszöntették, félretolták. De hogy ez a
nagy tehetség ne maradjon tétlenül, gondoskodott róla Pest vármegye;
megválasztatta alispánnak. Nyáry Pál elfogadta. Miniszterből viczispán.
Ilyet sem produkál többet az új szekulum!
Tehát az én egyetlen orákulumomat, Nyáry Pált is elvesztettem, a ki nem
jött fel Pestre, csak a megyegyűlésre.
Kossuth se jött el még. Eleget is lamentálnak az «Esti lapok» miatta.
Görgey rommá lövette a budai királyi várpalotát, nehogy Kossuth azt
találja választani rezidencziájának.
Az ország dolgai folytak, a hogy akartak.
Még egy mondását ide kell iktatnom Nyáry Pálnak:
«Úgy látom, hogy meg lenne ez az ország minden kormány nélkül is».
Mivelhogy minden parancsoláshoz két ember kell: egy okos ember, a ki
parancsol, meg egy bolond, a ki azt megfogadja. S minthogy
Magyarországon ilyen bolond emberek nincsenek, annál fogva minden ember
előbb megkritizálja a kapott parancsot, aztán a feje alá teszi s nem
hajtja végre.
Parancsolt a kormányzó, a miniszterek, az országgyűlés, a
kormánybiztosok, a hadvezérek: – aztán mindenki tette azt, a mit jónak
látott.
Én úgy éreztem magamat, mint a ki fejjel áll lefelé. S ha csak magam
lettem volna így, de az egész világ úgy állt.
Egy pár óra a rendőrfőnöknél.
Végre valahára kapott Budapest, ha nem is kormányt, de legalább
rendőrfőnököt.
Új volt ez az intézmény. Soha sem hallott ilyenről a magyar. Ez ideig
rendőrfőnök volt a pesti városkapitány.
A rendőrfőnök közkedveltségű alak volt Budapesten, – Hajnik Pál; nekem
igen jó barátom; a kiről fel van jegyezve a Nemzeti Kaszinó évkönyveibe,
hogy egy este tizenkét pagát-ultimót mondott ki s valamennyit megnyerte.
Szép magas, francziás szakállú uri ember volt, vöröses szőke. Ismerte
alaposan a külföldi rendőri intézményeket, ezért lett rendőrfőnökké
kinevezve.
Ez bezzeg másformán gyakorolta a hatalmát, mint a szerencsétlen két
balkezű Madarász Laczi, a kit, ha megtámadott az ellenzéki ujságíró,
frissen három új lapot fordított ellene, azokkal ágyuztatott a
megtámadójára sarat, piszkot, rohadékot. – Nem úgy kell a fenegyerekkel
bánni!
Pálffy Berczi is hazakerült Pestre Debreczenből, s itt is folytatta a
Martius 15-ikét. A kormányváltozás után úgy tudta, hogy a bukott
kormányt pártoló hirlapnak kötelessége az ellenzékre átmenni és aztán az
új kormány tetteit, eljárásait, szándékait kritizálni, botlásait
megróni. Ez így szokás Angliában.
No hát Hajnik Pali nagyhamar felvilágosította róla, hogy nem vagyunk
Angliában. Nem iratott dementiket a félhivatalosban, nem beszélt az
államügyészszel, nem hivatta össze az esküdtszéket, hanem brevi manu
nyakon csipte a «Martius» szerkesztőjét s becsukatta a hűvösbe. Ott is
hagyta.
Mi többiek ezt persze nagyon jó tréfának tartottuk. Hogy Pálffy Albert,
a ki a mártiális törvények keresztülhajtását oly buzgalommal segítette
elő, saját magán tapasztalja ki, hogy milyen derék dolog az, mikor egy
hirlapírót a czikkeért egyszerűen becsuknak, hazaárúlás czímén,
megkerülve a sajtótörvényeket. Most már elmélkedhetik fölötte. Így
vélekedett erről minden okos ember, vagyis, az én mottóm szerint, rossz
ember, a ki okosat tanácsol.
Én bennem azonban ismét megszólalt a jó ember, a ki bolondot tanácsol:
«Ej ej, hát nem szégyenled magad, ilyen uton szabadulni meg az
ellenfeledtől. Igaz, hogy halálos ellenséged volt; üldözött,
hazaárulónak hiresztelt, vesztedre tört; – de azért mégis csak
pályatársad, s a mi most vele történik, az igaztalanság, és a mi
legfőbb, az sérelem a sajtószabadságon».
Akkor nem volt ám sem Otthon, sem Hirlapirók Egyesülete, mely ily
esetekben erélyes föllépéssel segítsen a bajon. A régi magyar közmondás
járta: «Ha kell, tedd magad; ha nem kell, bizd másra».
De hát kell-e?
Az utczán jártam: nagy néptömeg tódult a muzeum felé; mi lesz ott? Nagy
népgyűlés. Besze János fog szónokolni, meg az osztrákok leghatalmasabb
szabadságapostola. (Még akkor ilyen is volt Ausztriában.) Goldmarknak
hítták. Én is mentem a tömeggel: hadd látom, milyen az a népgyűlés, én
már elfelejtettem.
Láttam azon az emlékezetes lépcsőpárkányfalon a híres szónokokat
megjelenni. Goldmark nagyszerű frázisokat bocsátott alá (természetesen
németül), a minek az volt a czéljuk, hogy a népet üdvös borzongásba
hozzák. Jön a muszka; nem csak jön, de már itt van. A fejünk fölött lóg.
Rettenetes a sokasága. De még rettenetesebb a fegyverzete. A kozák a
nagy dárdájával úgy tud hajítani, hogy három embert átspékel egyszerre.
De még nagyobb a kegyetlensége. Azért minden ember siessen haza a
feleségét, gyermekeit megölni, gyújtsa fel a házát, aztán álljon ki a
kozák dárdák elé, magát felnyársaltatni, hogy az ártatlanul kiontott vér
tengere az égre kiáltson.
No ez a beszéd nagyon elsavanyította a pesti publikum kedélyét. Hanem
aztán jött Besze János; no helyrehozott az mindent. Dörgő hangjával
közhirré tette, hogy nem olyan félelmes ám az a muszka, mint a milyennek
a német sógor leirta. Nem rég egy csetepatéban két darab kozák ott
hagyta a fogát a csatatéren. A lengyel vezér konstatálni akarta, hogy
mivel élnek a muszka vitézek; felbontatta a hullákat. Hát mi volt a
gyomrukban? Szecska. Már aztán, hogy ijedne meg a magyar az olyan
ellenségtől, a ki szecskát eszik? Megtraktáljuk őket töltött káposztával
s attól mind meghalnak. Aztán mi bajunk nekünk azzal, hogy a muszkának
sok ágyuja van, nekünk meg nincs? Hisz mi az ágyu? Semmi sem, csak egy
nagy puska. Ha egyszer elsütötték, akkor döglött állat.
Ez már tetszett.
Másnap mindezek a beszédek olvashatók voltak a pesti ujságokban.
Én azonban siettem a népgyűlésből a rendőrfőnökhöz. Ott volt a hivatala
a szerviták kolostorában.
Az előszobája tele volt mindenféle kinézésű emberekkel.
Azokat mind a muszka fergeteg hajtotta ide. Mindannyian válogatott
sztratagémákat hoztak magukkal, a kormánynak felajánlás végett.
Egy esztergályos olyan buzogányt készített, a melynek szegeivel
egyszerre három muszkát lehet agyonölni: kettőt oldalt, egyet szemközt.
Egy tapeczéros golyómentes pánczélt ajánlt fel a kormánynak a honvédek
számára.
Egy szinházdirektor (Fekete úrnak hívták) arra vállalkozott, hogy ő,
mint régi vadász, össze fogja toborzani egy sereggé a haza valamennyi
vadászait a muszkák lepuskázására.
Egy rézöntő pedig egy olyan rémséges röppentyűt hozott magával
kóstolónak, a mely ott, a hol leesik, nem csak hogy szétpukkan, de olyan
irtóztató fojtó bűzt áraszt maga körül, mely ötven embert megfojt. – No
ezt kidobtuk a szobából, hátha itt talál elsülni a rakétája s
mindnyájunkat megfojt.
Hajnik Pali kihallgatta valamennyit, s aztán adott nekik előleget a
terveik kivitelére, egy pár százas bankót. Hiszen csak az kellett nekik.
Hiszen százas volt elég: az előre kinyomatott urbéri kárpótlás összege,
a mivel úgy sem tudtunk mit csinálni.
– No hát te mit találtál fel? – kérdé tőlem Hajnik Pál, mikor rám került
a sor.
– Én nem találtam fel semmit, hanem arra kérlek, hogy bocsásd szabadon
az elfogott kollégámat, Pálffy Albertet, hogy ha ma vagy holnap berukkol
a muszka Budapestre, itt ne találja a börtönben, mert bizony
felakasztja.
Erre a kérésemre rögtön szabadon bocsátá Hajnik az elfogott kollégámat.
A muszkák Magyarországon.
Idebenn volt hát a muszka! Az orosz czár kétszáznyolczvanezer embert
küldött Magyarországra. Így kivánta azt Európa. A háborgó magyarok
megzavarták az európai súlyegyent s azt félrebillenteni nem szabad. Még
mást is elkövettek: lengyelekkel szövetkeztek, azokból légiókat
alkottak; ez világos ok a beavatkozásra a muszkáknak.
Jöhettek: nem találtak ellenállást. A magyar deréksereg a Csallóközben
időzött, várva Bécs felől az ellenséget. Paskievics zöme előtt nem
akadékoskodott más, mint Dembinszky innen-onnan összegyűjtött hadteste,
a ki valósággal a hátán hozta az ellenséget.
Idehaza a nemzet és a hadsereg vezetői viszályoskodtak egymással. A
kormányzó letette Görgeyt a fővezérségből s kormánybiztost küldött rá, a
ki őt elfogja, de a kormánybiztos maga is Görgey mellé állt, a ki nem
akart Komárom alól kimozdulni, hogy a kormányt megoltalmazza.
Még az a szerencsétlenség is érte a magyar hadvezetést, hogy
legvitézebb, legszerencsésebb hadvezére, Damjanich, szekerével felborult
s eltörte a lábát. Ha ez a csatatéren történt volna vele, bizonyosan ő
is úgy tett volna, mint Szuvaroff, a ki a meglőtt lábával szánkóra
tetette magát s úgy vezényelte tovább az ütközetet. A magyar hadsereg a
legjobb erejét vesztette el Damjanichban.
A muszkák dolgairól csak a kormánybiztosok futárai útján értesültünk.
Hogy hadcsapataik kitünőek, különösen a lovasságuk. Minden ezrednek
ugyanegy szinűek a lovaik, egyiké csupa pej, másiké fekete, a harmadiké
sárga; a testőrlovasságé fehér. Nagyszerű látvány, mikor úgy egymás
mellé föl vannak állítva.
Az élelmet magukkal hordják s annak a számára lefoglalják a városban a
templomot raktárul. Az ilyen templomból aztán alig lehet később
kipusztítani a denevér-sereget. Az kiséri az orosz tábort nagy
sokaságban. Nem mintha hozzátartoznék, hanem azért, mert a bőregérnek
kedvencz csemegéje az orosz katonák tápláléka, a kétszersült, a mit azok
zsákokba tömve hordanak magukkal. Azt a katonák mozsárban megtörik,
üstben forralt vizbe öntik, tököt, hagymát aprítanak közé, azután a
világításra szánt faggyúgyertya-csomót egy párszor a forró lébe
mártogatják, a mitől a gyertya nem lesz rosszabb; de a leves egészen jó
lesz.
Mikor a városba bevonulnak, elől mennek a kozákok, harsányan énekelve,
kezükben nagy, érett uborkák, a miket hatalmas étvágygyal falnak.
Másfelől rémhírek jöttek felőlük. A hol a nép ellentállást kisért meg,
ott kegyetlen megtorlást mivelnek. Egyesek hőstetteiért az egész
helységen állnak boszut.
Egyáltalában nem volt szerencsés gondolat Magyarországon
guerilla-harczot próbálni meg az oroszok ellen; a kik ezt tökéletesen
kitanulták a kaukázusi hadjáratokban. A hol magyar guerilla-csapat
alakult egy megyében, mielőtt az egy mozdulatot tehetett volna, mély,
úttalan hegyszakadékon éjnek idején hátába került egy cserkesz-csapat s
levágta, szétugratta a magyarokat ellentállás nélkül.
Losonczot porig leégetteté az orosz fővezér a guerilláink vitézkedése
miatt s Miskolczot is csak az orosz vezér mellé csatolt magyar főuri
kormánybiztos, gróf Zichy Ferencz menté meg a feldúlatástól.
Az volt az eset, hogy egy kívül eső tanyán két portyázó cserkesz az ott
egyedül talált fiatal hajadonon brutális erőszakot követett el, mely
miatt kétségbeestében a leány a kutba ugrott. Abban a pillanatban
érkezett haza a bátyja az üres szénás szekérrel. Hirtelen lekapta a
szekérről a petrencze-rudat s agyonverte mind a két cserkesz lovast.
Azzal ment egyenesen az orosz fővezér főhadiszállására, magát
följelenteni, mint a két cserkesz gyilkosát. Paskievics éktelen haragba
jött erre s a gyilkost akasztófára itélte, a várost pedig, melyben ez
történt, porráégettetésre.
Ekkor közbeveté magát a magyar kormánybiztos. Elmondá a parasztlegény
vallomása után, hogy mi volt az oka a gyilkos tettének s kérte az orosz
fővezért, hogy mielőtt súlyos parancsát végrehajtaná, tartasson ez
ügyben vizsgálatot. Paskievics engedett a kérelmének s miután a
kiküldött orvosok az öngyilkossá lett leány hulláját megvizsgálva, eléje
terjeszték a rémtett okát, nemcsak Miskolcznak kegyelmezett meg, hanem a
hős legénynek is, ki csak huga gyalázatát boszulta meg.
Sok ilyen eset van följegyezve az említett magyar főúr emlékirataiban, a
mikbe, sok évtized multán, betekintenem adatott. E nagy idő multán én is
más véleményt formáltam azokról a magyar főurakról, kik a bécsi kormány
megbizásából az orosz hadparancsnokok mellé kormánybiztosokul
rendeltettek. Ezek ott sem szűntek meg magyarok lenni, csak a
forradalomnak voltak ellenségei, de nem a hazájuknak, melyről
közbenjárásukkal sok súlyos bajt elfordítottak. – Legyünk igazságosak:
elég volt, hogy évtizedeken át ez volt a szidalomszók legsértőbbike:
«muszkavezető».
Be tudott volna jönni a muszka magyar urak vezetése nélkül is, s csak a
dúlás, pusztítás lett volna nagyobb.
Hanem 1849-ben átok kisérte ezt a czímet.
Kezdete a végnek.
A négy hét letelt, mely az országgyűlésnek szünidőül engedődött. Az
elnapoláskor az mondódott, hogy majd az új ülésszak Budapesten fog
megkezdődni.
A honatyák fel is gyülekeztek Pestre, itt aztán azt mondta nekik
Kossuth, hogy ő egy huszonnégy órára sem biztosíthatja őket az ellen,
hogy a muszka itt terem a fővárosban, a hol senki sem állja az útját.
Ebben a honatyák nem találtak megnyugvást: felkeresték Perczel
tábornokot, ki szintén képviselő volt és hadvezér.
Őt bízta meg a kormány egy tartalék-hadtest alakításával Pest alatt.
Helyes választás volt; Szent-Tamás diadalmas elfoglalója érdemes volt
erre, értett is hozzá.
Emberanyagban nem is lett volna fogyatkozás. A debreczeni országgyűlés,
utolsó ülései egyikén, ötvenezer ujonczot szavazott meg a háború
folytatására.
Ötvenezer ujoncz azonban még nem ötven ezred katona, ha egyenkint még
olyan derék legény is valamennyi.
A vármegyék beszolgáltatták az ujonczilletményeiket.
Görgey, Klapka olyan okos rendszert követtek, hogy a hozzájuk küldött
rekrutákat, a mint lenyíratták, azonnal beosztották a meglevő
zászlóaljaikba; így aztán, ha egy új legény két régi honvéd közé
soroztatott, muszáj volt annak is derék katonává átalakulni. Így
soroztatott be a III. zászlóaljba (a vörös-sipkásoké) hatszáz oláh
ujoncz Biharvármegyéből, a ki mind olyan derék honvéd lett rövid időn,
mint a régi vörös-sipkások. Ez a katonai virtus suggestio útján.
De mit csináljon Perczel tábornok, a ki csupa ujonczokat kapott s a
kinek nem voltak zászlóalj-keretei, a mikbe azokat beskatulyázza? Neki
tisztek után kellett látni, azért időzött Pesten.
Mindezeket én egy hajdani jó pajtásom révén tudtam meg. Gergelyi Károly
százados volt a vörös-sipkásoknál. Jogász korunkban tanulótársam
Kecskeméten; műkedvelői előadásoknál ő játszotta a pörlekedő
asszony-szerepeket-Később, az alkotmányos korszakban, királyi
itélőtáblai biró és hétszemélynök lett. Közben pedig tizenhat ütközetben
harczolt a hazájáért; megszolgálta becsülettel a vitézségi rendjelt. A
komáromi táborból küldték Pestre aprópénzt átvenni. Fölkeresett, mint
régi jó pajtást a szerkesztői barlangomban s elmondta, hogy milyen
furcsául járt. Kossuthhoz volt küldve bizalmas levéllel, a mit
személyesen kellett neki kézbesítenie. Valaki volt benn a kormányzónál;
várnia kellett az elfogadó-szobában, míg reá kerül a sor.
Kivüle ott volt még egy pár előkelő tiszt, a kiknek az aranygallérja
jelzé, hogy afféle tábornokok. A szögletben, az íróasztalnál ült valami
fogalmazó-féle czibil.
Az egyik főtiszt köpczös, vállas volt, a másik szikár és magas, sűrű
szürke szakállú.
A mint a zömök főtiszt a belépő századost meglátta, leereszkedő
bizalmassággal lépett oda hozzá s a vállára veregetett.
– Ön százados a vörös-sipkásoknál?
– Igenis, a harmadik zászlóaljnál.
– Én biztosítom önt, hogy ha át fog lépni Perczel hadtestéhez, ott
azonnal őrnagyi rangot fog nyerni.
Gergelyiben e hangra felébredt a kecskeméti diák. Nagy nyersen kivágta,
a mi a nyelvére akadt.
– Köszönöm, tábornok úr. De a vörös-sipkásoktól egy káplár sem hagyná el
a zászlóalját, hogy tiszti rangot foglaljon el a Perczel táborában.
Erre a főtiszt olyanformát mormogott, hogy «goromba ficzkó» s elfordult,
odább ment; a másik főtiszt aztán, mintha vigasztalni akarná, a karja
alá ölté a kezét az előbbinek s azt mondá: «No hát én beállok
közlegénynek a huszárjaid közé».
Erre aztán a kecskeméti diák megint nem állhatta meg, hogy a markába ne
nevessen; a miért egy szemrehányó tekintetet kapott a szürke
szakállutól.
Nemsokára kijött a kormányzó szobájából a látogató, mire a titkár mind a
két tábornokot együtt bocsátá be Kossuthhoz.
Az én Gergelyi barátom odalépett az íródeákhoz: «Ki volt ez a két
főtiszt?»
Az íródeák fel se nézett az irásából.
– Az alacsonyabbik Perczel Mór tábornok, a magasabbik Mészáros Lázár,
volt hadügyminiszter.
Az én pajtásom soha sem látta, tehát nem ismerhette a nagyhirű alakokat.
– Na, ezekkel ugyan alaposan elgorombáskodtam.
Aztán csak várt tovább az előszobában; a váróterem megtelt
képviselőkkel, a kik fenhangon értekeztek azon téma fölött, hogy Pesten
nem lehet megmaradni, hát akkor «quo vadis?»
Nemsokára visszatért Kossuth szobájából Perczel Mór egyedül. Azt rögtön
körülfogták a honatyák azzal a sürgős interpelláczióval, hogy, ha Pesten
nem lehet maradni, akkor hova menjenek.
A vitéz tábornok rögtön megfelelt az interpelláczióra:
– Menjetek, barátim, Kecskemétre. Én biztosítalak benneteket az iránt,
hogy ott két hétig nyugodtan maradhattok a muszka felől.
A megnyugtató válasz általános helyesléssel fogadtatott.
– No már most, édes pajtásom, – mondá Gergelyi – te is csak szedd ám a
sátorfádat s aztán iszkiri Kecskemétre! A muszka rövid proczesszust
csinál az ilyen emberekkel, mint te.
Tehát «iszkiri» Kecskemétre! Ez a jelszó.
Ott még két hétig nem ér el a kozák dárda!
Igazán szép kegy a sorstól! Kétheti akasztófaszünet.
És azután? Ha Kecskemétről is tovább kell futni? Hová? De miért?
Van valami czélja a futásnak?
Éppen hónap elseje volt. Fölmentem a kiadómhoz, Heckenasthoz;
bejelentettem neki, hogy tovább nem szerkeszthetem a Pesti Hirlapot.
Átadta a félhavi díjamat, száz forintot, azzal elváltunk.
Onnan hazasiettem. Elmondtam a feleségemnek, – szégyenkedve és szomorúan
– hogy minden ember fut már, nekem is futnom kell. Helyeselte. – De
ennél a másodszori futásnál nem vihetem őt magammal; mert magam sem
tudom, hol lesz annak a vége. A Debreczenbe menekülésnél még tudtam. –
Ebbe is belenyugodott. – Csodálatos volt, hogy az orosz ellenségtől nem
rettegtünk olyan nagyon, mint az osztráktól.
A feleségem azután gondoskodott az úti ellátásomról. A vadásztáskámba
elhelyezett egy kenyeret, meg egy sonkát, a kulacsomat megtöltötte
borral. Egy hétre el voltam látva. Azzal a vadászpuskámat a vállamra
akasztottam s kibandukoltam a szolnoki vasúthoz. A feleségemet nem
hagytam kijönni. Ne játszszunk érzékeny jeleneteket. Hisz úgy sem látjuk
egymást soha többet.
Az a duplapuska volt az egyedüli fegyverem s én azt képzeltem, hogy majd
azzal tudom magamat a kozák ellen védelmezni.
Volt egy jó, tenyérnyi széles damaszk pengéjű kardom, melyet az én jó
sógoromtól, Vály Ferencztől kaptam ajándékba, ki hajdan tanárom volt,
most pedig honvédtűzér Komáromban. Ezt a kardot én a szolnoki csata után
elküldtem Damjanich tábornoknak. (Sükey Károly honvédhadnagy vitte el
neki.) Így legalább a kardom harczolt, ha magam nem is.
Délre megérkezett a vonat Monorra. Tele volt menekülőkkel. Ott ki
kellett szállni azoknak, a kik Kecskemét felé igyekeztek. Onnan aztán
parasztszekéren (ha lesz) tovább.
Nekem megint csallóközi szerencsém volt. A vaskocsiból leszállva, a
legelső arcz, melyet felém mosolyogni láttam, Nyáry Pálé volt. Bizony
mosolygott ezúttal is.
De vele együtt ott volt Pestvármegye egész tisztikara, ott adva
egymásnak közös találkozót: a Pestről és Pilisről érkezők, alispán,
jegyzők, ügyészek, szolgabirák, esküdtek, pénztárnok, levéltárnok,
valami huszonöt úriember. Jó ismerőseim. Ez mind Kecskemétre készült.
– Hová, Móricz öcsém? – kérdé tőlem Nyáry.
Én a tragikus helyzetnek megfelelő elkeseredéssel válaszoltam:
– Megyek meghalni a hazáért.
– Hát abban a vadásztáskában mit czipelsz?
– Egy kenyeret, meg egy sonkát.
– Hát minekelőtte meghalnánk a hazáért, elébb együk meg azt a sonkát.
Az indítvány egész Pestvármegye helyeslésével találkozott, a monori
állomáson nem volt étkező. Én előadtam a feleségem által egész hétre
szánt élelmi czikkeimet s azokat Pestvármegye stante pede
elfogyasztotta. De meg volt érte az a jutalmam, hogy azontúl
Pestvármegye vendégeül tekintettem.
– Majd én elviszlek a kocsimon Kecskemétig; – mondá Nyáry – de szállásra
menj Szelesshez; mert hozzám nem jöhetsz.
A másod alispán Szeless Lajos volt, régi jó ismerősöm, az is külön
meghítt – leendő szállására. Ez a fülembe sugta, mikor Nyáry hátat
fordított: «nem ám, mert ott van már Schodelné.»
Én nagyot sóhajtottam, «mennyivel derekabb ember ő nálamnál, a ki
elhagytam a nőt, a kit szeretek!»
Aztán előálltak a szekerek, csupa úri csézák, kiki felkapott az ülésébe;
én Nyáry Pálhoz jutottam. Az ostor pattogott, a lovak vágtattak végig a
poros országúton.
Én szerettem volna valami komoly beszédet kezdeni Nyáryval. Azt
kérdeztem tőle, hogy mi a magyar kormánynak a legközelebbi teendőkre
nézve a programmja?
A mire ő precziz megfelelt:
– A hogy a népdal mondja: «szalad a kutya Szeged felé, lóg a farka Buda
felé.»
No ez ugyan világos programm.
Másnap megtartatott Pestmegye közgyűlése a kecskeméti városházán, a hol
az elnöklő Nyáry konstatálta, hogy Pestmegye normális állapotban együtt
van és működését folytatja.
Egy hunczut viczefiskális, a ki mellettem ült, azt dörmögé erre: «az ám,
minthogy ő elhozta magával Schodelnét, hát a vármegye normális
állapotban van.» De oldalba ütöttem érte!
Hát aztán csak adminisztrálgattuk Pestvármegyét Kecskeméten. Magam is
részt vettem benne a naponkinti ülésekben. Az ilyen üléseket ugyan, ha
közönséges emberek tartják, úgy hívják, hogy «ferbli»; de mikor a
vármegye tartja, akkor ez adminisztráczió. Pénz volt, mint a polyva: –
nem annyi, mint a polyva, hanem olyan, mint a polyva.
Harminczkrajczáros, tizenötkrajczáros és hatkrajczáros bankók. Mikor az
ember elvesztette a pénzét, még jobban örült neki, mint ha telenyerte
vele magát. A másodalispán elnökölt, a ki a kritikus pillanatokban, a
mikor a kapott kártyát gusztálta, Lortzing «Czár és ács» czimű
operájából dúdolta a polgármester magándalát: «óh egy ily okos birót
megcsalni nem lehet» s azzal behúzta a «czu» kasszát. – Nyáry Pál soha
sem kártyázott.
Ez így tartott egynéhány napig.
Egyszer aztán azt vettük észre, hogy a mi asztaltársaságunk fogy:
Pestmegye kezd a normális konstitucziójában megfogyatkozni. Már
Schodelné is elköltözött Békés-Gyulára, egy ottani ismerősénél, Erkel
Ferencz karnagy orvosdoktor testvérénél keresve menedéket. Nyáry is
elment Kecskemétről.
Erre mi is összeszólalkoztunk Gerenday Ambrussal, hogy menjünk
valamerre, a hol még a világ nincs bedeszkázva. Fogadtunk egy paraszt
szekeret; a lovak gazdáját azzal vesztegetve meg, hogy nagy
diadalhírekkel beszéltük tele a két fülét. Hogy verte tönkre Görgey
Ó-Szőny alatt az egyesült muszka-osztrák ármádiát, szavamra mondom, hogy
magunk is hittük, a mit tovább adtunk. Sőt igaz is volt benne sok.
Először Kis-Kőrösre rándultunk, majd azt sem találva elég jó központnak
Pestvármegye számára, odább költöztünk – Akasztóra (ominózus egy név).
Végre aztán csak be kellett rajtunk is teljesedni a népdal utasításának:
eljutottunk Szegedre.
Nem volt ám az akkor a mostani paloták városa. Széles utczáin, piaczain
legalább ezer szekér tanyázott, mely menekülteket szállított ide. Sokan
ott is laktak a szekéren, a gyékényernyő alatt.
Itt már sok ismerőst találtam. Együtt volt az országgyűlés két háza.
Nyáry Pálra is rátaláltam.
Sétaközben összekerültem régi, jó pajtásommal, Degré Alajossal, ki
huszárszázadosi egyenruhában, de kard nélkül, botra támaszkodva,
biczegett a sétányon végig. Ő beszélt nekem a jászfényszarui (vagy a
stratégák szerint turai) lovassági ütközetről, melyben ő is sebet kapott
egy kozák dárdától a bokáján. Perczel Mór tábornok intézett egy merész
rohamot Paskievics serege oldalába. Tizenhat század huszárja volt és
négy század lengyel dzsidása, tizenkét ágyúval, vele szemben ötezer
muszka lovas, Tolstoy tábornok alatt, kinek újszerkezetű serpentin-ágyúi
vannak, melyeknek golyói búgásukkal rémületet gerjesztenek. De a magyar
lovasság csodáit mívelte a vitézségnek. Egyenkint verte szét az orosz
huszárezredeket s a félelmes kozák dárda-erdőnek is közéje rontott. Egy
öreg huszár egymaga tizenegy kozákot vágott le. De a lengyel légió is
kitett magáért. A forradalmi dzsidások éppen a czári ulánusokkal
kerültek szembe: hasonló fegyverzetűekkel. A mi lengyeleink parancsnoka
volt Thworniczky ezredes, ki a roham előtt átadta a vezényletet a
csapatjában közlegényként szereplő Dembinszky altábornagynak s arra ő
vette a kezébe a közlegényi fegyvert, a dzsidát s előre rohant az
ellenség közé: «megálljatok, majd én tanítalak meg, hogy hogyan kell a
pikával dolgozni!» S egymaga kilencz muszka ulánust leszurt a viadalban.
Én szokva voltam Lojzi pajtásomnak a mondásait készpénzül fogadni. Pedig
ezek százas bankók voltak.
S még aznap teljesen igazolva találtam e nagy szavakat, a midőn Nyáry
Pált meglátogattam. Ott találtam nála Mészáros Lázárt (a volt
hadügyminiszter és fővezért), ki csakugyan beváltá a szavát s Perczel
huszárjai közé sorakozott közvitéznek. Ő is részt vett abban a nagy
petekben, s daczára a szürke szakállának, maga is kioltotta egynéhány
kozáknak az életmécsét. Mert a kozákdárda hatalmas egy fegyver, de mikor
a magyar huszár félrecsapja a dárdát s aláfurakodik, akkor vége a
hatalmának, a huszár kardja az erősebb fegyver. Így lehetett egy öreg
huszárnak tizenegy kozákot lekaszabolni. A kozák nem szúrhatott a dárda
csidjével, csak a nyelével üthetett. Az öreg hős nem restellte élő
tanúbizonyságul megmutatni nekünk a saját hátát, mely a kozák
dárdanyelek ütéseinek kék foltjaival volt keresztül-kasul léniázva.
Dicsőséges foltok! Annyi halállal lettek megfizetve!
Az én nagy tervem.
Egy délelőtt kimentünk Degrével a Szeged alatt gyülekező magyar táborba.
Nevezetes eset történt. A megelőző nap délutánján egyszer csak minden ok
nélkül megvadultak a lengyel dzsidások paripái s mintha összebeszéltek
volna, elszakgatták magukat a kötőfékeikről s vad iramodással futottak
neki a pusztának. Egy egész svadron lova úgy elfutott, hogy vissza sem
lehetett terelni. A huszárok is csak erőszakkal birták visszatartani a
lovaikat, a mikre szintén átragadt a kimagyarázhatatlan rémlátás.[4]
Ennek a csudájára sereglett ki a nép a táborba, sok ezernyi férfi.
Különösen a menekülők ógtunk-mógtunk. Már hogy lehet a ló olyan ostoba,
mint… mint mi vagyunk?
Hát mi nem futunk-e világgá egy ismeretlen rém elől, a kit még nem
láttunk, csak ébren álmodó lelkünk látja az árnyékát a láthatáron.
Még egy ágyúdördülést sem hallottunk, még a kozák «hurráh» ordítása sem
ütötte meg a füleinket, még is úgy vagyunk, mint az adomabeli
ujonczkatona, a ki az ütközet előtt azt kérdezte a vén káplárjától:
«Káplár uram! Mi az, a mi én bennem úgy reszket?» – «Az a szív.» – «No
akkor én tetőtől-talpig szív vagyok!»
A szégyen lehúzta a fejemet.
Itt ácsorgok ezredmagammal, csupa épkézláb férfiak, lelkes hazafiak egy
csoportban.
És mindannyiunknak itt van a nyakunkon a hóhér kötele, azt viszszük
magunkkal, éjszaka is benne hálunk: a halálitéletünk oda van írva a
homlokunkra. Csak a halál nemei közt van válogatásunk: melyik tetszik
jobban, a bitófa-e, vagy az ágyúgolyó? És mi nem tudunk választani!
Ezeren meg ezeren csődültünk ide, a hol a harcz készül s nem tudunk
egyebet, mint sápítozni, szitkozódni s még talántán imádkozni.
Pedig vannak közöttünk katonaviselt férfiak, nemzetőrök, obsitosok,
híres puskások, bátor párbajvívók, duhaj betyárok, – aztán meg ideálista
rajongók! Külön-külön mind legény a talpán; – csak együttvéve
hasznavehetetlen tömeg? Hátha meg lehetne ezt fordítani?
Merész eszmém támadt.
Én ezt az ellenség elől futó polgársereget átalakítom fegyveres ezreddé.
Nem is olyan hóbortos volt az eszmém, mint a milyennek látszik. Hiszen
tudom, sűrű tapasztalásból, hogy egy csapat derék, markos legény még nem
zászlóalj; a ki nincs betanítva, fegyelmezve, glédába állítva,
fegyverhez szoktatva, szakaszokra beosztva, vezényszóra tanítva, azt nem
lehet ezrével a csatarendbe állítani; mert ha az megfutamodik, hát a
többi sereget is magával ragadja. Ezt én jól meggondoltam.
De volt egy elfogadható ötletem.
E napokban kapitulált Arad vára, hosszú, kemény ostrom után. Ezerötszáz
osztrák katona lerakta a fegyvert. Most ezt a helyőrséget fel kell
váltani a magyarnak. Hát nem életrevaló gondolat-e, hogy azt az
ezerötszáz vitéz, tűzben keresztelt honvédet hozzák ide Szeged alá a
Perczel hadserege erősítésére, mi pedig, Szegeden lógerező mihaszna
legények, vegyük markunkba azt az osztrákok által lerakott ezerötszáz
puskát, aztán álljunk ki az aradi sánczokra; ott csak megálljuk a
helyünket, ha vezényszót nem ismerünk is: a várvédéshez nem kell egyéb,
csak szív és kar, az pedig mindnyájunknak van.
Elhatároztam magamban, hogy népgyűlést hívok össze s ott az én lelkes
hazámfiai előtt kikiáltom a tervemet. Jogom, sőt meghatalmazásom van rá:
Kossuth és Szemere egyenesen felhívnak mindenkit a proklamácziójukban,
hogy alakítson önkénytes csapatokat. Éppen csak be kell jelenteni a
városkapitánynál, hogy holnap (nem levén hetivásár) engedje át a nagy
piaczot a népgyűlés megtartására. Úgy teszek.
Aztán – csak fejtetővel előre – beleugrani a vizbe: ez a főkérdés; hogy
tud-e az ember úszni? – az mellékes dolog.
A mint a városba visszatértem délután, siettem a városkapitányt
fölkeresni. A városházán nem találtam, a házánál sem volt otthon. Ott
hagytam a névjegyemet, ráírva, hogy holnap reggel óhajtok vele sürgetős
ügyben értekezni. Azt mondták, hogy kiment a sétányra.
Megpróbálkoztam vele: elindultam a sétányra városkapitányt keresni.
Szamárság volt tőlem. Hisz nem ismerem személyesen e derék hazafit;
egyenruhát pedig nem visel, a mi elárulja, hogy ő a városkapitány. De
azért csak elmentem szerencsét próbálni. Hátha rátalálok?
Rá is találtam. De nem arra, a kit kerestem, hanem az én kedves
pajtásomra, Zabolay Pistára, a kivel hajdan együtt juristáskodtunk
Kecskeméten s aztán együtt műkedvelősködtünk; ő játszotta a primo
amorozót a «Szerelem és champagnei»-ben. Szép, daliás fiú volt. Neki is
volt valami hivatala Fehérvármegyében, úgy hiszem, tiszteletbeli
viczefiskus volt.
A mint meglátott, odarohant hozzám, megölelt, összecsókolt.
– Jaj de szerencse, hogy rád találtam, kedves Móriczkám! Reggel óta
kereslek, égen, földön és padláson.
– No hát mi jót hoztál, kedves Pistukám?
– Bizony a legjobbat hoztam neked! Elhoztam – a feleségedet…
… Utánam hozta a feleségemet Pestről!
Persze, hogy nekem sem kellett több városkapitány.
– Hol van ő?
Zabolay megmondta. Volt Szegeden egy köztiszteletben álló család, mely
állt két éltes kisasszonyból. Ők voltak a legbuzgóbb pártfogói a magyar
irodalomnak és szinészetnek. A mikor Laborfalvi Róza Szegeden
vendégszerepelt, mindig ő náluk volt szállva. Most is odaszállt.
Az én barátom aztán elbeszélte utközben, hogyan került ide feleségemmel
együtt. Fehér vármegye küldte fontos üzenettel Pest vármegyéhez (ibi,
ubi) a saját úri fogatán. Pesten átkelve, eszébe jutott, hogy a
feleségemet meglátogassa: nincs-e valami üzenete hozzám? Az asszony azt
mondta, hogy üzenet helyett eljön ő maga utánam.
Az pedig nem volt tréfa dolog. A muszkák már benn voltak Pest-Budán,
portyázó csapataik megszálltak minden körülfekvő helyiséget; Zabolaynak
nagy kerülővel lehetett csak mellékutakon keresztülvergődni a hadaktól
lepett területen; de szerencsésen keresztülosont rajtuk. Elhozta utánam
a feleségemet. Megköszöntem neki a barátságot.
A feleségemet ott találtam a két hajlottkorú kisasszony házánál. A
viszontlátás örömeit nem irom le. – Első feladat volt szállást keresni
kettőnk számára; mert a tiszteletreméltó kisasszonyok házában soha
szerelmes sóhajtás a napsugárban tánczoló port meg nem reszketteté.
Estig találtam ilyen szállást s oda átköltözénk.
A feleségem aztán beszélt a muszkák bevonulásáról Pestre. A
Kerepesi-úton jöttek, végig a Hatvani-utczán: valami orosz himnuszt
énekeltek lóháton. Minden kozáknak a kezében volt egy nagy érett uborka,
azt falta nagy gyönyörrel a zsolozsma közben.
(Ez az uborka volt a mi egyedüli szövetségesünk a kerek világon.
Húszezer muszkát ölt meg – nem az ágyúgolyó, hanem az uborka. Minden
faluban hagytak hátra egy temetőt azokból a halottaikból, a kiket a
kolera lekaszált. Biz ez csunya öröm; – de hát ilyen a háború. Ha az
Isten elhagyott, dögvész segíts!)
… Tehát megint belekapott a sors az én életpályám nekivadult paripáinak
gyeplőibe! Én itt népgyűlést tervezek, kétségbeesettek légióját
alakítani szándékozom s akkor a végzet ide hozza elém az élettársamat.
Tudatja velem, hogy az életem nemcsak a magamé, hanem az övé is.
Hányadszor térít már vissza az utamból ez a láthatatlan kéz? – Ezúttal
nem fogok neki engedelmeskedni! A mit elhatároztam, azt keresztülviszem.
A szálláskeresés közben találkoztam több ismerős képviselővel, azoktól
nevezetes dolgokat tudtam meg. Országos ülést tartottak Szegeden; abban
elhatározták, hogy az összes magyar hadcsapatok vezérsége Görgeyre
bizatik. Görgey már el is indult Komáromból 32 ezer emberrel, 150
ágyúval Paskievicset megtámadni. Klapka Komáromban maradt 20 ezer
emberrel Haynaut feltartóztatni. Ezzel idő lesz nyerve az aldunai
seregünk összevonására, mely aztán Görgeyvel fog közreműködni. Így
határozta az országgyűlés.
Ezt mind elmondtam a feleségemnek. Aztán előadtam neki a saját merész
tervemet is. Én holnap népgyűlést tartok, önkénytes légiót szervezek,
azzal bevonulok Arad várába, mint helyőrség. No ezen nincs mit megijedni
egy hűséges feleségnek: sőt inkább az egy nagyon megnyugtató tervezet.
Akár győzünk, akár vesztünk a harczok végkimenetelén, egy vár őrségének
a sorsa biztosítva van: a kapituláló csapat életét megvédi maga a
kapituláczió. Átláttattam az asszonyommal, hogy ez az én tervem
valóságos életbiztosítási intézmény. Ő ezúttal nem nevetett ki s nem
mondta a szemembe: «Móricz, te félsz!» Belenyugodott, hogy menjek hát a
dicsőség véres mezejére; majd addig ő itt marad a jó öreg
kisasszonyoknál, a kik igaz vendégszeretettel látják.
Én tehát reggel azon szilárd elhatározással keltem fel, hogy kemény
leszek; ha ég, föld összeszakad is, megyek a magam útján, daczolok azzal
a láthatatlan mennyei hatalommal, a ki engem minden módon meg akar
tartani a késő idők számára.
Oh de rettenetesen meglakoltam e vakmerő gondolatomért! Oh milyen nagyot
tudott ütni a fejemre az a láthatatlan kéz!
Te színes szappanbuborék! Azt képzeled magadról, hogy planéta vagy? Mert
gömb vagy és repülsz?
Korán reggel föl kellett mennem a városházára. Az egyik kötelességem az
volt, hogy bejelentsem a városkapitánynak a szállásom lakczímét: a
mostani zavaros időkben az lévén a regula, hogy mindenkinek személyesen
kellett jelentkezni a rend őreinél, nehogy kémek lopózhassanak a
városba.
A városkapitány a nagyteremben fogadott, mely körül volt támogatva
szekrényekkel.
Először elmondtam neki, a mit a szállásomról tudatnom kellett, arra egy
kanczellista a kezembe nyomott valami czédulát.
Azután összeszedtem magamat, hogy egy nagy hazafias szónoklathoz
kezdjek…
… De mielőtt egy szót kiejthettem volna, egy irtóztató robbanás rázta
meg az egész épületet, mintha egy tűzokádó tört volna ki a közelben,
valamennyi ablaküveg cserepekben zuhant be a szobába, a zárt szekrények
ajtajai fölpattantak. Én vak rémületemben egy ilyen szekrénybe rohantam
be s csak akkor vettem észre, hogy ez nem a kijáró-ajtó. Aztán magával
sodort a menekülő hivatalnokcsoport, ki az utczára.
A szegedi lőpor-raktár robbant föl.
Az égen lángvörös felhőtömeg gomolygott fölfelé, sebesen taszítva
szétágazó, vakító fényű tűzoszlopoktól, a felhőből sziporka-özön hullt
alá, villámok pattogtak a méhében, lángküllők közt széttépett emberi
alakok, ágyúk, kerekek kóvályogtak; az a szikra-zápor százezernyi izzó
tégla volt, a villámok a szétpattogó bombák és gránátok. A megnyilt
pokol, a maga rettenetes pompájában!
Az egész rémjelenetre olyan élénken emlékezem még ma is; bár a nagy
légnyomás, mely fejemet összeszorította, mellemet lenyomta, egészen
elkábított. Annyi ösztönöm volt, hogy a városház kapuja alatt meghúzzam
magamat. A robbanás földrengető dördülése s a bombák égszaggató
pattogása után következett az egyiptomi csapások egyike, a kőeső.
Ki ne emlékeznék egy pusztító jégeső rémséges hatására? Most jég helyett
izzó téglák zápora hullott a rettenetes égből, a háztetők, az utczák, a
piaczok recsegése követte, közzé vegyült az emberi jajkiáltás, az ökrök
bömbölése, a lovak nyerítése, melyeket a mennyei parittyakövek
lesujtottak. Hatvan halottja maradt a romboló kőhullásnak a piaczokon; a
Tisza-parton talált szekereket, júhnyájakat a rettentő robbanás vihara a
folyóba sodorta.
Egy izzó gerenda repült a füstfellegen keresztül, mint egy kilőtt, tüzes
dárda, mint egy sárkány a város tulsó végeig.
S a kőeső zuhogása után következett egy folyvást növekedő moraj: az
ezernyi szekérnek a robogása. Rohant valamennyi a város minden utczáin
kifelé; általános futás állt be. Senki sem tudta, mi történt, csak azt
tudta, hogy itt a világ vége!
Azt mondják, egy fogoly osztrák tüzér, a kit a tölténygyártásnál
dolgoztattak, robbantotta fel a lőporgyárat. Elhihető. Az osztrákoknak
voltak ilyen ördögi hősei. Az egyik volt Hentzy. Ennek a tette fölért
egy vesztett ütközettel. Hatvan halott!
A halottakért is méltó a siralom; de nagyobb veszteség ránk nézve az,
hogy az egész aldunai hadseregünk számára felhalmozott töltényeink mind
a levegőbe repültek: nem maradt több, mint a mit tüzérszekereink s a
közvitézeink tölténytáskái tartogatnak. Most már takarékosan kell bánni
az utolsó töltényekkel.
A mint ki lehetett menni az utczára életveszély nélkül azonnal siettem a
szállásomra, a nőmhöz.
Keresztül kellett mennem a piaczon. Az egész nagy tér fedve téglával,
melyből itt-ott feketéllett valami elő: agyonütött emberek, lovak
hullája.
No vitéz barátom, Jókai Mór, tarts most itten népgyűlést.
És még ha csak ez a kis veszedelem ért volna bennünket! Egy kis
lőpor-raktár felrobbanás. – «Csigavér!» Megszokott epizód a hadviselés
történetében. A katasztrófák lánczolata még azután következett, de
nyomban.
Mit csinál olyankor a strucz, mikor már érzi, hogy a vadász közel érte?
Eldugja a fejét a homokba.
Ilyen stuczmadár voltam én, voltunk sokan.
Mikor a szállásomra megérkeztem, a feleségemet teljes készülődésben
találtam: a bőröndöt csomagolta az útra. Itt nem maradhatunk. Ott volt
nála egy kedves jó barátnéja, a derék Zsófi. Kardalnoknő a szinháznál,
aztán az én kedves iskolatársamnak, Kőrössy Sándornak a felesége. Sándor
hadbiró volt a honvédségnél. Tehát katonaember. Mint ilyen járt odafenn
– a más fejét keresve. Tudniillik a hadvezetés fejét. Ugyan jókor! Mikor
a saját fejét sem találta senki.
A két asszony örült, hogy én előkerültem betöretlen fejjel, nemsokára a
Sándor is betoppant. Átkozott jó hireket hozott a vezérkartól.
Kossuth visszatért Madarasról, a nélkül, hogy Görgeyvel találkozott
volna. A két vezéralak nem tudott egymással megállapodásra jutni a
hadvezetés dolgában.
Most azután Kossuth, félretéve az országgyűlés határozatát, mely Görgeyt
állítja az összes magyar hadseregek vezérletére, kinevezte Dembinszkyt
az aldunai hadsereg fővezérévé, rémületére az összes magyar
hadvezéreknek. Perczel Mór összeveszett a beteg Damjanichcsal, Arad vára
parancsnoksága fölött, fenyegeti Damjanichot, a magyar kormányt
főbelövetéssel, erre a magyar kormány elcsapja Perczel Mórt a
hadtestparancsnokságból. Tökéletes a konfuzió, hogy szebbet kivánni sem
lehet.
De mindannyi baleset között legsúlyosabb az, hogy a jámbor Dembinszky
elfogadja a hadvezérré kineveztetést.
Boldog Isten! Ha én elgondolom, hogy engem a pesti becsületes
csizmadia-czéh megválasztott tiszteletbeli csizmadia-mesterré; de, ha
valaki azzal a szóval jönne hozzám, hogy: no hát cselekedjek neki az
ünnepekre egy pár kordován-csizmát, a hajamat tépném kétségbeesésemben;
s ez a szerencsétlen generális elhiteti magával, hogy ő azért, mert
kinevezték hadvezérnek, hát már most tud is hadsereget vezetni.
«Ez a végnek a kezdete!» – mondta rá az öreg Csányi.
– No, Sándor pajtás, most repültünk már a levegőbe!
Dembinszkynek a legelső intézkedése az volt, hogy a hatalmasan
elsánczolt szegedi erős hadállást feladta s a harminczhatezer főnyi
hadsereggel átvonult a Tisza bal partjára.
Fusson, ki merre lát!
Két hét mulva a haza romjai fejemre omlottak, s én ott maradtam alattuk
eltemetve, egy névtelen semmi.
S az élő halott még hitt a feltámadásban: a haza feltámadásában.
S hite megvalósult.