*
Ezeket az én szavaimat helyeselte akkor minden higgadt vérű hazafi – s
két hét mulva elfeledte minden ember: csak én nem – soha – még ma sem…
Ismét Pesten.
A mint az osztrák fősereg elhagyta Pestet, nem volt nyugtom többé,
látnom kellett az én imádott otthonomat, a szép fővárost. Szekeret
fogadtam, hazasiettem. A feleségemet azonban még ott hagytam
Debreczenben, előre sejtve a bekövetkező veszélyeket, a miknek őt nem
akartam kitenni. Ő az alatt fölléphetett a szinpadon a sebesült honvédek
javára adott darabokban.
Minő képe volt akkor a szép Pestnek?
A várost ketté vágta egy palizád-sor. A Nájgebájtól a hajóhidig volt
leverve czölöp czölöp mellé; egy török háborúbeli palánk, lőrésekkel:
arra való, hogy ha a pesti lakosság fel találna lázadni s ostrom alá
venné a kaszárnyát, annak a helyőrsége fedett uton vonulhasson át a
budai várba. Fölösleges munka volt; Pest nem lázadt fel, a horvát
ezredek háborítatlanul vonulhattak át Pestről Budára.
Nekem rögtön akadt dolgom a fővárosban. A kiadóm, Heckenast
felszólított, hogy vállaljam el a «Pesti Hirlap» szerkesztését, a hires
«Pesti Hirlap»-ét, melyet Kossuth Lajos alapított, aztán Szalay László
szerkesztett, majd Csengery Antal. Amaz ez idő szerint a külföldön járt
a magyar kormány képviseletében, emez aktuális politikai szerepléssel
volt elfoglalva, így jutottam én a legelőkelőbb magyar hirlap
szerkesztéséhez. Azonban az Esti Lapok-at is fentartottam a mellett.
Május végéig Debreczenben jelentek meg, azontul pedig Pesten az én
felelős szerkesztésem mellett. A legtöbb czikket Ludassi Mór irta benne.
Ugyan csendes életem volt néhány napig. Se feleség, se jóbarát, se
ellenség. Az Arany Sas törzsvendég-asztalánál egyedül ebédelhettem,
vacsorálhattam. Az asztaltársak ki erre, ki arra. Az irók közül csak
Vahot Imre maradt Pesten, meg Erdélyi János. Amaz a gyásznapok alatt is
szerkesztette az ártatlan Pesti Divatlapot, ezt meg kinevezték a Nemzeti
Szinház igazgatójának. Össze is különböztem vele a miatt, hogy
Laborfalvy Róza szerepeit mind átruházta Szathmárynéra s azért szinházba
sem jártam.
Esténkint a pesti Duna-part volt a közönség kedvencz sétáló-helye,
Budára nem lehetett átjárni, mert az osztrákok kiszedték a hajóhidat s a
lánczhidnak még nem volt talapzata. Onnan nézegettük távcsővel a
bástyafokon sétáló tüzéreket s a lőréseken kikandikáló ágyucsöveket. Baj
lesz ebből!
Szigligeti, a ki szintén hazaérkezett a családjához, megnyugtatta az
aggódó jóbarátokat. Ő, mint végzett mérnök, bizton mondhatja, hogy az
ágyugolyó egy olyan széles vizen, mint a Duna nem repülhet keresztül,
mert azt a víz magához vonzza.
Egy szép estén aztán megczáfoltatott az állítása. Derült alkony volt, a
Duna-part tele sétáló néppel, a midőn egyszerre a budai oldalon két
ágyulövés dördült el s arra néhány percz mulva egy csapat fehérköpenyes,
rézsisakos svalizsért láttunk a várba vezető uton felvonulni.
Az a két lövés Görgey előcsapatjának szólt, mely a bécsi kapu elé
megérkezett; a lovasok a vérmezőn elhelyezett előörs katonái voltak.
Hogy miért jött Görgey Komárom alól Buda alá? Miért nem üldözte az
osztrákok demoralizált derékseregét egész Bécsig, a hol ő diktálhatta
volna a dinasztiának a becsületes békét, a midőn még az orosz
intervenczió nem történt meg, a midőn még Haynau harczedzett dandárai
nem jöttek fel Olaszországból, a midőn még ő egymaga rendelkezett az
összes, százhatvanezer főre menő magyar haderővel? Ezekre a kérdésekre
valóságos szakértő tekintélyek már annyi tintát elvesztegettek, hogy
nekem kár volna azoknak a homályossá tételéhez hozzájárulni.
Egy kérdésre megtudtam Nyárytól a feleletet. Arra, hogy ha már Budavárát
meg akarta ostromolni Görgey, miért nem hozott mindjárt magával
ostromlövegeket Komáromból, minek fogott hozzá a maga tizenkétfontos
tábori ágyuival, holott az osztrákoknak Budán huszonnégyfontos ágyuik s
százhatvanfontos bombákat vető mozsaraik voltak. Hát ez úgy volt, hogy
Görgey elrendelte az ostromágyúk elhozatalát, de Guyon, a komáromi
várparancsnok, azt mondta, hogy ő ágyut nem enged a várból elvitetni,
csupán a kormányzó rendeletére. Az pedig Debreczenben volt. A míg aztán
az izenetvivő Debreczenig elkoczogott, onnan aztán megint
visszadöczögött Komáromba, abba belekerült jó egy hét. Jó Henczynek, de
rossz nekünk.
Arra a hirre, hogy Görgey megérkezett Buda alá, a pesti parton sétáló
közönség nem állhatta meg, hogy egy kis éljenzést ne ereszszen meg, a
minek azonban nagyhirtelen vége szakadt, a mint a budai bástyafokról két
ágyulövést tettek a pesti sétálókra, melyek közül az egyiknek a tekéje
egy asszonynak a lábát elszakította.
Hogy miért kellett Henczynek Szigligeti teóriáját a Dunán keresztül nem
lőhető golyóról megczáfolni? – azt nem tudom. Egyéb oka nem volt rá,
hogy a gyanutalan népcsoport közé lövessen.
Ez csak a bevezetés volt. A mint besötétedett, megdördültek a budai
bástyafokon a bombavető mozsarak, s éjfélig szórták a granátokat a
városra. Bezzeg át tudtak azok repülni a Dunán. A népség azért künn
sétált az utczán. Érdekes látvány volt, a mint jött a tűzokádó
szörnyeteg, ívet képezve a felhős égen, a kanócza prüszkölve szórta a
tüzet, mintha ő taszigálná a bombát, míg az egyszer csak szétpukkant a
magasban, villamfényt vetve a házakra. A bámuló közönség éljent kiáltott
rá, azt hitte, hogy ez a bomba megzápult, korán robbant szét. Pedig az
shrapnell volt, melynek az a feladata, hogy szétrobbanásával golyózáport
és granátszilánkot szórjon alá. És csodamódon a százötven bomba egy
embert sem sebesített meg a városban.
… Arra a hirre aztán, hogy Pestet bombázzák, rögtön hazajött a
feleségem. Ha baj van, akkor itt a helye az ura mellett.
Meg volt hát az édes otthon s a viszontlátás öröme, a miről a poéták
olyan szépeket tudnak zengedezni.
Próbáljátok csak meg, poéták, ezeket a gyönyöröket végig élvezni, úgy,
hogy a tündéri éjszaka minden perczében egy bombapukkanás rázza meg az
ablakokat, vérvilággal váltva fel az éjjeli mécses pislogását. Minden
csókra egy lövés.
Rendesen éjjel kezdték el a budaiak a bombázást. Most már nemcsak
shrapnell-gránátokkal lőttek, a mik a légben szétpukkannak, hanem
százötven fontos bombákkal, a mik lecsapnak, úgy durrannak szét.
Egy ilyen bomba épen a Pesti Hirlap szerkesztőségének az ablaka alatt
csapott le, ölnyi mély vermet ásva a földben s messze szétzúzva az
utczaburkolat gránit koczkáit.
Görgeynek pedig még mindig nem voltak ostrom-lövegei, a Gellérthegyről
meg a budai halmokról csak afféle tábori ágyúkkal csiklandozta a
budaiakat. A svábhegyi vízvezetéküket ugyan elvágta, de megmaradt nekik
a dunai vízvezeték, melynek a gépháza ott volt a budai Dunaparton. Ha
ezt az épületet szét lehetett volna rombolni, akkor ki lett volna az
őrség szomjaztatva, de ezt csak a pesti oldalról lehetett megkisérleni.
Gondoltak is erre a magyar hadműszaki vezetők! Az ostromlöveg
felállításának nagy titokban kellett volna megtörténni.
Május 15-én írtam ezt a levelet Kovách Lajosnak Debreczenbe:
«Barátom, Lajos!
Egy bomba épen most döntötte le a redout homlokzatát; a másik a lapom
hivatala előtt fúródott a kövezetbe; a Trattner háza ég.
Minő költői toll volna az, mely e jelenetet le tudná írni. A
szakadatlanul mennydörgő bombák, mik fejünk felett szétpukkannak,
egy-egy gömbölyű fekete füstgomolyt hagyva maguk után a világos égen. Az
ember azt hinné, hogy a pokol felül kerekedett az égen, s onnan támad
reánk.
Minő nagyszerű volna e jelenet, ha Pesten nem volna.
A nép halálosan fel van ingerelve, nincs a szeretetnek egy szikrája
többé, nincs a gyávaságnak egy cseppje szívében. Gyűlöl! Gyűlölete
olyan, a mely örökségbe marad fiúról-fiúra, mint a vallás. Ez a
gyűlölete az ellenségnek erősebb alap, mint a hazaszeretet.
Minő nagyszerű volna e tanítás, ha Pesten nem volna.
Nehány nap, vagy ha Isten úgy akarja, nehány hét után hallani fogjátok,
hogy Buda elesett. A vár leégetve, védői leölve.
Én sírtam, mikor Pestre beléptem, sírtam, mint egy gyermek, ki anyját
viszontlátja. Sírtam, mikor a szabadság háromszínű lobogóit láttam
minden utczán, minden házon repkedni.
Ha Pestre jöttök, sírni fogtok ti is, tán más okból, tán keserűbb okból;
de azért ha romokban fogjátok is találni az imádott várost, e romok
fölött mindig ott fog lebegni a nemzeti zászló.
Sok seb van ütve már e nemzet szívén, de egy sem ilyen fájó, egy sem
ilyen örök.
Gondolkodtok-e róla, hogy begyógyítsátok?
Sok áldozatot hozott a nemzet a szabadság oltárára, de egy sem volt
ilyen nagy, egy sem ilyen nehéz, mint Pest pusztulása.
És senkit sem hallunk panaszkodni. Nem egy ember cselekszik itt: egy
nép, egy Isten.
Háladatosak legyetek a magyar nép iránt, háladatosak legyetek Pest
iránt, ha eljön a jutalom osztások ideje, mert a nehéz idők érdemei a
népé és Pesté.
Én láttam, én hallottam, én éreztem, mit szenvedett Pest. Óh az több,
mint egész Magyarország szenvedése. Mindennap morális hóhérpadra vonták
lelkét, mindennap megölték és mindennap feltámadt újra. S a mit most
szenved, azt Magyarország szenvedi.
Mennyit fog még szenvedni, azt az Isten tudja, de hogy azt
honfitürelemmel fogja elviselni, az bizonyos.
A nőket kiküldtük a városból, de azért a férfiak helyt állanak; ennek
tulajdonítsd, hogy eddigelé több mint ezer bomba-lövés közül, mely
városunkat érte, csak egy bírt tüzet gyújtani, a többit rögtön, ezt is
fél óra alatt elolták, pedig ilyenkor legerősebben lőnek az égő házra.
A megyeházat két bomba igen megrongálta, egyik a börtönt, másik Nyáry
szállását ütötte át. Nyáry azelőtt félórával hozatta ki a rabokat
(270-et) s vitte Pilisre.
Ha csöndesebb idők lesznek s mi azokat megérjük, fel fogjuk keresni a
magas jellemvonásokat, mikkel Pest négy havi története tömve van,
elkezdve a legmagasabb régióktól, le a napszámos családköréig.
Ha más jutalmuk nem lesz, ismerje meg neveiket, tetteiket a haza, az
utókor.
Ti vészbiróságot állítottatok, ti a bűn megtorlásáról gondoskodtatok, mi
egyszerű, köznapi emberek erénybiróságot fogunk állítani, mely az
elfeledett, a nem ismert érdemeket jutalmazza meg: legalább egy dicsőítő
szóval. Csekély jutalom; de jog a nagyobbhoz.
Mondd meg azoknak, kik a törvényeket hozzák, hogy a míg büntetéseket
szabnak az árulókra, kiket – Istennek hála – ujjainkon felszámlálhatunk,
ne feledkezzenek meg az áldozókról, kiknek neve «millió».