Klapka levele rám nézve a megváltás, a feltámadás csodatevő szózata
volt.
Hát nem vagyok hazaáruló! Nem ellenséggel czimborázó! Itt a magasabb
itélet. Ez letörli rólam, mint Éliás próféta keze, a rágalom
bélpoklosságát, melyet üldözőim rám kentek. Ki vagyok mentve a
gyalázkodás kőhalmaza alól, melyet a fejemre szórtak. Büszkén emelhetem
fel az arczomat, vallhatom be az elveimet: a nevem tisztára van mosva.
Klapka hős vezér e levelével épp úgy sánta-bénává verte a debreczeni
ellenségeinket, mint a dandáraival Isaszeghnél az osztrák ellenség
hadait.
Kossuth azt írta levelében a honvédelmi bizottságnak, hogy a diadalnap
éjén ugyanabban az ágyban aludt Gödöllőn, a melyben megelőző napon
Windischgrätz herczeg töltötte az éjszakát.
Hanem aztán most már mi sem ismertünk irgalmat.
Madarásznak le kellett bukni a hatalom polczáról. Le is bukott,
csúfosan. A gyémántpörben kiküldött országgyűlési vizsgáló-bizottság
kimondá rá a «sikkasztás» vádját. És Madarász nem várta be a bírája elé
idéztetést; elmenekült híradás nélkül Debreczenből.
Az általa kinevezett hivatalnok-sereget, szám szerint hatvan vörös
tollas flamingót, az utána következett miniszter, Szemere Bertalan mind
szélnek eresztette.
Az én kis lapomnak a pártja felülkerült. Én olyan nagy embernek hittem
magamat, a milyennek azóta soha többé álmodni sem mertem. (Ekkor
töltöttem be a 24-ik esztendőmet.)
A nagyságomról képzelt ábránd nem soká tartott.
A Kossuth által tervezett ápril 14-iki országgyűlési határozat a
Habsburg-dinasztia trónvesztéséről ezt is szétpukkantá, mint a
szappanhólyagot. S ha még csak ezt pukkantotta volna szét! Hogyan ment
keresztül ez a határozat, annak én szem- és fültanúja voltam.
Ott voltam a képviselőház üléstermének a karzatán, láttam a kavargó
csoportokat, aggodalomtelt arczokat, itt-ott hevesen vitatkozó
ellenfeleket.
Kossuth megjelent s elfoglalta kormányelnöki székét. Napirenden volt az
ő indítványa, melyet a szószékről kellett volna előadnia. De mielőtt az
emelvényre felment volna, előállt Besze János és stentori hangjával
felszólítá a képviselőházat, hogy ehhez az ünnepélyes nyilatkozathoz
költözzék át a református templomba.
Nagy ellenmondás felelt ez indítványra; de Kossuth vette a kalapját s
jelt adott a templomba-menetelre, előre indulván. Erre azután a
képviselők is kénytelenek voltak utána menni.
A nagy kálvinista-templomban már akkor volt négyezer főnyi sokaság. A
képviselők elvesztek a néptömeg között. A «tisztelt ház» szétmállott a
«hívek gyülekezetében».
Én Nyáry Pál mellett álltam, a kinek nem jutott ülőhely a padokban. Egy
oszlopnak támaszkodtunk. Nem láttam én ez ülésen se elnököt, se jegyzőt.
Ez nem országgyűlés volt, hanem templomi gyülekezet. Csak az volt hátra,
hogy urvacsoráját osztogassanak benne. Valaki rákezdte, hogy «Im
béjöttünk nagy örömmel!» De azt nagy hamar elcsitították.
Aztán Kossuth ment fel a kathedrára s előadá a gyülekezetnek a
határozati javaslatát.
A debreczeni kálvinista-templomnak olyan pompás akusztikája van, hogy
minden szót kétszer hallani meg benne: a visszhang megduplázza.
Kossuth hangja (igen szép hangja volt) csattogott és dörgött. Nyáry Pál
azt dörmögé: «Kiabálj, kiabálj! Mentül jobban kiabálsz, annál kevésbbé
értik, hogy mit beszélsz.»
Én ugyan egy szót sem értettem belőle, pedig minden szót kétszer
hallottam.
Ellenmondásról szó sem lehetett. Hát szokás a templomban a prédikátornak
ellenmondani?
Ezzel aztán a békepárt agyon volt ütve. Jött az «inevitabile fatum». Ez
volt a revanche a békepárt diadaláért Madarász felett.
Hej, Zichy Ödön! de rettentő boszút álltál a te halálodért! Ha a te
gyémántjaid nem lettek volna!
Kossuth a trónvesztési határozatot azzal az indokolással vitte keresztül
a megelőző napon tartott zárt űlésben, hogy ezt a hadsereg követeli s ha
az országgyűlés nem fogja kimondani, a hadsereg fogja proklamálni. Azt
is felhozta, hogy a nemsokára összehivandó veronai kongresszus
határozatait meg kell előznünk, nehogy ott intézzék el Magyarország
sorsát.
Másnap, e végzetterhes határozat kimondása után, megérkezett Debreczenbe
mr. Brown Angliából. A kanczellár lord Palmerston izenetét hozta magával
Kossuthhoz. A vékony hártyapapirra irott okmányt a pomádés-döbözének a
fenekében elrejtve csempészte be az osztrák rendőrök vizsga szemei elől.
(A hogy ezt Kossuth titkárától, Rákóczy Jánostól hallottam.)
Palmerston (nem sajátkezűleg, de londoni magyar megbizott által) azt
tudatta Kossuthtal, hogy a küldiplomáczia semmi ellenvetést nem tesz, ha
a magyarok az osztrákok fölött a harczmezőn győzedelmeskednek s az
osztrákoknak bárminő súlyos föltételek mellett a békét diktálják, hanem
ha az Ausztriától való elszakadást s a dinasztia detronálását találnák
kikiáltani, akkor bizonyosak lehetnek felőle, hogy Oroszország
fegyveresen interveniálni fog; s ha az nem lenne elég, Poroszország is
be fog törni készen tartott haderővel; a diplomáczia nem engedheti meg a
monarchia szétbontását.
Ez irat átolvasása után Kossuth arczán galvanikus rángások vonultak át.
– Már késő! – Mondá. – A trónvesztés a tegnapi ülésben elhatároztatott.
– Azt vissza kell vonatni! – sietett a válaszszal az angol megbizott.
Kossuth ennek is előhozta a veronai kongresszust.
Az angol nagyot bámult. Soha senki nem hallotta a veronai kongresszus
tervének hírét.
(Ezt Kossuth már januárban elmondta nekem; ő azt valami kis olasz
hírlapban olvasta s elhitte, a mi az ujságban van.)
Mr. Brown felkereste még az országgyűlés kiválóbb alakjait, azoknak
elmondá, hogy minő izenetet hozott az angol kanczellártól s egyenesen
felszólítá őket, hogy a detronáló határozatot, formahiba miatt,
semmisítsék meg, különben Magyarország el van veszve. A tisztelt
hazafiak vakarták a fejüket, de bátorsága egynek sem volt ezt a merész
lépést megtenni.
Aztán kiderült, hogy a hadsereg nem követelte a trónvesztés
elhatározását.
Mikor Bem Erdélyben meghallotta az országgyűlés e határozatát, azt
mondá: «Jetzt heiszt’s «finis Hungariæ.» Wir werden uns noch schlagen,
als gute Soldaten, aber Ungarn ist nicht mehr zu retten.»
Még nagyobb kavarodást idézett elő e határozat a nagy hadseregnél. A
főtisztek tömegestül készültek lemondani. Elébb Görgey sietett
Debreczenbe, azután Klapka. Mind a kettő felkereste a békepárt
vezérférfiait, arra unszolva őket, hogy országgyűléssel semmisíttessék
meg az április 14-iki határozatot. Ezek bölcsen azt felelték, hogy nekik
csak egy nyakuk van, azt nem dughatják a guillotin alá.
Minden reménység Szemere Bertalan felé fordult, a kit Kossuth (most már
kormányzó) megbizott az új miniszterium elnökségével. Szemere egészen a
mi emberünk volt: európai műveltségű diplomata. Ő tette le Dembinszkyt a
fővezérségből, mint kormánybiztos, ő nevezte ki helyébe Görgeyt; ő
független politikus volt, nem tartozott Kossuth bálványozóihoz. Tőle
vártuk, hogy az ország szekerét helyes kerékvágásba fogja hozni.
Nagy volt azután az elbámulásunk, mikor Szemere Bertalan az ő
kormányelnöki programmjában azt hirdette ki ország-világnak, hogy ő
republikánus.
Barátai, párthivei ijedten rohantak hozzá, számon kérve, hogy miért
tette ezt?
– Hát Kossuthot túl kell liczitálnunk!
Az igaz, hogy túlliczitáltuk vele.
Tehát azért, hogy a túlvérmes, nagyravágyó Kossuth valahogy meg ne
tehesse magát Magyarország királyának: a higgadtvérű hazafiaknak ki
kellett kiáltani a respublikát.
Mindjárt indítottak is meg egy nagy lepedőhírlapot e czimmel:
«Respublica» s annak a szerkesztői és munkatársai lettek, a kiket mi
mindig a legokosabb embereknek tartottunk. Azok még Petőfit is
túlliczitálták.
Néhány komoly hazafi még nem adta föl a küzdelmet, azok között volt
Nyáry, Kovács Lajos, Kazinczy Gábor, Kemény Zsigmond és Pázmándy Dénes,
a kit hazaárulási váddal hoztak Debreczenbe, de itt fölmentették.
Klapkával főztek ki egy merész tervet. E szerint Klapka egy
tartalékhadtestet gyüjtött volna össze Debreczenben, s aztán ennek a
haderőnek az oltalma alatt lehetett volna az országgyűlésen az április
14-iki határozat megsemmisítését keresztülvinni.
E tervnek azonban neszét vette Kossuth, s egy szintoly merész
sakkhúzással meghiusította azt. Kormányzói hatalmánál fogva elrendelé az
országgyűlés színhelyének áttételét Debreczenből Pestre s ennek
következtében elnapolta a képviselőházat négy hétre. A bankóprést is
előre küldé, a nélkül pedig nem lehetett rezervát rendezni.
Így aztán megmaradt a «decheance-act», az április 14-iki határozat
történelmi okmánynak, Magyarország függetlenségi emlékiratának.
Most már, ötven év mulva, beszélhetünk nyugodtan, igazságosan arról,
hogy hiba volt-e e függetlenségi határozat s csupán Kossuth Lajos által
elkövetett hiba volt-e az?
Eszembe jut most Bem tábornoknak egy mondása, melyet az érdemrend
megküldése alkalmával örökített meg, igy szólván Németh ezredeshez, ki
az elsőrendű katonai érdemrendet feltűzte az öreg szürke kabátjára:
– Zagen Zie dem Kossuth, er zoll mir keine Orden schicken, zondern er
zoll schicken Geld für meine Zoldaten, und die Unabhängigkeit zoll man
makken, aber nikt da von sprekken.
Tehát nem a «makken» volt a hiba, hanem a «sprekken».
De hát nincs-e valamennyiünknek részünk ebben a hibában? Képviselőknek,
iróknak, uraknak, parasztoknak, az egész magyar nemzetnek?
Ha elolvasom most azokat a lapokat, a miket azon időkben lángoló lelkem
olvadt lávájával töltöttem meg, el kell ismernem, hogy a szenvedélyek
szításában senki sem tett túl rajtam.
A legokosabb emberek is csak átkozódni tudtak.
Aztán a harczmezőn is egyik diadal a másikat követte.
Perczel Mór bevette Szent-Tamás erősségét egy rohammal, azt a helyet, a
honnan az ellenforradalom kiindult, s melyet egy évig hasztalanul
ostromolt az egész aldunai magyar hadsereg.
Az isaszeghi ütközetre következett a váczi diadalmas csata, mely Gőcz
osztrák tábornok elestével végződött. Utána rövid időre vívatott meg a
nagysarlói döntő ütközet, mely Görgey és tábornok-társai dicsőségét
bekoronázta.
Ez ütközet után azt mondá Görgei táborkara tagjainak: «Ne írjátok meg a
debreczenieknek, hogy milyen nagy győzelmünk volt, mert ha ezt
megtudják, még két nagy hatalomnak fogják megizenni a háborút».
És ez valósággal úgy volt.
Mi valamennyien mind azt hittük, hogy a magyar hadsereg legyőzhetetlen.
Másodszor meg azt hittük, hogy a magyar hadsereg győzelmei lángra fogják
lobbantani Európa minden szabadságra vágyó nemzetét. Hozzánk csatlakozik
az olasz, a franczia, a lengyel; nekünk is lesznek hatalmas
szövetségeseink. Ebben a hitben lobogtattuk a függetlenség zászlóját. Ki
mert volna e diadalok után kibékülésről beszélni?
De a hibának legsúlyosabb osztályrésze magát az osztrák kormányt illeti
meg. Hát mutatott-e az osztrák kormány legkisebb hajlandóságot a
Magyarországgal való kiegyezésre? Nem maga zárta-e el az utat az
oktrojált alkotmánylevél által minden kibéküléshez? Hisz abban
Magyarország egyszerűen be lett olvasztva Ausztriába.
Bizonyára, ha hiba volt a «függetlenség» elhatározása, annak egy
századrésze illeti meg Kossúthot, kilenczvenkilencz édes mindnyájunké s
abból is az osztrákoké a kvóta öregebb része.
Hiba csak az volt, hogy nem siettünk jobban a «makken»-nel, a hogy
elsiettünk a «sprekken»-nel.
Windischgrätz csak a nagy ütközet után vette észre, hogy őtet csak
bolonddá tartja az az egy magyar dandár, mely naponkint támadást intéz
Pest ellen, s aztán visszavonul, s hogy a magyar derék sereg ez alatt
Bécs felé nyomul nagy diadalokkal. – Ekkor aztán ő is nyakrafőre
takarodott, a merre utat látott: itt hagyta Pestet, a hová három hónap
előtt azzal a szóval köszöntött be, sipkáját az asztalhoz vágva:
«eccoce! Finita la comedia!»
Komárom alá megérkezve a főseregével, körülnézett az osztrák fővezér,
hogy nem volna-e ez a vár egy kézcsapással elfoglalható, a mi helyreütné
az eddig szenvedett kudarczokat. A Csallóközben ütötte fel főhadi
szállását. Úgy illett, hogy a megyei hatóság tegye hivatalos tiszteletét
a teljhatalmú potentátnál. A jó Aranyossy Dénes bácsi, mint a csallóközi
járás főszolgabirája, volt az üdvözlő deputáczió vezetője, ki is ékes
szónoklatra gyújtott rá a herczeg előtt, természetesen magyarul.
– Sprechen Sie deutsch! harsant rá a hatalmas úr keményen.
Erre aztán Aranyossy bácsi elővette a maga tudományát s hozzá kezdett:
– Euer Durchlauft…
– Da sprechen Sie doch lieber ungrisch.
Görgey pedig Weldent, Schlicket tönkre verve, ostrommal elfoglalta
Esztergomot s aztán az ostromolt Komárom felmentésére indult. De
Windischgrätz az ostromzároló sereggel együtt sem birt neki ellenállni.
Pedig Görgey igen jól tudott vele beszélni németül – ágyuból. A
monostori sánczokat a honvédek szuronyszegezve foglalták el, zsákmányul
ejtve az összes nehéz kaliberü ostromlövegeket s azoknak vitéz védőit,
hatszáz Deutschmeister-katonát, tisztjeikkel együtt. Ezek lövették egész
télen át az úgy is romba dült, leégett, szerencsétlen várost.
Windischgrätz ezzel letünt a katonai szinpadról. Rá nézve csakugyan
finita la comedia volt.
Egy kis epizód emléke.
Komárom fölmentése s az osztrák hadsereg hanyatt-homlok visszavonulása
után országszerte nagy volt a fellelkesedés. Honatyák, képviselők, kik a
debreczeni országgyülésből távoltartották magukat, siettek előbukkanni
eddigi menedékeikből. Az országgyülés négy heti elnapoltatása miatt
azonban a Ház elnökéhez nem czímezhették a mentegető leveleiket, tehát
egyenesen Kossuthhoz, a kormányzóhoz küldözték azokat.
Kossuth pedig (a miben igaza volt: ő Magyarországra nézve akkor már
uralkodó volt) bizony nem bontogatta fel a hozzá érkező leveleket, hanem
rábizta Rákóczy Jánosra, a titkárjára, hogy végezzen velük s aztán
referáljon neki azoknak a tartalmáról.
Rákóczy Jancsi pedig arról volt ismeretes, hogy rendkívül erős volt a
képzelőtehetsége. Ha kerékrefeszítették volna, sem lett volna képes
valamit úgy előadni, a hogy az valósággal megtörtént. Bámulatos
leleményességgel tudott igen érdekes párbeszédeket elmondani két olyan
ember között, a kik egymást sohasem látták. Pestmegyei főjegyző korában
megtörtént vele, hogy a másodalispán, Szentkirályi Móricz,
félbeszakította a jegyzőkönyv felolvasását: «adja csak ide főjegyző úr
azt a protokollumot, hadd látom, benne van-e, a mit most felolvasott,
mert én nem hiszem, hogy bele van irva».
No hát, – Rákóczy Jancsi referált Kossuthnak az érkezett mentegetőző
képviselői levelekről. S azokat aztán rendszerető ember szokása szerint
beledobta a papirkosárba.
Azok között volt Vargha úrnak, az esztergomi követnek az episztólája is.
Vargha volt a legszebb férfi a világon, a kit láttam. És egyuttal a
legvicczesebb. Még patvarista koromból ismertem s később egy regényemben
megörökítettem az alakját. De ő maga is tudta, hogy milyen szép ember. –
Hát az ilyen remek példányát a férfiui szépségnek bizony kár lett volna
a bakónak adni. Vargha úr megőrizte magát odahaza az egész hajczihő
alatt s ki nem mozdult Esztergomból.
Mikor aztán a magyarok Esztergomot elfoglalták, ő is sietett Kossuthnak
a hűség fogadalmát levélben megírni, ráfogva magára, hogy ő csak azért
maradt az osztrákok között, hogy azoknak a hadászati terveit kikémlelje
s a magyar vezérekkel közölje; végül a Habsburg-dinasztiáról is elmondta
a maga véleményét, mely ellenkezője volt a hizelkedésnek.
Az a levél is megtette a maga útját a kormányzó iróasztalától Rákóczy
Jancsi papirkosaráig.
Mikor aztán feldültünk szekerestül, az osztrák vérbiróság természetesen
sorba maga elé idéztette a magyar országgyülés volt képviselőit. Vargha
úr is odakerült.
Hát ő neki egész könnyű volt a munkája. Csak azokra az osztrák stabális
tisztekre kellett hivatkoznia, a kikkel az egész szabadságharcz alatt
együtt whisztezett az esztergomi kaszinóban. Ártatlan ő, mint a ma
született gyerek!
Mikor már egészen tisztára mosta magát s vigan bucsuzni készült, azt
mondja neki az auditor-major:
«Herr von Vargha, ein Brief ist noch da.»
S azzal eléje tartja a Kossuthhoz irott levelét. Hát biz azt az én igen
kedves barátom, Rákóczy Jancsi, ott felejtette a papirkosárban s így
jutott az osztrákok kezébe.
Kapott is érte Herr von Vargha négy esztendei államköltségen való
eltartást – a szép stilusáért.
Hasonló esete volt egy nagynevű és nagybirtokú magyar főurnak is, ki
mindeddig meg tudta tartani a semlegességét, de a midőn a magyar
fegyverek diadalnapja felragyogott, őt is rávitte a hazafiui lelkesedés,
hogy a Budapestre visszatérő Kossuthot üdvözlő lovas bandériumhoz
csatlakozzék s a kormányzó hintaja mellett lovagoljon. Mikor aztán balra
fordult a szerencse, Haynau foglalta el a fővárost, a gazdag főurat
elfogatni s a Nájgebájba záratni első dolga volt, a második pedig annak
a pompás palotáját Budapesten elfoglalni s azt főhadiszállásul
használni.
Egyszer aztán csak szabadon bocsátották a különben lojális főurat,
mindössze egy kis birságot róva rá azért a kis lovaglásért: kétszázezer
forintot. Akkor aztán Haynau is visszaadta neki a palotáját. S még azzal
a brutális lovagiassággal is tetézte e kegyességét, hogy felszólította a
grófot, mondja meg, mennyivel tartozik neki az eddig használt
kvártélyért.
A magyar főúr föltalálta magát:
– Hát én velem fizettettek azért az egy szobáért az Új-Épületben
kétszázezer forint szállásbért: számítsa ki a tábornok úr e szerint a
kulcs szerint, hogy mennyi jár nekem öntől az egész palotáért.
Nem számította ki.
Ugyanennek a főúrnak az öcscse egy egész huszárezredet állított ki a
saját költségén. Ezek voltak a szabadságharcz legvitézebb lovas katonái.
Visszatekintés.
Ápril 5-én még a republikánusokkal polémiáztam. Szeretem idézni akkori
szavaimat, mert azoknak ma is aktuális értékük van.
«Egyike a legfülhasgatóbb szónokaitoknak egyszer, hol, hol nem, valami
clubbconferentián azt mondta:
«Inkább akarok szabad szláv lenni, mint rabszolga magyar.»
Látjátok, itt van az éles, határozott demarcationális vonal köztünk és
köztetek.
Minden politikai pártnak van egy idoluma, mely körül alárendeltebb
eszméi forognak, melynek képét szivében, szineit szalagján viseli,
melynek nevét neve mellett hordja, mely elvei között az uralkodó.
E politikai idol tinálatok a respublica.
Minálunk a nemzetiség.
Mi nem tagadjuk meg a ti bálványotoktól a felséges nevet, ti tagadjátok
azt meg a mienktől.
Úgy vagyunk vele, mint a török a prófétákkal: elismeri, hogy Mózes is
próféta volt, Krisztus is az volt, de neki első a Mahomed.
Nekünk is első Magyarország, azután a respublica.
S ha egyiket fel kellene a másikért áldoznunk, kimondjuk, hogy
megtartani az elsőt választanók.
Kimondjuk, hogy mi a nemzetiséget imádjuk, nyelvében, ős jellemében,
sajátságaiban, még dallamaiban is, imádjuk mindenek felett.
S ha kell érte türnünk, türünk érte mindent, még a megaláztatást is.
S nincs a világnak az a magasztos eszméje, mely ennek elvesztéseért
nekünk kárpótlást nyujthatna.
Számunkra Magyarország földén kívül nincsen haza, életén kívül nincs
élet.
Ti azt mondjátok, hogy a respublica eszméjeért megosztjátok a
népfajokkal Magyarország földét, nevét, erejét: megtagadjátok, hogy
magyarok vagytok; kerestek helyet, hol nem lakik magyar, de lakik
szabadság.
Mi meg azt mondjuk, hogy inkább leszünk a börtönben, inkább a sirban, de
Magyarországon, mint a szabadság levegőjében, de idegen földön.
A ti elveitek titeket boldogítanak, mert ha elvész is Magyarország,
marad még a földön elég hely, hol szabad emberek laknak, nekünk
hitvallásunk a veszteség esetére csak fájdalmakat ad, mert bennünket e
nemzet minden fájdalmában osztozni kényszerít.
Ezért vagyunk mi féltékenyebbek népünk lételére, mint ti, ezért
őrizkedünk mi koczkajátékot játszani, soha vissza nem nyerhető
szentségre.