Ha te engemet nyillal, én mérgezett nyillal.
Elvittem az iratot a nyomdába.
Ez volt életemben az egyetlen rossz tett, a mit soha meg nem tudok
bocsátani magamnak; a minek emléke egész életemen át kisértett; a minek
veres fonala végig huzódik élményeimen egyik válságtól a másik kig; a mi
megboszulta magát rajtam következményeiben, a minek jóvátételét életem
föladatává tettem, de még akkor sem bocsátottam meg magamnak. Hasztalan
iparkodtam a lelkemet okoskodásokkal megnyugtatni, hogy ez kényszerített
önvédelem volt; nagyba ment a játék, fejet fej ellen koczkáztattunk.
Hajótöröttek voltunk, kik ketten menekülnek egy szál deszkán; kettőnknek
nem elég ez: vagy te taszítasz le engem a tengerbe, vagy én téged! – Nem
nyugtatott meg, hogy én jutottam el a partra.
És ezzel aztán meg volt izenve a kérlelhetlen harcz a mérsékelt hazafiak
s a forradalmi férfiak között: harcz a késdöfésekig.
Ezt a harczot részletesen leirja báró Kemény Zsigmond debreczeni
élményeiben; majd én is elmondom, a mi részleteket tudok felőle. Vagy
Madarász és az ő táborkara morzsol össze engem, vagy én morzsolom össze
őket! – Én? A senki! A semmi!
Az Esti Lapok szerény félivecskéje történelmi faktorrá nőtt fel.
*
Vasváry Pál pedig haladt előre a hadak útján, a maga Rákóczy szabad
csapatjával, melynek törzsét képezték a derék pillwaxi fiuk, a
muzeumudvari szónokok, a lelkes barrikadőrök; mindnyájan el voltak látva
jól dupla vadászpuskákkal és kardokkal. A móczok hegyei közé kellett
előhatolniok.
A móczok voltak az ellenforradalom legkegyetlenebb szövetségesei, ők
pusztították el Abrudbányát, Zalathnát, a honnan kiirtottak minden
magyart és németet; ők gyilkolták le a tizenhárom Brádyt. Vezérük volt
Janku Ávrám, a néptribun. Stratégiai tekintetek arra birták a magyar
kormányt, hogy kisértse meg a lázadó móczok kibékítését, rakják le a
fegyvert, térjenek hegyeik közé vissza. Szép szónak s még szebb
valóságnak az oláh sem tud ellenállni. Drágoss, biharmegyei képviselő,
volt a kormány teljhatalmu képviselője, a ki elvállalta e feladatot s
maga felkereste Janku néptribunt a móczok táborában.
Az ő kiséretéül rendelte a kormány a Vasváry- és Hatvani-féle
szabadcsapatokat. Vasváryt előreküldték Vidra felé, a hosszu Bihar
hegygerincz sziklás útján, Hatvani az oláh táborral szemközt foglalt
hadiállást. Egynéhány ágyuja is volt.
Drágoss békéltető kisérletének teljes sikere volt. A fellázadt móczok
vezéreik felszólítására lerakták a fegyvert s pópáik szavára készek
voltak a hűség esküjét is letenni a magyar kormánynak.
Minden jóra fordult volna, ha a felfuvalkodott Hatvanit meg nem szállja
az ördög: a nagyravágyás ördöge. Neki nem békés kiegyezés kellett, hanem
véres diadal. Az ő terve az volt, hogy egy győzelmes csatában egyszerre
hadvezéri nagysággá emelkedve mint triumfátor vonuljon be dandárjával
Debreczenbe s ott azután megalkossa a radikális kormányt s maga adjon
irányt a világtörténetnek. – Az őrjöngő ember, mikor már a móczok
lerakták a fegyvert, egyszerre közéjük ágyuztatott. Ez nem volt magyar
emberhez, nem katonához, nem becsületes emberhez illő tett! Rettenetes
lett a megtorlása. – A móczok legelébb is a békéltető követet, Drágosst
tépték szét izekre, azután ujra felragadták a lerakott fegyvert:
Hatvanit körülfogták, pocsékká zuzták, maga is ott veszett: s vele
együtt Madarász Lászlónak a pretoriánus gárdája. Dicstelen kudarcz,
melynek még elsiratója sem akadt.
De ugyanakkor veszett el Vasváry Pál is, a Rákóczy legiójával.
Ott, a Bihar hegygerinczén, egy kimagasló sziklatoronynál lőtték le a
lováról, mielőtt a kardját kihuzhatta volna s aztán a mindenünnen
körülfogott csapatját lemészárolták az utolsó emberig: hirmondó sem
szabadult meg közülök. A halottakat egy halomra hányták s kőrakással
betakarták: az a síremlékük.
… Tiz év mulva ott jártam e gyászos helyen, néhány jó barátommal,
ugyanazon oláhoktól kalauzolva, a kik e harczban részvettek; – már ekkor
békés jó emberek voltak. Azok vezettek el a kőhalomhoz, mely Vasváry
Pált és a pillwaxi fiukat takarja.
Nekem is ott kellene közöttük lennem.
Ha akkor a feleségem ki nem kaczag!
Biz ott volnék együtt a többivel.
Mindenki, a kit az útja elvisz mellettük, dob rájuk egy követ.
«Azt» legalább nem érezném «most».
Bizony félünk.
Én már bevallottam, hogy féltem. Kemény Zsigmond még jobban elmondja,
hogy mindnyájan féltünk, kivált mikor a «martialis törvényt»
keresztülvitte Madarász az országgyülésen, mely rögtönitélt halállal
sújt midenkit, a ki az ellenséggel összejátszik. Ez a törvény a
mérsékelt honatyák s azoknak az ujságírója ellen hozatott; mégis egy
szegény püspökladányi gazdának kellett benne keresztülakadni, a ki egy
osztrák katonatisztnek a bőröndjét szállította Szolnokba a szekerén.
Rajtakapták, vésztörvényszék elé állították; hasztalan védekezett
szegény ember, hogy nem tudta, kié a bőrönd, hogy katonatiszté;
hasztalan hivatkozott rá, hogy három fia szolgál a honvédségnél, bizony
főbe lőtték azt a «martialis törvény» értelmében.
De hát nem volt nekünk egyéb félni valónk, mint egymástól félni? Hát az
ellenségtől nem féltünk?
Volt is valakinek tudomása arról Debreczenben, hogy még ellenség is van
a világon! Ugyan honnan tudtunk volna felőle valamit? – Postajárás nem
volt a Tiszántúl (geografiailag «innen»). A kormány ugyan küldött minden
hadparancsnokhoz egy-egy tollfogható poétát, hadi tudósító czimmel (én
elneveztem őket «hadi pacsirtáknak»), a kiknek ott jó dolguk volt,
együtt vacsoráltak a táborkarral, de hogy valaha egy közülök valami
tudósítást küldött volna a magyar kormánynak, arra ugyan nem volt eset.
De hogyan is küldtek volna? A futárt elcsípi az ellenség, megtalálja
nála az eldugott levelet, felakasztják. A hadvezetőknek is egyéb gondjuk
volt, mint a debreczenieket hogylétükről értesíteni, csak a derék
Perczel Mór írt egy levelet a kormánynak, melyben valamennyi politikust
mind hazaárulónak nyilvánít s szörnyen fogadkozik, hogy az egész
dandárával egyenesen Debreczenbe fog nyomulni s ott mind valamennyinek
hátrafelé fordíttatja a fejét. A sors szeszélye nem engedte e biztatását
beváltania a druszasága miatt, mivelhogy először az egyik druszájánál,
«Mórnál» verték meg, azután meg a másik druszájánál, «Berczel»-nél.
Debreczen a szélrózsa minden irányában fedetlen volt: egy svadron ulánus
összefogdoshatta volna egy éjjel az egész kormányt és országgyűlést.
A kitől legközelebb lehetett félni, az volt Schlick tábornok. Ő ott állt
a Tisza mellett, fél napi járóra Debreczenhez s nem állt vele más
szemben, mint egy szétzilált tömeg magyar. A mi tüzérfőparancsnokunk
ugyan okos sztratagémát vélt elkövetni, a mikor a tiszafüredi hidat
felgyújtotta. Hej, áldotta is érte Nyáry Pál! Leégetni az álló hidat,
mikor végtől-végig be van fagyva a Tisza: ott jöhet át rajta az
ellenség, a hol akar! S ha a jég olvadni kezd, hogy megy vissza a Tiszán
a saját hadseregünk?
Olyan napok voltak ezek, a mikor Schlicknek egy ideájába került volna,
hogy a magyar kormányt elfogja. De erről a rémes eshetőségről csak egy
nagy emberünknek volt sejtelme: a rendőrminiszternek. Az ő számára ott
állt a városháza udvarán éjjel-nappal befogva a négylovas szekér, hogy a
mint a veszedelem jelentkezik, egyszerre vágtasson Galiczia felé, a
merre szabad az út. Hogy útravalóval is ellátta magát, arról már nyiltan
beszéltek még az országgyűlésen is, a hol kérdőre fogták, minek váltott
be ötszáz aranyat a kereskedőknél? (Nyolcz-kilencz forint volt akkoriban
az ára egy körmöczinek Kossuth bankókban.) Hanem hát ez csak a «minor
summa» volt; majd a nagyobb tételről beszéljünk a Zichy-féle drágaságok
napirendre kerültével.
Mi tehát nem tudtunk semmit. Hát hiszen a struccz fejének is jó dolga
van, mikor eldugja a homokba.
Mit tehet ilyenkor a bús magyar? Előveszi a pasziánszkártyát s kiveti
rajta, hogy győznek-e a magyarok? Hol ki jön, hol nem jön ki. Az
asztalon nem vetheti a bús magyar a kártyát, mert ott a feleség
rétestésztát nyujt; hanem az ágyterítőn. Hát a mint már harmadszor is
bukik a Napoleon grandpatiance, kemény kopogtatás hangzik az ajtón,
kisérve kardcsörömpöléssel. Ki jön hozzánk látogatóba? – Egy nyalka
főhadnagy. Nem is ismerünk rá. – Csak a mikor kezet csókol a nőmnek s
engemet megölel, akkor rivallunk fel: «hisz ez a mi Marczi fiunk! A
kisebbik Lendvay Márton!» De hogy is ismertünk rá, mikor most már
bajusza van. A bizony! Romeo elment katonának s lett belőle «pik-auf»
főhadnagy.
– Honnét, édes Marczi fiunk?
– Hát a Klapka táborából. Hírt hozok a kormánynak a csatatérről. Jó
hírt. Visszavertük az ellenséget a Tiszánál, most mi vagyunk odaát.
De azt a csókot nem lehetett volna megszámlálni, a mi a Marczi piros
ábrázatját érte ennél a mondásnál: Megvertük az ellenséget!
Az első diadalhír! Hogyan történt? Miként történt? Azt azután a Marczi
adta elő. Az ellenség már nyomult előre a befagyott Tisza jegén. De a
magyar sereget most már nem az öreg «Kóficz» vezette, hanem Klapka. A
honvédek szuronyszegezve rohantak az ellenségre s ott a jéghátán
mérkőztek vele össze. Az ellenség vére festette meg a jeget:
visszaverték a mi eddig űzött honvédeink az osztrák veterán katonákat
minden vonalon s most az egész hadtest a Tisza tulsó partján foglal már
állást, támadásra készen.
Hogyan történhetett meg ez a csoda?! Nem az, hogy a magyar honvéd jól
verekszik, mert az nem csoda; hanem, hogy a magyar honvédet jól
vezénylik, ez volt a nagy csoda!
Ennek a nyitját is megadta a mi Marczink.
Egy ütközet után, melyben csak a tüzérségünk és a huszárságunk viselte
magát vitézül, Klapka, a vezér, egy temető árkában harmincz honvéd
tisztet talált elbújva, a kik onnan lesték a csata kimenetelét. Klapka
rögtön elcsapta valamennyit s helyükbe a szolgálatot híven teljesítő
őrmestereket és káplárokat nevezte ki hadnagyoknak, főhadnagyoknak és
századosoknak.
Azok az árokba bujók mind a honatyák protekcziója mellett tiszti rangra
emelt ficsúrok voltak: az ő gyávaságuk, tudatlanságuk volt az oka az
eddig vallott kudarczoknak.
Néhány nap mulva a hivatalos Közlöny igen érdekes tartalommal jelent
meg. Az első kolumnától kezdve az utolsóig, mind a négy oldalon, apró
betűkkel szedve, csupa merő tiszti kinevezések. A magyar fővezérek
kidobták a hadsoraikból azt a sok kényes járdataposót, a kiket
kegyosztás tukmált a hadseregre s helyettük kinevezték a tizedeseket,
őrmestereket vezénylő tisztekké.
Radikális kura volt, de bevált!
Görgey-adomák.
Jött azután több hirmondó is a magyar táborból, még Görgey seregéből is.
Schodelnénak volt egy fia, a ki egy huszárezredben szolgált, mint
főhadnagy, az került fel Debreczenbe, valami üzenettel a hadügyérséghez.
Természetesen meglátogatta Nyáry Pált is.
Nyilt titok volt Nyáry Pál viszonya Schodelnéhoz: évtizedek tették azt
tartóssá. Nyáry bizonyára nőűl is vette volna Schodelnét, ha az az
akadály nem lett volna közöttük, hogy a művésznő férje még élt,
imitt-amott lakozván a külföldön, a hol nem lehetett ellene válópört
indítani.
Csak akkor került elő, a mikor Schodelné meghalt, akkor aztán élt is
férji jogaival.
Schodelnének egy idősebb fia is volt, de ez még a mult évben főbelőtte
magát. Az ideálisták azt mondják, hogy boldogtalan szerelemből, a
reálisták ellenben, hogy boldogtalan adósságok miatt.
A Schodel-fiú aztán sokat tudott beszélni Görgeyről, a kinek a
kiséretébe volt beosztva, különösen arról a szigorú fegyelemről, a
melyet a fővezér egész hadseregénél fentartott. Azon a fárasztó
hadmeneten, melyet Budától a bányavárosokig vezényelt, megkövetelte a
honvédtisztektől, hogy ki-ki ott masirozzon a közvitézi élén s kiadta a
napiparancsot, hogy senki a tisztek közül a tábort kisérő
podgyász-szekerekre fel ne üljön.
Itt Schodel még egy drasticus sanctiót is elmondott a parancs ellen
vétkezők büntetésére, de ezt a legilletékesebb körök megczáfolták, bár
akkor közbeszéd tárgya volt: most nem jegyzem fel.
Maga a fővezér mindig nyeregben ült s végignyargalta az egész felvonuló
hadoszlopot. Az ellenség hol elől támadt, hol hátul; ő mindig ott, a hol
nagyobb a veszély.
Volt egy híres fekete paripája, másfél marokkal nagyobb minden rendes
lónál, azon vágtatott egyik csatából a másikba. Szárnysegédei,
nyargonczai alig birtak a nyomába érni.
Mikor aztán késő éjszakára megpihenhettek valahol, hirtelen elköltött
frugális vacsorára, akkor sem következett a magyaroknál hagyományos
poharazás. Az asztal más czélra szolgált. A tiszt uraknak (mintha nem
gyalogoltak, nem lovagoltak volna eleget egész nap) még be kellett
bizonyítaniok, hogy mint tudják átugrani az ebédlőasztalt félkezükre
támaszkodva. Mind megtették. Hiszen kitanult tornászok voltak Görgey
táborkari tisztjei. Végül aztán maga a fővezér mutatta meg, hogyan kell
ezt csinálni. Ő előbb a hüvelyk újjára, majd a mutató ujjára támaszkodva
vetette át magát az asztalon keresztül. Ez imponált a katonáknak.
Egy hátvédi csatában, melynek czélja volt a hadsereg felvonulásának
biztosítása, maga is ott volt Görgey, az ellenség támadását
visszautasító huszárcsapatot vezetve. Kiséretében volt szárnysegéde, a
kit nagyon szeretett. Egy ellenséges kartácslövés, mely a lovasság közé
csapott, azt szétzilálta, de egyszersmind Görgey hadsegédének lovát is
leütötte; az összerogyott s lovasát is maga alá szorította. Görgey
rögtön leugrott a lováról; a ló elfutott; ő maga a hadsegédéhez sietett,
hogy azt kiszabadítsa a lova alól. Akkor látta, hogy a lovas maga is
halott, egy kartácsgolyó a homlokát fúrta át. Elszomorodva állt meg
kedves fegyvertársa hullája előtt; észre sem vette elbúsultában, hogy az
úton fölfelé közeledik egy ellenséges lovascsapat. De ott volt közelében
egy vén huszárja, az figyelmeztette a veszélyre.
– Tábornok úr, a svalizsérek jönnek! Meneküljön.
De a ló elfutott a visszavonuló huszárok után.
– Üljön fel tábornok úr az én lovamra! – mondá a huszár. Értem nem kár,
ha levágnak.
– Csak maradj a lovadon, – mondá Görgey, – nyújtsd a kezedet, aztán
vágtass.
Azzal megfogva a kezével a huszár kezét, a vágtató paripa mellett oly
óriási szökésekkel haladt Görgey előre, melyek a huszár ló ugrásaival
egyenlők voltak s néhány percz mulva utolérte a huszárjait. Ott azután a
lovát is megtalálta. Mikor aztán éjszakára pihenőt tartottak, Görgey a
csákóját lecsatolva fejéről, észrevette, hogy az keresztül van
lyukasztva egy kartácsgolyó által s kirepült rajta.
– Miért nem két ujjnyival alább? – mondá szomorúan a magyar fővezér.
Egy derék ütközetben, a hol az ellenség ágyúütegei erősen tüzeltek a
harczvonalban felállított honvédekre, Görgey odalovagolt eléjük, nem
törődve a feje fölött búgó tekékkel. «Ne féljetek, fiúk! – biztatá a
fiatal harczosokat – Csak minden tizedik golyó talál, csak minden
huszadik halál!» Abban a pillanatban egy ágyúgolyó elsodort egyet a
honvédek közül. «És ha talál, az a legszebb halál!» S a honvédek
kiállták bátran az ágyútüzet, mig a magyar ütegek elhallgattatták az
osztrákot.
Görgey kezdett mindnyájunk reménysége lenni.
A debreczeni Esti Lapok.
A debreczeni Esti Lapok történelmi nevezetességű tény volt. Még az
országgyűlésen is tárgyalták. A kormány radikális tagjai követelték
pörbe fogatását, a képviselőház megtagadta. Megvonták tőle a postai
szétküldést, követelték a pénzbeli biztosíték letételét (a melyet egy
lap sem tett le), rossz hírét költötték.
Jelenleg egyetlen egy példány van meg belőle az egész világon, a Nemzeti
Muzeumban; a többit sietett mindenki elégetni, a kinek birtokában volt.
Kemény Zsigmond sokszor ír emlékirataiban az Esti Lapokról; az én
nevemet három ponttal meg egy ipszilonnal jelzi (…y). Mikor ő ezeket a
memoárokat írta, akkor még javában folyt a nagy inkviziczió: nem akarta,
hogy a hatóság kezébe kerülő jegyzeteivel engemet kompromittáljon. A
haditörvényszék elé állított képviselők hosszú sorban azzal védekeztek
biráik előtt, hogy ki-ki az Esti Lapok munkatársának vallotta magát.
Ilyen Esti Lapokat pedig nem tudott a haditörvényszék kezeügyébe kapni.
Egyetlen példány létezett belőle s az a közvádló Kossalkó János
birtokában volt. Kossalkó János az abszolutizmus régi hive volt; de jó
szív, becsületes lélek. Azt mondá Kazinczy Gábornak: «Ha én ezt az
egyetlen példányát az Esti Lapoknak a haditörvényszéknek által adnám,
mindazokat, a kik az Esti Lapok munkatársának vallják magukat, bizony
súlyos várfogságra itélnék; hisz az Esti Lapok még jobban buzdította a
magyar nemzetet az ellenállásra, a hadsereget a vitéz küzdelemre, mint a
többi lapok s abban ugyan még csak árnyékát sem találni az osztrákokkal
való egyezkedésnek.» Kossalkó tehát dugaszban tartá a maga egyetlen
példányát s a haditörvényszék csak azon lapok után itélt, melyek
szakadatlanul hazaellenes, ellenforradalmi irányzattal vádolták a
lapomat s – valamennyi vele tartó képviselőt (de sok munkatársam lett
egyszerre!) felmentette. Csak Kemény Zsigmond nem hivatkozott, nem
mentegette magát az auditor előtt azzal, hogy ő is írt az Esti Lapokba.
Nem irt, de eszméket adott.
Kossalkó Esti Lapok példánya csak az ő halála után jutott hagyatékképen
a Nemzeti Múzeum könyvtárába, a hol most örök álmát aluszsza. Legyen
neki könnyü a por.
De abban az évben, melyből emlékeimet tarlózgatom, kevésbbé volt
nyugodalmas sorsa az Esti Lapoknak.
De hát nem is akarta, hogy nyugodalmas legyen.
Két párt állt szemben egymással: a mérsékelt, a törvényesség, az
alkotmány alapján álló, – s a radikális, a diktatúra után törekvő.
S olyat még nem látott a világ, hogy a mérsékelt párt legyen a támadó s
a radikális a kétségbeesetten védekező.
Mert azok bizony már a kétségbeesés eszközei voltak, a miket Madarász
ellenünkben használt.
Először keresztülvitte a marcziális törvényeket, melyek szerint a
legkisebb gyanúokra vértörvényszék elé állíthattak minden hazafit; s a
ki egyszer ott állt, annak már lőttek!
Azután elhatároztatá a képviselők purifikáczióját. A mely képviselő
nincs jelen az országgyűlésen, az hazaáruló, annak a neve kitörlendő a
képviselők sorából. (Ha ezt manapság vennék gyakorlatba!) Így lett
Pázmándy Dénesből, Ghyczy Kálmánból hazaáruló.
Azután kinevezett Madarász ötven flamingót rendőrminiszteri
hivatalnoknak. Ezeknek az volt a dolguk, hogy bejárják a vidéket s
különösen a magyar hadcsapatokat s mindenütt elhireszteljék, hogy a
debreczeni országgyűlésen egy áruló párt grasszál, mely az osztrákkal
mindenáron kibékülést s a magyar hadsereg elárulását tervezi.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Itt most félbe kell szakítanom az Esti Lapokról szóló feljegyzéseimet,
hogy egy piaczi jelenetről emlékezzem meg.
Egy fagyos februári napon, a mint a megírott czikkekkel a zsebemben,
bandukolok a nyomda felé, nagy népsokaságot látok a piaczon. Nem csak
látok, de hallok. Iszonyú lárma volt ezer meg ezer polgár
torkaszakadtából. S a zsivajt magyarázták a felemelt öklök, melyek nem
csak furkós botokat, de sőt baltákat, fejszéket és taglókat is forgattak
a fejek fölött. Ilyennek én Debreczen népét még soha sem láttam.
Az összetódult néptömeg között látható volt egy félfödelű hintó, melyben
egy férfi ült, bundájába rejtett arczczal; a bakon egy kocsis, a kinek
nagy baja volt a lovaival.
Megszólítottam egy kurtasubás polgártárst:
– Vajjontén mi történjék itten?
– Voltaképpen semmi sem történjék, csak éppen az áruló Földváryt óhajtja
a nép darabokra tépni.
Földváry volt az eszéki várparancsnok, a ki a rábizott várat, ostrom
nélkül, védelem nélkül feladta az osztrákoknak, holott Mészáros Lázár
előadása szerint még 2400 mázsa lőpora volt. Most ezt hozzák fogva
Debreczenbe.
Ez még a debreczeni flegmának is sok volt.
Én láttam ezeket a dühtől lángoló arczokat, hallottam azokat az ádáz
szidalmakat: soha e jelenetet el nem fogom felejteni. Osztozni akart a
nép ennek az embernek a vércseppjein.
Ekkor egy hatalmas délczeg alak tört magának utat a néptömegen
keresztül. Ismerte mindenki: utat nyitottak előtte. Besze János volt, a
nép kedvencz szónoka. Felhágott a hintóba s mig egyik kezével a
néptömegnek csendet inte, a másik hatalmas tenyerét rátette a halálra
keresett fejére, kinek csak a prémes süvege látszott ki a
bundagallérból. És aztán megszólalt azon a hatalmas dörgő hangján,
melyet az egész piacz meghallhatott.
– Polgártársaim! Ezen ember itt oly országos nagy gonosztevő, a ki nem
érdemes arra, hogy az önök tiszta kezei magukat az ő vérével
bemocskolják! Ennek a bakó keze által kell kivégeztetni, itt ezen a
piaczon; rémítő példaadásul minden hazaárulónak! Engedjük őtet át a
büntető igazság kezének!
S a debreczeni nép becsületére mondhatom, hogy ezen szónoklat után
egyszerre elcsillapult a népharag: a fejszék, balták eltüntek a kurta
subák alá. A hintót a nagy delikvenssel és Besze Jánossal együtt
engedték rendén behajtani a városháza kapuja alá. Földváry még azután
hosszú életet élt. Jó ember volt, csakhogy éppen nem találta fel a
puskaport.
Bem apó.
Igy nevezték el a katonái.
Őt is árulónak kiáltotta ki az ultrák sajtója, mikor Bécs ostroma után
Budapestre menekült s egy fanatikus lengyel agyon akarta lőni, de
golyója csak surolta a vezér fejét. A magyar kormány mégis kinevezte őt
az Erdélybe küldött dandár fővezérének.
És Bem ezzel a hirtelen szervezett hadcsapattal két hónap alatt
visszaszerezte Erdélyt, megverte Urbán tábornok hadseregét, kiűzte az
orosz segédcsapatokat, szétkergette az oláh lázadókat s elfoglalta
Nagy-Szebent.
És minderről a hazafiak egy szót sem tudtak ott Debreczenben két
hónapig! Február 28-án találjuk az első tudósítást a lapokban Bem viselt
dolgairól. Azt bizonyosan valami futár hozta, nagy kerülővel, Bukovinán
keresztül, akkor aztán egész mondakör képződött a kis szürke generális
alakja körül.
Január közepén már Erdély közepén járt Bem tábornok, győzelmesen
előnyomuló hadseregével. Ő maga kitünő vezér volt. Nagyon jól tudta
használni az ágyúit; ha látta, hogy tüzérei nem jól czéloznak, leszállt
a lováról s maga irányozta az ágyucsövet. Egy csatában az osztrák
gyalogság, arczvonalba sorakozva, erős sortüzeléssel tartá fel a
honvédeket. Bem egy huszárcsapattal rohamot indított az osztrák
gyalogság ellen. Urbán seregének leggyakorlottabb csapatja volt az, egy
zászlóalj gránátos. Ezek a lovassági roham ellenében egyszerre
négyszöget alakítottak: az első sor térdepel, a második előrehajol, a
harmadik áll s az elébbi vállán keresztül czéloz fegyverével, gyilkos
tüzelésre s vitéz szurony-csatára elkészülve. Ekkor a huszárcsapat
hirtelen kétfelé szárnyal s a mögötte vágtató-repülő ágyuüteg rágyujt a
kartácstüzelésre a tömegbe verődött gránátosok közé. «Oesterreichische
Taktik», mondja Bem a táborkari tisztjeinek. S ezuttal jól bevált az. Az
ágyutüztől szétrobbantott gránátosokat «rajta magyar!» kiáltással
rohanják meg a honvédek: a szép gránátos zászlóalj felében ott vész a
szuronyharczban s a csata végén a diadalmas honvédek úgy kerülnek
vissza, hogy mindeniknek a fején ott ágaskodik a nagy medvebőr süveg.
Az öreg nem félt a fegyvertüztől. Úgy járt a legsürűbb golyózáporban,
mint a méhész a dongó méhei között: tudja, hogy őt nem szúrják meg. Az
ellenségnél is az volt a hit, hogy Bemet nem járja a golyó.
No ha a golyó nem, majd talán a kard! – Egy osztrák dragonyos tiszt,
három közvitézzel elrejtőzött egy hid alá. Az út azon vitt keresztül,
melyen Bem tábornok közeledett a felvonuló magyar hadsereggel. Mikor a
hid közelébe ért a vezér, egyszerre előrohant a mély árokból az osztrák
kapitány s kivont karddal rohanta meg az elől lovagló tábornokot.
Azonban ép oly gyorsan útját állták Bem táborkari tisztjei s a vakmerő
dragonyos tisztet és három társát kegyetlenül összevagdalták: meg is
ölték volna, ha Bem el nem csitítja őket. «Ne bántsátok a vitézeket! Bár
nekem volnának ilyen merész katonáim!»
A vakmerő dragonyos tiszt neve volt Hepberger Oszkár: méltó, hogy a neve
följegyeztessék: jó katona volt. (De a magyarok mégis csak jobbak
voltak, a kik összevagdalták.)
A magyar tisztek között, kik Bemet e megtámadásnál hősileg
megvédelmezték, ott volt a mi most is közkedveltségű czimboránk is:
doktor Csatáry Lajos, a ki még most sem ijedne meg két svalizsértől.[2]
A piskii hídnál mégis csak megcsipte Bemet egy gonosz csatatéri darázs.
Az ellenség heves sortüzelése között osztogatá parancsait s a közben a
felemelt kezén szétzúzta a középső ujját egy puskagolyó. A tábori
felcser rögtön ott termett a vezérnél, segédeszközeivel. Bem le sem
szállt a lováról az operáczió alatt. «Se baj, mondá, csak egy fölösleges
ujjammal kevesebb». – S engedte a szétroncsolt uját amputáltatni – s
aztán folytatta a vezénylést.
Tudott kedélyes is lenni a hős vezér. Egyszer eléje hoztak egy elfogott
szász legionáriust, vitéz tagját annak a nagyszebeni legiónak, mely
magát «Löwen-Legionnak» nevezte s jelvényül oroszlánt viselt a sisakján.
A fiatal vitéz nagyon meg volt illetődve s nem birta balsorsa fölötti
könyeit visszatartani. Bem apó megvigasztalta a jámbort. Az ő ismeretes
lengyel selypítő kiejtésével mondá: «wájnye nyikt májn lyiber Lyöwe» s
szabadon bocsátá haza a mamájához a kedves fiút.
Ha furcsa volt Bem apó német beszédje, még furcsább volt a német
hallása. Mikor a magyar kormány a nagyszebeni diadalnap után megküldé
Bemnek a vitézségi érdemrendet, annak az átadásával Németh ezredest
bizta meg (Németh Berczi képviselőnek az atyját). Az mondott is neki –
ékes német nyelven – egy szép frázisokból összeállított dikcziót, a mit
az öreg ellenvetés nélkül hallgatott végig. Csak midőn vége volt a
beszédnek, akkor mondá: «nagyon sajnálom, hogy nem birom a szép
hangzatos magyar nyelvet és így egy szót sem értettem belőle», Tehát a
lengyel vezér azt hitte, hogy ez a huszárezredes most magyarul szónokolt
előtte – a kiejtése után. Ekkor azután az ezredes elővette tarsolyából
az irást s abból igyekezett a szöveget lehető német akczentussal
előadni. De mikor odaért benne, hogy «die tapfere polnische und deutsche
Legion», rácsapott az öreg az irásra:
«Ik (leirhatatlan szó) auf die polnisze, und deutze Legion! Nur der
Ungar und der Szekler ist Soldat!»
Németh ezredes aztán nem tehetett mást, mint hogy (tiz évvel öregebb
volt Bemnél) megcsókolta azt a magyar szabadságért megcsonkított drága
kezet…
… De legemlékezetesebb mondása (egyuttal tette) volt Bem apónak, a mit a
piski-hid előtti nehéz ütközetben hangoztatott:
«Ist die Brukken ferloren, Siebenburgen ferloren.»
Ezzel fordította meg az egész hadjárat sorsát.
A többi fel van jegyezve a történelemben.
Hősök.
A mig Bem Erdélyt visszahódította, az alatt Görgey is végrehajtá azt a
csodával határos kerülő had-utját a bányavárosokon keresztül felső
Magyarországig s onnan le a Tiszáig, folyton harczolva hol elől, hol
hátul támadó ellenséggel, egy helyütt régi bánya alagutján át kerülve
meg az ellenség erős hadállását. Bekoronázta a hadjáratot a branyiszkói
szoros emlékezetes megostromlása, mely egyike a legremekebb
hadmüveleteknek. Guyon Richárd (az angol nemes) volt ott a vezér,
Schultz ezredes az alvezére. Ez a kitünő katona a császáriaktól lépett
át a magyar hadseregbe, egészen süket volt, csak az ágyuszót hallotta
meg, hanem kommandirozni tudott. Branyiszkó elfoglalása után első dolga
volt a városban bált adni s arra a város előkelőségeit meghívni. Dob,
trombita volt elég a tánczzenéhez. Mikor legjobban folyt éjféltájon a
táncz (tisztjeink úgy járták, mintha nem is ők vették volna be aznap az
ellenség tizenkét hadállását, hegynek fölfelé rohanva), jön sietve a
segédtiszt s jelenti, hogy az ellenség az éj sötétjében rohamot intézett
a táborozó csapatok ellen: ágyuzás hangzik… «bocsánat, hölgyeim, –
mondta Schultz – egy kis kontratánczunk lesz, tessék addig fagylaltozni,
mindjárt visszajövünk.» S azzal hirtelen felkötötték kardjaikat a
vitézek és siettek oda, a hol az ágyu dörög. Rövid időn elhallgatott az,
az éjjeli támadást visszaverték, a tisztek visszatérhettek a bálba: «No
már most hölgyeim, folytathatjuk a tánczot, hogy volt hogy?» Ez a
Schultz sok érdemet szerzett a hadjáratban, magyar előnevet kapott a
német mellé, Báthory.
Még többet tudott beszélni a szájhagyomány Guyon Richárdról, a ki a
csatamezőn nem ismerte ezt a szót: «lehetetlen». A melyik tisztje azt
mondta a rábizott feladatra, hogy az lehetetlen, annak pisztolyt
szegzett a homlokára s aztán mindjárt lehető lett.
A mint Görgey serege egyesült Klapkáéval, a magyar kormány rögtön
Debreczenbe hivatta Guyon Richardot s megbízta Komárom vára
parancsnokságával.
Komárom várában baj volt. Rémhirek jártak Makk tüzérfőparancsnok árulási
szándékáról s Majthényi várparancsnok ingadozásáról.
A mult nyáron alkalmam volt Majthényival személyesen találkozni. Kossuth
küldött hozzá azzal az üzenettel, hogy küldjön haladéktalanul gyakorlott
tüzéreket az Ausztriába betörő magyar hadsereghez.
Soha sem felejtem el azt a képet, mely akkor elém tárult. Szülővárosomat
láttam – háromnegyedrészben leégve: a város tornyai mind tető nélkül
meredeztek a romtömeg közül, egyedül a kálvinisták tornyának veres
fedele állt még épen. A dobogóhid is le volt égve s a hajóhid a szőnyi
csillagháztól egyenesen a várhoz vezetett; magánfogatnak csak felsőbb
engedély mellett volt szabad rajta átmenni, gyalog kellett átmennem. És
én nekem nem lehetett a rommá dőlt szülővárosba bemennem; nem volt
szabad megnéznem, hogy hát a mi házunk nem égett-e le? Az édes otthon! –
Nem égett le – akkor. Éppen annál a keresztutczánál találta a határát a
pusztító tüzvész. Sietnem kellett: minden óranegyed drága volt most. Más
oka is volt annak, hogy nem lehetett annak a háznak az ajtaján belépnem.
Az az én erőszakos szivem, mely választani tudott a szerető és az anya
között. Egyenesen a várba siettem, felkerestem a várparancsnokot:
átadtam neki Kossuth levelét. Olyan közel vitte a szeméhez, a mennyire
az orra engedé. Soha sem láttam a Majthényiénál nagyobb orrot. S a
fiziológusok azt mondják, hogy a nagy orr a hűség szimbóluma.
Azt mondta a várparancsnok, hogy csak forduljak meg a sarkamon s menjek
vissza, a honnan jöttem: tüzért nem ad kölcsön, az egész várőrségben
ezek az egyedüli katonák; a többi ujoncz, nemzetőr, az utóbbiak szörnyen
zúgolódnak, hogy ők nem állják ki ezt az ostromot; nem az ellenség
ágyutüzét, mert az még nincs, hanem az irtóztató sok poloskacsipést a
kaszamátákban. (Tény.) Én tehát elmehettem egyetlenegy pattantyus
nélkül.
No hát ennek a derék Majthényinek az arczában nem talált Kossuth elég
lavateri garancziát: kinevezte helyébe Guyon Richárdot.
Az eszéki vár példája elijesztő volt.
Másnap aztán valamennyi Debreczenben megjelenő hirlap mind hozta
homlokán az örvendetes hirt, hogy Guyon Richárd kineveztetett Komárom
városa parancsnokának. Csak az Esti Lapok nem hozta.
Tyhű! De dühös lett erre a vitéz tábornok. Odarohant Nyáry Pálhoz.
Szidta a kormányt, meg az ujságirókat: «Már most hogy jussak én be
Komárom várába, mikor az ujságban kihirdetik, hogy engem neveztek ki
várparancsnoknak?»
Hát biz erre az élelmes ujságiró nem szokott gondolni, annak csak arra
van gondja, hogy a publikumnak érdekes ujdonsággal szolgáljon, a mi
megéri a három krajczárt.
Az aztán egy valóságos regényfejezet, hogy mi módon tudott Guyon Richárd
Ó-Gyalláról a körülzáró ellenségen keresztül a várba behatolni.
Ott persze a legziláltabb állapotokat találta. A parancsnokok elnézték,
hogyan foglalja el az ellenség az ujszőnyi monostori magaslatot, a
honnan aztán a bombáival eláraszthatta a várost és a várat. A hajléka
romjaiból is kiűzött lakosság a «czigánymezőn» tanyázott, vásári
sátorokban: odáig nem értek el a bombák. A tiszt urak pedig bálokat
rendeztek a várban, a bombamentes kaszamáták termeit használva fel a
mulatságra. Az ellenség bombázhatott, a hogy kedve tartá. Egy ilyen
alkalommal gyujtá fel egy bomba a mi eddig épen maradt apai házunkat.
Maga Guyon sietett oda a honvédekkel az égő ház tetejét leveretni, hogy
a plafond be ne égjen. Az osztrák schrapnellel lövöldöztetett a bátor
tüzoltókra.
A vidám tisztekkel pedig azt tette Guyon, hogy ő is bált rendezett a
számukra; de nem a rekedt levegőjű bástyabolthajtások alatt, hanem fenn
a bástya tetején, teljes kivilágítás mellett, török muzsikával. Az
ellenség lőhetett a tánczolókra a bombáival és gránátjaival, a hogy csak
az ágyu torkán kifért. Igy szoktatta hozzá a gavallérokat az ágyutűzhöz.
A socialismusról.
Szemelvények a Debreczeni Esti Lapokból. Saját czikkeim.
Nyiri levél.
Ides kedves drágalátos uram öcsém.
Minthogy maga rászabadított, hogy most már a postán is irhatok, hát
többször alkalmatlankodom ezután a leveleimmel. Ha tetszenek, jó, ha nem
tetszenek, gyujtson pipára velük.
Hát a mint kijöttünk az Egyenlőségtül, beültünk egy kávéházba, melyiket
Körnek hínak, és a melyik tulajdonképen fürdő.
Egy ideig csak néztem, hogy játszanak ott a haza atyjai. Egy-egy marék
aranyat tettek fel olykor egy blattra, s egyik-egyik kormánybiztos
elvesztett egy ülő helyében annyit, a mennyit egy hadsereg három-négy
nap alatt megbír koplalással.
Volt ott egy katonatiszt, kitől egy képviselő elnyert egy óra alatt
kilenczezer pengőt. Képzelem, hogy várják ezt a tisztet most a
hadseregnél; az ezred pénze volt, a mit elvesztett.
Egy úr ült ott mellettem s iszonyú vörös toll lévén a kalapja mellett.
Kérdém tőle, hogy hát ő nem vesz részt ez ártatlan mulatságban?
– Soha! felele ő nemes páthosszal: még kártyában sem akarok játszani
királyokkal, mert én republikánus vagyok.
– Az Isten éltesse! ugyan magyarázza meg én nekem, mi az a respublika?
– Respublika az, midőn nincsen király és Madarász László a
rendőrminiszter.
– Tisztelem az urat. És ez másutt is így van?
– Elannyira, hogy respublika lehet királylyal, de nem Madarász nélkül.
– Hát ez a vörös toll is azt jelenti, kérem alássan?
– Nem! Ez többet jelent. Ez a vörös republikánusok jelvénye.
– De hát mitől légyenek azok vörösek?
– Nevezik őket hegyi pártnak is, socialistáknak, föderalistáknak és
communistáknak.
– Mi ezekről a természethistóriában semmit sem tanultunk. Nem
világosítana fel róluk?
– Szivesen, socialisták vagyunk mi, kik azt tartjuk, hogy minden ember
testvér.
– Akkor nekem meg sem szabad házasodnom, nehogy a testvéremet vegyem
nőül.
– Természetesen. Igaz proletáriusnak nem is szabad tisztességes nővel
ismeretségben lenni.
– De hisz ez conspiratio lesz az emberi nem ellen.
– Oh dehogy, csak az asszonyok emancipatiója. Ne legyenek ők többé a
férjeiknek rabszolgálói, hanem szabad legyen nekik is hivatalt és vörös
pántlikát viselni, háborúba menni, magukat képviselőknek választatni,
sarkantyus csizmát viselni s más afféle.
– Hát a gyerekeket ki fogja nevelni?
– A státus.
– Még tán szoptatni is a státus fogja?
– Biz igen. – Továbbá föderalistáknak neveztetünk mi, kik respublikákat
akarunk alakítani a nemzetiségek követelései szerint.
– Hm! Hát aztán ha egy országban négyféle nyelvű emberek laknak?
– Az mind külön respublika fog lenni négy elnökkel.
– Hát ha egy vármegyében van négyféle nyelvű népség?
– Abból a vármegyéből is négy respublika lesz, négy viczispánnal.
– De kérem, ne haragudjék rám: hát ha egy faluban van négyféle nyelvű
lakosság?
– Abból is négy respublika lesz, négy biróval.
– Értek mindent. Hát azok a communisták kik legyenek?
– Mi vagyunk azok, kik azt tartjuk, hogy minden ember vagyona közös.
– Üm! (E szavakra a zsebemre tettem a kezemet s kezdtem odább húzódni a
rendkívüli férfiútól.)
– Mert nem illik, hogy egyik embernek sok legyen, a másiknak semmi.
Tehát attól, a kinek sok van, elveszszük, s felosztjuk annak, a kinek
semmije nincs.
– Hátha az úr aztán a maga részét itt egy blattra felteszi s elveszti,
akkor az úrnak megint semmije sem lesz.
– Akkor megint ujra osztozunk.
– Vagy – úgy?
Én is szedtem nagy hirtelen a sátorfámat s uzsgye fóré elosontam onnan,
nehogy valaki ilyetén szent elveknél fogva a köpönyegemet elvegye, s
azóta, ha találkozom az utczán vörös tollal, ha nyakig érő sár van is,
átgázolok a tulsó oldalra.
Mérei Mór nem egy ember: Mérei Mór két ember.
Egyik Mérei Mór a pecsétőr, másik Mérei Mór az őrnagy.
Mérei Mór az egyik kezével pecsétel, másikkal a hazát védi. Egyik
zsebébe a pecsétőri, másikba az őrnagyi fizetést sepervén.
Nemrég történt, hogy Mérei Mór felölté nemzetőrnagyi pléhgalléru
dolmányát, tetejébe a szőke kaputot s elméne Duschekhez, ki a minden
pénzeknek az ő őriző sárkánya, ülvén az ország kincsein s oppugnálván
mindenkit, a ki azokhoz akar nyúlni.
– Uram, én Mérei Mór vagyok, a pecsétőr, kérem a fizetésemet.
Azt megkapta, el is tette.
Ekkor a pecsétőr leveti a szőke kaputot, mondván: «van szerencsém Mérei
Mór urat bemutatni, az őrnagyot, kérem a fizetésemet».
– Kérem alássan, mond a thesaurorum magister, erre most nem érek rá,
hanem holnap majd inkább. Ne is méltóztassék magának fáradni, csak
küldjön el egy káplárt a zászlóaljából azért a kis pénzért.
Hosszú lőn erre a képe mindakét Mérei Mórnak, a pecsétőrnek szintúgy,
mint az őrnagynak.
– Kérem alássan, csak egy akkorka kis káplárt küldjön el a
zászlóaljából, mint a kis ujjam, ne nagyobbat, annak is kiadom.
Mérei Mór – az őrnagy – azóta nagy gondolkozóba esett, ha valjon
voltaképen létezik-e a világon olyan zászlóalj, a melyikben ő az őrnagy?
*
Magyarázatául szolgál ennek a szatirának az a tény, hogy a kormány a
hozzá hű képviselőket, a kiket a miniszteri hivatalba nem tudott tenni,
kinevezte őrnagyoknak.
Hogy az ilyen darázscsipésnek mi lett a következése, azt elképzelheti, a
ki tudja, hogy Mérei Mór felesége volt Kossuth Lajosnénak legbensőbb
barátnéja (a hogy ezt Kemény Zsigmond is felpanaszolja).
A Dembinszky-epizód.
Nehéz ezt a zűrzavaros szakaszát a magyar szabadságharcznak megérteni,
ha azt az utókori szemlélő a krónika nyomán fürkészi. A végén kell
kezdenünk ezt a történetet, hogy világosságot derítsünk benne.
Volt a magyar hadseregnek egy lengyel hadvezére s annak egy hadjárati
terve, a mit senkinek sem akart megmutatni, még a parancsnoksága alatt
levő hadtestvezetőknek sem.
Miért kellett ezt a lengyel hadvezért, Dembinszkyt, a magyar hadsereg
élére állítani, mikor itt volt már Görgey, a ki zseniálisan végrehajtott
hadművelésével bebizonyította hadvezéri hivatását s a kit a hadsereg
bálványozott? Hát erre rövid a felelet. «Épen azért». Kossuth féltette
tőle a hatalmát. Ezért kellett Dembinszkyt behozni s az ő
főparancsnoksága alá rendelni Görgeyt, Klapkát, Damjanichot, Perczel
Mórt.
Görgey alávetette magát a kormányelnök rendeletének s napiparancsában
engedelmességre hívta fel a hadsereget a kinevezett hadparancsnok iránt,
«ki, mint állíttatik, nagy győzelmeket vívott ki és folytonos diadalok
között őszült meg».
Görgey bizonyosan jól ismerte az 1831-iki lengyel forradalom történetét
s így nem a «mint állíttatik» szóban, mint inkább a győzelmek és
diadalok emlegetésében található az irónia. Dembinszky, mint
dandárparancsnok, valódi hősi ellenállást fejtett ki Osztrolenkánál
túlnyomó orosz haderővel szemben s a vesztett ütközet után, midőn a
fővezér elestével az egész lengyel ármádia a porosz határon átmenekült,
ő a maga dandárjával az egész orosz haderőn keresztül nagy kerülővel
eljutott Varsóba, a mit a hadászat diadalszámba vehet. – Csakhogy
ugyanazt a bravúrt, a mit Dembinszky megtett egy dandárral, Görgey
végrehajtotta egy egész hadsereggel. Aztán Dembinszky hadi ténye nem
használt Lengyelország és a szabadság ügyének semmit: az orosz csak
elfoglalta Varsót; míg Görgey hadviselete egyenlővé tette a magyar
hadsereget az osztrákkal, képessé a döntő mérkőzésre. És végül
Dembinszky megőszült ugyan 31 óta, de nem diadalok között, míg Görgey
ugyan nagyranőtt folytonos csatákban s a fiatal hadseregnek fiatal
vezérre volt szüksége.
Legnagyobb baj volt az, hogy Dembinszky teljesen ismeretlen volt a
rábízott hadsereg mivoltával; nem ismerte annak alkatrészeit: ki a régi
katona? ki a honvéd? ki az önkénytes? kik azok a vörös sipkások? és mit
lehet rábízni az egyes alvezérekre? Különösen nem ismerte pedig a
terrénumot, melyen hadjáratot kellett megkezdenie; csak a térképen
számította ki a terveit.
Így vezette az ötvenezer főnyi magyar hadsereget (melyben elindulásakor
7000 huszár volt látható egy csapatban; egy kis földrengés volt, mikor
az megindult).
Már a diszpoziczióknál sok hibát követett el a fővezér. De azt mind
helyrehozta a hadsereg lelkesedése. Kápolnánál esett meg a derék ütközet
Windischgrätz hadseregével. Katonáink, honvédeink derekasan nyomultak
előre, tűzérségünk remekelt, huszárjaink vitézül harczoltak az ellenség
nehéz vasasregementjeivel. S mikor legnagyobb lelkesedéssel halad előre
a magyar hadsereg, Dembinszky egyszerre csak takarodót fúvat s mintha
minden ponton meg volna verve a hadserege, visszavonulást parancsol a
Tisza bal partjára; még pedig olyan irányban, a hol út nélkül,
mocsarakon, árkokon keresztül kellett a seregnek ágyúival, podgyász- és
élelmi-szekereivel, ezer veszedelem között átgázolni; a honvédek a
vállukon czepelték a sárba rekedt ágyúkat; élelmezésről persze szó sem
volt.
Erre a megfoghatatlan manőverre valamennyi magyar hadtestparancsnok
fellázadt s felmondta Dembinszkynek az engedelmességet. Görgey a maga
hadtestével, Dembinszky parancsa ellenére, átvonult Tisza-Füredre; a
parancs úgy szólt, hogy Görgey hadteste maradjon Poroszlón az üldöző
ellenség feltartóztatására; egy keskeny töltésen kellett volna felállani
a seregnek, jobbról-balról árvíz; az ellenség leágyúzhatta volna
védtelenül.
Teljes volt a felháborodás a magyar tisztek között.
Az országos biztos, Szemere Bertalan, mint ilyen és a kormány tagja,
haditörvényszéket hívott össze s arra beidézte Görgeyt és Dembinszkyt.
Görgey hidegvérrel mondá el (tubákos szelenczéjéből egyet-egyet
szippantva) nehéz vádjait a fővezér ellen, előrebocsátva, hogy ha ő
volna Dembinszky, Görgeyt rögtön főbelövetné.
Dembinszky e vádak alatt dühös volt, felugrált a székről; de egyebet nem
hozott fel állása védelmére, mint azt, hogy ő az egész visszavonulást
előre kiszámított haditerve szerint intézte.
Görgey erre azt kivánta, hogy közölje a fővezér ezt a haditervét két
magyar tábornokkal. Dembinszky ettől még dühösebb lett: «Senkivel sem!
És ha a sipkám tudná a haditervemet, azt is a tüzbe dobnám».
(Én Nyáry Páltól hallottam Dembinszky ezen mondásának indoklását is, a
mit Kemény nem jegyzett fel. Azt mondá: «én egy titkárt hoztam magammal,
a ki megérkezésem napján minden rábizott irataimmal átszökött
Windischgrätzhez»! – Hát a következtetés volt a hibás: azért, hogy egy
éhenkórász ficzkó árulóvá lett, a lengyel hős a magyar hadvezéreket is
képeseknek hitte az árulásra.)
Ezt a kivánságot megtagadva, Dembinszkyt a kormánybiztos Szemere letette
a fővezérségből s helyébe Görgeyt nevezte ki a magyar seregek
fővezérének.
… A szolnoki diadalmas ütközet után, melyet Damjanich és Vécsey vívtak
ki s melyből több érdekes adat van nálam feljegyezve, aztán Dembinszky
is előadta a maga rejtve tartott haditervét. – E szerint az ő
stratagémája az volt, hogy ő megütközik Kápolnánál Windischgrätz-zel.
Úgy tesz, mintha verve volna s visszavonul a Tisza mögé. Windischgrätz
üldözni fogja egész hadseregével. Ezalatt Szolnoknál előtör Damjanich,
kiveri az ottani hadállásából az osztrákot, Dembinszky aztán a Tisza
balpartján dandáronkint utána küldi a tiszai sereg zömét, míg az
Windischgrätz hátába kerül, elvágja annak az útját Budapest és Bécs felé
s kapituláczióra kényszeríti a körülfogott osztrákot.
Hát ez igen szép haditerv volt a mappán. Csak az volt a főhibája, hogy
nem ismerte a tervező a Magyar-alföld viszonyait. Hogy itt hóolvadáskor,
tavaszviznél a Tisza balpartján az utak járhatatlanok; azokon ágyúval
végiggázolni nem lehet. Ezt az ordináncz káplártól is megtudhatta volna,
ha – kérdezte volna.
De még nagyobb hibája volt e tervnek az, hogy az ellenség nem egyezett
bele. Windischgrätz dehogy üldözte a magyar hadsereget a Tiszáig.
Kápolnától megsürgönyözte Bécsbe: «Sieg über Sieg!» A magyar sereg meg
van semmisítve – s azzal szépen visszahúzódott a gödöllői, isaszegi
halmokig. S ezzel Dembinszky terve teljesen megzápult.
Görgeynek merész föllépése, valamint Szemere intézkedése nagy
felháborodást keltett Debreczenben.
Akkori emlékeimet megerősítve találom Kemény Zsigmond emlékirataiban.
Kossuth nagy indulatba jött: a táborba készült indulni, barátjai előtt
fenyegetőzve, hogy Görgeyt főbe fogja lövetni (Kossuthnak volt már akkor
rendes lövészekből álló testőrgárdája, mely útjában kisérte); Kossuthné
pedig kétségbe volt esve. Sírva mondá Batthyány Kázmérnak: «oda vagyunk,
az az istentelen Görgey megöleti az én Lajosomat».
Nagy és általános volt aztán a meglepetés, mikor harmadnapra Kossuth
visszatért a táborból (mely már akkor a Tiszántúl foglalt hadállást) s
rögtön zárt ülést hirdetve, abban a képviselők előtt Dembinszkyt a
legsúlyosabb kifejezésekkel illetve, jelenté, hogy a fővezérséget
Görgeyre bízta.
«Mi történhetett a táborban, hogy Kossuth ennyire kénytelen lőn
maga-magát lealázni? Azt én nem tudom». Így ir Kemény Zsigmond.
Hát én tudom.
Székely Józsi irótársunk segédtiszt volt Görgey mellett, ő beszélte el.
A flamingók a táborban is azt a hírt terjesztették, hogy ha Kossuth
Görgey kezeügyébe kerül, onnan élve meg nem szabadul, ott orvgyilok vár
reá. De Kossuthnak volt bátorsága Görgeyvel egy födél alatt aludni.
Csárda volt biz az: a benyilót rendezték be Kossuth számára éjjeli
nyughelyül. S az ilyen útféli csárda ajtajának a závára nem valami
biztos. Éjjel valami neszt hall Kossuth az ajtaja előtt. Fölkel,
kitekint az ajtón. Hát ott látja Görgeyt a földön aludni, bundába
takarózva, keresztben fekve az ő ajtaja előtt. Maga a fővezér volt az, a
ki Kossuthot éjszaka megőrizte.
Ez lehetett az oka a nagy kedélyfordulatnak.
*
Ebben bizony megnyugodott az alsó és felső ház. De nem a legfelsőbb ház:
az asszonyok háza. Kossuthot könyzáporok fogadták odahaza. Igy maga fölé
emelni Görgeyt!
Két nap mulva aztán Kossuth megint titkos ülést hivott össze s ott
kodiczillusát adta az előbbi rendelkezésének. Ő Görgeyt csak a kápolnai
ütközetben harczolt hadsereg fővezérévé nevezte ki, de nem egyúttal a
Damjanich, Kiss Ernő, Vécsey vezénylete alatt egyesült aldunai
hadseregévé is. Minthogy azonban a két hadseregnek mégis kivánatos az
egységes vezénylet, tehát ezennel kinevezi mind a két hadsereg
fővezérévé Vetter tábornokot. És így Görgey megint kapott egy fölötte
álló parancsnokot, a kinek engedelmeskedni tartozik.
A képviselők a zárt ülésben nagyot hallgattak erre az előterjesztésre.
Senkinek sem volt disznószíve az ellenmondásra.
Vetter különben igen derék katona volt, nagy szervező tehetség, a ki, ha
Görgey alatt szolgált volna, mint alvezér, még fényesebb nevet vívott
volna ki magának. Azt is el kell róla ismerni, hogy helyzetével nem élt
vissza s Görgeynek a hadműveletében nem akadékoskodott.
A katonákat azonban meg kellett nyugtatni. Erre tudvalevőleg a
legczélszerűbb módszer az ünnepélyes parádé, kitüntetés, feldíszítés.
Az országgyűlés elhatározá, hogy magyar katonai érdemrendet alapít meg,
mely áll egy ércz-babérkoszorúból, közepén a kettős kereszttel, hármas
halmon; az elsőrendű aranyból, a másodrendű ezüstből, veres szalagon.
Honvéd hadastyánaink mellén ma is látjuk még ez utóbbiakat tündökölni.
Ezen érdemrendek ünnepélyes kiosztására hívta össze Kossuth az összes
magyar tábornokokat Debreczenbe. Ráértek. A szolnoki nagy diadal után
Windischgrätz herczeg azt mondá, a mit a székely góbé: «csak hallgatom,
hogy mi puffog oda hátul: egyszer hátra nézek s akkor látom, hogy engem
ütnek».
Tehát együtt voltak mind a tábornokok a városháza tanácstermében, teljes
díszben, csak Görgey nem volt ott. Számára egy asztalkára volt letéve az
elsőrendű koszorús érdemjel, melyet majd a czeremóniánál jelenlevő
képviselők fognak neki deputáczióban helyébe vinni.
Hát egyszer csak betoppan a terembe maga Görgey, úgy, a hogy a
parasztszekérről leszállt, a hogy a katonái látták a táborban.
Lábszárain czombig érő csizmák, hegyes sarkantyúval, térdig sárosak,
mentéjén az arany gallér veres a kopástól, a két könyökén két tenyérnyi
folt, tiltul odaöltögetve; feje kopaszra nyirva, orrán szemüveg.
Láttára mindenki elbámult, legjobban maga Kossuth. Nem várták az
ünnepségre. Pedig Görgeyt nem a parádé hozta ide, hanem az új hadművelet
tervét jött közölni Kossuthtal.
De Görgeyt is meglepte ez a fényes társaság: félrehúzódott a nagy kályha
mellé, a hol egy ismerősre talált, Kovács Lajos képviselőre, a ki
rövidesen értesítette őt nem csak a mai ünnepélyről, hanem a tegnapi
zárt ülésről is, melyben Vetter fővezérré kinevezését elhatározták.
Egyik tábornok, Kiss Ernő, iparkodott Görgeyvel beszédbe elegyedni; de
Görgey tudomást sem vett róla. Kiss Ernő méltatlankodva panaszolta
Kovács Lajosnak, hogy még csak meg sem akarta őt látni: «hab doch
hundertzehn Kanonen vom Feinde erobert».
Kossuth, egy orátori szépségekben gazdag szónoklattal vetett véget e
feszült helyzetnek s aztán következett az érdemrendek kiosztása. Kossuth
mindegyik tábornoknak sajátkezüleg tűzte a mellére a kitüntetés
jelvényét.
Utolsónak maradt Görgey. Azt Kossuthnak kellett fölkeresni.
A többi kitüntetett hősökhöz mind intézett a kormányelnök egy megillető
hangzatos mondást. Görgeynél suttogásra szállt alá a hangja, de a
mögötte álló képviselők hallották azt: «az Istenért, ne nehezteljen
rám». – Görgey hidegen meghajtotta magát és hallgatott.
Még aznap visszatért a táborba.
Ezt a jelenetet mindenki megtudta.
… Van egy régi magyar közmondás: «a kibékült jó baráttól őrizz meg,
Uram, minket!» – Hát még a kibékített s újra megharagított jó baráttól!
A szolnoki ütközetből.
Ez volt a szabadságharcz egyik legfényesebb fegyverténye.
Egy erős hadállás, melyet széles folyóviz véd, melynek mind a két
partját erős sánczokkal, ágyútelepekkel megrakva, az osztrák hadsereg
legjobb ezredei tartják megszállva, a két fortifikáczió híddal
összekötve; hogy ezt a bevehetlennek látszó hadállást egy forradalmi
hadsereg néhány órai harcz után rohammal bevegye, ez csaknem egyedülálló
a hadviselések történetében.
Huszárainknak nem kellett híd, hogy a Tiszán átkeljenek, átusztattak
rajta lóháton; a magyar honvédek nem sok lőport vesztegettek, mindjárt
rohamra mentek. A szegedi ujonczzászlóaljnak még nem volt puskája, csak
kasza volt a kezében, s ezzel a kaszával rohanták meg az ellenség
ágyúütegét. Fél karjával eltakarta a szemeit a honvéd, hogy ne lássa a
gyilkoló tüzelést, s levágta, a kit kaszája ügyében talált, elfoglalta
az ágyúüteget.
S a mit a vörös sapkások, a III-ik zászlóalj vitézei elkövettek a
harczban, az egy hősköltemény. Ők rohanták meg szuronyszegezve a
szolnoki utczai harczban az osztrákok legkeményebb hadcsapatját, a
Hardegg-kürazirokat és a Zagyvába szoríták. El is hullt közülök
hatvankét jó vitéz.
De az osztrákok halottainak száma, kiket a győztes magyarok eltemettek,
ezernyolczszázkilenczvenre ment; sebesültjeiket egész szekérsor
szállította Pestre.
Egy foglyul esett osztrák tiszt így szólt: «Olyan rohamot látni, mint a
vörös sipkásoké volt, elfelejthetetlen; azok a szikrázó szemek, azok a
megölő arczok, az ellenállhatatlan szuronydöfések leirhatatlanok».
Egy ősz lengyel őrnagy pedig, ki a magyar hadseregnél szolgált, ezt
mondá:
– Én sok és nagyszerű csatákban voltam. Részt vettem a lipcsei
ütközetben, küzdöttem a Borodinónál, Osztrolenkánál; de oly viadalt,
mint itt, nem láttam sehol. Én ismertem Napoleon ancienne garde-ját, a
lengyel lándzsásokat; de ezek túltesznek rajtuk. Az valami emberfölötti,
valami neme a szent dühnek, a melylyel ezek az ellenségre, a halállal
szembe rohannak.
Ennek a zászlóaljnak az első századát Gyurmán Sándor, a Közlöny
szerkesztőjének a testvére vezette. Ezek foglalták el a legelső ágyúkat
az osztrákoktól.
Az ütközet után Damjanich végig lovagolt a vörös sipkások hadsora előtt,
kalpagját levéve előttük. Nem volt szokása a beszédtartás, de most mégis
mondott egyet:
– Fiaim, kevesebben vagytok, mint ez előtt fél nappal. Megérdemelnétek
mindnyájan, hogy tisztekké legyetek. De hol volna akkor nekem a harmadik
zászlóaljam?
Azután azt kérdezte a vezér a vitézektől, hogy kik voltak azok, a kik az
ágyútelepet elfoglalták? Kitüntetés vár reájuk.
– Kötelességünket teljesítettük, semmi egyebet! – kiálta egy a legények
közül és senki sem állt elő a kitüntetés elfogadására.
Hát még a huszárokról mennyi hőstettet írt fel a napok története! Arról
az őrmesterről, a ki egymaga tizenkét vasast levágott, s ezért ott a
csatatéren azonnal hadnagygyá avattatott a fővezér által. Beszéltek
róluk azok az irtóztató sebek, miket ellenfeleiknek osztottak. Egy vasas
tisztnek úgy volt keresztül szúrva a mellvértje, hogy a kard hegye a
hátán jött ki; egy másiknak a sisakja koponyástul kétfelé hasítva.
Sokáig fenmaradt az a repülő mondás, a mit a rohamra induló huszár
bocsátott az égnek: «No most uram Isten, aztán ne segíts se nekünk, se a
németnek, te csak nézd, hogy mit csinál a huszár!»
Az ütközet után egy osztrák tábornagy neje is menekült az országúton.
Egy huszárcsapat utólérte a hintóját. Az úrhölgy könyörgött, hogy csak
az életének kegyelmezzenek s váltságul odakinálta az ékszereit. «Csak
tartsa meg az asszonyság a drágaságait – mondá a vezető káplár – mi csak
azért kisérjük a hintaját, hogy más ne bánthassa.» S elkisérték, míg
veszélyen kivül volt.
A Szolnoknál elfoglalt fegyverekkel Damjanich egy utász- és két
gyalogezredet szerelt fel. Úgy kellett a magyaroknak elébb az
ellenségtől elvenni a fegyvert, hogy harczolhassanak.
De meg kell emlékeznünk a szolnoki ütközetnél a lengyel légióról is. Ez
nem az a lengyel légió volt, melyről Bem apó oly lenézőleg nyilatkozott.
Ezek krakkói fiúk voltak, a hogy a csatadaluk hirdeté:
«Jáczi táczi, vojáczi,
Klapczi krakoviáczi,
Cservena csapicska,
Moja kohanyicska».
(Ezek a katonák,
A krakkói fiuk,
A piros sipkások,
Az én kedveseim.)
Vitézül verekedtek a szolnoki csatában. Hanem az a cservena csapicska
rossz védelem volt számukra. Mind a fejükön kapták a kardvágást.
A szolnoki ütközet után az elébb említett lengyel őrnagynak mondám: «A
lengyelek jól harczoltak, sokan kaptak közülök sebeket».
Azt felelte rá szomorúan: «A lengyelek kaptak sok sebeket és kapni
fognak még több sebeket és nem is fognak egyebet kapni, mint sebeket».
… De hát mi magyarok kaptunk-e egyebet, mint sebeket?
A gyémántos pör.
A szolnoki diadal s az erdélyi győzelmi hírek után nagy volt a vigasság
Debreczenben. Bem kiűzte az orosz segédcsapatokat Erdélyből, elfoglalta
Nagy-Szebent, Brassót, csodákat művelt. Volt okuk a debreczenieknek a jó
kedvre.
S a jó kedv állandó tárgya volt «Ő» maga, a hatalmas rendőrminiszter,
Madarász László.
A képviselőházban egy remekül megrajzolt karrikatura járt kézről-kézre
(szerzője gróf Andrássy Manó volt), mely a félelmetes minisztert
ábrázolta orangutáng alakjában, híven torzított arczvonásokkal, fején
tollas kalabriai kalap, jobb kezében «forradalom» felirású zászló,
baljában guillotin, mig a két alsó keze egy felnyitott ládából
ékszereket, gyöngyfüzéreket emelget ki. A ládára Zichy Ödön neve volt
felírva.[3]
Úton-útfélen beszélte minden ember ezt a casus-t.
Hogy azokban a rettegésteljes napokban, melyek fenyegető hírekkel
aggaszták a kormánytagok keblét, az elővigyázatos rendőrminiszter
nemcsak a négylovas szekeret tartotta készen a megugrásra, hanem egy kis
útravalóról is gondoskodott. Ott voltak azok a ládák, a mikbe a
hazaárulásért kivégzett Zichy grófnak a drágaságai helyeztettek el. Azok
között volt az a híres kilencz attilagomb, melyek mindegyike egy-egy
tízezer forintot érő solitair-gyémánt volt. A ládák závárai le voltak
pecsételve az elkobzást végrehajtó kormánybiztos által az ország
pecsétjével. A gyémántok étui-je azonkívül külön is lepecsételve.
Csodálatos véletlenből, a drágaságokról fölvett hivatalos lajstrom ott
felejtetett Pesten.
Hát egy félelemteljes éjszakán ezeket a rendőrminiszter őrizetére bizott
ládákat feltörték, a pecséteket felszakgatták, a gyémántos-tokot is
felnyitották.
A veszély aztán elmult, a félelem is megszünt; nem kellett világgá
futnunk; – de itt maradtak a feltört ládák, a leszakgatott pecsétek.
Följegyzésre méltó, mennyi mindenféle furfangot kifundált a miniszter,
hogy ezt a turpisságot eltakarja. A «válogatott czigánylegények» között
nem akadt olyanra, a ki a szálkát az ő lábából kihúzza s a magáéba
szúrja.
A titok már kipattant. Az «Esti Lapok» szőnyegre merte hozni a kérdést,
hogy mi történt a Zichy-féle kincsekkel? Madarász kinálta a ládákat
Duscheknek, de ez nem fogadta el.
Az országgyűlés elejbe került a dolog.
Ekkor Madarász azt eszelte ki, hogy határozati javaslatot nyujtott be a
képviselőháznak, miszerint a Zichy-féle ládák felnyitandók, hogy az
azokban található «res, servando non servabiles» nyilvános árverésen
elkótyavetyéltessenek.
A «tartás közben el nem tartható» tárgyak alatt értik a prémeket,
posztóruhákat. – Ilyenféle a ládákban nem találtatott. De voltak drága
ékszerek, tömérdek remekművű ezüst dísz, gazdag aranyozással. Ezeket
ütötték dobra.
Kazinczy Gábor is vett az árverésen egy igen szép akhát burnótszelenczét
aranyfoglalattal, s a kit megkinált belőle tubákkal, értesíté, hogy ez
«res, servando non servabilis».
A remek ezüst tárgyakra azonban nem akadt vevő, azokat tehát elküldték
az érczolvasztóba, s a gyönyörű franczia művészremekekből olvasztottak
aranynyal kevert ezüstöt (tehát pénzverésre alkalmatlant), a hogy ezt a
hirlapilag hivatalos kimutatásból rendén megérthetjük.
A kincsládák felnyitása tehát a képviselőházi határozat által el lett
simítva, úgyszintén az esetleg eltünt drágaságok kérdése is szerencsésen
megoldva – az árverés és beolvasztás által.
De fenmaradt a legkényesebb kérdés: hát a gyémánt solitair-gombok
lepecsételt tokját ki nyitotta fel?
Ez volt a kérdés, melytől az «Esti Lapok» képviselőpártja nem akart
eltérni, ennek a tisztázását követelte az országgyűlésen és a
hírlapjában.
Ez ellen kellett Madarász Lászlónak magát védelmezni minden tőle
kitelhető módon.
Ezek miatt a gyémántok miatt kellett az országgyűlésnek meghozni a
vésztörvényeket, melyek a hazaárulókat, az ellenséggel czimborálókat
halállal sújtják. Ezekért a gyémántokért kellett a purifikáczió eljárást
behozni, mely olyan nagy alakokat, mint Ghyczy Kálmán, Pázmándy Dénes,
mandátumaiktól megfosztott s neveiket a haza ellenségei közé
lajstromozta; ezekért a gyémántokért kellett a képviselőházat
feloszlatással fenyegetni, hogy aztán az alkalmatlan hazafiakat, kiket
nem véd többé a képviselői immunitás, a vésztörvényszék elé lehessen
állítani és kivégeztetni. Ezekért a gyémántokért kellett Madarásznak a
márczius 15-ike mellé még egy új szolgalapot teremteni, a «Debreczeni
lapok»-at, mely az úgynevezett békepártot folyvást a legocsmányabb
vádakkal tetézte.
Kossuthot is egyre ingerelték e párt ellen, mely épen nem volt párt,
hanem csak a korrekt hazafiaknak önkénytelen összetartozó társasága.
Kossuth arra határozta el magát, hogy személyesen látogatja meg a magyar
tábort, mely már csatakészen állt a Tisza mögött. Elébb megjelent az
országgyűlésen s tartott egy fulmináns szónoklatot, mely tele volt
fenyegetéssel mindazok ellen, a kik a hazát elárulni szándékoznak. A
képviselők egymásra néztek; melyik hát az, a ki a hazát el akarja
árulni? Beszédét azzal végezte, hogy ha a táborból visszatérve, más
országgyűlést fog itt találni, mint a mostani, fel fogja oszlatni a
képviselőházat. Ezzel távozott.
S pár nap mulva Kossuth sürgönyt küldött Nyáry Pálhoz, melyben értesíti,
hogy a Klapka táborában nagy az elkeseredés, különösen a táborkarnál az
Esti Lapok ellen, a mely az ellenséggel való kiegyezésre s a hadsereg
elárulására izgat; utasítja Nyáry Pált, hogy azonnal indítsa meg a
szigorú vizsgálatot.
Nyáry Pál a szigorú vizsgálat helyett közölte Kossuth levelét az Esti
Lapok hiveivel.
Általános volt a felháborodás e méltatlan vád miatt; a Kazinczy-klub
elhatározta, hogy Klapka tábornokot fel kell világosítani e vád
alaptalanságáról. De mikor aztán arra került a sor, hogy ki legyen hát
az a bátor férfiú, a ki ezt a felvilágosítást megcselekedje, akkor erre
a nehéz feladatra senki sem vállalkozott.
– No, ha senkinek sincs bátorsága, hát majd lesz nekem! Én vagyok az a
kipontozott ipszilon (....y) Kemény Zsigmond emlékirataiban, a ki rögtön
összepakolta az Esti Lapok eddig megjelent összes számait s egy
tiszteletteljes levél kiséretében elküldte Klapkának, arra kérve a hős
vezért, hogy kegyeskedjék átnézni ezeket a lapokat s megjelölni, hogy
melyik czikkben található az a hazaárulás és a hadsereg elleni izgatás.
Klapkának ugyan egyéb dolga is volt ekkor, mint hirlapokat átolvasgatni.
Mészáros Lázár hadügyminiszter április 6-án hivatalosan jelenti, hogy
Görgey vezénylete alatt Klapka és Damjanich tábornokok a Jellachich
vezénylete alatt álló császári sereget, reggeltől késő estig tartó
ütközetben, keményen megverték Tápió-Bicskénél s Tápió-Ságig űzték. A
nap hősei ismét a 3-ik és 9-ik zászlóalj, a 19-ik sorezred 3-ik
zászlóalja s a lengyel légió voltak.
(Ezen a napon ment végbe az az általam leirt «Párbaj a csatatéren» Sebő
huszárhadnagy s az óriás termetű Riedesel vasastiszt között, mely ez
utóbbi elestével végződött.)
De azért a hős hadvezér még e sorsdöntő, fegyverzajos harcz-viharos
napokban is tudott időt áldozni az igazság megvédelmezésének.
Az ütközet napjaiban keltezett levele, melyet válaszul hozzám intézett,
így szól:
«Igen tisztelt Szerkesztő Úr! Becses levele következtében van szerencsém
Szerkesztő Úrnak válaszolni, hogy az átnézet végett átküldeni tetszett
példányaiból az Esti Lapok-nak, melyeket mai napig, a fáradalmas
hadifoglalatosságok miatt, csak gyéren volt alkalmam olvasni,
tökéletesen meggyőződtem arról, hogy a minap tisztelt kormányelnök
úrnak, csupán mások állítása után, beszéd közben előhozott szavaim,
mintha az Ön által szerkesztett lap a mindenáron békekötés és az
elnyomott Olaszország elleni segítségadás szellemében működnék, most,
midőn az érintett lap minden számait átolvastam, alaptalannak mutatkozik
s azért is azt visszavonni, s azon egyszersmind szives örömet kifejezni
el nem mulaszthatom, miként az átnézetnél e lapnak irányát a hadsereg
tulajdon érdeke szellemében szerkesztve és pedig egészen máskép
találtam, mint arról ez előtt mások által értesültem.
Engedjen meg tisztelt Szerkesztő Úr ezen minden további jelentőség
nélkül kiejtett s Önnek tán kellemetlenséget is okozott szavaimért s
legyen meggyőződve arról, hogy a szabad sajtónak, melyet mindenkor a
valódi szabadság kútfejének tekintettem, s mint a szabadság legfőbb
kincsét tiszteltem, nincs nagyobb temjénezője, mint