Biz az enyém elég sápadt lehetett.
Azzal szóhoz sem engedett jutnom, megragadta a kezemet; ő beszélt és
felelt helyettem is.
– Mivé lettél? Hová hagytad magadat elszédíttetni a gyáva lelkek, az
okoskodók által? Nem! Nem! Te nem változhattál így meg. Gonosz varázs
tart álomban. Ébredj fel! Tépd széjjel a bűvlánczokat. Te a mienk fogsz
lenni, a régi, a dicső, a magasztalt költő. Én kezet nyujtok neked, mely
kiszabadít a hinárból. Tehetem azt. Én a Rákóczy szabadcsapat vezére
vagyok, őrnagyi ranggal, a hadügyminiszterium által felhatalmazva
táborkarom tisztjeinek kinevezésére. Még egy századosra van szükségem;
tégedet teszlek azzá. Kész egyenruha vár reád. Lesz jó mokány-paripád.
Aztán megyünk együtt a szép Erdélybe, a lázadást leküzdeni, magyar
hazánkfiait felszabadítani. Csapatunk nyomról-nyomra növekedni fog. Ott
találod a pillwaxi, a népgyülési lelkes fiukat mind egyesülve. Diadalról
diadalra fogunk sietni. És te le fogod köszörülni nevedről azt a
rozsdát, a mi a politikai küzdelemben hozzá tapadt. Ne adj rögtön
választ. Gondolj végig azon, a mit mondtam. Teremtsd ujjá magadat! Nem
ujjá, de azzá a régivé, a ki voltál. Estig elvárom a válaszodat a
városházánál. Talán magadat. A viszontlátásig.
Azzal megszorította a kezemet nagy izmos tenyerével s tovább ment.
Nagy kisértés volt ez!
Levetni rólam ezt a kényszer-zubbonyt, a mit a politikai meggyőződés
szabott reám! Mert hiszen én is csak úgy szerettem a hazámat, a magyar
nemzetemet; én is csak úgy rajongtam a dicsőségért, én is csak úgy
gyülöltem az idegent, az ellenséget, a zsarnokságot, mint minden fiatal
ember. És aztán fölvenni azt a pompás egyenruhát, felkötni a kardot,
lóra ülni, kergetni a futó ellenséget, bevonulni felszabadított
városokba, uszni a diadalmámorban! A helyett, hogy itt usznám a politika
feneketlen fertőjében, összemarva mérges viperáktól, skorpióktól!
Csábító ábránd!
E találkozás után felmentem Nyáry Pálhoz.
Elmondtam neki, hogy találkoztam Vasváry Pállal.
Ismerte őt jól a márcziusi napokból. Azt is tudta, hogy mi járatban van
itt most. Szokott bizalommal közölte velem, hogy a magyar kormány
elhatározta a fellázadt móczok kibékítését. Azoknak a vezérei, főképp
maga Janku, hajlandók az egyezkedésre. A kormány Drágoss képviselőt, ki
maga is román nemzetiségü, teljhatalommal küldi ki, hogy a lázadó
oláhokkal kösse meg a békét s vegye őket rá a lefegyverzésre, a mi által
Bemnek az erdélyi hadműködése nagyon megkönnyebbülne. Ennek a
békekövetnek rendelte a kormány, szavainak nyomatékául, a két
rendelkezésére álló szabadcsapatot, a Vasváryét és a Hatvaniét. Most
mind a két csapatvezér azért van idefenn Debreczenben, hogy az
utasításokat s a szükséges költséget átvegye. Mind a kettőről elmondta a
véleményét: Vasváry Pali egy jólelkű rajongó, hanem a Hatvani egy
veszedelmes kalandor. Nem is csinál belőle titkot, hogy ő az igazi
forradalmár, a kinek ez az egész országgyülési politika nem tetszik. Ő
lesz hivatva ezt gyökerestül kiirtani. A legelső diadalmas csata után,
melyet ki fog vívni, azonnal Debreczen ellen fordul, szétkergeti az
országgyülést a kormánynyal együtt, kikiáltja a respublikát s megteszi
Madarász Lászlót elnöknek.
Ezeket mondta el nekem Nyáry s még csak a szivarját sem vette ki ezalatt
a szájából.
Ekkor aztán előhozakodtam neki a Vasváry Pál ajánlatával, hogy ő engemet
megtesz századosnak, fellovasít, akkor én is mehetek a hadi séta-útra.
Erre Nyáry kivette a zsebóráját s azt mondá:
– Nézd csak, öcsém, nem tudnád megigazítani az órámat? Nem jár.
– Nem biz én; nem tanultam én az órásmesterséget.
– Hát a kapitányságot tanultad?
– Bizony nem én.
– Hát lovon ültél már?
– Gyermekkoromban, hintalovon.
– És azért mégis gondolkozni tudsz azon, hogy lóra ülj s vezényelj egy
egész századot a csatába?
Nagyon le voltam forrázva.
– Édes öcsém, egy kis kadét többet ér a katonaságnál, mint a legnagyobb
poéta. Engem a szülőim gyermekkoromban tüzérnek akartak neveltetni. Nem
állottam rá. Most már bánom nagyon. Ha kitanult tüzértiszt volnék,
milyen hasznot tudnék vele tenni a hazámnak. Már csak maradjunk meg a
mellett, a mihez értünk.
Nyáry szavai segítségemre jöttek. Még volt valaki, a kinek az itéletét
be kellett várnom: a nőm. Siettem a szállásomra.
A nőm otthon volt s hivatásszerűen a konyhai dolgok után látott: kávét
pörkölt. Azzal fogadott, hogy éppen most járt itt Kovács Lajos, engemet
keresett; arról beszélt, hogy a Márczius 15-ikében ellenem intézett
kemény megtámadást nem szabad megtorlatlan hagynom. Hivatkozott Kossuth
jelmondatára: A ki minket kővel, azt mi mennykővel! Egy levelet is
hagyott hátra a számomra. Zárt levelet. (Van is egy asszonyra nézve zárt
levél, a minek a borítékjára a férje neve van írva.) Néhány sor volt
beleírva, a mit a megtámadásra kell visszavágnom. A levelet szó nélkül a
zsebembe dugtam. Aztán elmondtam a feleségemnek Vasváry Pállal való
találkozásomat s azt az ajánlatot, hogy fogadjak el nála kapitányi
állást s menjek vele Erdélybe, harczi diadalokat aratni. Az asszony az
alatt a pörkölőből kiöntött kávét két összeborított tányér között
rázogatta, hogy a pálhái lekopjanak róla.
Mikor azt mondtam, hogy kedvem volna az ajánlatot elfogadni, az én
feleségem hangosan felkaczagott azon az ő hasonlíthatatlan
harangcsengésű hangján s azt mondta oda nekem: Móricz, te félsz!
Mindenre készen voltam, csak erre a kaczagásra nem. Mikor egy asszonynak
azt mondja a férje, hogy ő lóra fog ülni, megy a trombitaszó után véres
csatamezőre, olyankor a szerető feleség a nyakába borul, sürü könyeivel
áztatja az orczáját, zokogva rebegi: «Ne hagyj itt, ne menj el!» Ez meg
a szemem közé nevet s azt mondja: «Hiszen te félsz!»
Hát persze, hogy félek! Félek ettől a ködös levegőtől, melyben
akasztófa-hurkok, guillotin-tilók függnek a fejem fölött, melyben mérges
nyilak röpködnek körülöttem; itt a politikai tűzpontban a terrorizmus
üli orgiáit; farkasvermek fölött járunk mindannyian, a kiket mérsékelt
politikusoknak bélyegeztek meg. Ez itt a harcz, de csunya harcz; a
háboruban is van harcz, de az szép.
No hát nem félek!
Az első dolgom volt Vasváry Pálnak levelet írni, a mi körülbelül így
hangzott: «Ha egyszer annyira jutunk, hogy a hazának szüksége lesz az én
két öklömre is, akkor fogom a puskámat s beállok Klapka seregébe
közlegénynek; de tiszt nem leszek, mert nem értek hozzá.» Ezt a levelet
magam elvittem a városházára s átadtam Vasváry ordonánczának.
Azután hamarosan a szállásomra: fogtam a két térdem közé a kávémalmot s
megőröltem a mokkát, a mit a feleségem pörkölt. Ez az én hivatalom volt.
Csak azután vettem elő Kovács Lajosnak a levelét s végigolvastam a
tartalmát.