– Vissza bizony. Kell is nekem egy sereg szűrös, vasvillás ember, a ki a
rendes hadsereg elől köröskörül felegye a vidéket. Katona kell nekünk, a
ki tud verekedni, csak az a kérdés, hogy akarnak-e?
– No, ezek akarnak.
– De nem tudnak. Az első ágyuszóra úgy el szalad valamennyi, hogy a
pegazusodon sem éred utol.
Nagyon elkedvetlenített ez a szó. Hát annyi dicsőséges napnak az
eredménye ne legyen egyéb, mint egy szappanbuborék?
No pedig még egy dologról kellett Nyáry Pálnak referálnom: a Rózsa
Sándornál teljesített kiküldetésemről.
Végig hallgatta szépen s akkor azt mondta rá:
– Tudod, öcsém, ezt mind leirhatod te a Charivariba (ez volt a lapom
mellékletének a czíme), ott nagyon beválik humorisztikus freskónak; de
hivatalos tudósításodban ne írj te egyebet, mint annyit, hogy a kormány
amnesztiáját kezéhez juttattad a híres zsiványnak.
Én allegálni akartam.
– De ez a csapat nagy dolgokat van hivatva végezni.
– Hogy sok birkát el fognak lopni a ráczoktól, azt elhiszem; de katona
nem lesz a zsiványból soha. Az csak fegyvertelen embereket tud leverni;
de a hol a saját bőrét félti, ott az árokba bújik. Én, a hány ellenséget
a te Rózsa Sándor bandád megöl, mindannyinak monumentumot emeltetek.
Engemet ez a szó egészen elszomorított. Hát semmi sem igaz, a mi a
poézisban él? Milyen szép téma volna: «a rablóvezér mint szabadsághős»!
– No hát ott van egy darab papiros, írd le rá röviden a referádádat s
hagyd itt.
Úgy tettem. A tudósításom most is megvan valahol a szabadságharcz
okiratai között.
– És már most eredj haza, édes öcsém, a feleségedhez; de ne dicsekedj el
neki a hősi kalandjaiddal, mert az igen okos asszony: ki fog nevetni
vele.
Valahára hát egy este, mikor együtt vacsorálhatunk! S utána egy
nyugodalmas éjjel.
Csakhogy a sorsnak máskép tetszett intézkedni.
Még vége sem volt a jóízű vacsorának, a mi a hosszas fáradalmak után
bizony jól esett, a midőn kopogtatnak az ajtón s belép rajta – a Szomjas
Gyurka.
Nem ismertem én ennek egyéb nevét. Törzskorhelye volt a Pillwax
kávéháznak; ezúttal azonban nemzetőrségi őrmester; valamikor kiszolgált
katona, a kinek ilyenkor nagy volt az értéke. Azt jött jelenteni, hogy
miután a kormány minden katonaságot elküldött a városból az ellenség
előtti táborba, annálfogva az éjjeli őrjáratot a nemzetőrségnek kell
teljesíteni. Az éjjel épen a mi kompániánkon a sor, hát csak készüljek.
S nekem szépen fel kellett öltenem a buzavirágszín attilámat,
felcsatolnom a tölténytartómat, kézbe kapnom a szuronyos puskámat, kezet
csókolnom a feleségemnek s aztán indulnom lumpokat, csavargókat
összefogdosni az utczán a Szomjas Gyurka vezetése mellett.
Későn reggel kerültem haza a városjárásból; mert a következő őrjárat,
melynek fel kellett bennünket váltani; nem verődött előbb össze. A
feleségem már akkor elment a szinházba: próba volt új darabból. Azon
fegyveresen mentem oda, hogy hazakisérjem. Hát bizony akkor az volt a
divat. A hogy manapság az igazi gavallért arról lehet megismerni, hogy a
sétapálczáját a fogantyujával lefelé fordítva hordja a kezében, úgy
illett a 48-iki nyalka legényeknek, hogy puska legyen a vállukra
akasztva, a buzavirágszín attila fölé.
Az éjjel Szomjas Gyurka apróra megismertetett a helyzettel. A pesti első
nemzetőri zászlóaljnak három szakasza már kivonult a táborba s valahol
Hamzsabég körül tanyázik, Görgey Arthur őrnagy parancsnoksága alatt.
Elhatároztam magamban, hogy én is odamegyek.
Háborúban legjobb a táborban lenni. A feleségemnek is elmondtam a
szándékomat s ő helyeselte.
A szinházból visszajövet láttuk, hogy a «Zrinyi» falára valami nagy
betűs táviratot ragasztanak; az ácsorgók bámulják, odamentem megnézni,
mi az? Csakugyan volt rajta mit bámulni; napi parancs és tudósítás volt
a táborból, hogy Görgey Arthur őrnagy az áruló gróf Zichy Ödönt
kivégeztette a Csepelszigeten. (Tévedés volt a névben, nem Ödön volt az,
hanem Jenő.)
Ennek a kivégzett grófnak a története később válságos befolyást képezett
a politikai pályámon; az állam nevében lefoglalt családi kincsei,
hirhedett gyémántjai által.
Görgey neve egyszerre nimbuszszal lett körülvéve. Ime egy férfi, a ki
nem ijedezik!
Ebédre odakerült hozzánk Kuthy Lajos. (Ragyogó tollú író; de kevés
tartalmú jellem.) Arról, hogy én megyek a táborba katonának, úgy
beszéltünk, mint valami egészen rendes dologról. Mintha csak arról volna
szó, hogy estére menjünk a «Kutya-villába». Ő is elkisér egy darabon.
Természetesen fiakkeren megyünk. Aztán még egy eszméje támadt. Valahol
Érd környékén hevenyészett sánczot ásnak, melynek az lesz a
rendeltetése, hogy onnan fognak ágyúzni az ellenségre, a kit egész odáig
engednek előnyomulni. Ezen a sánczon dolgozik most Pest egész elegáns
hölgyközönsége: a divatos úrhölgyek hordják fonott kosarakban a rögöket,
a mikből e redoute emelkedik.
Szép idők voltak ezek nagyon.
Mindjárt ebéd után elindultunk a bérkocsival a táborba. Én udvariasan
átengedtem a belső ülést Kuthynak, magam a szuronyos puskával kiültem a
kocsis mellé.
De még nem jutottunk el odáig, a hol a bájos pesti delnők a védő sánczot
építik, a midőn szembetalálkozunk egy csoport buzavirágszín atyafival, a
kik, az attillájukról itélve, nemzetőrök lettek volna, de nem volt se
puskájuk, se patrontásuk. Nagyon rossz kedvüek voltak. Egyet ismertem
közülök: megszólítottam.
– Hát ti hová mentek?
– Haza.
– Miért?
– Mert Görgey elszedette a puskáinkat. Azt mondta, hogy jobban kell az a
honvédujonczoknak.
(Már nem tudom bizonyosan, hogy Görgey volt-e, vagy Perczel Móricz.)
No ez szép biztatás! Hát most én azért vágtassak a tábor után, hogy a
puskámat odaajándékozzam a vezérnek?
E tétovázás közben jön nagy vágtatva a széles országuton egy
parasztszekér három lóval; a hátulsó ülésben erősen fogódzott kétfelől a
lőcsben egy verestollas kalapu uri ember, a kinek az arcza ismerhetlen
volt a portól.
No de ő ránk ismert. Megállíttatá a szekeret, mikor hozzánk ért s onnan
kiabált át hozzánk. A hangjáról aztán ráismertünk: Farkas Jancsi volt
(holtig Jancsi maradt). Miniszteri tanácsos. Kuthynak különösen jó
pajtása.
«Megvertük Jellachichot Pákozdnál kegyetlenül. Futnak a horvátok! A
lovagias bán huszonnégy órai fegyverszünetet kért!»
Azzal újra elvágtatott, sietett a diadalhírt megvinni a honvédelmi
bizottságnak. (Nem volt ám még akkor villanytávíró.)
No hát akkor mi se tehetünk okosabbat, mint ha visszafordulunk. Ha
Pákozdnál megvertük az ellenséget, akkor a védősánczra sincs már
szükség. Nekem sincs mit keresnem a táborban, a verekedés után, a diadal
után: csak azért, hogy elmondhassam, hogy én is segítettem űzni, a kik
már úgy is futnak. Menjünk vissza.
Ámde ez a nap még nem végezte be az izgalmait. A mint a Rudas-fürdő elé
értünk, egy ismerősünk ugrott a kocsinkhoz. A jó Remellay Guszti volt
(írótársunk), a ki rendes állapotban is úgy nézett ki, mintha agyon
volna ijedve; most kék-zöld volt az arcza: nem győzte az orrát fújni.
– Barrrátim! Pesten forradalom van! Lamberget meggyilkolták a
lánczhídon, darabokra tépték!
Gróf Lamberg volt az, a kinek az országgyűlést fel kellett oszlatni a
császár parancsából.
Kuthy megrémült e szóra.
– Akkor az éjjel bombázni fogják Pestet a várból. Én nem megyek a
szállásomra alunni. Maradjunk itt, a Rudas-fürdőben.
S ő csakugyan leszállt a kocsiból s ott maradt Remellayval a
Rudas-fürdőben; mi azonban hazakocsiztunk a feleségemmel. Az utczákon
nehéz volt a járás a sűrű embertömegtől, mely egyre azt kiabálta:
«barrikádot! barrikádot!»
Valami okos ember aztán azt gondolta, hogy összeszedte, a mi csak
nemzetőri dobos kapható volt s verette velük egész éjnek éjszakáján
végig az utczákon a «Generalmarschot», – a hogy Párisban szokták.
A jövő napok nyugalmáról ugyan rosszul gondoskodott a sors. Egyik
izgalmas hír a másikat kergette. A lovagias bán, az éj sötétségét
felhasználva, a fegyverszünet huszonnégy órája alatt elhagyta a tábor
állását s reggelre úgy elsietett a magyar tábor elől, hogy utól nem
lehetett érni; az osztrák határ felé nyomakodott. Ez ugyan minden
katonai tisztesség és haditörvény ellenére történt; de a
haditudósításban szabályszerű elnevezés igazolta: «machte eine
Flankenbewegung».
Most aztán a Kossuth által talpraállított ötvenezernyi népfölkelő
seregnek sem maradt tennivalója. Kossuth maga is abbanhagyta lelkesítő
körútját s hazajött Pestre.
Még izgalmasabb események következtek gyorsan, összefüggésben. A
magyaroktól kergetett horvát bán segítségére az osztrák hadügyminiszter
több ezred katonát szándékozott küldeni a bécsi helyőrségből,
ágyúütegekkel. Ez ellen a szabadságvédő Bécs föllázadt, a katonákat
megrohanta, lefegyverezte; a miniszter a nép közé ágyúztatott, erre az
aulista ifjuság elfoglalta az ágyúkat, megostromolta a
hadügyminiszterium palotáját, a minisztert elfogta s a palotájának a
lámpás-vasára felakasztotta, A császárvárosban úrrá lett a forradalom.
Hadi kormány alakult, a nép fegyveres ezredekbe sorakozott; a nagy
téreken torlaszokat emeltek.
Késő este volt, mikor Kossuth engemet odahivatott magához. Ő már ágyban
feküdt, fején egy selyem reczével, mely haját leszorítá. Együtt fogadott
a szintén meghívott Csernátonyval, ki a Márczius 15-ikének a
főmunkatársa volt.
Én előbb beszámoltam Veres Tóninak a rám bízott száz forintról:
visszaadtam neki belőle a megmaradt harmincz forintot. «No, ez az első
eset a világtörténelemben, mondá, hogy egy futár az utiköltségből
valamit visszahozzon».
– Kedves fiaim, – mondá Kossuth – én titeket egy nehéz küldetéssel
bízlak meg. Ti nektek rögtön ez órában fel kell mennetek Bécsbe és a
magyar kormány izenetét átadnotok a bécsi forradalmi kormánynak.
Ezzel kezünkbe adta az írást.
– Minthogy azonban megtörténhetik, hogy Bécs környékét már megszállva
tartják az osztrák katonai csapatok s ti abba a helyzetbe jöhettek, hogy
azt az iratot meg kell semmisítenetek, mert ha nálatok találják, minden
tétova nélkül főbe lőnek, annálfogva élőszóval is elmondom a tartalmát.
A magyar kormány felszólítja a bécsi forradalmi kormányt, hogy a
rendelkezése alatt levő csapatokkal akadályozza meg Jellachichnak Bécs
felé közeledését. A bán hadserege már átlépte a Lajtát. A magyar
országgyűlés még habozik, hogy elrendelje-e a magyar hadseregnek a bán
üldözését osztrák területen s így az vonulhat Bécs felé s egyesülhet
Windischgrätz seregével. Ezt akadályozhatja meg a bécsi forradalmi
kormány egy erélyes sakkhúzással. A többit rátok bízom.
Ezzel a súlyos feladattal lettünk útrabocsátva fiatal barátommal.
Az akkori közlekedést Bécscsel egy tősgyökeres magyar intézmény tartotta
fenn: a nyergesujfalusi gyorsparasztok. Egy parasztszekér, mely elé négy
sárkányparipa volt fogva, röpített bennünket a «mészárosok útján». A hol
a szemközt jövő Bécsből indult gyorsparaszttal találkoztunk az úton,
mind a kettő megállt, kifogott, befogott s a budai vitte bécsi
pasasírját Budára, a bécsi a budai utast Bécsbe; úgy, hogy azok közül az
egyik soha sem látta Bécset, a másik Budát.
Azon az úton vágtattunk, a melyen a bán hadserege végigvonult. Nagy volt
a pusztulás, még a jegenyefák is le voltak tarolva.
Az osztrák határon nem kértek tőlünk se passzust, se mauthbareszt. Még a
vámőrök is eltüntek.
Egész Bécsig üres volt az országút, szemközt jövő szekérrel nem
találkoztunk: nem lehetett kérdezősködnünk.
A mint azonban Bécs város jegye (Wahrzeichen), az Istvántorony
kimagaslott az alkonyködfedte láthatáron, a parasztunk odafordult
hozzánk a kocsis-ülésből:
– Látják az urak azokat a fehéreket ott előttünk az úton?
– Ugyan látjuk.
– Tudják, mi az?
– Igenis. Svalizsér-köpönyeg.
Az utat már elzárva tartja az osztrák lovasság.
Mit tesz a jójáratban levő ember ilyenkor? Odahajtat egész nyugodt
lélekkel a lovasok sorába; az útfélen van egy vendéglő, abba
beszállásolunk, a kocsisunknak meghagyjuk, hogy kapassa meg a lovakat s
magunk betérünk a tágas vendégterembe, mely már tele van borozó
katonákkal; ott találunk egy még üres asztalszegletet, s aztán hozatunk
magunknak azt, a mi van, bort hozzá s megvacsorálunk, s közbe németül
beszélgetve, hogy vajjon milyen áron adjuk el Bécsben a hízott
gőbölyeinket.
– Te! Ha ezek tudnák, hogy micsoda írás van most a zsebedben?! –
dörmögém tréfásan Csernátonyhoz.
Ő pedig éppen olyan tréfás ficzkó volt, mint én.
– Már mint ez ni? – mondá, előhúzva a zsebéből a magyar kormány
megbízólevelét.
– Ez annak a híres mészárosnak szól a Matzleinsdorfon? – folytatám én a
tréfát. – Jó firma?
– Áll ezer ökörig. – Nagyot nevettünk rá.
S a két tréfálkozónak a hóhér kötele volt a nyakán e kedélyes vacsora
alatt.
Estére érkeztünk meg Bécsbe, megszálltunk a gyors parasztok tanyáján:
onnan gyalogoltunk be a városba. Bérkocsinak hire sem volt. Én akkor
voltam életemben először Bécsben; de Csernátony már járatos volt a
városban. Egyenesen az aulának tartottunk: ott volt a diákság
főhadiszállása. Az ismerkedés gyorsan ment. Hamar találtunk magunkforma
jó czimborákra, (a kiknek az alakjait egy regényemben később leírtam: «a
kőszívű ember fiai»). Arról szó sem volt, hogy rögtön beszélhessünk a
főhadparancsnokkal: majd reggel. Addig is bekóboroltuk a várost, a
szomorú Bécset. Az utczák kövezete még fel volt szakgatva s itt-ott
halomra hányva, a mi barrikád akart lenni; a Burg-utcza házainak falán,
az üzletek bezárt ajtaján meglátszottak a kartácsok nyomai, a legtöbb
ajtóra fel volt írva krétával: «Szent a tulajdon». «Halál a tolvajokra»!
– Aulista barátaink elmondták, hogy minő volt az utczai harczok képe:
hogyan rohanták meg a hídon a diákok a tűzéreket, hogyan foglalták el az
ágyúikat. Derék fiúk voltak! Ha olyan lett volna az egész bécsi nép! De
a népseregből nem láttunk semmit. Egy pár barrikádnál tüzeltek s azt
körülállták a nemzetőrök: azokon ki volt tűzve a német trikolor zászló
(fekete, veres, sárga), egy ilyen nagy lobogó csüggött alá az
István-toronyról is; de a magánházak ablakai nem igen voltak
fellobogózva.
Másnap korán reggel siettünk felkeresni a bécsi forradalmi
hadparancsnokot, a kinek átadtuk a magyar kormány átiratát. Felbontotta,
elolvasta, fejet csóvált: azt mondotta, hogy nem érti az egész dolgot.
Mi aztán Csernátonyval elkezdtük neki élőszóval magyarázni, hogy ez egy
haditerv, mely szerint a horvát bán hadserege a magyar hadsereg s a
bécsi forradalmi sereg által két tűz közé lesz szorítandó és brevi manu
lefegyverezendő.
Sehogy sem ment a fejébe, hogy mi köze van a bécsi forradalmi seregnek a
horvát bánhoz? Előhozatta a katonai térképet s azon kimutatta
gombostűkre szúrt zászlócskákkal, hogy a horvát hadsereg arczvonala
egészen a magyar hadsereg felé van fordulva, azzal korrespondeál
stratégicze és Bécset távolról sem fenyegeti: és így a bécsieknek semmi
okuk sincs ellene táborba szállani.
Én aztán elmondtam neki, hogy Jellachich bizony nem rostokol az ő
gombostűs zászlói árnyékában, hanem közeledik gyors menetben Bécs felé,
a hogy tapasztaltuk.
Erre azt mondá nekem, szemüvegét megtörülve:
«Ja thut er das»? (Azt teszi-e?)
Abban a perczben lépett be egy ordináncz a szobába, egy háromfontos
ágyúgolyót hozva a markában, azzal a jelentéssel, hogy ezt a horvát
hadsereg egyik ütegéből lőtték át a bécsi nemzetőrök előörsére: egy
nemzetőrnek a lábát meg is sértették vele.
Ez már azután csalhatlan bizonyíték volt. Nem vagyok felőle bizonyos,
hogy a forradalmi hadparancsnokság visszalövette-e három fontost
Jellachichnak. Hanem arról mind a ketten meggyőződtünk, hogy a bécsi
forradalmi hadseregtől a magyar hadvezetés semmi támogatást nem várhat.
– Te! Az a matzleinsdorfi mészáros csakugyan áll ezer ökörig.
Most aztán az volt a tudomány, hogyan visszaszökni Bécsből, melyhez
minden utat elfoglalva tart már a császári sereg.
Kossuthot nem találtuk már Pesten: ő elment Pozsonyba a hadsereghez.
Csernátony maga mehetett hozzá a bécsi állapotokról értesíteni.
Időközben Kossuth a Csallóközből is nagyszámú kaszás népfölkelőt
szállított a magyar hadsereghez.
A magyar országgyűlés tanakodott. A vélemények meg voltak oszolva. A
radikálisok azt követelték, hogy a magyar hadsereg rögtön lépje át a
Lajtát s üldözze Jellachichot osztrák területen is: a mérsékeltek ezt
ellenezték. A magyar hadsereg aztán így hol átkelt a Lajthán, hol
visszatért, a hogy az ellenkező határozatok mozgatták.
Hogy mi lehetett e tétovázásnak az indoka, azt később tudtam meg idősb
Pázmándy Dénestől, a képviselőház 1848-iki elnökétől, ki Kossuthtal egy
szálláson volt Pozsonyban. A bécsi angol nagykövetség megbizottja jött
le Bécsbe s Kossuthtal hosszasan tárgyalt egyedül. Eltávozása után egy
sok darabra tépett papir csipetei maradtak a padlón elszórva. Pázmándy
azokat összeszedte s az egész mozaikot kirakta belőle. Ez az irat az
angol kormány ajánlatát tartalmazta, melyben Magyarországnak azon
esetre, ha Austriával és a dinasztiával békét köt, ugyanaz a
függetlenség biztosíttatik, a mivel bir Norvégia Svédországgal szemben.
Kossuth nem fogadta ezt el. Így aztán másodszor is átkelt a magyar
hadsereg a Lajthán. Csakhogy már ekkor későn volt. A magyarok is, a
bécsiek is eltanácskozták a drága időt, melyben Jellachich seregét
közrefogva, megsemmisíthették volna. Most aztán már az egyesült
Windischgrätz seregével s ez a rendezett hadsereg elébb Schwechátnál a
fiatal magyar hadsereget verte vissza, azután eltiporta a bécsi
forradalmat.
Nyáry Pál előre megmondta azt, hogy mi fog történni a kaszás
népfölkelőkkel, mikor az első ágyugolyó közéjük csap.
Olyan volt ez, mint egy iszonyu fölébredés egy szép álomból.
Kossuth és Petőfi.
Ha a barátság hőmérőjének a zérusfokán alól vannak még fokok, úgy azok
között a legalsóra kellett leszállni a Petőfi és köztem létezett
indulatnak – Kossuthtal való összeköttetésem miatt.
Hogy Petőfi nem szerette Kossuthot, annak kifejezést adott legutolsó
leveleiben; de ennek a tulajdonképeni okát csak én ismerem.
Némelyek azt hihetik, hogy Petőfi Kossuth riválisának tartotta magát. Ő
volt a márczius tizenötödikének vezéralakja, a kit a fiatal radikális
szabadelvüek körülvettek, határozott forradalmár. Hosszú ideig tartott a
csendes ungorkodás a pesti fiatalság és a Kossuthot Bécsbe kisért
argonauták között, a kik a népfelszabadítás kezdő napját a bécsi
diadalnapra tették át. A megkülönbözés külső jelekben is nyilvánult;
Petőfi hívei kalapjaikról alálengő veres strucztollakat viseltek,
Kossuthéi pedig feketét (maga Kossuth is). Azok minket paraplé
forradalmároknak gunyoltak, mi pedig őket táblabiráknak. Irótársunk,
Pálffy Albert új fürge lapot indított meg radikális irányzattal, melynek
jelszava volt «nem kell táblabiró-politika».
Következett az, hogy Petőfi megbukott a képviselőválasztásoknál
szülővárosában, Szabadszálláson; még csak a szószékre sem eresztették
föl, az ottani ref. pap fiát, Nagy Károlyt választották meg ellenében,
Petőfi választóközönségét elijesztve, szétkergetve. Ezt Petőfi hirlapi
nyilatkozatban tette közzé, melyre ellenfele személyes sértéssel
válaszolt. Petőfi Pálffy Albertet és engemet küldött el a megsértőhöz
lovagias elégtételt kérni. Nagy mahumed-ember volt. Azt felelte nekünk:
«no, csak álljon ki velem egy szál kardra az a Petőfi, tudom, hogy
kettőbe hasítom! De pisztolyra nem állok ki.»
Mi aztán az elégtételadást megtagadottnak s az ügyet befejezettnek
nyilvánítottuk.
Petőfi nem tudott sehol az országban mandátumhoz jutni. (Én még nem
léphettem föl, mert nem voltam 24 esztendős.) Holott Kossuthnak minden
híve bejutott az országházba, még a jámbor egykönyvű Táncsics Mihály is,
kinek a nagyharsányiak, hogy választóképességgel birjon, egy negyedrész
jobbágytelket ajándékoztak.
Ez nagyon elkeserítette Petőfit a politikai vezérek, különösen Kossuth
iránt.
Kossuth pedig ignorálta Petőfit.
Különös volt az ellenmondás a lelkületekben a két nagy forradalmi
vezéralaknál, Kossuthnál és Nyáry Pálnál.
Kossuth, az ideálista, a rajongó, a csupa szív embere ki nem állhatta a
poétákat, meg a művészeket (egy mondását föl is jegyeztem); Nyáry pedig,
a hidegvérű, vaskemény akaratú, szatirikus hangulatu férfi nagyon
szerette a költőket, a művészeket és foglalkozott velük. Hozzám
különösen jó volt mindvégig, úgyszintén a nőmhöz.
Sokkal régibb keletű Petőfi neheztelése, a miért egy pár évvel hátrább
kell nyulnom.
Kossuth, a kiadójával meghasonulva, visszalépett a Pesti Hirlap
szerkesztésétől. Új lapra azonban, a hogy számított rá, az akkori
kormánytól nem kapott engedélyt. Ekként organum nélkül maradt hosszabb
ideig. Ekkor Frankenburg Adolf felajánlotta neki az Életképek czimű
lapját, melynek rovatai nemzetgazdászati politikával is foglalkoztak.
Kossuth elfogadta az ajánlatot.
E közben az történt, hogy a Petőfi vezetése alatt csoportosult «tizek
társasága» szintén nem tudott engedélyt kapni új szépirodalmi lapra s
majd egy évig tétlenségre volt kárhoztatva.
Ekkor Frankenburg a tizeknek is azt az ajánlatot tette, hogy lépjenek az
Életképek munkatársai közé. Ezek is elfogadták azt (két tag
kivételével).
Frankenburg aztán az új év előtti előfizetési felhivásában kihirdette,
hogy az Életképekben a jövő évfolyamban Kossuth Lajos, Petőfi Sándor és
a többiek fognak közreműködni.
Ezért Kossuth megneheztelt és visszavonta az igéretét.
Érthető volt ez. Kossuth nem szépirodalmi lapnak készült elfogadni az
Életképeket, hanem a saját nemzetgazdászati politikája organumának s
velünk, szépirodalmi irókkal, semmi czélja nem lehetett közreműködni.
No hát Frankenburg megvált Kossuthtól és megtartotta Petőfit és
költőtársait.
De Petőfi ezt határozott megszégyenítésnek vette Kossuth részéről s ez a
vett seb soha sem hegedt be a lelkén.
Mennél nagyobbra nőtt Kossuth históriai alakja, annál súlyosabban
nehezedett az Petőfi mellére; a ki még azokat is, a kik ennek a
szobornak a talapzatára felkapaszkodtak, ellenségei közé számitá.
De hát miért futni?
Hát bizony a mai kor közönségének mindent apróra meg kell magyarázni.
Ki érti azt meg, hogy mikor egy hadsereg meghátrál, mikor egy kormány
székhelyet változtat, akkor a poéták, ujságirók, szinészek is szekérre
kapjanak s fussanak a diadalmasan felvonuló ellenséges hadsereg elől?
Hát üldözte valaha a világon czivilizált nemzet katonája a nemharczoló
dalnokokat, művészeket? Lövöldöztek az énekes madarakra golyóval?
Nálunk megtették.
A bécsi forradalom leverése után valóságos hajtóvadászatot tartottak a
hirlapirókra s igen rövid proczesszust csináltak velük. A szellem
harczosait megbecsülték azzal, hogy a forradalom vezéreivel helyezték
egy kategóriába. A megtorlás rémhire megelőzte jöttüket. – S nekem
nagyon sok adósságom volt a rováson.
Hogy mi várt rám, ha az osztrákok kezébe jutok, azt később gróf Kreith
Béla kedves barátomnak egy elmondott adatából következtethetem. – A
világosi fegyverletétel katasztrófájakor egy bécsi hirlapiró, Hauk is
foglyul esett. Bezárták az aradi kazamátába a többi uri emberek közé.
Hauk körülbelül olyanforma dolgokat irt a maga bécsi lapjában, mint én
az enyimben. Maró szatirákat a főfőegyéniségek ellen. Hiszen csak
visszhangja volt ez is, az is a közhangulatnak. Uton-útfélen dalolták a
gúnyverseket. De ez az, a mit a hatalmasok nem bocsátanak meg.
A rab urak az aradi kazamátában mivel tölthették az időt? Kártyáztak.
Járta a négyes tarokk, a paskevics. Ez most nagyon népszerű név lehetett
Magyarországon.
Hauknak éppen nagy kártya volt a kezében. Kimondja a tuletroát pagát
ultimóval, megkontrázzák, ő rekontrázza, a midőn belép az ajtón a
porkoláb s gyöngéden megérinti a vállát s fülébe sug:
– Egy szóra, Herr von Hauk.
A költő leteszi a kártyáit, kérve a játszótársait, hogy várjanak, míg
visszatér s kimegy a porkolábbal a folyosóra.
– Most érkezett meg az itélet, – mondja neki a porkoláb. – Önt ki fogják
végezni holnap reggel hat órakor.
– Hát hisz akkor elég időm van még a pagát ultimómat kijátszani. Ma még
csak délután hat óra.
A porkoláb könyörgésre fogta a dolgot:
– De én nagyon szépen kérném az urat egy kis szivességre. Nézze csak, a
feleségem tegnap elment Szent-Annára, a beteg anyját meglátogatni s most
kapom a tudósítást, hogy ő is veszélyesen megbetegedett, halálán van,
engem kiván látni. Még ma oda kellene utaznom. Az úrnak az már ugyis
mindegy, akár ma, akár holnap. Tegye meg a kedvemért, engedje magát még
ma felakasztatni.
A porkoláb szemében köny csillogott. Hauk jószivű ember volt:
megkönyörült rajta s megtette neki azt a kis szivességet, hogy tizenkét
órával a határidő előtt engedte magán Haynau itéletét végrehajtatni.
… Hát bizony futottunk mindannyian, a kik az ilyen «kis
szivességtételre» nem voltunk diszponálva.
A szolnoki napok.
Nemcsak mi futottunk Windischgrätz elől: az egész Nemzeti Szinház
szétrebbent. Maga az igazgató, Bajza, Vörösmarty társaságában
elmenekült, Egressy Gábor kormánybiztos lett, az öcscse, Béni,
tűzértiszt, az ifjabb Lendvay Márton honvédhadnagy volt, Telepi
Tardonára vonult, a hol kis háza volt. A nőmön kívül Debreczenbe
menekültek még Schodelné, az operai primadonna, Bulyovszkyné a férjével,
ki ugyanakkor nősült meg, mikor én; Éder Lujza, a csendes őrült
anyjával, Kovácsné, a kómika, és maga Szigligeti, a titkár, a drámaíró.
Magyarországnak egyetlen vasútja volt még akkor: a pest-szolnoki vonal.
Az vett fel mindannyiunkat késő estve. Csak a személyeinket; a
bőröndjeinket majd később fogja utánunk szállítani.
A legkegyetlenebb hideg volt, a mire életemben emlékezem. Gyakran meg
kellett állni a vonatnak, mert szemközt jött egy másik, mely honvédeket
szállított. Az aldunai táborból küldettek fel Görgey hadseregéhez. Egy
vonat rendes katonákat szállított; veres hajtókások voltak: «Nem kell
már félni! itt vannak a Dom Miguelek»! hangzott a biztató szó. A nagy
hidegben is énekelték: «Ég a kunyhó, ropog a nád»! Egyszer aztán
csakugyan ég és ropog valami s megállt a vonat a síkon. Kiszálltunk
megnézni, mi történt? Biz az is hallatlan az utazások történetében. A
mozdony csöveiben jéggé fagyott a gőz! Hasábfákból tüzet kellett rakni a
gép alá, hogy a befagyott csöveket kiengeszteljék. Csak bevergődtünk
Szolnokra valahogy. Ott azután a szállástalálás volt a nagy tudomány.
Heten laktunk egy szobában; velünk együtt az őrült Éderné, ki a földön
alvókat azzal fenyegette, hogy a fejükre ugrik.
A város tele volt kormánybiztosokkal, hivatalnokokkal, kik mind
Debreczen felé készültek.
Hát miért nem mentek, ha úgy siettek? Csak azért nem, a miért mi. Mert
az uti málhájuk még nem jött utánuk.
Megsemmisülés.
Még nem voltam huszonnégyéves és már meg voltam semmisülve!
Nemcsak ez a nyomorult csontváz, gyarló zsigereivel, mely fölött hatalma
van egy megmérhetetlen lénynek, a mit léleknek neveznek, hogy ennek a
fájdalma, zsibbadása lerontja a testnek minden gyönyöreit; de az egész
éltető világ semmisült meg körülöttem. Olyan voltam, mint a romok alá
temetett ember, a kinek szűk odujában az éltető levegő egyre fogy, fogy
és nincs reménye, hogy kiszabadítsa valaki.
Láttam semmivé lenni a hazát. Mint a földrengés alatt zuhant le egyik
boltív a másik után. A magyar hadtestek mindenütt vereséget szenvedtek:
keleten, nyugoton, északon csupa Hiób-hírek vesztett csatákról, magyarok
kiirtásáról. Hallottam az országgyűlésen a jó öreg Mészáros Lázárt
beszélni: «Szeretnék pinczéből felszólalni, hogy ne látszanék arczomnak
pirulása». Nem ütközetről, hanem szégyenletes megfutamodásról szólt a
gyászhír. Bevégezte az összeomlást a moóri ütközet, melyben Perczel Mór
szenvedett elhatározó vereséget. Kétségbe kellett esni a haza sorsa
felett.
Hat a szellem világa, a költészet mivé lett?
Ez az én mindenségem, a poézis szférája, melynek csillagai még most is
átmelegítenek! Mivé lett? Köddé, káoszszá.
A mióta Petőfivel szakítottam, mind a ketten azon versenyeztünk
egymással, hogy melyikünk tud jobban égostromló, tróndöngető eszméket
papirra vetni.
A forradalom egész korszaka alatt nem voltam képes költői művet írni.
Elkezdtem egy regényt közölni az «Életképek»-ben Szomorú napok czím
alatt. A harmadik közlésnél elhagyott a képzelő tehetségem. Nem tudtam
szépirodalmi dolgot írni. Az az én kifogyhatatlan érczforrásom, a költői
véna, mind jegeczczé fagyott a lelkem fenekén: a politika gáliczköve
lett belőle. A humorom elvadult paskvill-írássá. Megszüntem költő lenni!
Lehet-e ennél rettenetesebb megsemmisülés? – Két egész év van kitörőlve
költői életem folyamából; éppen a fiatalság korszaka.
A közönség is éreztette velem a lelki szétomlást. A szerkesztésem alatt
megjelenő «Életképek» (tavaly még a legkedveltebb szépirodalmi lap) az
utolsó évnegyedben annyira elvesztette az előfizetőit, hogy a kiadóm
felmondta annak a további kiadását. A jövő évtől kezdve nem volt lapom.
Senki sem voltam, semmi sem voltam.
Debreczeni idill.
Minden pályatársamról, minden barátomról, a márcziusi napok minden
szereplőjéről gondoskodott a sors. Petőfi, Vasváry, Egressy, Degré,
Bulyovszky, Sükei, Lendvay, Oroszhegyi, Királyi, Irinyi, Irányi,
Pompéry, Lauka, Vajda, mind-mind volt valami: képviselő, miniszteri
hivatalnok, szabadcsapatvezér, honvédtiszt. Egyik Gózon bátyám, az
ügyvéd (Lajos), már Parendorfnál őrnagyi rangot szerzett hősi
magaviseletével, a másik Gózon bátyám, a szinész (Antal), élelmezési
biztosságra kapott: – csak én rólam feledkezett meg Isten és kormány.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy ködös, deczemberi napon (azt hiszem, karácsony szombatján volt), a
Kigyó-utczán bandukolva, szembetalálkoztam Pálffy Alberttel, a kit már
régen nem láttam. Visszahökkent, a mint meglátott.
– Hát te még itt vagy? – kérdezé tőlem.
– Itt vagyok. Várom, mig a döntő ütközetet megvívjuk Buda alatt; magam
is oda megyek.
Az utczaszegleteken még lógtak a plakátok, a mik ezt nagyöblű
frázisokban hirdették.
– Ne higyj te a plakátoknak; nem lesz Buda alatt semmi döntő ütközet;
Görgey elvonult a seregével Vácz felé: Buda is, Pest is minden oldalról
nyitva van; Windischgrätz akkor vonulhat be, a mikor akar, tán még ma
éjjel.
– Hát Kossuth és a kormány?
– Azok már tegnap elmentek Debreczen felé; elvitték a bankjegysajtót is
és a hivatalos sürgöny nyomdáját, minden katonai felszerelést; velük
ment minden ember, a kinek csak valami tudat nyomja a lelkét, hogy
vétett az osztráknak. Én még ma megyek utánuk. Te is haladéktalanul
siess.
S azzal, jól sejtve, hogy nekem (hónap végefelé) vajmi szűken lehet az
utiköltségre valóm, a kezembe nyomott egy százas bankót: «Majd megadod,
ha pénzhez jutsz».
Ez a kölcsönadott százas volt az egész utiköltségem.
Siettem haza. Elmondtam a nőmnek, a mit megtudtam.
– És most búcsút veszek tőled.
– Dehogy veszel búcsút, én is veled megyek.
S azzal összepakolta a legszükségesebbet s még aznap délután, itthagyva
úri kényelmét, művészetvilágát, szerződését, eljött velem egy ismeretlen
életbe, egy ismeretlen világba. Köd volt előttünk, utánunk, köröskörül;
köd az égen, köd a földön, köd a jövendőben…
A tehervonatok éjjel-nappal szállították a tömérdek monturt, nyerget,
bőrt és posztót, prófuntot, lisztet, a mit az ellenség elől jó volt
eltakarítani. Ez volt a legelébbvaló. Az utazók málhája az utolsó.
Minden érkező vonat elé kimentünk: nem jött-e meg a holmink? Senki sem
tudott róla.
Igy töltöttünk el öt keserves napot Szolnokon.
A hatodik nap reggelén kétségbeesett sikoltozással tör be a szobánkba
Szilágyiné, Bulyovszky anyósa: «Koldusok vagyunk! Mindenünk odaveszett;
most jött meg az utolsó vonat Pestről; semmit sem hozott a mienkből»!
Az asszonyok el voltak keseredve.
– Majd utána nézek én magam! – mondám én, s a köpönyegemet nyakamba
kerítve, siettem az indóházhoz. Kérdésemre, hogy megy-e még egy vonat
Pestre, azt a választ kaptam, hogy megy. Felkaptam rá. Egyedül ültem az
egész waggonban. Kalauz sem volt már. A czeglédi megállásnál egy
szembejövő vonatot látok. Annak az ablakából egy ismerős arcz tekintett
ki. Madarász József képviselő volt. Ő is rám ismert. Odakiáltott hozzám:
– Hát te hová mégy!
– Megyek Pestre, a szinésznők holmijait keresni!
– Dehogy mégy Pestre! Windischgrätz Budán van már; ugorj át frissen a mi
kocsinkra; a holmik ott lesznek a zárt kocsikban.
Bizony Madarász József mentett meg ezúttal, hogy bele nem szaladtam a
pokol torkába. S a szinésznők málhái csakugyan ott voltak mind ezen az
utolsó vonaton. Most aztán futhattunk a fehér világba.
Rajtunk kívül még Szigligeti is együtt utazott a gyékényes szekéren. Ő
is jónak látta nem várni a Windischgrätz kritikáját a «II. Rákóczy
Ferencz fogsága» felől. Feleségét, gyermekeit otthon hagyta az apósánál
Pesten, maga elvonult a szülőihez, a kik Biharban laktak.
Debreczenben a városháza előtt álltunk meg a szekerünkkel. Felmentünk a
főbíróhoz (polgármester még akkor nem volt). Nagy volt annak a hivatala:
lajstromozni az érkező idegeneket. Két íródiák alig győzte. A mint
bediktáltuk a neveinket, nagy elégedetten mondá: «milyen nagy szerencse
a városunkra nézve, hogy most ennyi híres ember látogat meg bennünket».
(Részünkről a szerencse!) Szigligetinek kocsi kellett, a mi tovább
szállítsa Biharba, nekem pedig szállás. Mind a ketten megkaptuk, a mit
kivántunk. Engem elvezettek szekerestül a Nagy Péterfia-utczába s
berekomendáltak Dudás uramnál, a ki hivatására nézve becsületes
szűrszabó volt. Annak volt egy utczai szobája, mely kiadó volt.
– Mennyit tetszik érte kivánni?
– Húsz forintot.
– Pengőben?
– Magam is úgy értettem.
A nap hátralevő része eltelt a kipakolással. Örültünk, mikor nyugalomra
térhettünk a több napi keserves út elcsigázó fáradalmai után: magunk
főzte tea volt a vacsoránk.
Másnap korán reggel aztán előttünk álltak az élet komoly feladatai.
Mi lesz ma ebédre?
No ti mai világbeli hősök és heroinák! Mit mondanátok erre a kérdésre,
ha nászutatok Debreczenben végződnék, a hol «összevissza két
vendégfogadó van: a «Bika», meg a «Fehér ló», de már azok úgy tömve
vannak menekült képviselőkkel és kormányhivatalnokokkal, hogy a ki egy
sóskiflit akar kapni, annak előtte való nap kell reá magát abonnálni.
«Magad uram, ha szolgád nincs»! De jó magyar közmondás ez! Ezt vettük
elő. Én korán reggel nyakamba kerítettem bundámat, kimentem a
vásártérre, vásároltam lábasokat, bögréket, főzőkanalakat; azután a
hentes-, mészárosállásra, vettem húst levesnek, karmonádlinak valót,
zsírt, szalonnát, kalbászt, a kofaasszonyságoknál lisztet, hagymát,
sárgarépát, petrezselymet, birsalmát, túrót; a korcsmában egy üveg bort;
az mind belefért egy gyékényszatyorba, a szatyrot takarta a bunda. Ezt
mind hazavittem a szállásunkra. – A szobánkban volt egy belülfűtő
kemencze: annak a tüzénél az én feleségem (a magyar színművészet
csillaga) olyan szépen megfőzte az ebédet, négy tál ételt, egyiket a
másik után, hogy én soha életemben annál jobbat nem ettem. Milyen túrós
csuszát tudott gyúrni Gertrudis királyné!
Mielőtt hozzáültünk volna, oda vetődött hozzánk Farkas Jancsi, a már
említett barátunk. Nagy gurmand volt! Egészen el volt ragadtatva attól,
a mit maga előtt látott. Túrós csusza! Tepertyűvel. Ő már félholtra volt
csömörölve a fehérlói koszttól. Szépen kért, hogy fogadjuk el vendégnek.
Volt elég! És aztán így lakomázott lukullusi módon egy primadonna, egy
poéta meg egy kormánytanácsos abból, a mit egy szép asszony főzött egy
belülfűtő kemenczében.
A bor is nagyon jó volt: csakhogy éppen egy kis paprika uszkált a
fenekén, a mit a becsületes korcsmáros azért pergetett az italba, hogy
annak több karaktere legyen.
De a jutalom sem váratott magára. A kormánytanácsos annyira meg volt
elégedve a lakomával, hogy hatvan forintot ajánlott fel egy hónapra, ha
őt elfogadjuk állandó kosztosának. Előre le is fizette.
Hatvan kemény forint! A mit Jókainé Laborfalvy Róza szerez a
művészetével, a főzőkanalával! Van hát már hivatal! Jövedelemforrás!
Most már terjeszkedni lehetett a háztartással, kivehettük a szobához a
félkonyhát is a nyitott tűzhelylyel, fogadhattunk cselédet, egy
tagbaszakadt kis subás menyecskét, a ki helyettem eljárt a piaczra
bevásárolni, megrakta a tüzet, vigyázott az ételekre, elmosogatott.
Farkas Jancsi mindennap eljött a rendes időben, még a jó öreg Kovácsnét
is odavettük: volt neki kivel tréfálózni; hanem az ebédhez való bort
maga hozta a köpönyege alatt, a mi csak jó volt és drága Debreczenben.
Én pedig az alatt mindennap eljártam Nyáry Pálhoz – s én is főztem ki
valamit.
Az én Pálfordulásom.
«Nem szeretem a sápadt arczokat»! Ez volt a czíme egy politikai tartalmú
czikkemnek az Életképek egyik utolsó számában: tele forradalmat szító
eszmékkel.
Debreczenben mindennap ellátogattam Nyáry Pálhoz, ki engem nagyon
szeretett, távolról rokonom is volt. Együtt lakott Patay Józseffel. Két
miniszter egy szobában! Nyáry Pál volt a belügyminiszter, Patay József a
közlekedési miniszter. Kettőjüknek volt egy szobája. (Most két palotában
is alig férnek el.) Igaz, hogy kevesebb dolguk is volt, mint a
mostaniaknak. Az adminisztráczió ment, a hol mehetett, a hol nem
mehetett, ott megállt; a rendőri szakmának külön minisztere volt:
Madarász László; a belügyminiszter feladata volt a hadsereg élelmezése
és felszerelése. Nyáry Pál szerint egy magyar huszár 123 darabból áll s
azt mind neki kellett beszerezni. A közlekedési miniszternek sem voltak
akkor vasutai, ellenben annál több dolga volt a forspontok
előállításával. A két miniszter közegeit kormánybiztosoknak hítták. Ha
valamit meg kellett írni, ott voltam én; ez volt a «bureau». Igy aztán
sok mindenféléről értesültem, a mi az országban történt.
Nyáry Páltól egészen másféle eszméket hallottam Magyarország
újraalakulásáról, mint Petőfi Sándortól; de még mint Kossuth Lajostól
is. Ő a gyakorlat embere volt.
Egy reggel aztán azzal fogadott Nyáry Pál:
– Te, holnaptól kezdve át fogod venni a hivatalos kormánylap, a Sürgöny
lapvezérségét, havi százötven forint fizetésért.
Megijedtem! Nagy feladat ez! Hogy tudok én ennek megfelelni?
– Mivel érdemeltem meg e nagy bizalmat?
– Megmondom. Egy mondásoddal. Mikor a Lederer-féle macskazene alkalmával
a megyeház termében gyülést tartott a polgárság, mindenki tüzet okádott,
vért követelt, te azt mondtad: meghalni a hazáért könnyű elhatározás, de
élni a hazáért nehéz! Ekkor szerettelek meg, el is vittelek magammal az
István nádorhoz küldött deputáczióba, velem voltál, mikor a jószivű
főherczeg könyezve kért, hogy ne követeljük egy húsz év óta hűségesen
szolgált katonának elcsapatását. Hát csak ennek az észjárásnak a nyomán
haladj tovább.
Ez volt az egész instrukczió.
A hivatalos Sürgönynek a felelős szerkesztője volt Gyurmán Adolf, igen
derék, pontos, lelkiismeretes hivatalnok: a tolla is jó volt; csak a
tintája volt rossz; nem is tinta volt az, hanem vitriol; nem tudott úgy
irni, hogy valakit tövisbe ne hengergessen. Ő rá nem lehetett
vezérczikkirást bízni. Ezért rendelt engem oda Nyáry.
Én aztán hozzákezdtem.
Mi volt a témám?
Annak a világosan érthetővé tétele, hogy ez a mostani hadviselése a
magyar nemzetnek nem forradalom, hanem szabadságharcz; a magyar nemzet
nem a dinasztiája ellen küzd, hanem a reakczió ellen; nem a trón
felforgatására törekszik, hanem alkotmánya helyreállítására; törvényes
szabadságáért kész vérét és vagyonát pazarolni, a csatatéren a hősiesség
csodáit elkövetni, de ha szabadságát kivívta, biztosította, megszünik
áldozni a nemzet vérével.
Ez volt az utolsó vezérczikkemnek a végsora.
Ezek a czikkek nagy kavarodást idéztek elő a debreczeni képviselői
körökben. Sokan a saját nézeteiket találták bennük kifejezve, mások
ellenben nagyon felháborodtak miattuk.
A visszatetszésnek első jelensége volt, hogy Pálffy Albert (a Márczius
15-ike szerkesztője) visszakérte tőlem a kölcsön adott 100 forintot.
(Különben is siettem volna azt visszafizetni.)
De a dolog az országgyülés elé is került. Egy radikális képviselő
meginterpellálta a kormányt, hogy mi czélja van a Sürgönyben megjelent
vezérczikkel?
A felhivott miniszter azt válaszolta, hogy a kormánynak semmi köze
hirlapi czikkekhez; a szerző neve alájuk van irva, a kinek kifogása van
ellenük, a maga módja szerint előadhatja.
Engemet azonban Kossuth odahivatott magához e tárgyban kihallgatásra.
Kossuth Lajosnál.
Életemnek legfelejthetlenebb emlékei közé tartozik ez a kihallgatási
jelenet Kossuthnál; ma is úgy emlékezem minden szavára, minden
mozzanatára, mintha tegnap történt volna.
Kossuth, mint miniszterelnök, a debreczeni városházában lakott. Ajtaját
bizony nem őrizte semmi fegyveres strázsa, úgy lehetett hozzá
bekopogtatni s a «szabad» szóra benyitni az ajtót.
A nagy vezéralak iróasztalánál ült és valami levelet pecsételt le.
Intett nekem, hogy üljek le én is.
Aztán az égő gyertyánál rágyujtott egy szivarra. A legolcsóbb, két
krajczáros szivarokat szívta. Engem is megkinált egygyel.
– Köszönöm, nem szivarozom.
– A Sürgönybeli czikkek miatt hivattam önt (már nem tegezett.) Kinek a
sugalmazására irta ön azokat a czikkeket?
(Azt várta tán, hogy Nyáryra fogok vallani?)
– A saját hazaszeretetem sugallatára irtam. Azt hittem, hogy ezzel
szolgálatot teszek a nemzetemnek.
– De mégis, mi indoka volt önnek, hogy ezeket irja?
– Az indokot megmondhatom: hadseregünkben tömérdek régi katonatiszt
szolgál, a kik rangjukat a «magyar király» kezéből fogadták el. Ezek
most kétségben vannak az iránt, hogy mi a czélja az ő
fegyverviselésüknek. Ezeknek a megnyugtatására adta ki Görgey fővezér is
váczi napiparancsát.
Kossuth haragosan ütött öklével az asztalra:
– Görgey áruló!
Én nyugodtan válaszoltam:
– Tettei az ellenkezőt bizonyítják.
Erre boszusan elfordult tőlem.
Meg akartam kérlelni.
– Könyörgöm, miniszterelnök úr, hiszen ön maga is keresi az utat és
módot a Magyarország és Ausztria közötti harcznak békés és igazságos
kiegyenlítésére.
Nagy füstfelleget fujt maga elé.
– Ön bizonyosan a Festetich Leó megbizatására czéloz. Hát az igaz, hogy
én ezt az urat meghatalmaztam, hogy az osztrák udvari körökben, a hová
felmenni készült, szerezzen érintkezést olyan befolyásos egyénekkel, a
kik nem az «unbedingte Unterwerfung», «mit Rebellen unterhandle ich
nicht» jelszavai után indulnak. De nem hiszem, hogy valami komoly
eredménye legyen a jó szándékának.
– Én nem a Festetich Leó-féle megbizatásra gondoltam, hanem Csányi
Lászlóéra, a kit miniszterelnök úr megbizott azzal, hogy tegye magát
összeköttetésbe a kremsieri osztrák országgyülés vezérférfiaival, hogy
azok kezdeményezzék a két országgyülés által megkötendő kiegyezést
Magyarország és Ausztria közt.
Csányi László nevének említésére Kossuth arcza még jobban elborult. Kis
vártatva megszólalt:
– Lássa ön, a politika az exigencziák tudománya. Magyarország sorsa a
küleseményekkel van összefüggésben. Most írják a külföldi lapok, hogy a
nagyhatalmak Veronában kongresszusra készülnek küldeni a követeiket,
mely minden fegyverrel vitatott függő kérdést döntő verdiktjével fog
megoldani. Nekünk a veronai kongresszust bevégzett tényekkel kell
megelőznünk, nehogy hátrányunkra üssön ki a verdikt. A piemonti háboru
még nincs befejezve, Francziaország még köztársaság s Angliában még
Palmerston kormányoz; nekünk szövetségesekre kell számítanunk.
Tudtam volna én mindezekre válaszolni. Elmondhattam volna, hogy a
veronai kongresszus eszméje hirlapi mende-monda, hogy Szalay László, a
magyar kormány megbizottja Londonban, magától Palmerstontól küldött
mérsékletre intő tanácsot Kossuthhoz; a mi pedig a Francziaország
segítségébe vetett reményünket illeti, hivatkozhattam volna a Párisban
levő megbizottunk levelére, melyben ő (Teleki László) azt irja
Kossuthnak, hogy a megválasztott elnök, Napoleon Lajos, határozott
ellensége Magyarországnak a miatt, hogy a magyar kormány Ledru Rollin
mellett költekezett; egyébiránt Ledru Rollinnak még vannak chanceai. A
mire Kossuth sajátkezüleg ezt a megjegyzést irta fel plajbászszal:
Vannak chancei a börtönbe. De mindezeket nem mondhattam el – a kutforrás
iránti diszkréczióból.
Erre Kossuth egyszerre fölállt a székéből (én is hasonlót tettem) s
egész közel lépett hozzám.
– Lássa ön, én is azt hiszem, a mit ön. A magyar nagylelkű. Nem tud
bosszuálló lenni. Ha ez a nemzet ki fogja vívni teljes diadalát
ellenségei fölött, – s én hiszem, hogy kivívja – akkor a győzelmes sereg
lehet, hogy nekem fogja felajánlani koronáját, mitől engem Isten őrizzen
meg! Én visszavonulok a magánéletbe. Akkor szükség lesz egy organizáló
főre, minő Deák Ferencz, egy adminisztráló tehetségre, minő Nyáry Pál;
reám, a népvezérre, a lelkesítő szónokra, semmi szükség többé.
Szóról-szóra ezeket mondta; soha el nem birom felejteni sem a szavakat,
sem a hangot.
Aztán más hangba csapott át.
– De hát minek mondjuk el mi ezt most, a midőn mindenütt ágyulövésnyire
állunk szemben az ellenséggel? Hiszen ha mi biztosítjuk a felől az
ellenségünket, hogy ő a mi diadalaink esetére sem veszíthet semmit, hogy
a mi győzelmünk a trónt meg nem ingatja, akkor bolond volna, ha a
végletekig nem erőszakolná a harczot.
Meg voltam győzve.
– Így én kötelességemnek tartom benyujtani a lemondásomat a Sürgöny
lapvezérségéről.
– Ne tegye azt. A hivatalos lap kezelése a mai nappal ki lett választva
a belügyminiszteri resszortból, s át lett helyezve a kultusminiszteribe.
Beszéljen Jósika Miklóssal.
Ezzel kezet szorított velem s elbocsátott.
Jósika Miklós a honvédelmi bizottság kormányában a vallás és közoktatás
szakmáját vezette. Nagy híre volt mint regényirónak s azt mind e mai
napig megtartotta.
Kollégája voltam – kicsinyben. Nekem is volt már négy kötet regényem.
Szivesen fogadott. Tudatta velem, hogy a Sürgönynél elfoglalt állásomat
megtarthatom, csakhogy minden czikkemet, a mit a lapnak irok, elébb neki
kell bemutatnom, hogy átvizsgálja s helybenhagyja.
Hogy Jósika Miklós elébb átvizsgálja s csak azután engedje kinyomatni
azt, a mit ÉN irok!
Hátha kenyérhéjon kellene tengődnöm!
Még aznap benyujtottam a lemondásomat.
Mint a mesebeli juhászlegénynek, nekem is három napból állt az
esztendőm.[1]
A lemondásom után megint egészen szegény lettem. Csak legalább faragni
tudtam volna már, a mit később tanultam meg, hogy beállhattam volna
valami esztergályos-műhelybe legénynek.
Nyáry Pál kisegített megint a bajból. Egy délután ellátogatott hozzánk
(ekkor már díszesebb szállásunk volt, takaréktűzhelyes konyhával) s
tudatta velünk, hogy a mai kormánytanácsban elhatározták, hogy
mindazoknak a Nemzeti szinházi művészeknek és művésznőknek, a kik a
kormányt Debreczenbe követték, a teljes fizetésüket kiadatja a kormány.
Nyáry Pál tette az indítványt, Patay, Jósika pártolták; Kossuth ugyan
azt mondta, hogy utolsók a komédiások! De miután maga a szigorú Duschek
pénzügyminiszter is hozzájárult, ő is beleegyezett. Így aztán a
feleségem gázsijával biztosítva lett a megélhetésünk Debreczenben.
Az elsorolt honvédelmi bizottsági tagokon kívül még mint miniszterek
működtek Vetter tábornagy, ki Mészáros Lázárt helyettesíté a hadügyben.
Nyárytól hallottam, hogy a mint Vetter áttekinté a magyar hadcsapatoknak
elhelyezését, elszörnyüködött rajta: a legderekabb ezredeink a Bánságban
vesztegeltek, Erdélyből csaknem kiszorultunk. Hanem azért mégis azt
mondá, hogy «azért unbedingte Unterwerfung-ról szó se legyen». S
megtette a keresztülható intézkedéseket: Kiss Ernő, Damjanich
felhivattak dandáraikkal a Tisza mellé, Bem új sereggel indult el
Erdélybe, Schlick elé küldetett Klapka.
A rendőrségnek is külön minisztere volt, Madarász László. A milyen
tehetséges és jellemes politikai egyéniség az öcscse, József, olyan üres
alak volt a rendőrminiszter.
A ki ismeri Debreczent, tudni fogja, hogy nem kellett ott soha a rendet
fentartani; fentartja az maga magát. Aztán nem is állott a miniszter
rendelkezésére egyetlen konstábler, se gyalog, se lovon, csendőrről
pedig csak a mitológia beszélt.
Hanem azt megtette a rendőrminiszter, hogy valamennyi külföldről érkező
hirlapot, a miket a képviselők és mágnások megrendeltek, a postán
lefoglaltatta; még csak a lapszerkesztőknek sem engedett át belőlük egy
számot sem. Így aztán a közönség a külföldi eseményekből nem tudott meg
egyebet, mint a mit a hivatalos Sürgöny közölt s azok között
Magyarországra nézve legérdekesebb volt a kaliforniai aranybányák
fölfedezése.
No meg aztán a titkos tudósítások szemléletben tartása is a
rendőrminiszter hatásköréhez tartozott. Voltak neki hites ügynökei
Budán, Pesten, a kik mindennap küldték a chiffrirozott jelentéseket,
sánta koldus üres mankójába eldugva, csizmatalp közé szorítva, s azoknak
a kibetüzésével egy egész hivatalnokosztály foglalkozott.
Különösen érdeklődtek a titkos tudósítók azoknak a főuraknak és
politikai nevezetességeknek a viselt dolgai iránt, a kik
Windischgrätznek meghódoltak. A hazaárulók száma szaporodott. Előre ki
lett rájuk mondva az itélet.
Némelyik azok közül aztán csak megjelent egyszerre Debreczenben; annak
nagyon igazolnia kellett magát addigi jártáról-keltéről.
Egyszer aztán egy, a szokottnál is tartalmasabb titkos értesítést
bocsátott a minisztertanács elé a rendőrminiszter, melynek számos adatai
végén ez volt olvasható: Schodelné pedig a németek bevonulása óta
mindennap látható Windischgrätz lakásán.
Ez a bomba Nyáry Pálnak volt szánva. Madarász gyülölte őt: útjában állt,
fölötte volt.
Azt mindenki tudta, hogy minő régi gyöngéd viszony áll fenn Nyáry Pál és
a Nemzeti szinház első operai primadonnája között. Schodelnénak a
nyáregyházai kastély régóta otthona volt.
Ha tehát Schodelné naponkint ellátogat Budán Windischgrätzhez, az annyit
tesz, hogy Nyáry Páltól, a belügyminisztertől, álutakon küldött
tudósításokat hord hozzá. Akkor Nyáry Pál áruló.
A minisztertársak mind megdöbbenve néztek az arczára: az pedig csak
egyre megtartotta oroszláni mosolygását.
– Csak egy hiba van ebben a tudósításban, – mondá nagy flegmával – az,
hogy Schodelné január elseje óta itt van Debreczenben s azóta ki nem
mozdult innen.
A rendőrminiszter mérges lett.
– De hogy nincs nekem erről tudomásom, rendőrminiszternek?
Hát úgy, hogy Schodelné nem ment a városházára szállást keresni, hanem
egyenesen beszállt az öcsémhez Buzás Pálhoz, a ki debreczeni háziúr.
– De hogy te nekem sem szóltál arról, hogy Schodelné itt van? – mondá
Kossuth.
– Nem ám; mert akkor nem tehettem volna meg azt az indítványt a
szinésznők fizetéseinek kiadatása iránt.
Milyen szép vonása ez Nyáry egyenes jellemének!
Madarász boszusan vágta az asztalhoz a titkos tudósítást.
– De nagyobb baj van itten; – mondá Nyáry – ha a te titkos tudósítódnak
a többi adatai is mind ilyen igazak, mint a Schodelnéről szóló, akkor
egy elhinni való szó sincs bennük.
Hát persze hogy nem volt.
Nem látták azok a tudósítások se Budavárát, se koldus mankóját, se zsidó
csizmatalpát: ott fabrikálták ezeket a flamingók Debreczenben.
Én neveztem el a rendőrminiszter hivatalnokait flamingóknak, azokért a
nagy lobogó veres tollakért, a miket a kalapjaik mellett viseltek.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A Nemzeti szinház művészei aztán azzal fejezték ki a magyar kormány
iránti hálájukat, hogy szinielőadást rendeztek a sebesült honvédek
javára. Ha jól tudom, Don Cæsar de Bazant adták. (Zsufolt ház volt:
Jókainé játszotta Maritanát, Kovácsné a spanyol hidalgo feleségét,
Gazzellát.) A darab végén pedig a kórus elénekelte a lengyel ritmusu
dalt: «Búsul a lengyel hona állapotján» s melynek végsora így hangzik:
«csak a magyar s lengyel küzd a szabadságért». A közönség tapsolt és
sírt.
Okos emberek között.
Megérkezett Almássy Pál is Debreczenbe. Pázmándy Dénes, a képviselőház
elnöke, nem jött el; félrevonult a birtokára. (A miért aztán először a
diadalmaskodó magyarok akarták felakasztatni, azután meg az erőt vett
osztrákok; ezek ott tartották fogva a Neugebäudeban. Irtóztató dolgokat
tudott elmondani az itteni tapasztalatairól, a miket én nem irok le: egy
tengert meg lehetne vele mérgezni! Pázmándyt még évek mulva is
felriasztották álmából azok a rémlátások.)
Almássy Pál volt a képviselőház alelnöke.
Eszményi szép férfi-alak: ölnyi magas termet, szabályos idomzattal;
szelid, komoly arcz, szép metszésű szájjal, sugárzó kék szemekkel
(bálványa a hölgyvilágnak). Nyáry Pál tréfálkozva mondá róla: «Ha az
ellenségeink mind kiirtják a magyarokat, ennek a csontvázát tegyék el a
muzeumba, hadd lássa a késő világ, milyenek voltak az elmult magyarok».
És e mellett igazi úr volt, földbirtokai után százezer forintnyi
jövedelemmel, sokat utazott, Európa legelőkelőbb diplomatáival
összeköttetései voltak (majd később sokat fogok még róla beszélni), nagy
látkörrel birt s a magyarországi viszonyokat is alaposan ismerte.
Debreczenben megjelenésével nemcsak az országgyülést tette működésre
képessé, de maga körül tömöríté a hazafiaknak azt a szétszórt tömegét, a
kiket okos embereknek nevezünk.
Mert hát ilyenek is voltak. S csak akkor vették észre, hogy milyen sokan
vannak, mikor összetalálkoztak Almássy Pál uri termeiben.
Ott jöttek össze Nyáry Pál, Duschek, Patay József, Kemény Zsigmond,
Kazinczy Gábor, Kovács Lajos, Csengery Antal, Zichy Antal, gróf Andrássy
Manó, s gyakorolták a kritikát a nagy emberek hibái fölött s közölték a
magántudósításaikat a homályfedte eseményekről.
Ebbe a társaságba szereztem én megjelenési jogot a Sürgönyben megjelent
czikkeimmel. Nyáry Pál e szókkal mutatott be a többi uraknak: «Ez az a
fiatal ember, a kinek legnagyobb politikai bátorsága van a világon».
A többi honatyák és államférfiak ellenben a «Fürdő»-nek nevezett
vendéglőben tartották az összejövetelüket, a hol szorgalmatosan
kártyáztak, de nagyban. Egy szónoki diadalairól hírneves képviselő és
kormánybiztos egy éjszaka egy itcze aranyat elvesztett a makaón; az az
itcze arany azért volt rábizva, hogy menjen ki Galicziába s vegyen rajta
gyutacsokat a honvédek fegyvereihez. Hát nem lett gyutacs. Se baj.
Tudnak a honvédek szuronynyal is harczolni.
Egy nevezetes alakot kihagytam az Almássy társasága közül: Csernust. Egy
adatot akarok róla följegyezni. A szabadságharcz előtti évben lett
végrehajtva a pest-budai lánczhid felszerelése. A nagy hidtartó
lánczokat huzták fel a gránit-oszlopokra, gróf Széchenyi István maga a
Duna közepén horgonyzó gőzhajóról nézte az érdekes műszaki munkát. Az
első nehéz láncz szerencsésen el lett helyezve és bekapcsolva. Tömérdek
közönség bámulta e remeklését a gépészetnek mind a két parton. Még akkor
nem volt kőpart, a szeméthalmon egész a Duna vizéig le lehetett hatolni.
Következett a második láncz felvontatása; a csigák csikorogtak, a
gépfogak kattogtak, mikor már a hidláncz az oszlop magaslatáig fel lett
emelve, akkor egyszerre eltörött a kapcsoló fogantyu s az óriás
láncztömeg onnan a szédületes magaslatból egyszerre lezuhant a Dunába.
Oly rettenetes volt a zuhanat, hogy a kétfelé csapó hullámhegyek
egyfelől elborították a gőzhajót s a kéményén betódulva, kioltották a
katlanból a tüzet, másfelől pedig kizudultak a partra s végigsöpörve
rajtuk, a Dunába sodorták a közel talált nézőket. Azok között volt
Csernus is. De nem vesztette el a lélekjelenlétét, belekapaszkodott egy
tölgyfahajó kötelébe s a második hullámcsapást is bevárva, szerencsésen
kimenekült a partra, ismerősei segítségével. Ott azután tréfára fogta a
dolgot, a latin proverbiumra hivatkozva: «Quem dii pendere jubant, non
mergitur aquis.» (A kit az Isten akasztani szánt, nem fulhat a vízbe.)
Jóslattá lett ránézve a közmondásos babona.
Ebbe a társaságba kerültem én az új év kezdetén Debreczenben.
Hát biz ez egészen más világrész volt, mint a Pillwax-kávéház
«közvélemény-asztala».
Hát bizony, a kik a pillwaxi közvélemény asztalánál estenkint
összeültünk, mind tüzesvérű fiatal emberek voltunk, kiket eleinte az a
közös törekvés egyesített, hogy a magyar költészetnek új irányt, új
szellemet adjunk, a magyar nép lelkületében rejlő kincseket napfényre
hozzuk; harczaink voltak az ósdi pedantériával s a mesterkélt
szalon-irodalommal. Később aztán az új politikai élet föllendülésével mi
is magasabb szférákba csapongtunk, nem számolva a régi, bevett
fogalmakkal. Petőfi határozott republicánus volt; dolgozószobájának
falait az első franczia forradalom vezéralakjainak remek kőrajzú
arczképei ékesíték. Ezek az arczképek most is megvannak még nálam;
Petőfi utolsó útja előtt házigazdájánál hagyta azokat, a derék hazafi
Nagy Józsefnél, a kinek a fia volt Nagy Imre, a Nemzeti Szinház
megsiratott nagy drámai művésze, ki halála előérzetében az ereklyéket
nekem adományozta.
A többi asztaltársak is mind demokraták és szabadelvüek voltak; a ki iró
köztük, az mind humorista s a humorista előtt nincs tekintély. Éltető
elemünk volt a franczia szellem. A franczia nemzettől vártuk a korhadt
ó-világ rombadöntését, nem gondolva rá, hogy mi lesz azután. Hugo
Viktor, Beranger volt az orákulumunk. Párisban járt barátaink, Irinyi
József, Dobsa Lajos voltak a tekintélyeink. Az utóbbi a februári
forradalomban is jelen volt s elhozott magával egy darab foszlányt a
Grévepiaczon elégetett királyi trón mennyezetéből. Mi csináltuk a magas
politikát. Semmi sem volt előttünk lehetetlen. Magyarország
függetlensége, önállósága, Lengyelország helyreállítása, népszabadság!
Márczius 15-én, 1848-ban, a mozgalom megindulásakor, egy irótársunk,
Sükei Károly (erősen dadogó szónok), ezt az emlékezetes mondást örökíté
meg a köztéren: «Nem kell most hallgatni az oko-ko-kos emberekre!» Ez
megmaradt jelszavunknak.
Most aztán egyszerre beleestem egy más planétába (mint Klimius Miklós),
a hol csupa okos emberek laktak. S mintha az új atmoszférában magam is
átalakultam volna, én is okos embernek hittem magamat. Ez még nem lett
volna baj, de mások is azt hitték felőlem. Komoly nagy politikusok, mint
Kazinczy Gábor, Kovács Lajos arra ösztönöztek, hogy ne engedjem ezt az
én nagyrahivatott tehetségemet kárbaveszni. Indítsak meg egy napilapot,
hasonlót a Márczius 15-iké-hez.
Hogy mi szükség volt erre, azt meg kell magyaráznom.
Az országgyülés és a kormányközegek radikális pártjának, mely Madarász
miniszter körül csoportosult, volt egy eleven, nagyhatásu orgánuma, a
Pálffy Márcziusa. Ez folyton csipkedte, vágta, gyanusította ezt a
czelebritásokból álló hazafi-csoportot, a mely Nyáry Pál és Almássy Pál
társaságát képezte. Ennek a támadásnak a visszaverésére kellett
megindítani egy hasonló elevenségű napilapot.
Napilapot megindítani! Halljátok ezt mai kor szülöttei? Mi kell egy
napilap megindításához? Először is egy tőkepénzes konzorczium, mely
aláir félmillió alapítási tőkét. Azután egy főszerkesztő, egy
főmunkatárs, tizenkét segédszerkesztő, egy nagy helyiség, rotácziósgép,
reklám!
Az ám. Volt hozzá, a hogy Beranger énekli a Bon Roger Bontempsról: «un
coffre et rien dedans». Szerkesztő, vezérczikkiró, tárczairó,
ujdonságiró magam egy személyben. Nyomda is csak egy volt Debreczenben,
a Csáthy-é, a melyben nyomtatni lehetett, mert a városi nyomdát
lefoglalta Madarász. Azért a lap mégis csak megjelent egy szép estén,
Debreczeni Esti Lapok czím alatt. Ezer példányban nyomtattuk s adtuk a
számot három krajczárért. Mind egy szálig elkelt. Ötven forint volt a
bevételünk. Ebből huszonöt került a derék Csáthy kezébe nyomdai
előállításért, huszonöt forint maradt nekem magamnak. Soha életemben nem
voltam így honorálva.
S ez így ment nap-nap után. Az én kis lapom állandó közönséget hódított.
Volt aztán már munkatárs elég. A velünk egy véleményű képviselők hordták
hozzám a czikkeket, az érdekes ujdonságokat; táborkar képződött
körülöttem; derék harczosok segítettek a küzdelemben. Humorom, lelki
erélyem felelevenült, mertem mindent: szemébe mondani a hatalmasoknak a
gyöngéiket, feltárni az elkövetett hibáikat, védelembe venni az
igaztalanul üldözötteket, elveket megellenezni.
Hanem ennek aztán lettek következései. A radikális párt lapjai
mindannyian nekem estek, kikiáltottak hazaárulónak.
És nekem meg kellett érnem, hogy a dicsőséges 1848. márcziusi napok
évfordulóján hazaáruló legyen a nevem.
Pedig akkoriban nem volt az olyan tréfás ingerkedés, mint manapság. Az
ilyen czimért a vésztörvényszék elé kerülhettek, a kikre azt
rákiáltották.
És az a nő, a ki engemet 1848 márczius 15-ének estéjén a hazafiui diadal
mámorában, a dicsőség nimbuszától körülragyogva megszeretett, bálványává
emelt: még akkor is, ilyen sárral megdobált, sasoktól megtépett alakban
sem szünt meg szeretni s a hogy osztozott dicsőitésemben, úgy osztotta
hiven az elrágalmaztatásom balsorsát.
Ő biztatott, hogy ne rettenjek vissza.
Nehéz próba.
Egyszer aztán a legkedvesebb barátom sértett meg az ellentétes
hirlapban. Szivig ható seb volt, a mit a belém lőtt nyil okozott.
Futottam vele, mint a sebzett szarvas. Mit lehet tennem? Párbajra nem
gondolhattam, mert nem volt becsületsértés, csak a politikai jellem volt
megtámadva. De mikor az fáj legjobban. Hisz én nem voltam a reakczió
zsoldosa, mint az, a kivel azonosított a legjobb barátom.
Nyáryt akartam fölkeresni, a ki a nagy piaczon lakott. Lehorgasztott
fővel bandukoltam végig a keskeny pallón. (Még akkor Debreczenben ez
volt a gyalogjáró: két szál deszka, mellette feneketlen sár.) Egyszer
csak utamat állja egy szembejövő alak. Akkor vettem észre, mikor előttem
állt. Vasváry Pál volt. Egyike a márczius 15-iki vezéreknek; daliás
alak, termete, arcza Achillesre emlékeztet. Egyenruha volt rajta: inkább
szinpadias, mint katonás; széles karimáju kalapján hátralengő veres
strucztoll és arany paszománt, aranyzsinóros fűzöld mentéjének gallérját
és karmantyuit lángvörös plüs prémezé, szegélyezve arany paszománttal, a
mi őrnagyi rangot jelez, oldalán hosszu lovassági kard, kézvédő
kosárral. Ezt a kardot dobbantá elém, a tokja végével megütve a pallót,
mikor szembekerültünk.
– Nem szeretem a sápadt arczokat!