(1899.)
Úgy tűnnek ezek fel most előttem, mint egy nagy tüneményes álom. Ha igaz
történet nem volna, azt mondanám, hogy regény.
De költői fantázia ezeket ki nem gondolhatta. A végzet isteni hatalma
kellett ez évek történetének megalkotásához, tényezőkül rendkívüli nagy
emberek egész táborkara, s maga e tábor egy csodákra képes fiatal nemzet
s mindenek fölött egy felséges eszme, mely egy nemzetet lelkesít, s
vezéreinek útját végig bevilágitja.
Az én életemnek is ez volt legeseménydúsabb korszaka, melynek hatása
egész multamra kiterjedt.
Megkisértem ez átélt tapasztalatokat emlékezéseim, feljegyzéseim nyomán
rendbegyűjteni, elkezdve ott, a midőn Jellachich bán betört
Magyarországra a reactio hadseregével s hatolt ellenállás nélkül
Budapest felé. Az ellene küldött magyar hadvezér, Feleki Ádám, a hátán
hozta az ellenséget.
Az volt a sorstól feladott kérdés, hogy van-e a magyar nemzetnek karja
és lelke hazáját, szabadságát hősi módon megvédelmezni, vagy elernyedten
fogja a nyakát rabigába hajtani?
Nem lantpengetés kell mostan, hanem fegyverdörgés, kardcsattogás!
Felöltöttem a nemzetőri buzavirágszín egyenruhámat, a hosszan lengő
veres tollas kalapot hozzá, a szuronyos puskát vállamra csatoltam s így
állítottam be Kossuth Lajoshoz, felajánlani neki fegyveres
szolgálatomat. Készen voltam az ellenségre induló nemzetőrök sorába
állni.
A honvédelmi bizottság elnöke elfogadta az ajánlatomat. Akkor alakult
hirtelen egy fiatal intelligens emberekből álló önkénytes csapat,
melynek feladata volt Kossuthot a népfölkelést szervező útjában kisérni,
személyét megvédelmezni, rendelkezéseit végrehajtani. Ennek a
testőrségnek a tagjává fogadtak be engem. Ez volt az első érintkezésem
Kossuthtal.
És aztán megindult a népfeltámasztó körút az országban, melynek teremtő
szelleme Kossuth volt. Sok nagy időt megértem azóta, de ehhez hasonló
napokat nem ismétel meg a történelem soha. Láttam azt a szellemóriást, a
ki a népet felköltötte halálos álmából, hallottam a szavait, a mik
hősöket teremtettek a békés polgárokból; hadsorok nőttek a földből elő;
napok alatt százezer férfi állt fegyverben, zászló alatt, a haza
védelmére halálban elszánva.
Mikor egyik nagy alföldi városból a másikba utaztunk, egy nehéz homokos
útnál a szekereink sehogy sem tudtak előre haladni, Kossuth türelmetlen
lett.
«Ifjak! Szálljunk le. Ott már a város tornya. Gyalog hamarább oda
érünk.»
S azzal neki vágtunk a fenyérnek, egyenesen torony irányában tartva:
Kossuth elől.
Alkonyat volt az idő: őszi tájék. Oldalt egy nyirfa-erdő látszott.
Egyszer csak porfelleget látunk közeledni irányunkban. Lovasság jön.
Egyike a testőrbajtársaknak (Rákóczy János) azt mondja Kossuthnak: «jó
lenne abba a nyirfa-erdőbe huzódnunk, hátha svalizsérek jönnek?»
– No és ha azok jönnek, mondá Kossuth, majd közéjük lövünk. (Ő maga
kitünően tudott lőni és vívni.)
Hozzátette: «aztán csak közelre kell őket bevárni és jól czélozva lőni.
Az ólom drága.»
Tizenketten voltunk. A lovas csapat látszott egy svadronynak.
Körülfogtuk a vezért: őt utolsó csepp vérünkig megvédeni.
Nehány percz mulva aztán kibontakozott a porfellegből a közeledő lovas
csapat: nem ellenség volt az, hanem előre küldött lovasbandérium az
alföldi városból: a ki Kossuthot jött üdvözölni.
Az a város még aznap egy egész ezred lovas önkénytest állított ki, jól
felfegyverezve, a haza védelmére.
Kossuth még aznap este sürgönyt küldött a népfelkelés eddigi
eredményéről a pesti honvédelmi bizottsághoz.
A közös vacsora után Kossuth behítt a hálószobájába.
– Valamit akarok rád bizni, a mihez szükséges egy kicsit poétának és jó
kicsit merész ficzkónak lenni. Neked még ma éjjel föl kell keresned
Rózsa Sándort, a hirhedett rablóvezért: ott, a hol rátalálsz. Most
kaptam a levelét, melyben ajánlkozik, azon esetre, ha a magyar
kormánytól eddigi rablótetteiért bűnbocsánatot kap, az egész
szegénylegény-csapatjával, a mi százötven főre mehet, a szabadságharcz
zászlóját szolgálni, s egy szabadcsapatot alakítani, mely a lázadó
ráczokat megtorolja. Ez pedig «duplex libelli dos» lesz; mert egy ilyen
százötven főnyi vakmerő lovas betyár nagy zűrzavarokat okozhat a szintén
rendetlen ellenség csapatai között, másfelől pedig ez a mi becsületes
alföldi népünk szabadul meg a maga zsiványaitól, épen akkor, a midőn az
összes férfi lakosság elhagyja a tűzhelyét, hogy táborba szálljon. Én
elkészítettem már Rózsa Sándor amnestia-levelét, rád bizom, hogy vidd el
hozzá.
– Vállalom.
– Hadd látom, milyen leleményességed van mint poétának: hogy kezdesz
hozzá?
– Nagyon egyszerüen. Rózsa Sándor levelét valakinek idáig kellett hozni.
Az a valaki itt vár a válaszra: s az elvezet engem a rablóvezér
tanyájára.
– Helyes. Itt van az amnestia-levél. Beszélj Veressel. Nekem csak Pesten
fogsz referálni, ha visszakerülök. Ha Pestre érkezel, keresd föl Nyáryt:
mondd el neki, a mit tudsz. Eddigelé harminczezer harczos indul a Duna
felé az ellenséggel szembeszállni.
(Veres Tóni volt Kossuthnak a titkára, Nyáry Pál pedig a honvédelmi
bizottság tagja, mely a leköszönt magyar miniszterium helyét elfoglalta
s a honvédség ügyét vezette.)
Veres Tóni átadott nekem uti költségre száz forintot magyar ötösökben, a
miről én nem tudtam, hogy mire lesz szükséges. Hisz szalonna, kenyér,
butykos ott volt a tarisznyámban.
Megtudtam mindjárt.
A szekérállás legsötétebb zugában, a hova az esküdtpógár elvezetett,
állt egy kétkerekű laptika, annak a kettős rudja közé fogva egy
gubanczos sörényű dikhencz. A gazdája ott bóbiskolt a kocsis-ülésben.
– Héj Kacska te! – kiáltott rá az esküdt pógár, a mire fölébredt. Nem a
családi neve volt a «Kacska», hanem hogy a bal karja össze volt
zsugorodva.
Én aztán megmagyaráztam neki, hogy nem kivánok tőle egyebet, mint hogy
szállítson el engemet azonnal oda, a honnan ide jött.
– Hát aztán mi lesz a fizetség?
– Mit kiván polgártárs?
– Tíz pöngő elég lesz.
Az egész fogatja lovastul nem ért annyit.
Fizettem készséggel s fölkapaszkodtam melléje a bakra.
– Ejnye, polgártárs, nem tudott ennél a kétkerekű laptikánál különb
szerszámot szerezni?
– De csakhogy van.
S azzal ráhuzgált a kötélostorral a befogott négylábu állatra s az tudta
a kötelességét.
Sötét éjszaka volt, egy csillag sem fénylett az égen. A jegenyék az
útfélen, a tanyák a pusztában nagy lassan maradoztak el mögöttünk.
Egyszer megszólítottam a polgártárst:
– Messze vagyunk-e még Rózsa Sándortól?
– Rózsa Sándortól? – dörmögé vissza. – Hát tudom is én?
– Hát nem Rózsa Sándorhoz visz kend engem?
– Az árgyélusát! Nem ettem gombát?
– Hát há visz?
– Hát oda, a hova kivánta az úr, a honnan én jöttem, a topa betyárhoz.
Most lett aztán előttem világos a dolog. A Kacska nem érintkezik
egyenesen a rablóvezérrel, hanem közbe esik még egy főudvarmester: így
szokás ez a fejedelmeknél. Ez az a bizonyos topa betyár. Ez meg onnan
nyerte az elnevezését, hogy a két lába feje befelé volt fordulva;
annálfogva lóháton csak tett még egy emberszámot, mert a lábafejével át
tudta szorítani a ló vékonyát; de gyalog nem tudott valami gyorsan
szaladni.
– Mingyá ott leszünk má! Ahun van a hajléka.
Hajlék? Akárhogy erőltettem a szemeimet, semmi házformát nem tudtam
kivenni a sík pusztán.
Nem ám, mert a topa betyár hajléka a földbe volt ásva. Putrinak hijják
azt ott a vidéken.
Az egy igen lakályos épület: négy fala, pádimentoma az istenadta föld;
teteje kukoriczaszár. De a lakója független úr. És bizonyosan boldog
ember.
Ha ház nem volt is, de komondor volt; az messziről csaholva rohant a
közeledő jármű elé: azt hittem, lehúz a kordéról. De a mint a lovat
megismerte, mingyárt megjuhászodott. Régi jó pajtások lehettek; annak a
fejéhez ugrált fel, aztán előrerohant a putri kéményén leugatni.
A mint a kordéval megérkeztünk a putri elé, megnyilt annak az ajtaja s a
szűk gádoron felmászott a lajtorja fokon az az embervakarcs, a kinek az
igazi nevét nem emlegeti senki. Kölcsönkért pofa volt: lehetetlen, hogy
ilyen kámficsorodott ábrázatot onnan hazulról kapjon valaki. Az orra
félre volt ütve s az egyik szeme feljebb állt, mint a másik. Hanem a
szájában égett a kurtaszáru pipa.
– No hát mi baj? – hörögetett a troglodita.
A kocsisom néma jegyekkel integetett felé.
– Tisztelt polgártárs – kezdém (ez volt az általános czimezés ebben az
évben). Én Kossuth Lajos parancsolatjára jövök önhöz, azzal a kéréssel,
hogy vezessen el engem Rózsa Sándorhoz, a kinek fontos iratot kell
átadnom. Polgártárs tudja, hogy hol van Rózsa Sándor?
– Ha akarom, tudom, ha nem akarom, nem tudom.
Én aztán elmondtam neki mind azt, a mi Rózsa Sándor és társai
megkegyelmeztetésére vonatkozik s a rájuk váró nagy hazafias
kiküldetésre; de ő csak annál jobban szítta a pipáját. A kocsisom
oldalba ütött könyökkel, mire én, megértve a néma utasítást, a táskámba
nyultam, s kihúzva egy öt forintost, odasimítottam azt a kérlelhetetlen
hazafi markába, mire az rögtön véleményt változtatott: «no hát tudom.»
– S elvezet engem odáig?
– Csak jól megfogózzék az úr abba a lőcsbe.
Azzal elkalimpázott a közel kukoriczásba, melynek valószinüleg ő volt a
csősze, s nem sok idő mulva előkerült lóháton. Lehetett abban a
kukoriczásban istálló, szárnyék, minden, a mi jó el volt takarva.
– No hát menjünk.
Nem volt az út, a minek neki vágtunk, hanem egy sivatag vakandturásos
sömlyék, a mit később fölváltott a süppedékes csincsés, miben kerékágyig
vágott le a kordé. Most áldottam már csak a gondviselést, hogy csak két
kereke van a szekeremnek, nem négy. Valódi megszabadulás volt ránk
nézve, mikor végre bejutottunk a nádasba. Ott már csak tocsogó víz volt;
de szilárd talaj. A vezető betyár sötét éjjel is úgy tudta abban az
utat, hogy meg nem tévedt. Ebben a világon kívül eső magányban volt
Rózsa Sándor rejtett tanyája; egy füzes szigeten, nádkévékből
összerakott gunyhóban.
Meg kell vallanom, hogy nagy csalódáson mentem keresztül. Én ezt az
országreszkettető rablóvezért a magam romantikus fantáziájával egészen
másnak képzeltem, külső alakra, lélekállapotra egyaránt. Nem volt valami
dalia: nem is alföldi magyar tipus: alacsony termet. De még alacsonyabb
volt az eszejárása: nem lehetett ezt semmivel felmelegíteni, mind csak
az iránt akart megnyugtatást szerezni, hogy hol kapja meg az ő kapitányi
fizetését, meg a legényeinek a lénungját, s a mint e felől
megnyugtattam, hogy a mint Fehértemplomba megérkezik, Damjanich fizeti a
zsoldját. «De hát odáig? Mert hát lopni már tiltva van!» Ott hagytam
nála negyven kemény forintokat. – Most már tudtam, hogy mire való a
Veres Tóni száz forintja.
Aztán azon az uton, a melyen odakerültem, szépen (vagy nem szépen)
kikeczmelegtem valami tanyáig, a hol aztán becsületes szekeret fogadtam,
a mely haza szállítson Pestre.
Nyáry Pált ott találtam a honvédelmi bizottság szobájában. Rajta kívül
jelen volt még egy másik tagja is az ideiglenes magyar kormánynak, mely
ez idő szerint az ország sorsát vezette: Patay József, pestmegyei
nagybirtokos úr és képviselő.
(Majd később megirom azt is, hogyan ismerkedtem én meg Nyáry Pállal s
hogyan fogadott engemet kegyébe ez a legtisztább fejű s legtisztább
szivű vezérférfia a magyar közéletnek.)
Ott ültek egy tintapettyes asztalnál s a beérkezett tudósításokat
szedték rendbe.
Én azon módon, a hogy a szekérről leszálltam, siettem fel Nyáry Pálhoz:
a puska a vállamra csatolva, a kard az oldalamon, természetesen a
vadásztáska is keresztbe vetve.
– No, Móricz öcsém, hát mit lőttél? – kérdé tőlem ez az ember, a ki ez
időben hadügyminiszter is volt, belügyminiszter is volt.
Hatalmas, erőteljes alak: az arcza olyan, mint egy mosolygó oroszláné;
fiatal korában a himlő meglepte, de az egészséges arczszín, a
kidomborodás eltünteté azt s ez olyan jól illett ahhoz a humorhoz, mely
őt a legváltozatosabb nagy bajokban sem hagyta el soha.
Bennem még akkor nagyon sok pátosz és dicsekedési hajlam volt. Azon
kezdtem, hogy Kossuth Lajos ötvenezer harczost küld az Alföldről a haza
megvédésére. (Kossuth ugyan csak harminczezret mondott; de én
kiszámítottam, hogy azóta Szegedre is elment s onnan is hoz magával
húszezret.)
– Hát aztán küld-e Kossuth ötvenezer kenyeret is hozzá? kérdezé Nyáry.
Engem megzavart a kérdés. Kenyeret? Hát az minek?
Folytattam:
– Harminczezer harczos már elindult Pest felé.
– Tudom, öcsém. Én már vissza is küldtem őket.