eljött hozzám. Nekünk van kérem nagyon szép négyszobás lakásunk a
Nagyfuvaros-utcában. Csak ő nem lakik ott. Valahogy megtudta ezt a
báróné és mondom, eljött hozzám. Akkor tudtam meg, hogy vőlegény. Azt
már régen tudtam, hogy abba a színinövendékbe szerelmes. De ez még nekem
is új volt, pedig tessék elhinni, sok mindenen mentem én már vele
keresztül…
(Bizony, ezt el kellett hinnem neki.)
– A báróné nagyon szigorúan beszélt velem, mintha tudja Isten, én is
benne volnék a dologban. De rajtam nem fog ki egy ilyen báróné. Én
rögtön átláttam a helyzetet és letagadtam, hogy a felesége vagyok. Azt
mondtam, hogy igen, együtt élek vele már évek óta, de nem vagyunk
megesküdve. A báróné nagyon dühös lett, nem is köszönt, mikor elment. Én
méltányolni tudom azért, kérem, az ilyen finom öreg asszonyt, akivel
ilyesmi történik. És nagyon nehéz is a helyzete, mert az a lány, kérem,
úgy imádja az uramat, hogy ilyet még nem is hallottam. Tíz évig kérték a
legrendesebb emberek, nem akart férjhezmenni. És mikor ez a baj jött,
azt mondta az anyjának, hogy nem bánja, ha az uram nős ember, elmegy
vele úgy is. Meghal érte, kérem. És tessék elhinni, őérte lehet is.
Megint rájött a sírás:
– Muszáj is! – tette hozzá.
Azután elmondta, hogy hiába hazudott a bárónénak, az ügyvédjük utánajárt
a dolognak és megállapította, hogy a kapitány törvényes ura neki. A lány
megtiltotta, hogy bármit is tegyenek a vőlegénye ellen. De a család
fogta a lányt és erőszakkal elutaztatta Triesztbe, ahol a báróné huga,
egy gazdag kávé-importőr felesége vállalta a felügyeletet. A lány onnan
levelet csempészett a postára és a kapitány feleségének megírta, hogy ne
váljon el, ő azt se bánja, ha hárman fognak együtt élni. Akkor már
figyelte a rendőrség a kapitány úgynevezett életmódját. Még mindig el
lehetett volna válni, egy ügyvéd vállalkozott, hogy tíz nap alatt
keresztülhajtja. Hallani se akart róla.
Én csak azon csudálkoztam, hogy hogyan volt mindezekhez ideje. Haza is
járni – (mert a felesége azt is mondta, hogy gyakran járt haza ebédelni)
– a színinövendék után szaladgálni, Budán, a Várban vőlegénynek lenni
egy úri családnál – és mindezek mellett itt a szigeten azt a benyomást
kelteni, hogy egy semmittevő kvietált huszártiszt, akinek nincs egyéb
dolga, mint a bokorba vonulni a gyógyszerész-csalogánnyal,
mozgó-bálokat, törkölyös kártyázást és spanyol udvari lakomát rendezni.
Eszembe jutott az a mondása, hogy életében mindenki találkozik egyszer
az ördöggel. Úgylátszik (legalább mind a mai napig), hogy én az ő
személyében láttam az ördögöt. Utólag valami érzéki csalódás még el
tudná hitetni velem, hogy mikor mint gőzoszlopot láttam a szigeten,
ennek a gomolygó fehér füstnek egy kis kénszaga volt. (Akkor nem
éreztem, pedig kellett volna éreznem, olyan erősen kéntartalmú és
kénszagú a szigeti hőforrás fürdővize.)
A doktor az elbeszélés ideje alatt fel-alá járt folyton. Azért volt
bőven időnk a megbeszélésre, mert a kapitány azóta, hogy a zengő szánkón
elsuhant az éjszakában, még nem jött haza. A felesége kereste a
színinövendék lakásán is reggel, nem volt ott. Hazakísérte éjjel a
kisasszonyt, nagy kapupénzt adott a házmesternek, kezet csókolt és
tovább ment a szánkóval. Talán megneszelte a detektiveket és megszökött?
– Nem hinném – mondta az asszony.
Hosszú szüneteket tartottunk. Vártunk. Olyan csöndek voltak, hogy
hallani lehetett a szomszédból dr. S. kis csengőjének a hangját. Mi volt
ez a kis báránycsengő a tegnapi csengő-orgiához képest!
A doktor – akiről erős a gyanúm, hogy a fel-alájárás alatt nemcsak ezen
az eseten, hanem a saját nyomasztó adósságain is gondolkozott – hirtelen
megállt a sok sírás után mereven maga elé bámuló nő előtt és idegesen
szólt rá:
– Szóval, kérem, legyen szíves precizen megmondani, hogy mi az, amit
éntőlem akar.
– Már mondtam – szólt félénken az asszony – azzal kezdtem, doktor úr.
Tessék bizonyítványt adni róla, hogy őrült. Legalább… valami súlyos
idegbaj… Hiszen ez nem normális ember, kérem.
– Ki van zárva – mondta a doktor. – Én hamis bizonyítványt nem adok.
– Hamis? – mosolygott a nő keserűen.
– Az ön urának a világon semmi baja nincs. Megvizsgáltam nem egyszer. Ez
a fiú, aki itt ül, ez százszor idegesebb, mint ő.
Ez én voltam.
– Semmi baja. Én nem kompromittálom magamat rendőrség vagy bíróság
előtt. Minden, amit tehetek, az, hogy elengedem neki a hotelszámláit.
Hónapok óta lakik itt és még egyszer sem fizetett.
– A cselédeknek… – kezdtem egy mondatot.
– Tudom – intett le a doktor. – Azoknak többet ad, mint amennyit az
egész számlája kitesz, csak engem tüntet ki a bizalmával.
A házitelefon megszólalt. A portás jelentette, hogy megjött a kapitány
úr. A doktor kérette, hogy azonnal jöjjön fel. Furcsa, izgatott percek
voltak, mikor vártuk. Lenéztem az ablakon a hotel elé, de nem láttam
sehol a detektiveket.
Nem volt olyan derűs, mint máskor, mikor belépett. A feleségéhez ment és
igen sokáig, igen hosszan ölelte és csókolta. Úgy összefogózkodott vele,
mintha soha többé nem akarta volna elereszteni. Az asszony is erősen
ölelte, de ez semmi volt ahhoz a szerelmesnél is vadabb öleléshez,
amellyel ezt a nem sovány, de lesoványodott karcsú nőt magához
szorította. A nő félfejjel volt magasabb nála, de az ölelés alatt
összeomlott, mint valami ájult szűz, aki meg akar semmisülni. És nem a
száját csókolta az asszonynak, hanem ahol érte: a szemét, az arcát, a
homlokát, a haját, az orrát, a kezét. Felejthetetlen marad számomra ez
az érzékiség nélkül való csókolódzás. Talán halálraítéltek csókolják
ilyen vadul az anyjukat. Nem szégyelte magát előttünk. Én megfeszített
aggyal figyeltem őket. Ez a derék, finom szegény asszony mégis nő volt,
elhanyagolt nő. Látni lehetett rajta, hogy ez a tisztán érzelmileg
fűtött férfi-dinamika nagy érzéki hullámot kerget rajta végig. És ebben
az ölelkezésben éles jellemzése adódott a kettőjük viszonyának: a férfi
végtelen szeretetének és a halálos asszonyi szerelemnek találkozása.
Soha ennél boldogítóbb, kiegyensúlyozottabb viszonyt nő és férfi közt!
Csak ma tudom irígyelni érte a kapitányt – meg az asszonyt is.
De viszont most már nem volt kapitány. Valami nem nagyon sikerült,
túlzottan kockás civilruha volt rajta. És abban bizony olyan volt,
mintha valami Afrikát is megjárt, nem igen megbízható facér pincér lett
volna. Hajópincéreken van valami ilyen elszántság-féle, talán mert
nemcsak a mesterségükkel, hanem az orkánokkal is bajlódnak.
– Ne beszéljenek kérem – fordult aztán hozzánk – én is tudok mindent,
maguk is tudnak mindent.
– Válj el – sírta a nő.
– Nem válok – mondta könnyen – nem válok.
– De a rendőrség…
– Tudom.
Mosolyogva nézett rám:
– Na író – mondta. – Lesz mit írni.
Lesütöttem a szememet. Ennek tizennyolc éve. Akkor igazán nem hittem,
hogy most itt fogok ülni egy berlini hotelben, pont a tető alatt és
tényleg írni fogom őt.
– Egy megoldás van – mondta elég nyugodtan – megszökni.
Az asszony boldogan lélekzett fel. Mosolygott. Én kevésbbé bíztam a
sikerben. Megkockáztattam egy szót:
– Detektivek…
– Ugyan! – mondta. – Tudod, hova megyek? Jáva szigetére. Ott még
lehetőségek is vannak. És onnan majd küldök neked pénzt… (a feleségének
mondta)… és te majd utánam jösz. Ott van egy volt tiszttársam, egy derék
zsidó ember, folyton levelet kapok tőle.
– Radó? – kérdem halkan. – A viperás Radó?
Tétován mozdult a szeme. Láttam, hogy szeretne igent mondani, de e
pillanatban ő is érezte, hogy nagyon meztelenül áll itt hármunk előtt.
Nyelt egyet és azt mondta:
– Nem. Egy másik.
A két detektív ezalatt a sziget déli csúcsán melegedett a Margithíd
szigeti ágának a végében, a hídőrök kis kőházában. A Dunán erősen
zajlott a jég, más út nem vezetett a szigetről Jáva felé, mint ez a híd.
A figyelők tehát biztosra vették, hogy jól őrzik a kapitányt, sőt
feltünés nélkül.
A kapitány egy óra mulva ugyanazon a vascsónakon, amelyen még nemrég
éjnek idején az óbudai pálinkástól tizenöt liter törkölyt hoztak a
kártya mellé, átevezett az újpesti partra és így megmenekült a
detektivek elől. A csónakot a jégtáblák közt a spanyol király szakácsa
hozta vissza, aki elkísérte erre az útjára. Nem hiszem, hogy volt valaki
a szigeten – a doktoron kívül – aki ne segített volna neki megszökni. A
doktor se volt egészen merev, mert a csónakba útitársat ajánlott neki: a
patikust. Elnevette magát, hallani se akart róla. Érdekes, mik sülnek ki
a veszély pillanatában: a patikust szerette, de nem vette komolyan. Azt
az idegen szakácsot, azt igen. Arra rábízta az életét, mert az már
fiatalon megjárta Spanyolországot, abban szimatolt valami kis
kalandorvért. Nem jön valaki ok nélkül a madridi udvartól egyenesen a
behavazott Margitszigetre egy üres vendéglőbe szakácsnak.
Színházi gukkerrel néztünk utána a toronyszobából – (három ilyen van a
szálló tetején) – a felesége, meg én. Olyan jól evezett, mintha nem
huszárnak adta volna ki magát eddig, hanem tengerésznek. Ez volt az a
pillanat, amikor megtudtam, hogy nem volt huszártiszt. Azt mondtam az
asszonynak:
– Huszár létére úgy evez, mint egy…
«Tengerész» – ezt akartam mondani. De az asszony nagyon idegesen vágott
közbe:
– Hagyja szegényt… ezért még külön nagy baja lehet. Soha életében nem
volt katona. Mennyit sírtam én e miatt a huszárság miatt!
(Ő se volt jól informálva, mert mint már említettem, később
megállapították róla, hogy gyalogos közlegény volt valamikor.)
A vascsónak eltűnt, befordult az újpesti sziget mögé, a kikötő felé. Az
asszony elment egy krajcár pénz nélkül, mert ami kevés aprópénze volt,
azt is beletömte a kapitány zsebébe. (Nem tudom, nem is fogom másként
nevezni soha. Törvény: törvény. De nekem ő, szegény, erre a kis életre
most már kapitány marad.) Nekem nem volt egy vasam se. A doktortól nem
mertem kérni az asszony számára, eleget fizetett rá a kapitányra. Egy
pillanatig gondolkoztam, hogy dr. S.-től kérjek-e valamit ennek a
szegény nőnek, de nem akartam a titkokat elárulni. Aznap, hiába, ez
tény, aznap mindnyájan bűnpártolók, bűnsegédek, bűnrészesek voltunk a
szigeten, ezt nem lehet tagadni. És mindezektől eltekintve, a legnagyobb
titok, amit magamban őriztem, az a meggyőződésem volt, hogy a kapitány
nem egyedül akar megszökni, hanem mindent el fog követni, hogy magával
vigye a kis fekete színinövendéket. Már abban a pillanatban, mikor
kimondta a «megszökni» szót, éreztem, hogy a külföldre vágyó kis nőre
gondol és most nagyszerűen egyesíti az élete két kínzó szükségességét
egy vad megoldásban: megkapni ezt a szép kis fekete bestiát és menekülni
a börtöntől.
* * *
Egész nap fogoly voltam a szigeten, mert semmi pénzem nem volt és a
szörnyű hótömeg miatt a telefonon kirendelhető fiakker-szánkók árfolyama
huszonöt és harminc forint között mozgott. Akkor nyolc forint
honoráriumot kaptam egy novelláért és ötnél többet nem tudtam egy
hónapban elhelyezni, még ha meg is feszültem. Enni hitelbe kaptam a
spanyol udvari konyhában, a hotelszámlával adós lehetett maradni, baj
nem volt. Délután elmerészkedtem a hídig: a két detektív ott pipázott a
hídőrök egyszobás palotájában és nézte a három hídőrt, aki ingyenbe
kártyázott iszonyú komolyan. Körülbelül öt órával ezelőtt evezett el a
kapitány, de nekem olyan nyugodt érzésem volt, mintha már Jávába
érkezett volna.
Este, mikor vetkőzöm, halkan kopogtatnak a szobám ajtaján. Megismertem a
portás kopogtatását. Bejön és azt mondja, de egészen rémült arccal:
– Tessék jönni.
Ingujjban szaladtam utána, mert már ment is, előre. Lemegyünk a
földszintre, ahol egy nagyon kis hallja van a szállónak s vastag
oszlopok közt jobbról is, balról is egy-egy garnitura: székek, kanapé
asztal. Az egyik garniturán, a kanapén ül a két detektív. Előttük az
asztalon ül a kapitány és cigarettázik. Mikor meglátott, nevetett.
– Na? – mondta. – Már azt hitte, Jávában vagyok?
Álltam és bámultam.
– Pardon, uraim – mondta a detektiveknek – egy kis diskurzus…
Megfogta a karomat és átvitt a másik garniturára. Leültetett a kanapéra
és leült mellém.
– Telegrammstílus – mondta. – Vascsónakon át Ujpestre. Onnan villamoson
fekete bestiához. Nincs otthon. Ki a ligetbe, a bódéba, ahol fellép.
Nincs ott. Másik bódéba, Oszkárhoz: «hol a nő». Nem tudja. Talán
titokzatos öregnél. Mondom: iszonyú sürgős. El akartam vinni Párizsba.
Nem Jávába akartam menni, hazudtam. Találgatás Oszkár úrral, hol lehet a
nő. Egyszerre Oszkár úr mosolyog. «Mi az?» – kérdem. Némán kezet szorít
velem. Rázza a kezemet. Azt mondja: «Köszönöm». Mondom: «Mit?» Mondja:
«Jó tanácsokat». Mondom: «Nem értem». Mondja: «Megvolt». Mondom: «Mi
volt meg?» Mondja: «Nő volt meg, ma reggel, végre». Mondom: «Micsoda?»
Mondja: «Este magukkal vacsorázott a szigeten, nagyon jó kedve volt,
maga hazakísérte. De nem tudott aludni, eljött hozzám az
Aeroplán-kávéházba, a Rottenbiller-utcába, ahol éjjel szoktam ülni. Ott
szilvóriumot ittunk és eljött velem haza. Nálam aludt. Reggel kilenckor
ment el». Boldog volt. Ez történt.
– Jó, jó, de…
A detektivekre mutattam, ijedten.
– Istenem – mondta – én úgy gondoltam, hogy vele megyek. Mondtam, hogy
tönkre fog tenni. Mikor kiszédültem ettől az Oszkártól, nem tudtam,
mihez fogjak. Keserű volt a nyál a szájamban. Olyan üres lett ez az
egész szökési gondolat. Fáradt vagyok. Képzelje el, egyedül szökni,
félni, bujni… Vele nem bujkáltam volna. Éltünk volna Párizsban, mint a
királyok, ameddig a pénzem tartott volna, aztán bánom is én, lett volna
akármi, ha egyszer ez a dög… ez a szép kis dög… Rettenetes, hogy most a
dutyiba megyek és nem is volt meg. Oszkár úrnak volt meg.
A rettenetes számomra nem ez volt, hanem az a szó, hogy «képzelje».
Először magázott, mióta ismertem. Mit csináljak? Osztentative tegezzem?
Ennél agyafúrtabb volt, észrevette volna az ajándékjelleget.
– Igen, igen – dadogtam – de ez?… Itt?… Ezek?…
Vállat vont:
– Mint valami hülye, kábultan indultam el… gyalog jöttem a Városligetből
ide a szigetre. Azt hiszem, nem is ide akartam jönni. De a hídról úgy
levonzott valami. Talán ez a két detektív. Tudtam, hogy valahol a
szigeten mászkálnak, mégis lejöttem. Fáradt vagyok. Aludni akarok. Éjjel
nem aludtam. A nőt hazakísértem és utána reggelig ültem a
Kairó-kávéházban, a Lövölde-téren. Száz lépésnyire az Aeroplántól, ahol
ők ültek: a bestia meg Oszkár úr. Oszkár úr, akinek «megvolt» a bestia.
Nekem nem volt meg. Oszkár úr azt mondja, hogy nem öreg embere van neki,
hanem egy fiatal főherceghez «hozatják» minden héten egyszer. Ezért
olyan büszke.
Szinte szeretettel nézte a két detektivet.
– Fáradt vagyok – mondta. Úgy tett, mintha ásított volna, de valami
ellenállhatatlan, szakadozott sóhajtást abortált ezzel az ásítással.
Még sokáig ültünk ott és hallgattunk.
* * *
Kora tavasszal, mint minden évben, kihurcolkodtam a szigetre, ahol már
nem a doktor volt az úr, hanem egy új részvénytársaság. A telet
tudniillik anyagi okokból nem tudtam kivárni a szigeten, mert végül
teljesen lehetetlenné vált a közlekedés a várossal. És nagyon rosszul is
éreztem ott magamat, hogy úgy mondjam: egyedül, miután a kapitányt
elvitték és több hónapi fogházbüntetéssel sujtották. Néha odaálltam a
konyha nagy mesebeli tűzhelye mellé a szakáccsal beszélgetni a
kapitányról, de nem volt jóízű ez a beszélgetés, mert a szakács nagyon
félvállról vette a dolgot. «Kiszabadul – mondta – és tovább csinálja». Ő
állítólag ismerte ezt a fajtáját a szélhámosoknak. A gyógyszerész
szívében hűtlenül elhagyta a kapitányt. Ő ezt mondta: «Ezt nem hittem
volna róla». Behurcolkodtam a városba és ott vártam meg a tavaszt.
Gyönyörű fehér orgona van a szigeten. Tulajdonképpeni specialitása a
nagy rózsakertészet, amely főleg a Balkánra exportálta a legnemesebb
rózsafajtákat. De dúsan virágzik ott épp az a két illat, amelyet
sehogyse bírnak parfűmös üvegbe szorítani a legügyesebb szintetikus
francia gyárosok sem: a jázmin és az orgona. (Pedig ez nagy szó, mert a
rózsaillatot például már jobban csinálják, mint maga a rózsa.) A
szigetnek nedves, kövér, jó földje van, ettől egy kicsit maláriás is
volt a klimája, amíg nem szabályozták a partjait, de viszont sehol virág
olyan kövérre nem duzzadt és estefelé olyan olajos-vastagon nem dűtötte
az illatot, mint a szigeten.
Reggel nyolc óra volt, mikor a kedvesen melegedni kezdő napsütésben
elballagtam az orgonabokrok híressé vált csoportjához, csak úgy sétálni.
Ott látom a kapitányt ülni egy padon, a feleségével, még pedig
egyenruhában. Volt már vagy öt hónapja, hogy nem láttam. Nemrég
szabadult a fogházból. Kezet csókoltam a feleségének. (Erre a gyöngéd
gondolatra akkor órákig büszke voltam.)
– Itt vagyok – mondta. – Mindjárt állok rendelkezésére, csak még ezt
befejezem.
Egy kis papírlap volt a kezében. Kuriózumokat olvasott fel róla, amiket
a fogház könyvtárából kapott könyvekből jegyzett ki, hogy mikor majd
kiszabadul, megmutassa a feleségének. «Az ember nem tudja, mitől hízik»
– mondja a magyar közmondás. Az író nem tudja, mikor tanul. Furcsa, ha
most elgondolom, hogy ilyen előzmények után és ilyen módon, ezen a
reggelen tanultam meg a következő dolgokat:
– «Az Amazon folyó, amely a tengerbe ömlik, még messze a torkolatától, a
tengerben is sokáig megtartja csodálatos kék színét.» (Ezt egy kötetből
írta ki, amelyben Jókai Mór beszédei voltak egybegyüjtve és ezt
hasonlatnak használta Jókai egy tósztjában.)
– «A tenger nem mindenütt vízszintes, mint az ember hinné. A bengáliai
öböl felé haladó hajók tudományosan megállapították, hogy a tenger az
öböl felé, mint valami domboldal, emelkedik. Okát nem tudják. Lehet,
hogy nagy hegyek vonzása.»
– «A Gaurisankar vagy Mount Everest, amely a Himalája-hegység királya és
a világ legmagasabb hegye, pontos mérések tanusága szerint még mindig
nő, évről-évre magasabbra nyúlik.» (Jó példa mindenkinek, aki úgy érzi,
hogy karriérje tetején van. Avagy: jó pap holtig tanul.)
– «Az északi sarkvidéken a pingvinek csoportosan járnak s a csoportot
egy-egy vezérmadár vezeti. Mikor két csoport találkozik, a vezérmadarak
az emberi köszöntéshez hasonló fejmozdulattal üdvözlik egymást.» (Utóbb
magam is olvastam Cholnoky magyar tudósnak a sarkvidékről szóló
könyvében.)
– «Az angol expedícióra, amelyet Younghusband ezredes vezetett a londoni
kormány megbízásából Tibet fővárosába, Lhasszába, a tibetiek olyan
ágyúkkal lőttek, amelyek csöve bőrből, golyója pedig kőből volt.»
Ezek mind nagyon az emlékezetembe vésődtek – nem csoda. Bámultam a
kapitányt.
– Pihenek – mondta – és azután most már tényleg elutazom messzire. Egy
kis magyar expedíció megy Afrikába olyan madarakra vadászni, amelyeknek
a tollaiért nagy pénzt adnak a párizsi nőikalapos cégek. Jövő hónapban
indulunk. Nehéz élet lesz, de sok pénzt fogunk keresni…
– Az istenért – mondom neki – de hát ez az egyenruha? Mi ez, hogy még
mindig…
A felesége helyeslőleg bólogatott felém:
– Ugy-e? Én is mondom neki, de hiába. Olyan, mint egy taknyos gyerek.
A kapitány nem a régi tekintetével, hanem fáradtan, azt szeretném
mondani: lágyan nézett rám.
– Miért ne? – mondta határozatlanul.
– De megbocsáss – mondom – ez mégis csak hallatlan, ebből megint valami
nagy kellemetlenség lesz!
Nagyon enyhe kis mosoly járt a szája körül. Aztán, mint ahogy a gyerekek
néznek, mikor a tanító azt mondja nekik: «nézz bátran a szemembe!» –
felemelte a fejét és a szemembe nézett. Teljesen ártatlan és gyerekes
volt a tekintete. A szájaszéle idegesen rezzent meg egy kis rándulással.
– Ha nekem így tetszik? – mondta dacosan.
És akkor először – és utoljára – láttam, hogy az a kis rózsaszínű
párkány, ami a szeme golyója és a szempillája közt van, lassan
fényesedni kezd – nedvesen csillant meg romantikus violakék írisze alatt
az a kis áradás, amely a fegyelmezett férfinél az utolsó pillanatban tud
megállani, pont a kicsordulás előtt.
Soha többé nem láttam.
* * *
Annak az évnek az őszén elutaztam külföldre. Genfben, Párizsban és
Londonban voltam. Egy évig nem kerültem haza. Mikor egy októberi napon
hazaérkeztem és a hosszú távollét után a pályaudvarról kijövet először
láttam a várost, szorongó érzés vett erőt rajtam. Ezt az érzést az én
generációm nagyon jól ismeri: megérkezni akkoriban Párizsból és
Londonból a kihaltnak ható magyar fővárosba. Különösen este volt bántó
ez a megérkezés. Rosszul világított pályaudvar, meglehetős sötét utcák
és az a kicsiny forgalom, amely a maga kicsinységében rendetlen és
erőszakos volt s veszedelmesebb, mint London legzajosabb kavarodása.
Azóta felvirágzott világvárosi nagyságát Budapest ezeknek a szomorú
megérkezéseknek köszönhette. Az ilyen megérkezők tele voltak tervekkel,
reformokkal, amelyek közül nem egy valósult meg azóta. Semmiféle város
lakóján nem tapasztaltam olyan mértékben ezt az alkotni vágyó
lokálpatriotizmust, mint a mi városunk lakóin. Akárhol jártam külföldön
egy másik budapesti emberrel, ha valami izgatóan szép, új intézményt
láttunk, az egyikünk biztosan felkiáltott: «Ezt nálunk is meg kellene
csinálni». Hány éjszakai sétára emlékszem Párizsban és Londonban, mikor
hajnalig dolgoztunk ki reformterveket Budapest szépítésére,
közlekedésére, társadalmi életének fejlesztésére!
Szóval megérkeztem és másnap, az utazás fáradalmát jól kialudva,
kiélveztem azt a bizonyos első napot a hosszú távollét után, mikor
mindenki kedves, mindenki szép, mindenki mosolyog, mikor melegség ömlik
az ember felé minden arcról, az a nagy – és fájdalom, gyorsan elmuló –
hála azért, hogy az ember olyan sokáig nem mutatta magát nekik. Az a sok
üde: «Mikor jöttél?» amelyből később megint hervadt: «Meddig maradsz?»
lesz.
Reformterveim közül legjobban izgatott az, amelyet a vonaton teljesen ki
is dolgoztam, sőt papirosra is feljegyeztem. Egy szép, kicsiny, de
nagyon elegáns klub, amelyben összegyűljön, ami komoly művész, író,
professzor és művelt laikus van a városban. A címe ez lett volna:
«Százak klubja». Mert pont száz tagja lett volna. Ezt a tervet közöltem
barátaimmal és mindenfelé nagyon tetszett. Különösen egy azóta
megboldogult építész-barátom lelkesedett érte, aki a mi kávéházi
törzsasztalunk tagjaiból akarta a klub «első garnituráját» megszervezni.
Első dolgunk volt helyiség után nézni. A többi érdeklődők közül valaki
egyszer egy nagyszerű klubhelyiséget ajánlt. Az Andrássy-út egy
mellékutcájában volt egy kis grófi palota, amit a grófok bankár-báróknak
adtak el, a bankárbárók pedig továbbadták egy hazárdjáték céljaira
alakult úgynevezett «kör»-nek, amely havi részletekben, a pinkából
fizette volna meg a vételárat. Fizette volna, ha tudta volna. Mert nem
fizette. Barátaink információja úgy szólt, hogy a «kör» haldoklik és
szívesen szabadulna a háztól, a bankárbáró pedig szívesen adja oda
ugyanily feltételekkel egy tisztességes társaságnak. Felmentünk tehát
egy este szegény építész-barátommal ebbe a kártyabarlangba, hogy
megnézzük. Végigjártuk a termeket, a szalónokat, a konyhát, a pincét –
igazán ízléses, finom kis palota volt, valósággal lázba jöttünk, mikor a
kártyázó söpredék közt sétálva már magunkénak éreztük a diszkrét kis
palotát. A klub főpincére régi ismerősünk volt. Ez nem volt véletlen. Az
lett volna a meglepő véletlen, ha Budapest területén bárhol lett volna
egy főpincér, aki nem volt régi ismerősünk. Ez vezetett végig bennünket
a rettenetes társaságon, amelynek tagjai nem is igen ismerték egymást,
mert úgy iratkoztak be a klubba, hogy lenn a ruhatárban húsz koronáért
vásároltak egy tagsági jegyet. Miután bejártuk az épületet, a főpincér
lekísért bennünket a földszintre, a ruhatárig. A ruhatárban csak kalapot
hagytunk, mert szép, meleg őszi este volt, mikor jöttünk, kabátja
egyikünknek sem volt. Kinézünk a kapun, hát szakad a rút őszi eső és
süvölt a szél. Kocsiért küldtünk, a boy kétszer-háromszor szaladt ki s
mindig bőrig ázva tért vissza, kocsi nélkül. Az eső miatt az egész
környéken nem lehetett kocsit kapni.
Állunk, tanácstalanul.
– Hopp! – mondja egyszerre a főpincér. – Lesz kabát. Az egyik úrnak
kölcsönadom az én kabátomat, a másik úrnak pedig…
A ruhatároshoz fordult:
– Ennek az úrnak adja oda a kapitány úr kabátját.