gőzoszlop-kapitányom, a nagy mesemondó szerelmes – másfél év után bizony
nem igen jutott volna magától eszembe.
– Hogyan? – kérdezem. – A kapitány úr itt van?
– Tetszett ismerni? – kérdi a főpincér.
– Hogyne – mondom – de mért mondja, hogy «tetszett?»
– Meghalt – mondja bizonyos részvéttel.
– Mikor?
– Mostanában. Öngyilkos lett.
Az ember az ilyen keserves meglepetés pillanatában rendszerint nem a
fontos dolgot kérdezi. Szinte rátámadtam újra a kérdéssel:
– Mikor?
Kikeresgélte emlékezetéből a napot, úgy körülbelül. Akkor is és azóta
sokszor kínozott az ötlet: pontosan megállapítani, hogy mikor valami
rettenetes szerencsétlenség történt valahol, én abban az órában, abban a
percben mit csináltam. Egyidőben már nem tudtam az újságban a
gyilkosságokat olvasni, mert mikor azt olvastam, hogy valahol a
külvárosban két álarcos rabló bemászott egy öreg trafikosnéhoz és
baltával agyonvágta, hogy kirabolhassa, pontban tegnap éjjel tizenegy
órakor – addig nem nyugodtam, míg pontosan meg nem állapítottam, hogy én
ugyanakkor az Operából jövet egy kis vendéglőben vacsoráztam, sőt a
pincért szemrehányásokkal halmoztam el, mert felvette a rendelést és
csak tíz perc mulva jött vissza sajnálkozó arccal jelenteni, hagy a
vagdalt libamell kifogyott. Ugyanabban a percben a város másik végén egy
szegény vénasszony riadt fel az ágyában és kimeredt szemmel nézett a
baltára, amely a következő pillanatban széthasította a fejét. Kínzó, de
tanulságos és azt hiszem, nevelő hatású játék volt ez. (Abba kellett
hagyni, mert beteges mérveket öltött: mikor hangversenyen ültem és
lélekzet-visszafojtva figyeltünk mind egy mennyei piánóra, amit hosszan
kitartott a hegedűvirtuóz, az járt az eszemben, hogy ebben a pillanatban
nyomorultul, segítség nélkül sülyed el egy hajó a tenger éjszakai
viharjában – vagy hogy messze valahol, egy behavazott pusztán most
keresi kapkodva a revolverét egy bérlő, mert rablók döngetik a kapuját
és a gyerekek már el vannak bujtatva a padláson.)
Megállapítottam, hogy azon az éjszakán, mikor a szegény kapitány a
revolveréhez nyult (amellyel annyi egyletet és gimnáziumot lőtt agyon) –
én Párizsban a Café Américain előtt ültem. Nem volt nehéz megállapítani,
mert minden este ott ültem. Ott ültem és néztem a kis márványasztalok
közé állított vaskosarakat, amelyekben koksz izzott, hogy fűtsön a hűvös
éjszakában is az utcán ülő vendégeknek. («Hogy’ lehetne ezt nálunk is
bevezetni?» – ezen gondolkoztam, mialatt a kapitány megszüntette az
életét, amelyet annyira szeretett.) Aznap Párizsban hideg volt, Pesten,
úgylátszik, meleg.
Egy sárga gummikabátot hozott elő a ruhatáros, amely külön függött a
fogas végében.
– Ez itt maradt – magyarázta a főpincér. – Szép este volt, mikor a
kapitány úr hazament és azt mondta a ruhatárosnak, aki rá akarta
segíteni a kabátot, hogy «hagyja, itt hagyom, most meleg van, minek
cipeljem?» Akkor éjjel lőtte főbe magát. És a kabát azóta itt búsul,
árván. Arra használjuk, hogy ha hirtelen rossz idő támad és valamelyik
úrnak nincs kabátja, ebben megy haza, aztán másnap visszahozza. A kabát
fuvarokat csinál, mint valami fiáker.
Nem fogadtuk el a kabátot. Visszatették a helyére. Úgy függött a
fogason, mint egy másik öngyilkos. A hű kabát, aki elhunyt gazdája után
való fájdalmában felakasztotta magát. Csendesen, lassan meg is fordult
maga körül a szögön.
– Nem ismertem – mondta barátom, az építész – de halottnak a kabátját
nem veszem fel. Én még azokat az embereket is utálom, akik mohón
hurcolkodnak be egy lakásba, amely azért ürült meg, mert meghalt benne
valaki. Engem az özvegyasszonyok, mint férfit nem érdekelnek… Irtózom
tőlük. Gyerünk innen.
A klubból nem lett semmi, de a tárgyalások során még fennjártam
néhányszor a kis kártyapalotában. Mindig odasandítottam a sárga kabát
felé, mikor elmentem. Szomorúan függött a fogas végében, mindig egészen
egyedül, elkülönítve az eleven, boldog kabátoktól, akiknek volt
gazdájuk, meleg otthonuk és itt a ruhatárban számozott cédulájuk,
amelyet büszkén viseltek a mellükön, mint valami rendjelet.
Mikor egyszer lejöttem, nem láttam a helyén.
– Hol a kabát? – kérdeztem a ruhatárost.
– Rossz idő van – mondta – ilyenkor elviszik. Máma Schön Ede úr vitte
el, mert nyitott kocsiban jött érte a babája… és ketten takaróztak bele.
Eszembe jutott a történet, amit egyszer a szigeten mondott el az égő
házban elpusztult két szerelmesről és az ő huszárköpenyegéről, amellyel
betakarta őket. Hogyan közöljem vele, hogy az árva gummikabát a maga nem
patetikus, de szerény módján az ő szelleméhez híven viselkedik?