laktam, a kapitány a másodikon. A lövések zaja onnan jött. Megnyomtam a
csengőt és kiszaladtam a folyosóra. A revolver tovább szólt a második
emeleten. Első pillanatra azt hittük, hogy a kapitány öngyilkos lett. De
mialatt felfelé szaladtunk a lépcsőn, megnyugodtam, mert a revolver nem
hallgatott el. Hat lövés után szünet, majd megint hat lövés. Az történt,
amit útközben sejteni kezdtünk: mikor benyitottunk a szobájába, a
kapitány a sarokban állt és az átló irányában célbalőtt a másik sarokba.
Nagyon kinevetett bennünket: engemet, a doktort és a szobalányt, akik
némán és bután álltunk ott a savanyú lőporszagban, mialatt a szomszédból
veszettül csilingelt egy kis csengő, mintha valami láthatatlan bárányka
ugrándoznék valami láthatatlan dombocskán: a lövésekre felijedt dr. S.
rázta a csuklójára kötött csengőt.
– Én önt fel fogom kérni – mondta a sikertelen tőkevadászattól már
teljesen elkeseredett doktor – hogy hagyja el az intézetemet!
Azzal kiment és becsapta az ajtót. Kiment a szobalány is. Csak én
maradtam ott.
– Mért csinál ilyet? – kérdeztem inkább sajnálkozva, mint szemrehányóan,
mert sejtettem, hogy nagyon el van keseredve.
– Idenézz – mondta és megmutatta a céltáblát, amelybe lövöldözött.
Szép nagy csoportkép volt, amelyen négy-öt sorban egymás fölé sorakozva
állott egy egész egylet. A legalsó sor ült. Középen az elnök. Mindnyájan
fekete szalonkabátban voltak s a legalsó sor balszélén ülő négy tag már
főbe volt lőve. Ha nem rohanunk fel, folytatja és sorban főbelövi az
egész egyletet.
– Ez a legjobb szobai céllövő-gyakorlat – magyarázta. – A csoportkép.
Csupa apró célpont és csupa emberfej, ami izgat egy kicsit. Párizsban
tanultam ezt a gyakorlatot egy fiatal montenegróitól, aki rokonságban
volt még az öreg Nikitával, az egykori fejedelemmel. Ez a fiú
összevásárolt kültelki fotografusoknál mindenféle ilyen régi
csoportképet: egyletet, iskolát, esküvőt és azon gyakorolta a szobai
céllövést revolverrel. Ő magyarázta meg nekem azt is, hogy a kéznek nem
mindegy: cseréppipára céloz-e vagy emberfejecskére. Emberfejre nehezebb.
Kopogtattak. A vendéglő fiatal szakácsa lépett be, fehérben, fején a
klasszikus szakács-föveggel.
– Üljön le, barátom – mondta neki a kapitány – mindjárt rátérünk magára,
előbb ezt megmagyarázom a barátomnak. Ma rossz kedvem van, ma célba
lövök.
Elővett a szekrényből néhány hasonló csoportképet. Volt köztük agyonlőtt
és volt ép. A legtökéletesebb munka az volt, mikor egy szálig agyonlőtte
az egész budai önkéntes tűzoltótestületet. Szegény tűzoltók ott álltak,
teljes díszben, lyukkal a fejük helyén, de a lyukon sisakkal. Az egyik
csoportképre rávert a tenyerével.
– Látod ezt? – mutatta.
A kép alá ez volt írva: «A budapesti evangélikus főgimnázium VIII.
osztálya 1889-ben». Az egész osztály főbe volt lőve, csak a legalul, a
középen ülő tanár volt valami éles szerszámmal széthasítva. A tanár
körül ronggyá volt lődözve a kép közepe.
– Kérlek – mondta – ez rettenetes volt, ezt már évek óta tartogatom itt
a szekrényben. Mikor erre a képre lőttem, láttam az ördögöt.
Értelmetlenül néztem rá. A szakács nevetett.
– Ne nevessen – mondta – hiszen maga intelligens ember. Ilyenen csak a
parasztok nevetnek. Igenis, láttam az ördögöt. Ezen a helyen ült, itt,
ahol ez a szakítás van, a kép közepén…
És mutatta az osztálytanárnak megfelelő rongyos lyukat a képen.
– Ezt a képet is csak úgy vettem a fotografusnál, mint a többit. Jó kis
sápadt diákok, nyolcadik osztály, érettségi előtt. Kezdem őket lőni szép
sorban – fenn kezdtem itt balról azokon, akik a padon állnak – és ment
remekül, végig az az egész osztály. Láthatod, alig tévesztettem kettőt
harminc közül. A tanárt kikerültem, azt a végére hagytam. Mikor már
minden diák ki volt lőve, újra töltöm éppen a pisztolyt és közben
véletlenül ránézek az öreg tanárra. Hát megfagyott bennem a vér. A
tanár, aki addig semmitmondó arccal ült ott, most egyszerre, hogy az
egész osztály elhullott mellőle, megváltoztatta az arcát. Dacosan, de
azért átszellemülten nézett rám és egy kicsit mozgatta az ajkát.
A szakács megint nevetett.
– Ne röhögjön – mondta most már ingerülten – így volt, ha én mondom. A
tanár kérte a halált. Mintha azt mondta volna: «Most, hogy minden
tanítványom elesett, én sem akarok tovább élni». Megijedtem tőle, ő meg
megint változtatta pici arcát. Azt mondja: «Lőjj már, ölj meg, nem
akarok tovább élni a tanítványaim nélkül!» Fájdalmasan, könyörgően
nézett, várta a megváltást. Engem meghatott, hogy egy tanár ennyire
szereti a fiait. Kissé restelkedtem, hogy ekkora fájdalmat okoztam neki
és éreztem, hogy most már nincs más út: agyon kell lőni a tanárt, hogy
ne szenvedjen. Jól célbaveszem, lövök, nem találom el. Ránézek: már nem
fájdalmas az arca, hanem hideg és merev. Újra lövök, megint mellé megy a
golyó. A hideg arc pici szemében egy kis gúny jelenik meg. «Ejnye» –
mondom «csúfolsz?» Szégyellem, de közelebb mentem hozzá, hogy biztosan
eltaláljam. Lövök, nem találok. A gúny elterjed a szeméből az egész
arcára. Dühbe jöttem. Lőttem bele vagy hármat, nem találtam el. Most már
félreérthetetlenül vigyorgott, a két apró szeme úgy csillogott, mint két
kis tűzpontocska. És, barátom, lőttem bele tizet-huszat, hiába. Egyre
jobban vigyorgott, egyre csúnyább lett, egyre félelmesebb, igenis, vedd
tudomásul, hogy meg voltam ijedve, mert éreztem, hogy az ördöggel
találkoztam. Ezért kérte olyan meghatóan a halált a gazember, hogy most
kínozhasson. Sohse tudhatja az ember, milyen formában látja meg egyszer
az ördögöt. Mert egyszer mindenki látja életében. Én akkor láttam.
Ellőttem, ami patronom csak volt. Végül is a kardommal szúrtam
keresztül, mint láthatod. Nagyon rosszul éreztem magamat és ki voltam
merülve. Iszonyúan megfájdult a fejem. És arra is emlékszem, hogy akkor
a lőpornak sokkal büdösebb, kénesebb szaga volt, mint máskor. Most már
nézheted, már nincs benne az ördög. Mikor átszúrtam, nagyot nevetett és
visszaugrott a pokolba.
A szakács rémült-komoly arccal figyelt.
– Most nevessen, spanyol! – mondta neki a kapitány diadalmasan. – Ugy-e,
elment a kedve?
A szakács azért volt «spanyol», mert Madridból jött haza Magyarországba;
ott a spanyol királyi konyhában volt kukta. És most azért ült itt, mert
a kapitány estére vacsorát rendelt. Ő is hallott arról a vacsoráról,
amit nemrég G. úr, a legtudósabb magyar vendéglős rendezett. G. úr, aki
gazdag ember volt és szakácsművészeti könyveket írt, egy művészekből,
művésznőkből és egyetemi tanárokból álló társaságnak reprodukálta
Trimalchio vacsoráját a szállodája pincéjében. Kezében a Petronius-féle
leírás fordításával nagyjából berendezte az ebédlőt, fűrészport
festetett pirosra és azzal szóratta fel a földet és ő maga gyűrkőzött
neki, megcsinálta történelmi hűséggel a római ételeket, ahogy Petronius
őket pontosan leírta. A borokat nem kellett utánozni: a tüzes olasz
borok ma is ugyanazok voltak, mint Trimalchio idejében. Mindössze más
évszám volt a palackokon. A vacsora remekül sikerült. Mindenki rosszul
lett. De az egyetemi tanárok meggyógyították a művészeket és a művészek
hazacipelték az egyetemi tanárokat Ez híres eset volt akkor Pesten.
– Na – mondta a kapitány – mi is tudunk ilyet, spanyol. Csakhogy mi nem
római vacsorát eszünk, hanem spanyolt. Nem vagyok rá kíváncsi, hogy mi
lesz. Négyen leszünk és ugyanazt a vacsorát kérem, amit a spanyol király
evett, mikor jól akart vacsorázni.
A szakács kis könyvet vett elő.
– Mars ki! – kiáltott rá a kapitány. – Pont kilenckor jövünk és a
konyhában eszünk.
A szakács kiment.
– Ülj le – mondta a kapitány. – Ez a lány tönkretesz engem. Bestia.
Ültem, hallgattam.
– Kérlek – mondja – ez egy csúnya kis dög volt és most kezd szép lenni.
Mikor megismertem, rongyos volt és most olyan elegáns, mint egy párizsi
kokott. Mikor elkezdtem vele vacsorázni járni, buta volt. Most olyan
okos, mint az ungvári rabbi. Azelőtt fekete volt a körme, most olyan a
keze, mint a liliom. Azelőtt szende és szerény volt, most szemtelen.
Tönkre fog tenni.
Azt mondom neki: ez nem nagyon valószínű, ha ilyen hidegen és kritikával
tud róla beszélni. Mondom: izgatja, nyugtalanítja, de ez nem hatol
mélyre. Mikor ezt magyaráztam, nagyon erősen figyelt rám. Láttam, hogy
segítséget, reményt, vigasztalást vár tőlem és mialatt magyaráztam neki,
hogy nem szereti a lányt komolyan, megláttam a viselkedésén, hogy
komolyan szereti. Ismerni kellett őt: sóhajtani nem tudott, mindig
cselekedetek jártak a fejében. Hogy mit kell csinálni. Agyonlőni a lányt
vagy magát? Vagy mindkettőjüket? De mialatt beszéltem s miközben a
tapasztalatok hatása alatt magam is átváltottam valami más hangnemre,
levetette a kemény, kommandirozó maszkot az arcáról és megint úgy
figyelt rám, ahogy csak nagyon ritkán láttam: mint kisgyerek a
mesemondóra. Beszédközben éppen ezért teljesen elvesztettem a
meggyőződésemet és a végén már híg általánosságokat mondtam, köztük
olyanokat is, amiket hallottam vagy olvastam. Rájöttem, hogy nagyon
szereti ezt a lányt.
– Persze te azt hiszed – mondta aztán, keménységet erőltetve a hangjára
– hogy nekem valami nagy-fene viszonyom van a hölggyel.
Elszóltam magam:
– Még az se?
Belül összetört erre a szívhangra, de kívül jól tartotta magát. Hetyke
lett:
– Nem forsziroztam – mondta. – Megcsókoltam néha, de egyszer megtörülte
utána a száját. Én nem tudom, mi van rajtam utálni való.
Vadul nézte a cigarettáját. Valóban, nem volt rajta utálnivaló, még nő
szemével nézve sem – hacsak valaki fel nem tette magában, hogy neki nem
tetszik. Mert akkor aztán csinálhat, amit akar. Szép, kemény, pirosra
dörgölt, folyton jól kimosakodott, borotvált tiszta ember volt, csupa
széles csont és izom, csupa erő és fantázia, könnyelműség, vakmerőség –
és grácia, dacára a zömökségének. Talán éppen csak hogy egy kicsit rövid
volt a lába – azóta gyakran tapasztaltam, hogy ezt nagyon nem szeretik a
nők. De ez mégsem lehetett döntő ok. Inkább azt hiszem: az egész
kapitány, úgy ahogy volt, nem kellett a hölgynek. Ez is előfordul és ez
még rosszabb, mint a rövid láb.
Az meglepett, hogy nincs viszonya ezzel a kis fekete bogárral. De
elhittem neki. Igaz is lehetett. Ha az embernek jó füle van, nehéz ilyet
vagy ennek az ellenkezőjét hazudni neki. És ha még jó szeme is van,
amely figyelni tudja a vádlott szemét, amikor vall, akkor lehetetlen,
hogy hazudjanak neki. A fekete bogárért nem tettem volna a tűzbe a
kezemet, de hogy a kapitánynak nem adta oda magát, ez biztos volt.
– Én egy nagyon ronda dolgot csináltam – mondja egyszerre a kapitány,
mialatt én ezeken tünődtem. – Én együtt vacsoráztam vele, meg avval az
Oszkárral. Avval a titkárral vagy ügynökkel, vagy micsodával, akivel
mindig együtt jár. Pezsgős vacsorát fizettem nekik, mint valami vén
hülye. Az az Oszkár olyan éhes volt, hogy bámultam, mikor evett. Úgy néz
ki, mint egy hernyó. Büdös, olcsó cigarettát szív és annyit, hogy sárga
tőle az ujja, meg a szájaszéle. Egy csúnya, beteg ember. És ez a szép
lány… Érthetetlen.
Savanyúan mosolyogva csóválta a fejét.
– Ez még semmi – folytatta. – Még rondább dolgot csináltam. Vacsora után
hazakísértük a lányt és akkor elmentem evvel az emberrel egy kávéházba.
Reggelig ittunk és én kivallattam. Neki sincs viszonya vele. Én nem
tudom, kivel van viszonya ennek a bestiának. Oszkár úr azt mondta, hogy
valószínűleg van egy nagyon öreg embere. Oszkár úr nem hazudott nekem.
Holtrészeg lett a harmadik pohár után és úgy sírt, mint a záporeső.
Szinte elresteltem, hogy ez még szerelmesebb belé, mint én. Én persze
nem voltam hozzá bizalmas. Úgy tettem, mintha csak passzióból járnék
néha ezzel a lánnyal, hogy hallgassam a vidám fecsegését. De ő kiöntötte
a szívét. Tényleg leveleket ír Párizsba egy magyar balletmesternek a
lány érdekében és ő is ki akar menni vele. Azt mondja: talán ott majd…
Én oktattam. Hogy így bánjon vele, meg úgy bánjon vele. Kitanítottam,
hogy hogyan vegye le a lábáról. Vigasztaltam, hogy csak kitartás:
biztosan az övé lesz, csak ne hagyja abba a küzdelmet… Pfuj. Nem ronda
dolog?
– Nem.
– Dehogynem – mondta. – Te egy opportunus újságíró vagy. Ez ronda dolog.
Öltözni kezdett.
– Bemegyek a városba – mondta.
– Gyalog?
A kérdés jogosult volt, mert két napja szakadatlanul esett a hó, benn a
városban még a villamosok se jártak, ide a szigetre meg nem jött ki még
szánkó se, semmiféle pénzért.
– Gyalog – mondta. – Meghívtam vacsorára a hölgyet. Azért leszünk
négyen. A patikus meg te, meg én a hölggyel.
Így tudtam meg, hogy én is meg vagyok híva a spanyol vacsorára, a
vendéglő nagy konyhájába.
Elindult gyalog a sötétben, be a város felé. Én visszamentem a szobámba,
lefeküdtem a kanapéra gondolkozni és rögtön elaludtam. Álmomban Rómában
jártam, egy nemrég-mult olaszországi utazás emléktöredékei keveredtek
föl bennem és iszonyú harangozást hallottam. Erre ébredtem fel. Kilenc
óra volt, koromsötét este. És a harangok még vadabbul, még élesebben
szóltak, mint álmomban. Az ablakhoz mentem és lenéztem a hotel bejárata
elé. Szánkó állott a kapu előtt, négy ló volt belefogva. A rudasnak és a
nyergesnek a hátán valami soha nem látott, szörnyű nagy és fényes
hangszer harangozott, csöngetett, csörgött, zörgött. A kapualja
világosságában csillogott ez a nikkelezett lantokból és akasztófákból,
meg törpe ruhafogasokból összekombinált harangjáték, amelynek csengetyűi
és zörgői közt hosszú fehér és piros lófarkak függöttek. A lovak
idegesen rázták ezt a hátukra erősített zenekart és akkora zajt csaptak,
mintha az egész cári udvar érkezett volna meg száz szánkón a hotel elé.
A szánkóból akkor segítette ki a kapitány a kis fekete lányt. Valóban,
kecsesen ugrott le a magas szánkóról. És hangosan nevetett. Kimentem a
folyosóra, lenéztem a lépcsőházban. A földszinti folyosón át mentek a
vendéglőbe.
A vacsorán semmi nevezetes nem történt. Az úgynevezett miliő volt csak
érdekes. A hatalmas, másfélezer vendéglői vendég számára épült konyha,
mesébe illő nagy tűzhelyével, rosszul világítva, a szögleteket
homályosan hagyó néhány lámpával, a konyha kellős közepén a kis
négyszemélyes asztal, amelynél ültünk és a hófehérbe öltözött föveges
szakács, ahogy sorra hozta a spanyol király kedvenc ételeit. A spanyol
király, tisztelt olvasó, húslevessel kezdi, csészében. Aztán homard-t
eszik, _à l’américaine_. Aztán tournedont kap, amely alatt vajban sült
kenyér van és amelyre bánatosan borul egy nagy darab libamáj. Ehhez nagy
tál főzeléket adnak neki, amelynek a közepén egy óriási karfiol van s e
körül, mint tyúk körül a csirkék, kis színes kupacok pihennek
sárgarépából, zöldborsóból, gombából, zöldbabból és brüsszeli
káposztának is nevezett mogyorónagyságú úgynevezett kelbimbóból. De ez
még mindig nem elég a spanyol királynak. Magasan lobogó, lánggal égő
tésztát kap ezután, majd sajtot, amihez bizonyára ő sem nyúl hozzá, majd
nagy állványon gyümölcsöt, amely után megmossa a kezét egy kis
rézedényben, amelyben citromszelet helyettesíti a szappant. Ha nem
tudtam volna, hogy a spanyol királynál vagyok vacsorán, azt hittem
volna, hogy az újságíró-egylet rendes évi bankettjét eszem, azzal a
különbséggel, hogy mi hideg tokot szoktunk kapni tartármártással a
homard helyett. Úgylátszik, ez az egy különbség van egy spanyol udvari
ebéd és egy magyar újságíróbankett közt.
Vacsora után a gyógyszerész énekelt és a spanyol király ötféle likőrt
kapott. A kapitányt először láttam együtt a fekete lánnyal. Tényleg,
siralmas volt a viszony kettőjük közt. Felháborítóan bánt a kapitánnyal,
a nélkül, hogy egy illetlen vagy sértő szót mondott volna. Mikor
leültünk, egyáltalán nem tetszett nekem a lány. De a vacsora végén,
mikor az ételtől és a likőrtől felmelegedett, valami boszorkányos,
nevető csinosság játszott az arcán, a pillantása, mint valami gyík,
szaladt végig rajtunk, szinte éreztük az arcunkon a csiklandását. Engem
idegessé tett, hogy sokat és ok nélkül nevetett. Egy kicsit meg is
játszotta a spanyol királynét. De nevetni mindig a kapitányon nevetett
és a spanyol gőgöt is csak őfelé árasztotta. Egyszer a kapitány rá
akarta tenni a kezét az ő kezére, az abroszon. Akkor vicces-gőgösen
felkapta a fejét és királynői pózt játszva, ráütött a kapitány kezére,
tréfásan-patetikusan mondva: «Pardon, uram!» De az ütés – véletlenül-e,
vagy a hölgy jelleméből kifolyóan – olyan sértően csattanóra sikerült,
hogy éreztem, én vörösödöm el a kapitány helyett.
A kapitány nagy ivászatot akart rendezni, de a hölgy folyton az órát
nézte. «Próbám van reggel», – mondta. Aztán ezt: «Gyerünk már, szegény
lovak kint megfagynak». A kapitány olyan ügyetlenül könyörgött neki még
egy-egy félóráért, hogy ismét nekem kellett magamat szégyelnem helyette.
A harangjáték, amit vacsora alatt is megráztak künn a lovak, egy magyar
cégnek a remekbe készült munkája volt, pontos másolata annak, amit a cég
az orosz udvar számára készített és a párizsi világkiállításon annak
idején kiállított. Délután még nem tudta a kapitány, hogy meg fogja
venni. Mikor a leányért ment a szánkón, amelyhez két fiakkeres adta
össze a négy lovat, megállott a híres nyergesbolt előtt és bement rendes
szánkócsengőt venni. Ott meglátta a szekrényben a kiállítási darabot,
ezt a lóháton járó toronyzenét. Rettenetes pénzért vette meg és még
aznap a két fiakkeresnek ajándékozta a két instrumentumot. Mind a kettő
már régóta ismét a nyergesboltban van, a régi szekrényben, – a
fiakkeresek féláron adták el a boltosnak. Nem hiszem, hogy valaha az
életben még valaki meg fogja venni.
Én szembeültem a fekete lánnyal a vacsoránál. A likőrök idején a lábával
megérintette a lábamat. Ránéztem, reflexmozdulattal, azt hittem,
véletlen. Visszanézett, mosolyogva és gúnyos grimaszt vágott felém.
Hangosan nevetett és a kapitány ama kérdésére, hogy mit nevet, azt
mondta: «Majd elmondom négyszemközt». Biztosra veszem – mert ez a fajta
volt – hogy az úton hazafelé azt mondta a kapitánynak: «Az a hosszúhajú
fekete gyerek vacsora alatt megnyomta a lábamat». Már akkor valami
ős-férfigyűlölet volt bennem az ilyen nők iránt.
Rossz, erőltetett hangulatban ért véget a vacsora és elég korán. A
fekete lányt bundákba pakolták, a kapitány felült melléje a szánkóra. A
hóesés megállt, ropogós, karácsonyos szép téli éjszaka volt. A fekete ég
tele didergő kis fényes csillagokkal. Mikor a lovak elindultak, olyat
szólt a császári orosz lózenekar a hátukon, hogy azt hittem, ez az egész
alvó város felébred rá. Aztán, mint a szél, elvágtattak a dús fehér
hólombot viselő fák közt. Olyan sokáig szólt egyre halkulóan a
messzeségből ez a csengés-bongás, hogy még most is hallom, mikor írok
róla.
A friss hóban lassan ballagtunk ketten: hazakísértem a gyógyszerészt a
kis épületbe. Egyszerre csak megáll az úton és ezt mondja:
– Kérem. Én mondok magának valamit, de a becsületére bízom. Csakhogy
lássa, milyenek a nők. Ez a lány nekem a vacsoránál megnyomta a lábamat
az asztal alatt.
* * *
Miután a gyógyszerészt hazakísértem, lassan sétáltam visszafelé a
hotelbe, füst, pálinka, ételgőz és lárma után élvezve a téli éjszaka
tisztaságát és csöndjét. A hotel közelében két férfit láttam sétálni.
Igazán ismertem akkor mindenkit a szigeten, de ez a két éjszakai sétáló
már messziről is idegennek tűnt előttem. Arrafelé kanyarodtam s
konstatáltam, hogy két vad-idegen ember. Elég jól öltözött magas, erős
férfiak voltak. Kik lehetnek? Hogy kerülnek ezen a szibériai éjszakán
ide ki a szigetre?
Becsöngettem a kapun, jött a portás.
– Kik ezek? – kérdeztem halkan.
Nem felelt, intett a szemével, hogy előbb becsukja a kaput, majd aztán
beszél. Becsukta, bezárta.
– Nem mondtam – szólt – mert ebben a hóban minden legkisebb hang
elhallatszik odáig. Mialatt az urak benn vacsoráztak a nagy konyhában,
ez a két ember itt volt. Egy órahosszat ültek benn nálam. A kapitány
úrról kérdezősködtek. Hát kérem, mit mondhatok én? Mit tudok én?
Egyszerre nehéz lett a lábam. Éreztem, hogy a vér leszáll az arcomból.
Súgva mondta, mintha még most is félne, hogy a hangja elhallatszik a két
emberig:
– Rendőrség.
* * *
Az éjszaka nagyrészét az ablaknál töltöttem. Vártam a kapitányt, hogy
hazajöjjön. A két magas férfi időközben eltűnt a szemem elől. Én meg
elfáradtam, lefeküdtem, sokáig az ágyból figyeltem mindenféle neszre,
aztán elaludtam.
Dél felé arra ébredek, hogy a portás áll az ágyam mellett.
– A doktor úr kéreti, azonnal tessék felöltözni és felmenni hozzá.
Hirtelen magamra kapom a ruhát, felszaladok a doktor szobájába a második
emeletre. Az úton éreztem, hogy ez már a kapitánnyal van összefüggésben
és az a sejtelmem volt, hogy a végzet, amely pihent egy kicsit, most
neki gyűrkőzött és elindult a kapitány ellen.
A doktor szobájában volt egy félelmes nagy, néha halkan sustorgó
villanyozó gép, amelyre egyszer ráfogtam, hogy minden belépőnek, ha a
doktor véletlenül hátat fordít, oda-sustorogja: «nem vagyok kifizetve!»
Most hallgatott a gép. Alatta egy széken egy kisírt szemű asszony ült,
szegényesen, de úgynevezett angol kosztümbe öltözve. Egy ősz csík volt a
barna hajában. Valami igen disztingvált nyelvtanárnő vagy grófi
társalkodónő benyomását tette. A doktor bemutatott neki: megmondta a
nevemet. A hölgy egy szót sem szólt.
– Üljön le – szólt rám szigorúan a doktor, azon a hangján, amelyen ezt
szokta mondani: «Vetkőzzék le».
A nő elővette a zsebkendőjét és hangtalanul sírni kezdett.
– Maga az egyetlen – mondta felém fordulva a doktor – akire ez a
szerencsétlen ember hallgat. A patikus buta ember. Annak nem kell
szólni. De maga beszéljen vele.
«Szerencsétlen ember» – ez rosszat jelentett. Az asszonyra néztem, aki
könnyei közt, a zsebkendő mögül engem vizsgált, hogy miféle szerzet az,
akire ez a vad férfi állítólag hallgat.
A doktor az asszonyhoz fordult:
– Tessék beszélni.
Az asszony kifujta az orrát. (Érdekes, hogy ez a művelet nem tud bejutni
az elismert tragikus gesztusok közé, pedig sokkal nagyobb szerepet
játszik az élet legsúlyosabb perceiben, mint a szívhez vagy a fejhez
való kapkodás, amit a színészek úgy szeretnek.)
– Uraságod – mondta – talán szintén tudja, hogy detektivek járnak itt a
szigeten.
– Tegnap este…
– Most is itt vannak. Figyelik. Kérem uram, ő fel van jelentve. A Várban
lakik egy miniszteri tanácsos özvegye, egy báróné. Annak van egy
harmincéves lánya, kérem, egy nagyon szép lány, bár már eléggé fanirt,
ez, kérem, soha nem akart férjhezmenni és ez beleszeretett kérem, mint
egy őrült. És ő, kérem szépen, ezt a lányt eljegyezte és jegyben jár
vele egy félév óta. És kérem, az a báróné bizonyos összegeket is adott
át neki, nem sokat kérem, de mégis jelentőset és ő folyton halogatta az
esküvőt kérem és megint kapott újabb kisebb összegeket és aztán kérem,
beütött a krach: a család megtudta, hogy ő ezeket a pénzeket egy rongyos
kis színinövendékre költi, annak pezsgős vacsorákat fizet, mert
szerelmes bele, mint egy őrült, kérem… A család utánavágott, kérem, és
most feljelentették a rendőrségen, hogy házasságszédelgő.
Keservesen zokogott. Én most jöttem rá, hogy szeretem a szegény
kapitányt, ezzel a rettenetes életével együtt, úgy, ahogy van. De
éreztem, hogy tehetetlen vagyok.
– Ön rokona? – kérdeztem a hölgytől. Valami nagyon keveset hasonlított
hozzá, azt hittem, a huga.
– Igen, kérem – mondta sírva. – Én a felesége vagyok.
A doktorra néztem. A doktor felkelt az íróasztalától és iszonyú gyorsan
kezdett fel-alá járni. Ez igen nagy meglepetés volt. Soha nem is jutott
eszembe feltételezni, hogy a kapitány nős ember.
– Nyolc éve! – sírta a nő a kis zsebkendőbe. – Kérem, énrám nem lehet
panasza, mert mikor én megtudtam, hogy ezek feljelentették, azonnal
felajánltam neki, hogy váljunk el és ő vegye el azt a vénlányt, mert így
biztos, hogy becsukják. Mondtam neki, hogy ez nekem nem fog fájni –
sokkal jobban fog fájni, ha ő börtönbe kerül – és «tudod, mondtam neki,
hogy amíg élek, szeretlek, koporsóm zártáig, fogadd el tőlem ezt az
elválást, mentsd meg magadat!» De ő hallani se akar erről, uram, olyan
csökönyös, hogy ezen fog tönkremenni. Hogy ő azt nekem nem teszi meg,
hogy érdekből elváljon tőlem. Megint mondtam, kiabáltam neki, hogy
mentse meg magát, hallani se akar róla. Ő tőlem nem válik el, mert csak
engem szeret a világon egyedül, soha más nőt nem szeretett és én vagyok
a felesége Isten előtt… Szegény drága bolond…
Megint nagyon sírt:
– A szíve… olyan szíve van… csupa jóság…
Zúgott a fejem: micsoda szituáció! És a tegnapi vacsora. A spanyol menű.
A harangjáték, a négy ló, a kis fekete lány. És az a derült, mennyei
nyugalma! Soha egy pillanatra se vettem észre rajta, hogy gondjai is
lehetnek. Még ma se értem teljesen.