MOLNÁR FERENC
A GŐZOSZLOP
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
KIADÁSA
A GŐZOSZLOP
MOLNÁR FERENC MŰVEI:
_Színművek:_
=A doktor úr.= Bohózat 3 felvonásban.
=Józsi.= Bohózat 3 felvonásban.
=Az ördög.= Vígjáték 3 felvonásban.
=Liliom.= Külvárosi legenda 7 képben.
=A testőr.= Vígjáték 3 felvonásban.
=A farkas.= Vígjáték 4 képben.
=Farsang.= Színmű 3 felvonásban.
=A fehér felhő.= Mirákulum 5 képben.
=Úri divat.= Vígjáték 3 felvonásban.
=A hattyú.= Vígjáték 3 felvonásban.
=Szinház.= Három egyfelvonásos.
=Égi és földi szerelem.= Dráma 5 felv.
=A vörös malom.= Színmű 2 részben.
=Az üvegcipő.= Vígjáték 3 felvonásban.
=Riviera.= Vígjáték z felvonásban.
_Regények, novellák, krónikák:_
=Magdolna.= Elbeszélések.
=A csókok éjszakája.= Elbeszélések.
=Az éhes város.= Regény.
=Egy gazdátlan csónak története.= Regény.
=Egy pesti lány története.= Regény.
=Józsi és egyéb kis komédiák.=
=Muzsika.= Elbeszélések.
=Ketten beszélnek.= Elbeszélések.
=Gyerekek.= Elbeszélések.
=Pesti erkölcsök.= Karcolatok.
=A Pál-utcai fiúk.= Diákregény.
=Rabok.= Regény.
=Az óriás.= Elbeszélések.
=Hétágú síp.= Karcolatok.
=Kis Hármaskönyv.= Elbeszélések.
=Ismerősök.= Krónikák.
=Ma, tegnap, tegnapelőtt.= Krónikák.
=Az Aruvimi-erdő.= Krónikák.
=Egy haditudósító emlékei.=
=Andor.= Regény.
MOLNÁR FERENC
A GŐZOSZLOP
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
KIADÁSA
_Minden jog, a fordítás joga is fenntartva._
_Copyright 1926 by Ferenc Molnár, Budapest._
_A németnyelvű közlés joga a Rudolf Mosse-Verlag (Berlin) tulajdona._
Nem érdektelen néha ellenőrizni, hogy hogyan merül fel az ember
emlékezetében egy rég elfelejtett alak, amely abban a pillanatban
mindjárt magával is hozza életünknek azt az egész szakaszát, amelyben ő
szerepet játszott. Amikor így aztán az az életszakasz hirtelen
megvilágosodik, az elmosódott figura is egyre élesebb konturokat kap,
domborodni kezd, relieffé válik és végül, mint gyermek az anyjától,
önálló szoborműként szakad el az időtől és tértől, amely nemzette. Akkor
aztán sokáig nem lehet vele bírni. Nem hagyja nyugodni az embert.
A gőzoszlop… Ez a történet így került fel a mélyből. 1925 októberében
Berlinben voltam. Gyakran vezetett át utam a kis Cornelius-hídon,
amelyen át az autók végtelen sorban szaladgálnak a régi és az új Berlin
közt. Igen nagy itt a forgalom, mert sok utca siet mindkét parton a kis
híd felé, tehát az autók közt rendet kellett csinálni. Építettek
ennélfogva a híd végébe, a kocsiút közepébe fából és üvegből egy
mesterséges rendőrt. Embermagasságú, derékvastagságú oszlop volt ez,
pontosan ugyanolyan színűre festve, mint a berlini közlekedési rendőrök
szürkés-zöld egyenruhája. Az oszlop talpa csizma-magasságig fényes
fekete festékkel volt befestve. Az oszlopfej sisakszerű kupakban
végződött, amely szintén fekete lakkfestékkel volt befestve és
csalódásig utánozta a rendőrök fénylő fekete bőrcsákóját. Az
oszlop-rendőrnek ez alatt a csákója alatt, a feje helyén üveggömb, ebben
egyetlen nagy ciklops-szeme volt. Fenyegetően fel-felvillanó, a
világítótornyok mintájára szerkesztett automatikus fényszóró,
úgynevezett «Blinklicht», amely egész éjjel fáradhatatlanul pislogott,
éles sugár-szúrásokkal kínozva az éjszakát. Nem tudom, szándékosság
volt-e, hogy ez a világítótornyocska rendőrnek volt maszkirozva vagy
véletlen. A tény az, hogy ilyen volt, erről nagyon sok arrajáró ember
beszélt mosolyogva. Idevaló ismerőseim közül az egyik egész határozottan
mondta, hogy ez az igazi berlini ötletek közé tartozik.
Már most néhány hónapig másfelé jártam és 1926 februárjában megint
visszajöttem Berlinbe. Gyalog jöttem a hotelem felé egy amerikai
színházi ügynökkel. Mikor a hídhoz érünk, azt mondom neki:
– Mulatságos dolgot mutatok itt magának.
És keresem a fa-rendőrt a nagy, hű szemével. Nincs ott. Elvitték,
lebontották, úgylátszik, nem vált be. Helyette a hídfő kocsiútjának
közepén ott izzik az a tüzes, bója-szerű vasrács-félgömb, aminőt már sok
berlini utcakeresztezésnél látni. Sárgásvörös, haragos tüzelő szem a
földön, az aszfalt közepén, amelyet áhítattal kell megkerülniök az
autóknak. Így ezekről kezdtünk beszélni az amerikaival, ezekről a
szárazföldi világító-bójákról, amelyek olyanok, mint a szájával lefelé
borított szakajtó s amelyekben éjjel-nappal pokolszinű, vad, agressziven
erős villanyfény ég. Azt mondja az amerikai:
– Olyanok, mint a rácsos kazánfűtő ajtók. Mikor éjjel látom őket messze
egymástól sorban izzani a fekete aszfalton, el tudnám képzelni, hogy a
poklot fűtik rajtuk keresztül.
Aztán fölmerült az az ötlet, hogy ezek szelepek, amelyeken át titokzatos
éjszakákon feltör a tűz, a füst, a láva, hogy könnyítsen ennek a
forrongó nagy világvárosnak földalatti lázain, a tüzes talaján, amely
izzóan hánytorog a mélyben, a gondtalanul itt sétáló idegen lábai alatt.
Így jutott eszembe, amit Jean Giraudoux ír egy könyvében Berlin
talajáról. Valami ideges szeretet-gyűlölet keverék ömlik el ennek a
nyugtalan és nyugtalanító francia írónak minden lapján, amelyen
Németországról ír. Berlin talajáról például megvetően, sőt utálattal ír.
Nem szereti ezt az agyagot. Az a mondata ugrik az emlékezetembe,
amelyben azt írja, hogy Berlin talajában még eltemetve lenni sem jó,
mert ez a föld nem bocsátja át a vizet és ez kedvezőtlen a halottakra
nézve. Így esik szó Jean Giraudoux-ról. Én azt mondom: rám a legnagyobb
hatást egy másik könyvének az a fejezete tette, amelynek címe: «Prière
sur la Tour Eiffel». Egy május elsején felmegy az Eiffel-torony
tetejére, onnan lenéz Párizsra és elmondja a gondolatait. Igazán kis
remekmű ez a néhány oldal. Ebből is felém villan egy mondat: azt mondja,
«milyen bizalma lehetett a nehézkedési törvényben annak a mérnöknek, aki
ezt a vastornyot építette!»
Innen kezdve rohamosan kapaszkodtak egymásba a kapcsolatok. Elmondom az
amerikainak, hogy én mindig valami familiáris meghatottsággal gondolok
az Eiffel-toronyra, mert boldogult apám Eiffel mérnöknek a háziorvosa
volt Budapesten.
– Budapesten? – csodálkozik az amerikai.
– Igen, ott.
És elmondom neki, hogy Eiffel, aki már rég a torony építése előtt
európai hírű vaskonstruktor volt, Budapesten két nagyszabású vasművet
alkotott: a Margithidat és egyik legszebb épületünket, a Nyugati
Pályaudvart. Abban az időben hosszú ideig lakott családostul Budapesten
és nem tudom, milyen összeköttetések révén, boldogult apám volt az egész
idő alatt a háziorvosa. A Margithíd, amely a Dunát a Margitsziget déli
csúcsa mellett hidalja át egyik legszélesebb szakaszán – magyarázom az
amerikainak – úgy emlékszem: fél kilométer hosszú, nyugodt, szép
vaskonstrukció és annyira rajta van az építőjének az egyénisége, hogy a
gondos megfigyelő néha olyannak látja, mintha a nagy folyamon
keresztülfektetett vízszintes Eiffel-torony volna, azzal a különbséggel,
hogy sokkal hosszabb, mint az és azzal a könnyebbséggel, hogy ez
fekszik, míg amannak állnia kell. Elmondom, hogy ez az okos francia ezt
a hidat úgy csinálta, hogy valamikor a közepéről egy harmadik ágat
lehessen levezetni róla a szép Margitszigetre, amely nekünk,
budapestieknek világhírű büszkeségünk. Ezt a tervet otthagyta nálunk
Eiffel és mi sok évvel azután megcsináltuk a Margithíd harmadik ágát,
amely a magas hídról levezet a szigetre. Most repülőgépről nézve olyan
ez a híd, mint egy zömök ipszilon-betű, amelynek rövid lába a
Margitsziget csúcsán áll, két hosszú karját pedig kitárja Pest és Buda
felé. Felmelegszik bennem a lokálpatrióta s elbeszélem, hogy a sziget
hajóalakú és két kilométer hosszú s hogy Habsburgi József, a magyarbarát
és filológus osztrák főherceg már hatvan évvel ezelőtt olyan tündéri
parkot csináltatott Szent Margit kolostorának romjai köré erre az egész
szigetre, hogy ez a park-terv a külföldi klasszikus kertészeti
szakmunkákban is dicsőítve van. Elmondom, hogy szállodák és vendéglők
vannak a szigeten, mert gyógyhatású, negyvenöt fokos kénes hőforrások
fakadnak belőle, amelyek egy csinos vízesést és vagy száz fürdőkádat
táplálnak. Elmondom, hogy húsz éven át ezen a szigeten nyaraltam és
megemlítem, hogy azért mégis az volt a legszebb, mikor egyszer egy
nagyon szigorú és rengeteg hótól fehér télen az igazgatóság nyitva
tartotta a kisebbik szállodát s elnevezte vízgyógyintézetnek, mert be
akarta vezetni a téli fürdőszezónt.
Ezen a télen tizennegyedmagammal én is ott laktam a szigeti kis
szállóban. És nagyon érdekes volt ott lakni egy ilyen fiatal
újságírónak, nagyon mulatságos, mert az a kis elszánt csoport, amely a
primitív, másfélemeletes hotelben ott telelt, csupa különös emberből
állott. Különös dolgok játszódtak ott le. Például egyszer, egy vasárnap
reggel…
Igen. Mikor ideértünk a beszélgetésben, egyszerre feltárult
emlékezetemben ennek a vasárnap reggelnek a képe: az égnek
gyöngyházszíne volt. Még emlékszem, keresgéltem a szín-mintát, amihez ez
a nem borús, de nem is napfényes világos égbolt pontosan hasonlított.
Inkább tej-opál színű volt, csak azon a helyen, ahol a felfelé törekvő
nap ostromolta, játszott a nemes-opál fátyol mögött bujkáló
gyémántszíneiben, szinte érezni lehetett, hogy a nap türelmetlenül
hevíti, oldja a vastag mennyei ködöt, amely lassan mégis csak kénytelen
engedni. Vasárnap mindig ilyen jóakaratúan vágyódik hozzánk a Nap, ezt
már rég figyelem. Talán, mert háromszáz millió ember nyelvén aznap van a
nevenapja. Vagy mert mi már ráneveltük, hogy aznap van a legnagyobb
szükségünk rá. Szóval, azon a vasárnap reggelen így küzdött a nap a téli
reggel fehér-szürke fátyolai mögött, mikor én kábultan érkeztem oda a
városból egy reggelig tartó éjszakai szórakozás után. Amikor a kis hotel
mellett a szánkóból kiszálltam, rémülten látom, hogy a hotel előtti
térséget fedő vastag és szűzi hólepelből egy embervastagságú, hatalmas
gőzoszlop emelkedik, szinte lövell az ég felé. Alul volt a legsűrűbb,
fölül ritkult és fenn a messzi magasban tűnt el. A gőzoszlop nem a
hóborított földből tört elő, mert mozgott. Elég gyorsan haladt, egyre
távolodva a hoteltől egy messziről látható kis épület felé, amelyben a
gyógyszertár és az igazgatósági iroda volt. Odáig követhettem csudálkozó
szemmel, mert befordult a kis épület mögé s miután még néhány pillanatig
látható volt a felső része az alacsony háztetőn túl, végleg eltűnt. Ott
álltam a kapuban, mint egy gyerek és világosan éreztem, hogy természeti
csodát láttam.
Ilyen kerülőúton jutott eszembe Berlinben a gőzoszlop története.
* * *
A gőzoszlop nem volt természeti csoda. Kissé affektáltan hangzik, hogy
így átmenet nélkül mondom meg, hogy mi volt, de nem akarok sokáig
kacérkodni ezzel a furcsasággal. A gőzoszlop egy császári és királyi
lovaskapitány volt. Egy élő lovaskapitány, aki azon a vasárnap reggelen
a havon ment és füstölt. Sűrű, igazi, fehér gőzt fejlesztett. A kis
épület mögött azért tűnt el, mert a gyógyszerészhez ment, aki ott
lakott. Rövid percek mulva pontosan megtudtam mindent erről a természeti
csodáról, mert csak akkor lett igazán csodává, mikor megmagyarázták.
Mikor bementem a hotelbe, a földszinti folyosó sarkában, ahol egy nagy
fehér kályha állott, éjszakai ivással egybekötött kártyaparti
maradványait találtam. A társaság már széjjeloszlott. Az orvos kergette
szét ezeket a «betegeket», akiket itt talált reggel kilenckor a kályha
mellett részegen vitatkozva. Az orvos, szegény, aki télire kibérelte ezt
a kis szállót a hozzávaló hidegvíz-gyógyintézettel együtt s kétségbe
volt esve, mert az ötven szobában csak mi tizennégyen laktunk és ő sehol
nem tudott forgótőkét felhajtani a deficites üzem folytatásához. Az
asztalon a legnagyobb pálinkásüveg állott, amit valaha életemben láttam.
Nagy, világoszöld, tizenötliteres üveg volt, rajta egy cédula:
«Törköly». Utóbb hallottam, hogy a jégtáblák közt vascsónakon hozták át
éjszaka a budai partról, egy pálinkásbutikból, amelyben hordók helyett
állnak a pulton az ilyen otromba üvegek. Nagyon kevés törköly volt már a
fenekén. Mialatt ezt bámultam és a szétszórt kártyákból igyekeztem
megállapítani, hogy az urak milyen játékot játszottak, az emeletről
kedves, halk csengetyűszó hallatszott. Ezt a hangot ismertem. Tudtam,
hogy azt jelenti: most kötik rá az apácák a kis csengetyűt dr. S.
kezére. Dr. S.-nek a kezére mindig lefekvéskor kötötték rá az apácák a
csengőt, mert Dr. S. olyan gyönge volt, hogy ha éjjel felébredt és
valamit akart a vele egy szobában alvó ápolójától, se kiáltani nem
tudott, se az éjjeli szekrényen levő csengőig nem tudta kinyujtani
bénult karját. Annyi mozgásra volt csak képes, hogy a csuklójára kötött
kis csengő megszólaljon. És ez is ott kártyázott reggelig. Már ott állt
mellettem a fürdőmester és részletezte a botrányt. Dr. S., aki gazdag
ember és nagy kártyás volt, fotelben, párnák közt hozatta le magát a
kályha mellé, amint a doktor lefeküdt. Épp most vitték fel, sápadtan
mosolyogva ült fehér párnái közt a karosszékben, amelyet két fürdőszolga
cipelt fel az emeletre és némán tűrte a doktor szidalmait, aki a fotel
mellett ment és gyalázkodott. Most fektetik le, ezért hallatszik a
csengő.
A főispánt még láttam pár percig a lépcső vörös szőnyegén ülni, fenn az
emeleten. A főispán volt az egyetlen igazi bolond a társaságban. Ő is
kártyázott reggelig. Addig ült a lépcsőn, amíg mögötte is megszólalt a
doktor erélyes hangja. Akkor ijedten ugrott fel és hangosan nevetve
szaladt be a szobájába. A főispánról – pedig ebben a történetben csak
úgy elmegyek mellette – annyit el kell mondanom, hogy regényíró volt.
Egy félév óta dolgozott nagy társadalmi regényén, amely bizonyára nagyon
érdekes volt, de senki el nem olvashatta, mert a főispán írásközben
nagyon impraktikus módszert használt: az egész regényt egy lap papirosra
írta. Mikor elkezdte, végigírta az oldalt. Aztán, a helyett, hogy másik
papírlapon folytatta volna, újra kezdte felül az írást, a teleírt
oldalon. Aztán, mikor leért a papír aljára, megint nyugodtan folytatta
fölül. Mikor nekem megmutatta a regényt, már hat hónap óta írta. És ha
elgondoljuk, hogy naponta hat-nyolc órát írt – mindig, kizárólag egy és
ugyanarra az oldalra – igen hosszú regény lehetett. A papiroson már
nyomai sem voltak az írásnak. Mintha tintával feketére festették volna,
egyszerűen fekete papír lett belőle. De azért a főispán boldogan és
nyugodtan írta tovább, minden nap. Ez a regénykézirat nem kitalálás,
hanem tény a patológia történetében. Évekkel ezelőtt még, mikor néha
társaságban elmeséltem, tréfás megjegyzéseket fűztem hozzá, mint
például: «Sok írónak lehetne ajánlani ezt a módszert». De azóta
rájöttem, hogy maga ez a puszta tény sokkal szebb az ilyen megjegyzések
nélkül. De nem ártott, hogy elmondtam, mert szervesen tartozik ehhez a
képhez, amelyből a gőzoszlop elindult.
A gőzoszlop – a lovaskapitány – rettenetes sokat ivott az ordináré
törkölyből, minden pénzét elvesztette és adósságokat csinált a gyönge
dr. S.-nél és egy finomarcú szőke erdélyi grófnál, aki elsőnek távozott
a kártyaasztaltól, mikor a doktor rajtakapta és szétkergette a
társaságot. A doktor a kapitánnyal is gorombáskodott, persze amúgy
doktorosan, ahogy az engedetlen pácienssel szabad. A kapitány villogó
szemekkel nézett rá, tűrte a szidalmakat s közben felöltözött. Felvette
vastagon bélelt hosszú barna huszárköpönyegét, a bal ál-zseben keresztül
kihúzta a kardja markolatát és a portepét – ahogy háború előtt viselték
– feltette a sapkáját és faképnél akarta hagyni a doktort. A doktor
elébe állt és követelte, hogy azonnal fürödjék meg langyos vízben, ne
feküdjék le ilyen állapotban fürdő nélkül. A kapitány nem akart
megfürödni. A doktor nevetni kezdett és erőszakos lett. Bezáratta a
kaput. A kapitány is nevetett, de nem akart fürödni. Végül a doktor és a
fürdőmester nagynehezen betuszkolta a vízgyógyintézet nagytermébe, ahol
a fakádak állottak. Itt egyszerre kiegyenesedett a kapitány, valami
érthetetlen lovassági roham-vezényszót kiáltott, kirántotta a kardját és
úgy, ahogy volt, ruhástól, csizmástól, köpenyestől belelépett egy
fakádba és megeresztette a melegvizes csapot. Most már nem lehetett a
közelébe menni – mesélte a fürdőmester – mert hadonászott a nehéz
huszárkardjával és mindenkinek, aki a közelébe ment, a fejére akart
sujtani. Közben a kád megtelt forró vízzel. Mikor színültig tele volt a
kád, a kapitány leült és nyakig belehúzódott a vízbe. Csak a sapkás feje
és a kivont kardja állt ki a vízből. Boldogan nevetett és megkérdezte a
kétségbeesetten segítségért futkosó doktortól, hogy meg van-e vele
elégedve. Aztán, miután vagy tíz percig főtt így a forró vízben,
kilépett a kádból s rettenetes kardjával mindenkit távol tartva magától,
úgy, ahogy volt, kiment a kapun, a hóba, elment a gyógyszerészhez egy
konyakra. Távozóban mindössze azt az egy kijelentést tette, hogy ha a
gyógyszerész még mindig nem szerzett be konyakos kupicákat és megint
kenőcsös tégelyből kell innia a konyakot, levágja. Mikor a kapun
kilépett a kemény téli hidegbe, még csurogva, csöpögve, kilókkal
megnehezedve a forró víztől, amit a vastagon bélelt köpeny úgy szívott
magába, mint egy spongya, hirtelen gőzoszloppá változott át. Azt
mondják, akkor volt a legszebb, mikor kilépett a kapun: akkor az égig
lövellt belőle a gőz. Én már csak akkor láttam, mikor háztető-magas volt
a füstje.
Az egésznek az oka egy feketehajú kis színinövendék volt, akibe
halálosan szerelmes volt a kapitány. Valósággal bolondja volt ennek a
cigányszemű, egyébként jelentéktelen kis lánynak, aki, úgylátszik, nem
sokat törődött vele. Ennek a vad éjszakának az estéjére találkozója volt
vele. Úgy volt, hogy együtt vacsoráznak. A kapitány el is ment érte a
hónapos szobába, ahol lakott, de a lány nem volt otthon. A szállásadó
asszony jött ki a csöngetésre és átadta az üzenetet: a kisasszony nagyon
sajnálja, de nem megy a kapitány úrral vacsorázni, mert meghívta
vacsorára egy Oszkár nevű úr. Oszkár egy sánta varieté-ügynök volt,
akitől a kisasszony karriért remélt. A kapitány félrelökte a szállásadó
asszonyt és betört a kisasszony szobájába, mert nem hitte el az egészet.
De a szoba üres volt. Akkor elment elkeseredésében egyedül a
Hungária-szállóba, ott pezsgővel leitta magát, majd szánkót fogadott és
éjjel hazahajtatott a Margitszigetre. Illetve csak a hídig hajtatott.
Mert a hídfőnél beültette a kocsist a szánkóba, ő ült fel a bakra és
olyan tempóban röpült le a hídról a szigetre és a sziget kétkilométeres
főútján végig a szállodához, aminő tempót csak filmeken látni, mikor
Szibériában vad oroszok szánkón menekülnek a farkasok elől.
A kapitány zömök, igen erős ember volt, két kiálló állcsont adta meg az
arca karakterét. Sűrű, vöröses, kemény haja volt, olyan akaratos, mint a
lószőr. De mindig addig kínozta vizes kefével, amíg valahogy összeállt.
Kicsiny, rozsdás bajuszt viselt. Sötét, viola-kék szeme volt s
rendszerint szúrós, várakozó tekintettel nézett arra, aki beszélt hozzá.
De a legegyügyűbb viccen is nagyon hangosan és szívből nevetett,
ilyenkor kedvessé vált a parasztosan csontos arca és ilyenkor kisült,
hogy miért erőlteti a szúrós nézést: ha nem erőltette, olyan tekintete
volt, mint egy ötéves gyereknek, aki a mesére figyel. A kapitány nem
volt aktív tiszt és jogtalanul, sőt határozott tilalom ellenére viselte
az egyenruhát.
* * *
A szigeten egy igazi barátja volt: a gyógyszerész. Ehhez a mondathoz két
magyarázat szükséges: 1. hogy hogyan ismerkedtek meg, 2. hogy hogyan
szerették meg egymást.
Tehát:
1. A szigeten nyáron nagyon sok énekesmadár volt, de csalogány csak egy:
a gyógyszerész. A gyógyszerész évtizedekkel előzte meg a fasiszta
fiatalságot a hajviseletben. Szőke haját az égig szerette volna fésülni
s ez majdnem sikerült is neki, oly magasra nőtt a büszke ifjú szőrözet.
Fiatal volt és duplán költő: magyar népdalokat termelt, szöveggel és
zenével. Hangszere a laboratóriumokban dolgozó ifjak tradicionális
hangszere volt: az alsó és felső ajakból összeformált ősi fütyülő.
Sovány volt és nyugtalan: minden áron fel akart tűnni, mert valami
nagyon kis faluból jött, ahol szerepet játszott és most úgy érezte, hogy
a fővárosban el van veszve. Tehát, amikor szép volt a nyári éjszaka és a
fürdővendégek nagyobb csoportokban sétáltak a nagyszálló körül, pontban
éjfélkor elbujt egy sűrű és magas bokor-csoportba és ott órákhosszant
utánozta a csalogányt. Kitünően csinálta, annyira, hogy magam is
elüldögéltem néha egy közeli padon és ábrándozva hallgattam, pedig
tudtam, hogy ő az, sőt néha láttam is a bokor sűrűjéből a holdfényben
ezüstösen felszállni cigarettája vékony füstjét. A kapitány, aki
szenvedélyes csalogánybarát volt, egyszer hallotta s mikor megtudta,
hogy ő az, berohant hozzá a bokorba és bemutatkozott neki. Attól kezdve
gyakran ültek benn ketten a bokorban, ő fütyült, a kapitány hallgatott.
A csalogánydal úgy szűnt meg a szigeten, hogy a kapitány a madárnak
kezdett konyakot bevinni a bokorba. Ez nem tett jót. A kapitány
megmérgezte a csalogányt. A csalogány elnémult, majd később a fájdalmas
madárdal helyett gyakran egészen szeméremsértő szövegű víg népdalok
kurjongattak éjente a bokorban, szétugrasztva a környéken sétáló
úrikisasszonyokat.
2. Ez még csak ismeretség volt. A szeretet a lóvonatnál kezdődött. A kis
lóvonat, mindnyájunk kedvence, egylovas lóvonat volt, amely a sziget
déli és északi csúcsa közt közlekedett, évszázados fák kettős sora közt
s így forró nyáron is magas boltívű, zöldárnyékos, hűvös alagútban. A
lóvonatot nyugdíjazott tábornokok lovai húzták. Öreg, kiszolgált
katonák, rendszerint az öreg József főherceg barátai, legkedvesebb
lovaikat, amelyekre már nem igen ültek fel részint a ló, részint a lovas
öregsége miatt, ide adták kosztba és kvártélyba. Itt ápolták, hízlalták
őket halálukig a csöndes, hű főhercegi parasztkocsisok. Ma se tudom,
mért kellett ló ehhez a lóvonathoz, mert a könnyű nyitott kocsi magától
gurult. Soha az istrángot megfeszültnek nem láttam, csak az indítás
pillanatában. Ilyenkor meg elég lett volna meglökni a kocsit. Azontúl
csöndesen szaladt a sínen a kocsi, az istráng bágyadtan hintázott, mint
szárítókötél a szélben, a hízott lovacska pedig félretartott fejjel
kocogott előtte, inkább csak mutatta az utat a kocsinak. Az öreg
tábornokok vasárnap kijöttek meglátogatni a lovaikat és kockacukrot
hoztak nekik. Ez volt a lóvonat, amelynek egyhangú ide-oda életét a
kapitány és a gyógyszerész zavarta meg, egyetlen egyszer és ez volt az
az éjszaka, amikor megszerették egymást. A kapitány hölgyeket hívott meg
a déli csúcsra, vacsorára. A vacsorából tánc lett és mikor a legjobban
ropták, pont éjfélkor a vendéglős becsukta a kocsmát és hazaküldte a
cigányokat. Záróra volt. A gyógyszerész elrohant az istállóba,
felébresztett és megvesztegetett két lóvonati kocsist. Egy félóra mulva,
aki a sziget sötét főútján éjszakai sétát élvezett, a bokrok lombjain
keresztül a következőket láthatta. Két nyitott lóvonati kocsi haladt
lassú trappban, közvetlenül egymás után a fák között. Sárga
petróleumlámpa világított mindegyikben. Az elsőben állt a bál: csárdást
táncolt a kapitány a vendégeivel, lévén a csárdás ritmikai intenzitása
igen nagy, de az általa szükségelt terület minimálisan kicsi. A második
kocsiban ült és muzsikált a cigánybanda. A gyógyszerész összekötő-tiszt
volt a két kocsi között. Hol táncolt egy kicsit az elsőben, hol átszállt
a másodikba, úszította a cigányt, szivart adott a kocsisnak és
szabályozta a két kocsi egymástól való távolságát. Így muzsikált és
dobogott a két kocsi fel-alá, egészen reggel hat óráig. Még így, évek
multán elmondva is meg lehet szeretni ezért az egészért a gyógyszerészt.
Csuda-e, hogy a kapitány, akinek a szoaréját így megmentette, sőt
nevezetessé tette, aznap végleg megszerette?
Egyetlen egyszer álltak ellenfelekként egymással szemben: a kapitány és
a gyógyszerész. Versenyt rendeztek és engem kértek fel bírónak. A
verseny tárgya az volt, hogy ki tud a kettő közül lehetetlenebb dolgokat
megenni. Az egésznek én voltam az oka, mert csudálkoztam a vacsoránál,
hogy a kapitány rántott békacombot eszik. Mint versenybíró megadtam a
jelt. A gyógyszerész kiment a vendéglő konyhájába, visszatért és
megevett egy kis eleven halat. Nagy sikere volt. Erre a kapitány
leharapott egy darabot egy vékony pezsgős pohárból, porrá rágta az
üveget és lenyelte. A patikus erre megette a Pester Lloyd című napilap
címlapját, a vezércikket és a tárcát, az egészet az utolsó sorig,
becsületesen. Erre a kapitány megevett öt darab gyönyörű Maréchal Niel
rózsát, ami még nem lett volna baj, de utána egy nagy, georgina nevű
virágot, amely színes is, szép is, de amelynek a szagától mindig
irtóztam. Döntésem szerint a versenyt a kapitány nyerte meg a
virágokért. Ha nem döntök, borzasztó dolgok következtek volna, mert a
patikus már futva érkezett, a tenyerében egy csomó cserebogárral.
Én húsz évvel voltam a kapitánynál fiatalabb. Velem úgy bánt, mint
gyerekkel, de nem mondhatom, hogy nem szeretett. Volt benne egy kis
csudálkozás az én misztikus mesterségem iránt: nagyon furcsállotta, hogy
leülök egy darab papír elé és azt csak úgy a fejemből teleírom
történetekkel. Ha néha elragad az elbizakodottság, úgy rémlik, hogy egy
kicsit tisztelt is ezért a kapitány. Egyszer bejött a szobámba és rám
szólt:
– Ülj le és írj előttem. Látni akarom, hogy hogy’ csinálod.
Leültem és mint ő mondá: csináltam. Rágyujtott és egy negyedóráig nézte
szótlanul. Közben bele-belenézett az írásba, hogy tényleg mondatokat
írok-e. Mikor meggyőződött, hogy nem csalok, a fejét csóválta. Aztán
elkérte a papirost és elolvasta az írást:
– Óriási! – mondta.
Egy marék cigarettát tett le az asztalomra és hangosan nevetett, mikor
kiment.
* * *
Egy délelőtt, mikor kénytelen voltam a hotelben maradni, mert az éjjel
annyi hó esett, hogy a világ minden pénzéért se lehetett szánkót
kitelefonálni a városból, ami bevigye az embert, éppen befűtöttem a kis
vaskályhába, mikor bejött.
– Te történeteket írsz az újságba?
– Azt is.
– Hát én elmondom neked az én huszárköpenyem történetét, aztán, ha
akarod, megírhatod. De a nevemet ne írd ki, mert leváglak.
– Azt nem szoktuk – mondom szerényen.
– Hát figyelj ide.
És elmondta a következőket:
– Mint fiatal tisztnek, egy este inspekcióm volt a kaszárnyában. Fekszem
hanyatt, ruhástúl, egy vaságyon és várom a végét. Egyszerre megszólal a
telefon. A városparancsnokság beszél. Azonnal menjek egy szakasz
huszárral a József-utca 89 számú házhoz. A ház ég, a tűzoltók dolgoznak
és olyan nagy a bámészkodó tömeg az utcán, hogy a rendőrség katonai
segítséget kér. Ez gyakori dolog volt. Tíz perc mulva ott voltunk. Füst,
vörös fény az égen, az utcán patakzik a víz, a tömeghez egy szót se
kellett szólni, mert magától szétvált, mint a zsidók előtt a
Vörös-tenger, amint messziről meghallotta a huszárszakasz gyors
trappolását a kövezeten. Szegény tűzoltók dolgoznak, másznak,
spriccelnek, fütyülnek, szaladnak, leföcskendeznek mindenkit, újabb tíz
perc mulva csurom víz voltam, mintha a József-utcában nem is tűz lett
volna, hanem víz. De hiába volt minden. Egy kétemeletes ház égett le, a
tűz lelkiismeretesen pusztította el, kiégette le a pincéig. A legjobb az
volt, hogy mikor cigarettára gyujtottam, a rendőrtanácsos udvariasan
figyelmeztetett, hogy nem szabad rágyujtani. Ezt külön írd meg egyszer,
az legyen a címe, hogy: «Marhaság». Szóval nézem, várom, végre vége
volt. Bemegy valami komisszió a füstölgő, lucskos fekete romok közé.
Rendőrtisztek, tűzoltóparancsnokok hófehér aszbeszt-köpenyben, óriási
sisakokkal. Mondok, megyek velük. Kint az utcán lárma volt: a rendőrök
nem eresztettek be a házba senkit, pedig többen azt jajveszékelték, hogy
ők itt laknak, most szaladtak haza arra a hírre, hogy leégtek. Megyünk
ezzel a bizottsággal a füstölgő feketeségben, a lépcső-romokon két
tűzoltó kapaszkodik fel előttünk, magasra tartott fáklyával világít a
társaságnak. A második emeleten, egy helyen, ahol nem szakadt le egészen
az udvari folyosó, sűrű füstben megyünk be egy lakásba. Összeégett
bútorok, amelyekben még ravaszul szaladgált, szinte előlünk menekülve,
az alattomos tűz. A fal mellett valami feketére égett csomó. A tűzoltó
odatartja a fáklyát. Egy nő és egy férfi, teljesen szénné égve. De
összeölelkezve. Egy rettenetes ölelkezés, a halál előtt, a halál
pillanatában és még jóval túl a halálon is. Mögöttem a házmesterné
akkorát sikoltott, hogy mind megdermedtünk. Ki az? Azt mondja: «X-né.
Ebben a lakásban X-ék laknak». – Kérdezem: «Ez a férje?» – «Dehogy» –
mondja – «az ura lenn veszekszik a kapunál, mert nem eresztenek be
senkit a rendőrök, amíg a bizottság be nem járja az épületet». Az ura
nem volt otthon, mikor a ház leégett. Kérdezem: «De hát akkor kicsoda ez
a szerencsétlen, akit így ölel?» – «Nem tudom» – mondja a házmesterné.
Még egy kérdést kockáztatok: «Szép asszony volt?» Azt mondja: «Csinos».
Nagyon meg voltam indulva. «Na huszár» – mondom magamban – «most mutasd
meg, hogy gavallér vagy». Ne ijedj meg, fiam, képzeld magadat az én
helyzetembe. Egy asszony becsülete van rám bízva ebben a rettenetes
pillanatban. Egy halott asszony becsülete. És már hallom, amint a
bizottság vezetője, a fehérköpenyes tűzoltó-tábornok mondja: «Gyerünk,
uraim, gyerünk tovább». Mit csináljak? Én innen nem mehetek tovább, amíg
ez el nincs intézve. Pokoli szituáció. Fogjak egy gerendát és tegyem
felismerhetetlenné ezt az ölelkező párt? Életem végéig nem lenne egy
nyugodt percem, ha két emberi testtel, még ha szénné változott is, ilyet
cselekedném. Az izzadság folyt a csákóm alól a homlokomra. Levetettem a
köpenyemet. Odamentem a szerelmesekhez és gondosan betakartam vele őket.
Aztán egy gerendát, aminek fele még izzott, odacipeltem és rátettem a
köpenyegre. Meg még ami félig elégett fa-holmit találtam. Egy széket.
Egy szekrényajtót. Összevissza égettem a kezemet. A bizottság már rég
másfelé járt, mikor én még mindig ott kínlódtam, hogy meggyulladjon a
köpönyegem és szerelmesekkel, gerendával, a kis máglyával együtt egy
formátlan tömegbe égjen össze. Az egyik fáklyás tűzoltót hiába kértem,
hogy segítsen meggyujtani a köpenyegemet. Azt mondja, ő oltani jött ide,
nem gyujtani. Ezt is megírhatod, külön. Ennek az lehet a címe: «Marhaság
II.» Végre lobbot vetett a köpeny és vele együtt a máglya, amit raktam.
És ott álltam, amíg szépen hozzáégett, hozzároskadt az egész a
szerelmesekhez. Borzasztó volt, de az új tűztől azok is újra
fellángoltak. Mikor elmentem, egy összedőlt fekete massza volt az egész.
A férj bizonyára még mindig azok közt volt, akik lenn vitatkoztak a
rendőrökkel, hogy bocsássák be őket. Hogy mi történt azután, nem tudom.
Én teljesítettem a kötelességemet.
Miután ezt elmondta, maga elé bámult és sokáig hallgatott. Aztán
egyszerre felkapta a fejét:
– Hopp – mondta – baj van.
Ránéztem, kérdőleg.
– Ha ezt megírod tárcacikknek – mondja – a férj most fogja megtudni,
hogy akkor mi történt. Nem olyan sok férj van a világon, akinek a
felesége odaégett, mialatt ő nem volt otthon. Rá fog ismerni az esetre.
– Hát… nem írom meg. Majd évek mulva, ha öreg leszek.
– Különben – mondja kis gondolkozás után – ha az egészet átteszed
vidékre vagy külföldre… És különben is, ennek már vagy húsz éve!
Gonosz, gyanakvó fiatal zsurnalisztafejemben ekkor felvillant a
lehetőség, hogy hátha nem igaz az egész történet. Megírtam, meg is
jelent, kissé átformálva, egy azóta megszűnt lapban, a Budapesti
Naplóban, «A százados köpönyege» címmel.
Aznap, mikor megjelent, bejött hozzám, kezében az újsággal, amelyre
nagyokat csapkodott.
– Nem jó? – kérdeztem ijedten.
– Azt én nem tudom megítélni – felelt. – Valószínű, hogy nem jó, mert te
írtad. De azt kikérem magamnak, hogy engem nem huszárnak írtál, hanem
gyalogosnak. Ezt nem vártam tőled.
Hivatkoztam arra, hogy át kellett formálni a történetet, mert hátha még
él valahol az a férj, most, húsz év multán. Aztán ezt mondtam:
– Különben is, sohse hallottam, hogy tűzhöz lovasságot vezényelnek ki.
Mint ifjú riporter sokszor voltam tűznél, de még emlékszem is a
stereotíp mondatra: «Futólépésben érkezett a tűzhöz a 32-ik gyalogezred
egy százada X. Y. százados parancsnoksága alatt».
Szinte szívdobogással vártam a választ. Zavarba jött:
– Az mostanában lehetett. Az én időmben még huszárság vonult ki rendet
csinálni ilyen alkalmakkor.
Néhány napig egészen hűvösen viselkedett velem. Barátságosan köszöntött,
beszélgettünk is, de például nem lopódzott mögém – ahogy szokta, mikor
egyedül sétáltam este a hóban – és nem vágott hátba.
Pedig azt a kérdést, hogy mi a különbség mente és köpeny közt, nem is
bolygattam.
* * *
Lassan azért elfelejtette ezt az inzultust. Egy este bejött a szobámba.
Egy üveg konyakot hozott magával.
– Képtelen vagyok befűteni – mondta – szétment a kályhám tegnap az erős
fűtéstől és még nem csinálták meg.
Nálam jó meleg volt.
A repedtmárványú mosdóról két vizespoharat vett elő és teletöltötte
konyakkal.
– Rossz kedvem van – mondta. – Beleestem a hölgybe.
«A hölgy» – a feketehajú színinövendék volt.
Diszkréten hallgattam.
– Állandóan becsap. Odarendel, nincs otthon. Mindig azzal a sánta
emberrel van. A gyógyszerész szívességből kikémlelte őket. Egy piszkos
kocsmába járnak vacsorázni, fel a Várba. Én ezt nem értem. Egy
sárgaarcú, csúnya, sánta, tuberkulotikus ember. Titkár a Városligetben
valami bódéban, ahol variété-műsor van. A hölgy azzal érvel, hogy ez az
ember őt Párizsba fogja szerződtetni, a Folies Bergèresbe. Hallatlan,
mikkel hatnak a nőkre az ilyen nyomorult emberek. Pont épp őt várják
Párizsban!
Nagyot ivott.
– Bolondítja – mondta. – Hiába minden.
Szúrósan nézett rám:
– Mondd… te tudod, hogy én nem vagyok aktív tiszt?
– Hallottam.
– Jól hallottad. Kiléptem. Te talán nem is tudod, hogy nekem
tulajdonképpen nem volna szabad ezt az uniformist viselni?
– De tudom.
– És én mégis viselem. Nem mindig. Csak, ha úgy rám jön. Nem bánom,
zárjanak be, vágjanak négyfelé. Nem tudok megválni a huszárságomtól.
Belebetegedném, ha néha nem venném fel.
Sokáig gondolkozott.
– Te – szólalt meg csöndesen – te csak élsz itt velem egy födél alatt,
tudod, hogy kiléptem a katonaságtól és nem vagy rá kiváncsi, hogy miért
léptem ki?
– Dehogy nem.
– Hát mért nem kérdezed soha?
– Nem tartottam… illendőnek.
Szigorúan villantott felém:
– Micsoda? Csak nem gondolod, hogy valami inkorrektséget csináltam?
– Isten ments.
– Azért!
Megnyugodott. Ivott. Én arra gondoltam, hogy miből él? Senkise tudta.
Hol volt pénze, hol nem.
– Hát kérlek – mondta – a dolog a zsidókkal kezdődik. Én két zsidót
szerettem életemben. Az egyik a Mirabella-kávés volt az Andrássy-úton, a
másik Radó hadnagy, akit Róthnak hívtak, de mikor önkéntesből
aktiváltatta magát, Radóra magyarosította a nevét. Vékony, fekete
zsidógyerek volt, hallgatag, pontos, rendes, nagyon jó katona. Azért is
maradt benn, mert a tisztjei nagyon megszerették még önkénteskorában,
azok beszélték rá. Dacára, hogy zsidó volt. De előbb hamar elmondom a
Mirabella-kávést. Az már öreg, felnőtt zsidó volt. Ezt meg is írhatod. A
Radót nem. Tudod hol van a Mirabella-kávéház?
– Az Andrássy-úton.
– Úgy van. Egy nagy, háromemeletes sarokházban. Ez a kávéház egy másik
zsidóé volt, valami Pollák nevűé. Hát kérlek szépen, egy napon bemegy
ebbe a Pollák-féle Mirabella-kávéházba egy szegény felvidéki zsidó,
pájesszel és kaftánban. A Mirabella tele volt selyembe öltözött
uzsonnázó asszonyokkal. A kaftános leül a leghátulsó sarokba, egy
egészen kis asztalhoz és vár. A pincér arramegy vagy tízszer, de nem
kérdezi meg tőle, hogy mit rendel. Végre megszólítja a pincért: «Kérek
egy feketét». A pincér ránéz, azt mondja: «Nincs fekete». A kaftános
nagyot néz. Egy ilyen nagy kávéházban nincs fekete? Már sejtette, hogy
nem akarják kiszolgálni, mert szégyenlik a kaftánját a többi zsidó
előtt. Odamegy a kasszához, ahol a kávés állt. Szépen köszön és kérdezi:
«Kérem, igaz az, amit a pincér mondott, hogy itt nincs fekete?» A kávés
mérgesen néz rá és ezt feleli: «Önnek nincs». – «Köszönöm» – mondja a
kaftános és kimegy. Kint esett az eső, ez is fontos. Egy ideig állt a
fényes kávéház előtt és nagyon fájt a szíve. Ezt onnan tudom, mert ő
maga mesélte. Az fájt neki, hogy a zsidó kávés szégyelte őt a zsidó
vendégek előtt. «Ha egy antiszemita lett volna – mondta – egy szót se
szóltam volna». Állt egy ideig a kávéház előtt, aztán bement a házba és
a házmestertől megkérdezte, hol lakik a háziúr. A háziúr az első
emeleten lakott. Felment hozzá. Azt mondja, egy órai alkudozásra volt
csak szükség, egy óra mulva már ügyvédért telefonáltak, mert a kaftános
megvette a házat. Ott nyomban ki is fizette a vételárat, aztán lement az
ügyvéddel a kávéházba és felmondott a kávésnak. A kávést ez az egész
dolog úgy meglepte, hogy csak egy óra mulva ájult el hátul egy
kártyaszobában. Ennek most körülbelül nyolc éve van, azóta az övé a
kávéház és megduplázta a vagyonát. Ezt megírhatod, de az legyen a címe,
hogy: «A harag rossz tanácsadó». Én ezt az embert ezért megszerettem. Ez
férfi. Évekig minden éjjel bementem a kávéházába és kettesben
snapszoztunk a kassza mellett. A történetet minden héten újra
elmondattam vele, olyan jóleső dolog. Csak az nem szép tőle, hogy szürke
angol ruhát visel és piros nyakkendőt. Tulajdonképpen soha nem lett
volna szabad levetnie a kaftánját. De ez az egész nem tartozik az én
ügyemre. Csak elmondom, mert ez az én egyik zsidóm.
– És Radó?
– A másik. Az már belejátszott az életembe, szegény.
– Radó nem volt huszár, hanem gyalogos. De Váradon volt ő is. A
kávéházban sokszor ültem vele, a vendéglőben kevésbbé. Remekül
sakkozott. Hát kérlek, egyszer hadgyakorlat van, valahol lenn
Dalmáciában, vagy tudom is én hol, valami ilyen vad vidéken. És ott a
következő dolog történik Radóval. Gyakorlaton, kérlek, tehát
kötelességteljesítés közben, mint hadnagy, megy egy nagy erdőn
keresztül, mögötte ballag a tisztiszolgája, egy derék magyar fiú.
Mennek, mennek, aztán leülnek pihenni valami nagy kövek vagy sziklák
közé. Ahogy ülnek, egyszerre csak felordít a Radó legénye, mert
megcsípte egy vipera. Az ott tele van viperával az a vidék, úgy mondják.
Ordít a legény és Radó, szegény, nagyon megijed, mert tudta, hogy az
ilyen viperacsípés halálos. A féreg a felsőcombján marta meg a fiút,
ahogy ültében odafért hozzá, a csípője alatt. Figyelj, mert még ez is
fontos. Jön arra egy kis tiszti járőr, hallják a bajt, de senki nem tud
segíteni. A szegény gyerek ordít, ő is hallott valamit, hogy ettől meg
szokott az ember halni. Azt mondják ott többen: ki kell szívni a sebből
a vért, de most rögtön, akkor nincs semmi baj. Na, ki vállalkozik?
Senki. Radó nagyon szerette ezt a legényét. Ezt mondani se kell, ez így
szokott lenni. Na, senkise vállalkozik? Nem vállalkozott senki, még
mosolyogtak is. Szegény Radó akkor fogta magát és kiszívta a mérges
csípésből a vért. Azóta száz doktor állapította meg, hogy ezzel
megmentette a legénye életét. De rossz helyen volt a csípés, mondom, a
legény combjának a felső részén, oldalt. Ebből nagy baj lett Váradon.
Azt mondták a tisztek, nem ülnek Radóval egy asztalhoz. Tudod, hogy van
ez vidéki városban. Tele lett vele a város. Olyan nagy lett a szóbeszéd,
hogy a tisztikarnak foglalkoznia kellett az esettel. Én ezeket a
tiszteket sem tudom elítélni, nekik a maguk szempontjából teljesen
igazuk volt. Nem járkálhatott egy tiszt a legénység közt, aki egy
bakának megcsókolta a felső combját, még ha oldalt is. Ez tragikus
helyzet volt. A tisztikarnak is igaza volt, szegény Radónak is. De akkor
én fiatal voltam és nagyon fel voltam háborodva a gyalogos tisztikar
ortodoxiája ellen. Nagyon éles vitáim voltak velük, sőt a magam
lovas-bajtársaival is. Radót nem lehetett sehol látni, Pestre utazott,
szégyelte magát. Én egyre jobban exponáltam magamat érte, tudod, úgy
belelovaltam magamat a dologba, akkor még azt hittem, hogy egy ilyen
szegény Radó főbelőheti magát, ha ki kell lépnie a katonaságtól.
Mindenkivel összevesztem miatta, hetekig külön jártam vacsorázni.
Segíteni nem lehetett, Radónak tudomására hozták, hogy azonnal le kell
tennie a rangját és ki kell lépnie. Ez meg is történt és egy hónap mulva
elfelejtették az egész esetet, csak azt nem felejtették el, hogy én
vadul exponáltam magamat az ellenkező állásponton. Itt kezdődött aztán
az, hogy tarthatatlan lett a helyzetem. Tulajdonképpen titokban
ellenségemmé vált mindenki az ezrednél. Egy barátom volt, nem mondom meg
a nevét, egy huszárfőhadnagy, akivel együtt laktunk egy szobában. Ez is
már kezdett rábeszélni, hogy helyeztessem át magamat, mikor megtörtént a
katasztrófa.
A «katasztrófa» szónál egy kicsit eltorzult az arca. Keserű és gúnyos,
mosolyban felolvadó grimace volt ez.
– Igyál – mondta – most jön az igazi.
Ittam és figyeltem.
– Ez a főhadnagy – folytatta – akivel együtt laktam, a világ
legkedvesebb huszárja volt. Jószívű, vakmerő, a világ dolgaiban olyan
tájékozatlan, mint egy tízéves kislány, csinos, jókedvű, erősen italos
és ami itt most fontos, a legveszettebb kártyás, akivel valaha
találkoztam. Nem volt nagy köztünk a korkülönbség, én azért mégis egy
kicsit apás szerepet játszottam mellette. Már csak azért is, mert akkor
én még szolidabb ember voltam, tudja Isten, nagy katonai karriért
akartam csinálni. Mindegy, na. Gyerünk tovább. A fiú bolondul kártyázott
és mindig veszített. Fülig volt adóssággal. Akkor már nem igen intettem,
hogy ne kártyázzék, mert úgy gondoltam, hogy egyszer mégis csak nyer és
akkor fizethet az uzsorásoknak. De vesztett, tovább. Én már rég aludtam,
mikor éjjelente, illetve reggelente hazajött, kipirultan a pezsgőtől és
a veszteségtől s mikor álmomból felriadtam, láttam, hogy maradék gyűrött
bankóit belevágja az éjjeliszekrénye fiókjába, ledobálja magáról a ruhát
és lefekszik. Néha ennyit kérdeztem tőle: «Na?» A felelet mindig ugyanaz
volt: «Vesztettem». Kérlek, kétségbe voltam esve miatta. Egyszer aztán
egy ötletem támadt. Bár ne támadt volna. Elhatároztam, hogy amikor így
részegen elalszik, az olvasatlanul fiókba szórt bankóiból mindig
elszedek egy kis csomót, – hisz sohse tudta, mennyi pénzzel jött haza –
aztán szép lassan összegyüjtögetem neki és egy napon, mikor már
kikerekedik a summa, átadom neki a vagyont és elmondom, hogy hogyan
gyüjtöttem. Így is történt. A fiú abban az időben átlag két órát aludt
naponta, mert alig jött haza, már rukkolni kellett reggel. Mint egy
darab fa, úgy aludt el abban a pillanatban, mikor az ágyba vágta magát.
Ilyenkor mindig vártam pár percig, aztán az ágyamból kinyúltam a két ágy
közt álló éjjeliszekrényhez, csöndesen kihúztam a fiókot és úgy érzés
szerint megítélve, hogy mennyit lehet, kivettem egy marék bankót s
áttettem a saját fiókomba. Ez hetekig ment így. Soha nem vette észre,
hogy hiányzik pár bankó. Egyszer aztán a következő dolog történt. Mint
rendesen, hajnalban jön haza és vetkőzni kezd. Beledob a fiókba vagy
három marék gyűrött pénzt. Felébredek, kérdezem: «Na?» Azt mondja
keserűen: «Nyertem». Akkor már csinos vagyona volt nálam összegyüjtve.
Nem tudom hány óra lehetett, tény az, hogy épp derengeni kezdett, valami
kis kevés világosság volt a szobában. Lefekszik, elalszik. Megvárom,
amíg mélyen, szabályosan kezd lélekzeni s akkor lassan odanyúlok a
fiókhoz. Csöndesen kihúzom és belemarkolok. A fiókot visszatolom. És úgy
az ágyban fekve, ennél a nagyon gyér kis derengésnél kezdem nézegetni,
hogy mennyit markoltam ki tulajdonképpen. Mikor így fogom a pénzt,
egyszerre észreveszem, hogy a lélekzése ritmusa megváltozik. Már akkor
valami hideget éreztem a mellemben. Lassan feléje fordítom a fejemet,
hát látom, hogy nem alszik, nyugodtan fekszik a feje a párnán, de a
szeme tágra van nyitva és rám néz. Az első gondolatom az volt, hogy
meghalt, oly mereven, oly mozdulatlanul, olyannyira némán és lélekzet
nélkül meresztette rám a szemét. Én meg az ő szemébe néztem. Ez sokáig
tartott. Aztán halkan megszólítottam. Felelt. Az egész beszélgetés az
volt: «Ébren vagy?» – «Ébren» – felelte. Meggyujtottam a lámpát,
kezemben a pénzzel. «Na – mondom neki, – nem szólsz semmit?» – «Nem» –
mondja csöndesen, nagyon szomorúan. Kérlek, felültem az ágyban és
gondolkozni kezdtem, kezemben a bankókkal. Abban az időben többször
mondogatta nekem: «Hogy van az, hogy te olyan okosan tudod beosztani a
pénzedet, mi mindnyájan tele vagyunk adóssággal és te megvagy adósság
nélkül». Kezdjem most magyarázni neki, hogy neki lopom a pénzt minden
éjjel a fiókból? Most már tudom, hogy ez a tétovázás nagy marhaság volt.
De akkor olyan volt a pillanat, hogy én még most is esküszöm neked: ha
én vagyok az ő helyében, soha, soha nem hiszem el a mesét az ötletes
jóbarátról, aki így akar segíteni a kártyáson. Maga ez az ötlet volt
inkorrekt és magában hordta a bűntetését. De akkor már későn volt. Még
ha rámkiáltott volna! De az kínzott, hogy sokáig figyelt, bizonyára
végignézte az egész fiókhistóriát és mikor már találkoztak a szemeink,
akkor se szólt, csak valami mélységes szomorúsággal nézett. Szóval,
kérlek, odafordultam hozzá és azt mondtam neki: «Te, én tiszti
becsületszavamra mondom neked, hogy minden éjjel kiveszek pénzt a
fiókodból és neked gyüjtöm ide az én fiókomba, hogy ha majd sok lesz,
meglepjelek vele». Azzal kihúztam a fiókomat és megmutattam a pénzt.
«Nagyszerű» – mondta, – de a mosolya nem volt őszinte. Kivettem a csomót
a fiókomból és letettem az ő szekrényére. «Nesze» – mondtam – «eddig
ennyi gyűlt össze». Nem felelt. Mosolygott. Mondd, lehetett ezen
segíteni? Nem. A fiókom még nyitva volt. Nyugodtan nyúltam bele és
kivettem belőle a revolveremet. Ez volt a marhaság II. De akkor nem
lehetett mást csinálni. Ő persze rámugrott és kicsavarta a kezemből a
revolvert. Ez akkor történt, mikor épp a legnépszerűtlenebb voltam Radó
miatt. Egy hét mulva kiléptem. Jól tetted, hogy nem kérdezted, mért
léptem ki. Akkor talán soha nem mondtam volna el. Így, látod, elmondtam.
Így történt, fiam.
Fáradt volt az elbeszéléstől, felállt, nagyot ivott a konyakból,
rágyujtott és fel-alá kezdett járni a kis szobában. Én – talán
automatikusan történt, annyiszor olvastam, hogy ezt szokták csinálni,
mikor az elbeszélő befejezi az elbeszélését – a kályha elé térdeltem és
annyi fahasábot dugtam be az ajtólyukon, amennyi csak belefért.
És most megint konfidensnek kell lennem az olvasóval, ha már elkövettem
azt a hibát, hogy mindeddig nem mondtam meg: tény az, hogy a kapitány
soha életében nem volt tiszt. Misztifikátor volt, kalandor volt, később
megállapítottak róla annyit, hogy valamikor mint közlegény szolgált a
gyalogságnál. A történet Radóval igaz lehetett, tőle egészen
függetlenül. Bizonyára hallotta valahol. A Mirabella-kávés esete, mint
azóta meggyőződtem róla, igaz történet volt. Ez a «két jóbarát esete»
pedig azóta gyakran átgondolt meggyőződésem szerint megtörténhetett
vele, sőt ha elbeszélése módjára visszagondolok, azt hiszem, meg is
történt vele, csak nem mint tiszttel és talán nem éppen ilyen
premisszákkal. Azt a hibát pedig, hogy eddig nem árultam el, hogy sohse
volt tiszt, szándékosan követtem el, abból indulva ki, hogy mikor ő
nekem ezeket a dolgokat elmondotta, még én is szentül hittem, hogy
kapitány.
* * *