Mihály magával vitte e kárvágyó gúnymosoly fulánkját az útra.
Délig utazott e fulánkkal Levetincz felé, délben visszafordítá a
kocsiját s éjszakára haza került Komáromba.
Lakásának külön bejárása volt az ő szobájába, s annak a kulcsát mindig
zsebében hordá. Bemehet a nélkül, hogy valakivel tudatta volna
visszaérkeztét. Saját szobájából aztán egy közös előszobán keresztül
eljuthatott Timéa hálószobájába.
Neje soha sem szokta zárva tartani hálószobája ajtaját. Sokáig szokott
olvasni lefekvés után s a komornának rendesen be kellett hozzá nézni,
hogy nem maradt-e égve a gyertyája?
Timéa hálószobáján tul volt Athalie és Zófia asszonyé.
Mihály nesztelenül közelített az ajtóhoz s óvatosan nyitá fel azt.
Csend volt, aludtak.
Az éji lámpa tejfehér ernyője mögül halavány világot derengetett a
szobában.
Mihály félrevonta az ágy függönyét: ugyanaz az alvó szent szobra feküdt
előtte, a kit a Szent Borbála kajütjében oly nehéz szívdobogások között
keltett életre egykor. Most is olyan mélyen látszott aludni. Nem érezte
meg, hogy Mihály közel van; nem látta őt meg lecsukott szempilláin
keresztül. Pedig az alvó nő meglátja álmában is, zárt szemmel is azt, a
kit szeret.
Mihály odahajolt keble fölé, s számlálta szívdobbanásait. Nyugodtan,
rendesen vert a szív.
Semmi áruló jelenség… Semmi tápszer annak az éhes szörnyetegnek, a ki
martalékát keresi.
Sokáig állt ott és nézte az alvó alakot.
Egyszer aztán felrezzent – s Athaliet látta maga előtt.
Athalie fel volt öltözve s egy viasztekercs volt a kezében.
Megint az a bántó gúnymosoly az arczán.
– Ön itthon feledt valamit? kérdé suttogva Mihálytól.
Mihály reszketett, mint a tetten kapott tolvaj.
– Pszt! inte Athalienak, az alvóra mutatva, s elsietett az ágy mellől.
Irataimat feledtem itthon.
– Felköltsem Timéát, hogy adja elő?
Timár boszus volt, hogy először életében rajta hagyta magát kapatni
alakoskodáson. Hiszen iratai nem álltak Timéánál, hanem saját
szobájában.
– Ne költse fel. Nálam vannak. Csak kulcsaimat kerestem itt.
– S már megtalálta? kérdé gúnyosan Athalie, s aztán meggyujtá a
viasztekercset s szolgálatkészen világított Mihálynak a szobájáig, ott
letette a viasztekercset az asztalra és – nem távozott el.
Mihály zavarodott tekintettel hányt-vetett iratai között, nem találta, a
mit keresett; – hiszen nem is tudta, hogy mit keres? Utoljára bezárta
iróasztalát, a nélkül, hogy kivett volna belőle valamit.
Ismét találkozott azzal a gúnymosolylyal, mely Athalie ajkain koronkint
elvonaglott.
– Parancsol ön valamit? kérdezé Athalie, felfogva a rászögezett kérdő
tekintetet.
Mihály nem szólt semmit.
– Akarja ön, hogy beszéljek valamit?
Mihály körül zúgott a világ erre a szóra. Nem tudott szólni.
– Akarja ön, hogy Timéáról beszéljek? sugá Athalie, közelebb hajolva
hozzá, szép kigyószemeivel igézete bűvkörébe hódítva a kábult férfit.
– Mit tud ön? kérdé hevesen Mihály.
– Mindent. Akarja ön, hogy beszéljek?
Mihály habozott.
– De előre mondom, hogy ön akkor nagyon szerencsétlen lesz, ha azt
megtudja, a mit én tudok.
– Beszéljen!
– Jó. Tehát hallja meg tőlem. Én olyan jól tudom, mint ön maga, hogy
Timéa önt nem szereti. S ön olyan jól tudja, mint én, hogy Timéa kit
szeret? De egyet nem tud ön, csupán én: azt, hogy Timéa olyan hű önhöz,
mint egy angyal.
Timár összerezzent e szóra.
– Ugy-e, mást várt ön tőlem? Ugy-e, jól esett volna hallania tőlem, hogy
neje megvetésre méltó, hogy azt gyűlölheti, eltaszíthatja magától? Nem,
uram. Ön egy alabástrom-szobrot vett el, a ki önt nem szereti, de a ki
önt meg nem csalja. Ezt csak én tudom, de én jól tudom. Oh! önnek a
férji becsülete jól meg van őrizve. Ha a mesék százszemű Argusát fogadta
volna ön meg, nem volna jobban megőrizve, mint általam. A mit ez a nő
tesz, szól, kigondol: én mind megtudom azt, és nem érezhet a szive
mélységében olyan titkos érzést, a mit én ott meg ne találjak. Ön jót
tett a becsületével, mikor engem a házához fogadott. És ön nem fog innen
engem elűzni, pedig gyülöl, mert jól tudja, hogy a míg én itt vagyok, az
az ember, a ki önre nézve rettegés, az ön családi kincseihez nem fog
közelíthetni. Én vagyok a gyémántzár az ön házán. Tudjon ön meg mindent.
Mikor ön elmegy a városból, addig az ideig, a míg ön ismét visszatér, az
ön háza egy kolostor. Semmi látogatást itt el nem fogadnak, se férfit,
se asszonyt. A mi levelek az asszonyhoz érkeznek, azokat ön ott
találhatja iróasztalán – felbontatlanul. Elolvashatja vagy tűzbe vetheti
a hogy tetszik. Önnek neje az utczára ki nem megy az alatt, míg ön távol
van, csupán kocsin és velem. Egyedüli sétája a sziget, s ott én mindig
vele vagyok. Én látom őt szenvedni, de nem hallom panaszkodni. Hogy is
panaszkodhatnék nekem? Nekem, a ki ugyanazt a poklot szenvedem, a mit ő.
És ő miatta szenvedem. Mert a mióta az ő szellemarcza e házban
megjelent, azóta vagyok szerencsétlen. Addig boldog voltam. Szerettek.
Ne féljen ön, nem fakadok sírva. Nem szeretek már, csak gyűlölök, nagyon
gyűlölök. Rám bízhatja a házát. És ön járhat e világban szerteszét és
nyugodt lehet: itthon hagyott engem. És a míg ön visszatértében nejét
élve találja, addig tudhatja, hogy az önhöz hű maradt. Mert én, uram, ha
azzal az emberrel csak egy édes szót váltana valaha, ha csak egy nyájas
mosolygást viszonozna neki, ha csak egy levelét elolvasná: nem várnék
önre, hanem megölném őt magam, s ön csak a temetésére jönne haza. Már
most tudja ön, hogy mit hágy idehaza? A kifent gyilkot, melyet a
szerelemféltő düh az ön felesége szivének tart szegezve. S ön e
gyiloknak az árnyékában fogja mégis mindennap a fejét nyugalomra
hajtani, s ugyanakkor, mikor irtózik tőlem, kénytelen hozzám
kétségbeesetten ragaszkodni.
Timár lelkének minden erélyét zsibbadni érzé e baljóslatú szenvedély
kitörése alatt.
– Én elmondtam önnek mindent, a mit Timéáról és önről és magamról tudok.
Még egyszer elmondom. Ön nőül vett egy leányt, a ki mást szeret; az a
más az enyém volt. Ön elvette tőlem ezt a házat, apám, vagyonom mind az
ön keze alatt hullott a porba; s aztán úrnővé tette ön e házban Timéát.
És most láthatja, hogy mit tett? önnek a neje nem nő, hanem martyr. És
önnek nem elég az, hogy maga szenved, hanem még a mellett azt is kell
tudnia, hogy a kinek elnyeréseért annyit küzdött, azt is szerencsétlenné
tette, hogy Timéa boldogtalan fog lenni addig, a míg ön él. Ezzel a
fulánkkal hagyhatja ön el a házát, Levetinczy úr, és nem fog e
fájdalmára írt találni sehol és ennek én örülök, szivemből örülök.
A hölgy lángoló arczczal, csikorgatott fogakkal, villogó szemekkel
hajolt a férfi fölé, ki lankadtan roskadt egy karszékbe, s a leány
összeszorított ökle mintha egy láthatlan tőrt döfne annak szivébe.
– És most… űzzön el ön házából, ha tud.
A leány arczáról eltünt minden nőiség. Az álczázott alázatosság helyett
a féktelen indulat kihivó dölyfe uralgott azon.
«Űzzön el innen, ha tud!»
S büszkén, mint egy győzelmes dæmon, hagyta el Mihály szobáját. Még az
égő viasztekercset is fölvette az asztalról és elvitte magával,
otthagyva a sötétben a lesujtott férjet. Hiszen megmondta már neki, hogy
ő nem alázatos szolgálója, hanem védördöge ennek a háznak.
És Mihálynak úgy sugta valami, mikor azt a leányt az égő
viasztekercscsel kezében Timéa hálószobájának ajtaja felé közelíteni
látta, hogy felugorjék helyéből, megragadja a hölgy karját, keresztbe
tegye a lábát azon ajtó előtt és azt mondja neki:
«Tehát maradjon ön magára itt ez elátkozott házban, a hogy igéretem
kötelez; de nem együtt velünk!»
S aztán berohanjon Timéához, miként ama végzetes estén, midőn a hajó
elsülyedt, s felkarolva őt fekhelyéről e rémkiáltással: «sülyed a ház!
meneküljünk!» fusson vele ki e házból és vigye őt olyan helyre, a hol
nem őrzi senki…
Ez a gondolat zúgott agyában… Igy kellene most tenni.
A hálószoba ajtaja most felnyilt, Athalie még egyszer visszatekintett
reá; ezután belépett a hálószobába, az ajtó bezárult, s Mihály ott
maradt a sötétben.
Oh milyen nagy sötétben!
Aztán hallá, hogy a hálószoba zárában kettőt fordul a kulcs. Az ő sorsa
el volt itélve.
A sötétben fölállt. Tapogatózva kereste össze útiszereit, nem gyujtott
világot, nem csinált nagy neszezést, hogy föl ne ébreszszen még valakit
a háznál, meg ne tudják, hogy itthon járt. Mikor a sötétben mindent
összeszedett, csendesen kilopózott az ajtaján, halkan zárt a kulcscsal,
mint a tolvaj, mint a szökevény, s nesztelenül osonva hagyta el a házat.
Kiűzte őt abból az a leány!
Künn az utczán az áprilisi zivatar hózáporral fogadta. Jó idő az olyan
embernek, a ki nem akar észrevétetni.
A szél süvöltött az utczákon, a hó szemközt vágott, s Timár Mihály útra
kelt egy födetlen szekéren, olyan időben, a mikor egy jó kutyát nem
kellene kiverni a házból.