A zord utótéli idő egész Bajáig kisérte az utazót. Néhol még frissen
hullott hó lepte a mezőket, s az erdők még kopárak voltak.
A viharos hideg időhöz hozzáillett az is, a miről gondolkozott.
Annak a kegyetlen leánynak igaza volt.
Nem csak a férj szerencsétlen, hanem az asszony is.
Csak hogy a férj kétszeresen az, mert ő szerezte azt a balsorsot
mindkettőjüknek.
Az első megbotlás követeli a bűnhödését.
Mikor ő Timéa kincseit meglelte, azzal a szándékkal tartotta azokat
magánál, hogy majd egyszer megnyeri velük Timéát.
Megnyerte, s most abban bűnhödik.
A szegény ember komisz ember; hanem azért a szegény ember lehet boldog;
a gazdag ember dicső ember, hanem azért a gazdag ember boldogtalan.
De hát miért kell neki boldogtalannak lenni?
Hát nincs ő rajta mit szeretni? Nincsenek meg azok a nemes tulajdonok
benne, a mikért egy férfit szerethet a nő? Arczának összhangzatos
vonásai, kifejezésteljes szemei, ép, erőteljes termete, egészséges vére,
szeretni képes szíve? Nem szerethetné-e őt egy asszony még akkor is, ha
földhöz ragadt szegény volna, egyedül önmagáért?
Még sem szereti.
Ez az örökké visszatérő válasz.
A legkeserűbb önvád egy férfi lelkében, még a bűntudatnál is sulyosabb:
«engem nem tud a nő szeretni!»
De hát mire való akkor az élet? Mi czélja van a napok sorának még
azután?
Szántani, vetni, üzérkedni, pénzt halomra gyűjteni? S aztán megint újra
kezdeni szántást, vetést, üzérkedést, pénzgarmadolást?
Talán emberekkel is jót tenni?
Hm! Ez az utolsó menedék.
A kit nem szeretnek otthon, az keresi, hogy szeressék az utczán.
A kit már nem szeretnek otthon, az fákat ültet, pomolog lesz. Ez az első
stádium.
A második stadium aztán, hogy tyukot, baromfit nemesít.
Az utolsó stadium pedig, hogy emberbaráti, jótékonysági vállalatokba
mélyed.
S mit nyer vele? Érdemes valakivel jót tenni?
Egész Bajáig e keserű, e sivár, ez önkínzó gondolatok üldözték Mihályt,
ott pihenőt tartott.
Baján is volt üzleti állomása, s mikor az alföldön járt, leveleit ide
utasíttatá a kereskedelmi telepére. Már ott várt reá egy csomó.
Nagy fásultan bontotta fel azokat; bizony bánta is ő, ha kifagyott vagy
nem fagyott a repcze; ha fölemelték is a vámot az angol határon; ha
emelkedtek is a metalliqueok.
De talált mégis az érkezett levelek között kettőt, a mi megörvendezteté.
Egyiket bécsi, másikat sztambuli ügynöke küldé.
E levelek tartalmának nagyon megörült. Mind a kettőt zsebébe tette, s
azontúl idáig hozott szenvtelensége mulni kezdett. Ismét szokott gyors
erélyességével adta ki rendeleteit ügynökeinek, figyelemmel jegyezte fel
a tudósításokat, s a mint végezett, sietett tovább utazni.
Volt már valami czélja az útjának.
Csekély czél; nem is valami magas, de legalább czél. Egy pár szegény
embernek az öröme. De igazi öröm.
Az idő megváltozott, egyszerre derült ég jött, meleg nappal, a hogy
nálunk szokott, a hol a telet mindjárt a nyár váltja fel. S Baján alul
megváltozott már a táj is.
A mint Mihály váltott gyorslovakon haladt dél irányában, mintha egy nap
alatt heteket sietett volna a természet, már Mohácsnál világos-zöld
erdők fogadták, Zombor körül már sötét-zöld bársonynyal volt bevonva a
mező; Ujvidéknél már tarka volt a vidék a tavasz virágaitól, s Pancsova
tájékán a repczevetések arany táblái mosolyogtak a síkon, s a halmokat
mintha rózsaszínű hó fedné, a mandula és baraczk virágzik. Olyan az a
két napi út, mint egy álomkép. Még tegnapelőtt Komáromban a hófehér
mező, s ma már az al-Dunán a virágzó erdők!
Mihály éjszakára levetinczi kastélyában szállt meg, a hol még az nap
kiadta rendeleteit tiszttartójának s másnap korán hajnalban fölkelt,
kocsira ült, hogy a Dunán rakodó hajóit megtekintse.
Ott mindent rendben talált. Fabula János uram volt az összes hajóraj
felügyelője; nem volt ott semmi baj.
– Mehet a tekintetes úr kacsázni!
El is ment Levetinczy úr kacsázni, a hogy Fabula uram utasítá. Előhozatá
a kis ladikot, belerakatott egy hétre való eleséget; egy kétcsövű
puskát, elégséges lőszert; senki sem fogja megcsodálni, ha egy hétig elő
nem kerül a nádasból, a mi tele van ilyenkor drága szárnyas vaddal;
seregestől jár a vadrucza, kapóra jön a mocsári szalonka, a gójzer
szalonka, a kócsag, a mit csak a tolláért lőnek; még pelikán is akad,
sőt egyptomi ibist is lőttek már e nádasban; hát ha flamingo is akad
benne! Szenvedélyes vadász ha egyszer oda beveheti magát, ugyan
várhatnak rá, a míg visszakerül! S Timár Mihály szeretett vadászni,
hajós embernek ez a mulatsága.
Hanem Mihály ezuttal meg sem töltötte azt a puskát.
Csendesen leeresztette a ladikját vízmentében, míg az Osztrovai sziget
farkáig elért; ott aztán marokra kapta a kettős evezőt s átvágott a
Dunán.
A mint a sziget végét megkerülte, gyorsan tájékozta magát.
A délnek elterülő nádas közepéből magasan tűntek ki az ismerős nyárfák
hegyei, arra tartott.
A nádas között járt út volt már törve, girbe-gurba, a hogy szükséges; de
hozzáértő embernek az a jó. A hol egyszer már volt Mihály, sötétben is
oda talál.
… Vajjon mit csinál most Almira és Narcziszsza?
Hát mit csinálnának ilyen szép tavaszi időben? A ki úr, az vadászik.
Csak hogy a vadászatnak korlátai is vannak. Az egér éjszakai vadászatra
való, s abban Almira nem vehet részt; a madarakra vadászni szigorúan meg
van tiltva Narcziszszának; viszont Almirára nézve a marmoták vannak
tilalom alá vetve, mik harmadéve honosultak meg a szigeten, mikor a Duna
befagyott s a jégen átjöttek. Azokra nem szabad vadászni.
No hát vadásznak a vízi állatokra. Az is szép sport!
Almira begázol a szép tiszta vízbe a halomban fekvő nagy kavicsok közé s
nagy óvatosan bedugja az egyik lábát egy olyan üregbe, a hol valami
sötétlik. Egyszer aztán nagyot ugrik, kikapja a bedugott lábát, s három
lábon, szükölve, nyihogva ugrál ki a vízből, a negyedik lábára egy
fekete rák csimpajkozik keményen odacsipve ollójánál fogva. Almira
kétségbeesetten szűköl, míg kinn a parton le tudja rázni a lábáról a
félelmes szörnyeteget, akkor aztán közre kapják ketten Narcziszszával s
elkezdik a rákot vallatni, hogy mennyiért engedné a csontjábul
kiszedetni a húsát? A retrograd fenevad persze nem alkuszik, hanem
minden áron vissza akar hátrálni a vízbe. A két vadász aztán előre-hátra
pofozza a talpaival, míg egyszer hanyat fordítják, s akkor aztán mind a
hárman meg vannak akadva, hogy mit csináljanak már most? Almira is,
Narcziszsza is, meg a rák is.
Most Almira figyelme egyszerre más felé fordul, valami neszt hall, s
valakit érez. Ismerős közelít a vizen.
Nem ugat eléje, csak mélyen dörmög. Valami kedélyes, öreg uras kaczagás
forma az nála. Megismeri a csónakászt.
Mihály kiszökik csónakából a partra s megköti a fűzczölöphöz a csónakot,
azután megczirógatja Almira fejét, s azt kérdi tőle: «no hát hogy
vagytok ide haza? nincs semmi baj?»
Felel neki arra a kutya mindenfélét, csakhogy persze newfoundlandi
kutyanyelven. A hangzásból itélve a válasz megnyugtató.
Most egyszerre rémületes jajveszékelés zavarja meg a kedélyes
találkozási jelenetet. Az előre látható katasztrófa bekövetkezett.
Narcziszsza olyan közel ment a hanyatt fekve kalimpázó szörnyeteghez,
hogy az az egyik ollójával bekapott a fülébe, aztán a hat horgas lábával
meg a pofájába.
Timár rögtön a vész szinhelyén termett, s szokott lélekjelenlétével
azonnal felfogva a veszély nagyságát, ott ragadá meg a pánczélos
gonosztevőt, a hová annak fegyverei el nem érnek, s erős ujjaival
összenyomva annak a fejét, kényszeríté őt áldozatának szabadon
bocsátására, azután pedig úgy vágta a szörnyet a parthoz, hogy rögtön
elterült, átadva fekete lelkét a pokolnak. Mire Narcziszsza hálateljesen
szökött fel lovagias megmentőjének vállára, még onnan is mérgesen
kurrogva le megölt ellenfelére.
E bevezető hőstett után, mely úgy hiszem, minden regényben előfordul,
Timár hozzálátott, hogy a ladikban hozott holmikat kiszállítsa.
Hiszen az mind tarisznyába van csomagolva. Könnyen vállára veheti. De a
puska, a puska! Azt Almira nem szereti a kézben látni. Itt hagyni pedig
nem lehet, mert valaki erre jár s elviszi.
Hát a puskával azt gondolta ki Timár, hogy odaadta Almira szájába, s az
azután keresztbe fogva azt oroszláni nagy állkapczájával, vitte előre,
mint valami diadaljelt, mint a kis pudli a gazdája pálczáját.
A Narcziszsza csak maradt Mihály vállán, s dorombolt a fülébe.
Mihály haladt Almira vezetése után.
Mintha kicserélték volna lelkét, mikor e sziget pázsitos útjára lépett!
Méla nyugalom van itt, andalító egyedüllét.
A paradicsom gyümölcsfái most virágoznak, fehér és rózsaszín
virágpyramidok, köztük virágbarlangok, földig hajló csipkerózsákból, s a
fűszőnyeg pompás zöldje kihimezve ibolyakékkel, szironták aranynyal; az
arany napsugár kihívja a virág szerelmét, az illatot, attól terhes a
lég; az ember minden lélekzetvételnél aranyat és szerelmet lehel be. A
virágok erdejét mély zsongás zúgja át, s e titokszerű zsongásban, a
virágok szemeiben Isten beszél, Isten néz…