Talán máskor is megtörtént az, hogy egy férj nem találta meg a neje
szivét?
És talán más is úgy tett azzal, hogy bízta az időre az orvoslatot. Mit
lehet tenni a tél ellen? várni kell a tavaszt.
A mohamedán szülők leánya úgy volt már nevelve odahaza, hogy a ki nőül
fogja venni, annak az arczát se lássa a menyegző napig. Azt nem is
kérdezik tőle: szeret-e, nem szeret-e? Se szülők, se pap, se férj.
Engedelmeskedés a dolga. A férj meg fogja becsülni, s ha hűtlenségen
kapja, megöli. Fődolog, hogy szép arcza, eleven szemei, tömött haja s
egészséges lehellete legyen; a szive után nem kérdezősködik senki.
Fogadott apja házánál aztán mást tanult a leány. Azt, hogy a
keresztyéneknél az ábrándozás meg van ugyan engedve, sőt arra minden
alkalom meg van adva; hanem azért a ki abba beleesik, azt nem úgy
gyógyítják, mint egy beteget, de úgy büntetik, mint egy bűnöst. Ő
kiszenvedett ezért.
Timea úgy ment nőül Timárhoz, mint a ki minden csepp vérét tilalom alá
vetette, hogy másról beszéljen neki, mint a női kötelességekről; mert ha
megengedte volna, hogy ábrándjairól beszéljen, akkor minden csepp vére
azt mondta volna, hogy – azon az úton menjen, a melyen az a másik leány
sötét éjjel kétszer megbotlott az útjában alvó örömleány testén, – s az
ő botlása halála lett volna lelkének. Eltemette, megfagyasztá azt az
érzést. S nőül ment egy férjhez, kit tisztelt, kinek hálával tartozott,
s kinek hű társa akart maradni.
Mindennapi történet ez. S a kiken megtörténik, azzal bíztatják magukat,
hogy majd jön a tavasz, s az a sziveket átmelegíti.
Mihály a menyegzői nap után elvitte ifju nejét magával utazni. Bejárták
Schweiczot, Olaszországot. Úgy jöttek vissza, a hogy elmentek. Se
Helvetia andalító völgyei, se Italia fűszeres ligetei nem termettek az ő
számára írt.
Elhalmozá ifju nejét mindazzal, a min asszonyok kapni szoktak,
piperével, ékszerekkel; megismerteté a nagy városok mulatságaival.
Hatástalan volt rá minden. A holdsugár nem ad meleget a gyujtó tükörben
sem.
A nő szelíd volt, gyöngéd, figyelmes, háladatos, engedelmes, de szivét
nem találta sehol; se otthon, se útban, se örömben, se szomorúságban. A
szive el volt temetve.
Timár egy holt nőt vett feleségül.
Ezzel a tudattal jött vissza külföldi útjából.
Egy ideig azon gondolkozott, hogy Komáromot végkép elhagyja, s
elköltözzék Bécsbe. Talán ott más élet kezdődik.
Hanem azután mást gondolt.
Elhatárzá, hogy ott fog maradni Komáromban s lakásul a Brazovics-házat
rendezi be. Ott fog nejével együtt lakni. Saját házát pedig berendezi
üzleti ügyei számára, hogy abba a házba, hol neje lakik, semmi se jöjjön
azokból. Igy azután egész nap távol lehet hazulról s nem tünik fel
senkinek, hogy neje egyedül van.
A világ előtt mindig együtt jelennek meg. Társaságokba a nő férjével
együtt jár; ő figyelmezteti férjét, ha már itt az idő, hogy haza kell
menni, s karjába öltve kezét, távozik el. Mindenki magasztalja a férj
sorsát, milyen boldog ember! Mi szép és mi hű neje van!
S bár olyan hű ne volna, bár olyan jó ne volna. Bár csak gyülölni
lehetne!
De nem férhet hozzá semmi rágalom.
És a tavasz még sem olvasztja fel a szív jegeit. A napok csak magasabbra
emelik a jéghegyeket.
Mihály átkozza a sorsot.
Minden kincseinek árán nem képes megvenni saját neje szerelmét. Még
rosszabb rá nézve, hogy gazdag. A pompa, a birtok még tágítja a távolt
közöttük. A szegény ember szűk négy fala jobban összeszorítja azokat, a
kik egymáshoz tartoznak. A napszámos, a hajóslegény, a kinek egy
szobája, egy ágya, egy asztala van: boldogabb ember. A favágó, a ki
mikor fürészel, az egyik végét a fürésznek a felesége fogja, az boldog
ember; azok, mikor elvégezték a munkát, leülnek a földre s esznek egy
szilkéből bablevest s megcsókolják egymást utána.
Tehát legyünk szegény emberek.
Timár meggyülölte a gazdagságát s hozzá fogott, hogy túl adjon rajta. Ha
szerencsétlen lesz, ha elszegényül, akkor közelebb fog jutni nejéhez.
Azt képzelte.
Nem sikerült neki az elszegényedés. A szerencse hódol annak, a ki őt
megveti. Akármihez fogott hozzá, a mibe más ember bizton belebukott
volna, az fényes sikerrel végződött; minden képtelenség lehetővé és
valóvá lett a kezében: a koczka mindig hatot fordult; s ha
szerencsejátékban akarta elveszteni a pénzét, szétrobbantotta a bankot.
A pénz özönlött oda, a hol ő megállt, s ha elfutott, ha elbujt előle,
utána ment és fölkereste.
És azt mind odaadta volna nejének egy édes csókjáért.
Pedig hiszen a pénz mindenható. Mennyi szerelmet lehetne kapni értte!
Hamis, hazudott szerelmet, mosolygó arczok ragyogását, kik azt nem
érzik; tiltott, bűnös szerelmet, kik azt titkolják; csak ennek az egynek
a szerelmét nem, a ki igazán, hiven, boldogan szerethet.
Timár óhajtotta volna már, ha gyülölhetné inkább nejét. Ha elhitetné
szivével, hogy az mást szeret, hogy hűtelen, hogy női kötelességeit
megtöri.
De nem talál a gyülöletre okot. Soha senki sem látja a nőt másként, mint
férje karján megjelenni. Társaságokban oly méltóságteljes állást tud
foglalni, mely minden merész közeledést visszatilt. Vigalmakban nem
tánczol. Meg is mondja az okát, miért nem? Nem tanították tánczolni s
asszonyfejjel már nem akar tanulni. Csak az éltes asszonyságok
társaságát keresi. S ha férje egy hétig távol van a várostól, akkor ő
egy hétig nem hagyja el a házat.
Igen, de benn a házban? Mert hisz a világ átlátszó, de a ház falai nem!
Oh! erre a kérdésre volt még Mihálynak legsulyosabb felelete.
Abban a házban együtt lakott Timéával Athalie.
Athalie, az ő becsületének nem védangyala, hanem védördöge.
Hiszen annak a nőnek minden léptét, szavát, tettét, minden gondolatját,
minden sohajtását, minden könyhullatását, de még álomlátásainak téveteg
hangjait is folyton kiséri egy másik nő, a ki gyülöli a férjet is, a nőt
is, s a ki bizony sietne mind a kettőt szerencsétlenné tenni, ha egy
árnyékát a bűnnek elleshetné e falak között.
Ha Timéa abban a perczben, a midőn Mihályt felkérte, hogy engedje
Athaliet és Zófiát vele ezentul is együtt egy házban lakni, az érzelmes
jó szív sugallatán kívül még egyébre is hallgathatott volna: akkor sem
gondolhatott volna ki önvédelmére tökéletesebbet, mint azt, hogy maga
mellett tartá azt a leányt, a ki menyasszonya volt annak a férfinak, a
kivel ő neki találkozni sem szabad soha.
Ez a két kegyetlen gyülölő szem őt mindenüvé kiséri.
A míg a védördög hallgat, addig Timéát az Isten sem itéli meg.
Athalie pedig hallgat.
Athalie valódi házi ördöge volt Timéának nem csak nagyban, hanem
kicsinyben is.
Semmi aprólékos körülmény ki nem kerülte figyelmét, hogy a kinálkozó
alkalmat felhasználja Timéának valamit ellenére tehetni.
Kitalálta, hogy Timéa ragyogni akar azzal a nagylelküségével, hogy ő a
ház egykori kisasszonyát most is testvéreként, mint úrhölgyet tartja a
háznál. Athalie csak azért is azt akarta mindenki előtt kitüntetni, hogy
ő csak cseléd.
Timéa mindennap erővel vette ki a kezéből a seprőt, mikor szobáját
takarítani jött, s mire körülnézett, már megint azon kapta, hogy az úrnő
ruháit tisztogatja, s különösen ha vendégek jöttek a házhoz ebédre, nem
győzte őt a konyhából előidézni.
Athalie minden piperéhez és öltözékhez tartozó egész hajdani arzenálját
visszakapta Timéától; voltak thübet, merino, gros de Naples ruhái
szekrényszámra, hanem ő azok közül kiválasztotta a legkopottabb, a
legpiszkosabb öltözékét, a mit hajdan csak fésülködéshez vett fel s
abban járt; s azon is, könnyebb volt a lelkének, mikor egy lyukat
égethetett a konyhában, vagy egy olajpecsétet ejthetett a
lámpaelkészítésnél. Tudta, hogy Timea mennyire boszankodik ezért.
Visszakapta ékszereit is, a mik ezreket értek; de ő azokat nem viselte,
hanem vett magának tíz krajczárért egy üveg mellboglárt, azt tűzte fel.
Timéa aztán azt tette, hogy ellopta tőle a boglárt, üveg helyett nemes
opált tétetett bele; a piszkos, kopott öltözeteket pedig egyszer mind a
tűzbe dobta, s ugyanazon kelméből varratott öltönyt Athalienak, a mit
maga viselt.
Oh! Timéát lehetett megkeseríteni, de haragba hozni nem. És társalgási
modorában is valami olyan kiállhatatlan alázatosságot tüntetett Timéa
előtt Athalie, a melyről tudta, hogy azt bántani fogja. Ha az valamit
kért tőle, oly szolgálatkészséggel ugrott a parancsot teljesíteni, mint
egy néger rabnő, a kit korbácscsal kergetnek. Még a hangját is
elváltoztatta, mikor Timéával beszélt. Nem szólt a maga természetes
hangján soha; hanem valami vékony magas kappanhanggal, mely mindig tele
van alázatossággal és hizelkedéssel, kínozta Timéát, s kényeztető
gyöngédséggel selypített, mikor Timéával beszélt: «s»-nek ejtve az «sz»
betüt, «Sép Timea!» «Serelmem Timea.» «Sivem Timea!»
Arra nem volt rávehető, hogy tegezze valaha Timéát.
S a mi legfinomultabb neme volt a boszantásnak, az, hogy kifogyhatatlan
volt a házastársaknak egymás előtt való magasztalásában.
Mikor Timéával volt egyedül, nagyokat sohajtott: «oh! milyen boldog ön,
Timéa; milyen derék férje van; mennyire szereti önt». Ha pedig Timár
jött meg, annak tett naiv szemrehányásokat: «olyan soká el kell maradni?
Timéa már kétségbe van esve, oh! milyen epedve várja önt. Lassan menjen
be hozzá, lepje meg. Fogja be a szemét kezével, vajjon kitalálja-e, ki
jött?»
És azoknak türniök kellett e gúnyt, mely alázatosság, hizelkedés,
gyöngédség álarcza alatt sérté őket szívig. Hisz ők nem voltak boldogok.
És Athalienak tudnia kellett azt legjobban.
Ez a szembe hizelgő arcz mint egy élő ironia találkozott velük saját
házukban mindenütt s odalépett eléjük legbensőbb rejtekükbe, tolakodó
hizelkedéssel, boszantó alázatossággal, gunyolódó szolgálatkészséggel.
És ők türték azt.
Mikor pedig aztán magára maradt Athalie, mikor letehette a magát és
másokat kínzó álarczot, hah! minő elégtételt engedett visszafojtott
dühének!
Mikor egyedül maradt saját szobájában, hogy verte a földhöz azt a
seprőt, a mit Timéától engedett kivenni a kezéből; s aztán neki állt a
seprü nyelével ütni a székeket és pamlagokat; azt mondta, porol, pedig a
dühét töltötte rajtuk. Mikor valami ajtón ki- vagy bement, vagy az
uszálya szorult az ajtó alá, vagy a ruhaujja akadt a kilincsbe, akkor
fogcsikorgatva rántott egyet rajta, s vagy ruha szakadt, vagy kilincs
törött bele, s az neki jól esett. Tört edények, csorba poharak, sánta
butorok seregestől tanuskodtak azon szerencsétlen órákról, a melyekben
egyedül találkoztak össze Athalieval.
S volt különösen egy néma tárgya, kire cseppenkint összegyüjtött dühét
egyszerre ki szokta önteni; nem azért néma, mintha nem tudna beszélni,
hanem azért, mert édes anyja. Szegény Zófi mama bujt a leánya elől s
rettegett négyszem közt maradni vele. Egyedül ő volt az, a ki Athalienak
igazi hangját hallá a háznál, a kinek Athalie mindennap meg merte
mutatni, mily feneketlen örvény az, a mit az ő gyülölete képez. Zófi
asszony rettegett egy szobában hálni a leányával s a hűséges
szakácsnőnek egy bizalmas órában megmutogatá a kék és zöld foltokat
karjain, a mik a szép Athalie kezének a nyomai. Mikor Athalie elfojtott
dühével estenden Zófi asszonyhoz került, nagyokat csipett rajta, fülébe
sugva: «Miért szültél a világra!»
Hah! milyen jól esett neki, ha egy kutyát megrughatott, a mi
assszonyának kedvencze volt!
És milyen jól esett neki, ha Timéának hirt hordhatott, milyen rosszak a
cselédei, mi kárt tettek ma megint, mi pletykát csináltak újra? Ebből
Timéa mindennap kapott.
És aztán, mikor a napot bevégzé Athalie nyilt hizelkedéssel, titkos
dühöngéssel, végre aludni ment; nem kellett neki, hogy segítsen valaki a
vetköztetésnél, letépte magáról a ruhákat; csombókra akadt zsinórnak
szakadni kellett, szétbontott haj fonadékainak szenvedni kellett, tépte
fésüvel, czibálta marokkal a szegény hajat, mintha másé volna, vagy
mintha oka volna ez valaminek; aztán nagyot rugott földrevetett ruháin;
elfujta a gyertyáját, büzölni hagyva az izzó faggyus kanóczot, hadd
töltse be az fojtó zsirfüsttel az egész szobáját, s aztán ágyába vetve
magát, beleharapott a vánkosába, azt tépte a fogaival és gondolkozott
pokolbeli kínszenvedésekről. S csak akkor érte utól az álom, mikor az éj
csendében egy ajtót hallott csukódni a háznál. A férj megy magányos
szobájába aludni. Ennek örült. Ezen elaludt.
Neki tudnia kellett azt jól, hogy az ifju férj s az ifju nő – nem
boldogok.
Várta kárörömmel, mi fejlődik ki e boldogtalanságból.
Egyik fél sem árulja el magát.
Nincsenek közöttük heves szóváltások; semmi czivódás. Még csak egy meg
nem óvott sóhaj sem hangzik el.
Timéa állandóan az, a ki volt: csupán a férj kezd napról-napra jobban
elkomorodni. Órahosszant elül neje mellett, néha a kezét is kezében
tartja; de szemébe nem néz, s fölkel, eltávozik a nélkül, hogy valamit
szólt volna. A férfiak utoljára is nem tudnak annyira uralkodni titkaik
fölött, mint a nők.
Egy időben Timár azt a szokást veszi fel, hogy útra távozik, megmondja,
mikorra várják, és aztán a mondott napnál hamarább hazajön. Máskor
szokatlan órákban lepi meg nejét, mikor épen nem várt rá senki. Úgy
tesz, mintha a véletlen hozta volna haza s nem akarja mutatni, mit
keres? De a homlokára van irva. Gyanakodik. Félt.
Egy napon azt mondta Mihály odahaza, hogy le kell mennie Levetinczre, a
honnan csak egy hónap mulva kerül majd elő. Minden úti készület úgy volt
intézve, hogy hosszú időre távol marad.
Mikor a házastársak bucsúcsókot váltottak egymással: hideg, látszólagos,
szerződéses csókot, Athalie is jelen volt.
Athalie mosolygott.
Más talán észre sem vette volna e mosolyt, más talán nem is érezte volna
ki belőle azt a gúnyt, a mit Mihály megérzett.
A káröröm, a bolondul járt embert lenéző gúny volt abban.