Egy alabástrom-szobor az. Egy szobor, mely hajlik, simúl, enged, de nem
él. Néz, de nem biztat és nem tilt. Tehet vele, a mit akar, tűr mindent.
Lebonthatja szép fényes haját s elszórhatja vállain; megközelítheti
ajkaival fehér arczát s tüzet lehelhet rá, nem gyujtja meg vele.
Mihály azt hiszi, hogy ha keblére fogja vonni e jéghideg alakot, akkor
meg lesz törve a varázs; de akkor még nagyobb reszketés fogja el. Úgy
rémlik, mintha valami bűnt követne el, a mely ellen természet, őrangyal,
és minden érző ideg fellázad.
– Timéa! szól hozzá hízelgő suttogással. Tudod-e, hogy te az én nőm
vagy?
Timéa szemébe néz és nyugodtan felel:
– Az vagyok.
– Szeretsz-e engem?
Ekkor bámulva nyitja fel nagy, sötétkék szemeit reá a hölgy s e szemek
tekintetéből annyit tanul meg a kérdező, mintha a csillagos ég minden
titkaiba adatott volna meg egy pillanatot vethetnie. Azután bezárja
szemeit hosszú selyem szempilláival a hölgy.
– Nem érzesz hozzám szerelmet? eseng a férj epedő sohajjal.
Még egyszer e tekintet! A fehér arczú nő azt kérdezi:
– «Mi az?»
Mi az? Mi az? Világ minden bölcse meg nem tudja azt magyarázni annak, a
ki azt nem érti.
Mi az? Mi az? Egy szó nem kell annak ahhoz, a ki azt meg tudja
magyarázni.
– Oh te gyermek! sohajtá Timár, felállva neje mellől.
Timéa is felállt.
– Nem, uram, én nem vagyok gyermek. Én tudom, hogy mi vagyok: önnek
neje. Önnek fogadtam ezt, s Istennek megesküdtem rá. Hűséges, engedelmes
neje leszek önnek. Ez a sorsom. Ön velem annyi jót tett, hogy egész
életem önnek van lekötve. Ön nekem uram. És én mindig tenni fogom azt, a
mit ön kiván, a mit ön parancsol.
Mihály félrefordult és eltakarta arczát.
Ez a minden fájdalmát eltagadó, lemondásteljes tekintet megfagyasztá
vérének minden vágyát. Kinek volna bátorsága megölelni egy martyrnőt? a
szent kép szobrát a pálmaággal és a töviskoszorúval? kinek a vére forrna
fel egy visszatérő halott menyasszonyért?
«Tenni fogom, a mit ön parancsol!»
Mihály most kezdé sejteni, hogy minő rossz diadalt szerzett!
Nőül vett egy csodaszép alabástrom-szobrot.