Timár túlboldog volt, hogy Timéát eljegyezheté.
A leány tündéri szépsége az első találkozás óta meghódítva tartá lelkét.
Bámulta őt. A szelid kedély, melyet később ismerni tanult nála,
megnyerte tiszteletét. A gúnyos játék, melyet Brazovicsék üztek a leány
szivével, lovagias rokonszenvét költé fel. S a szép kapitánynak
könnyelmü udvarlása szította féltékenységét. Ez mind hozzátartozik a
szerelemhez.
Most végre eljutott vágyai czéljához. A szép leány az övé. Neje lesz.
És még egy nagy tehertől menekül meg lelke: az önvádtól.
Mert attól a naptól kezdve, a midőn Timár az elsülyedt hajóban
megtalálta Ali Csorbadzsi kincseit, oda volt lelkének nyugalma; minden
fényes siker után, mely vállalatait kisérte, felemelte szavát a belső
vádló: ez mind nem a tied! ez egy árva leánynak a vagyona volt, a mit te
bitorolsz. Szerencsés ember vagy? nem igaz! Szegények jóltevője vagy?
nem igaz! Arany ember vagy? nem igaz! – Tolvaj vagy!
Most ez a per el van döntve. A belső biró kimondja felmentő itéletét. A
meglopott árva visszakapja vagyonát. Megkétszerezve kapja vissza. A mi
férjeé, az az övé is. Nem fogja soha megtudni, hogy ennek a nagy
vagyonnak az alapja valaha az övé volt; csak azt tudja, hogy most már az
övé. És ezzel ki van engesztelve a fátum.
De vajjon ki van-e engesztelve?
A sophismára nem gondolt Timár. Hogy a Timéának visszaadott kincsekre
ráadást is kinált: saját magát; s cserét kért értük: a leány szivét. S
hogy ez csalás, ez erőszak.
Timár siettetni akarta az összekelést. Nála nem volt azon időfogyasztó
akadály, hogy még a kiházasítási készleteket kell beszerezni. Ő készen
vett mindent Bécsben, s Timéa menyasszonyi köntösét a leghiresebb párisi
divatművész állítá ki, nem kellett azon magának a menyasszonynak hat
hétig himezni, – mint azon a másikon. – Az a másik, kétszeresen
szerencsétlen araköntös el lett téve egy olyan falszekrénybe, a melyet
soha sem nyitogat senki. Azt onnan soha sem fogja elővenni senki.
Hanem más szent akadályok álltak megint elő.
Timéa még mindig nem volt megkeresztelve.
Timár igen természetesen kivánta, hogy ha már Timéa a török vallásból a
keresztyénbe tér át, hát egyúttal legyen protestáns, mint férje, hogy
egy templomba járjanak.
Hanem most meg a protestáns lelkész állt elő, hogy az áttéréshez
mulhatlanul megkivántatik, hogy a neophita megismerkedjék azzal a
cenfessioval, a melynek kebelébe felvétetni óhajt. S miután itt nem
elég, mint a görög egyháznál, a látás és hallás, hanem ezt meg is kell
érteni, mert ez a vallás az értelmen, az okoskodáson alapul, tehát
szükségképen kell a hajadonnak egy ideig tanításokat kapni a
megismerendő tanokból: hogy meggyőződhessék felőle, mennyivel okosabb,
rationabilisabb és elfogadhatóbb dogmák azok, a miket ezentul fog
követni, mint a minőkön eddig tévedezett.
Hanem itt egy nagy baj volt. Az, hogy a mohamedán vallás a nők számára
semmiféle dogmákat nem készített. A mohamedán nők nem tagjai az
ecclesiának; jelen sem szabad lenniök a férfiak istentiszteletén,
számukra nincs értelme a Mekkát mutató Mehráb táblának, őket nem
kötelezik sem az «Abdésztán», sem a «Güzül», sem a «Thüharet»
mosakodásai; sem a Ramazan-bőjt, sem a Bejrám-ünnep; ők nem
zarándokolnak Mekkába a Kabához, nem csókolják a bűnbocsátó követ, nem
isznak a Zenzemet-kútból, őket a pap nem esketi, nem tanítja, nem
confirmálja, nem gyóntatja, nekik még csak lélek sincsen adva; számukra
nincsen másvilág; ő értük nem jön el a halál óráján a lelket a testtől
elválasztó Azraël angyal, őket nem vallatja ki a halál után a Monkár és
Nakir angyal, mi jót, mi rosszat tettek e testi életben? őket nem
fürösztik meg az Izmail kútjában, nem lökik be a Morhut vermébe, őket
nem támasztja fel a halálból az Izrafil angyal trombitája; az ő
homlokukra nincsen irva e szó: «múmem» (hívő), ők nem futnak át az
Alsirát-hidon, nem is esnek le róla a hétféle pokolba, mik közül
legemberségesebb temperaturáju pokol még a «Gyehenna», az utána
következők pedig: a Ladhána, Hotáma, Száir, Szakár, Jahim és Al-Haviját
fokozatosan melegebbek. Ettől a nőknek mind nincs miért félni, de
viszont nem is jutnak el a paradicsomba a nagy Tubafa árnyéka alá, mert
ott a férfiaknak ő reájuk semmi szükségük nincs; azokra ott az
örökifjuságu «hurik» várnak, minden férfira hetvenhét. – A mohamedán nő
semmi sem, csak egy virág, lehull és elmulik, lelke virágillat, elfujja
a szél és nincs többé.
Azért a nagytiszteletű úrnak fölöttébb megnehezült a feladata, a midőn
Timéát az észszerű vallás felfogására akarta birni. Zsidót, pápistát
eleget convertált ő már, de török leánynyal még nem próbálkozott.
Az első nap, mikor a másvilág gyönyörűségét magyarázta a nagytiszteletű
úr Timéának, elmondva, hogy ott az égben majdan mindazok, kik egymáséi
voltak és egymást szerették ide alant, ismét találkozni fognak s
egymáséi lesznek, – a leány ezt a kérdést intézte hozzá:
– Vajjon azt fogja-e a másvilágon minden ember újra feltalálni, a kit
szeretett, vagy azt, a kivel a pap összeeskette?
Ez fogas kérdés volt; de a nagytiszteletű úr puritán állást foglalván
el, igen jól megfelelt rá: «miután nem lehető, hogy valaki mást
szeressen, mint a kivel a pap összeeskette, s viszont nem lehető, hogy a
kivel a pap összeeskette, azt ne szeresse, annálfogva az igéret tana
egészen correct».
Hanem ezt a kérdést nem közölte a nagytiszteletű úr Timárral.
A másodnapi tanításon megint azt kérdezte tőle Timéa, vajjon Ali
Csorbadzsi, az ő apja, szinte oda jut-e a másvilágon, a hova ő?
A nagytiszteletű úr erre a kényes kérdésre bizony nem birt kielégítő
választ adni.
– De ugy-e, én ott megint Levetinczy úr neje leszek? kérdezé Timéa mohó
kiváncsisággal.
Már erre a kérdésre kegyes örvendezéssel viszonzá az esperes úr, hogy
minden bizonynyal úgy lesz.
– Akkor én meg fogom kérni Levetinczy urat, hogy ha együtt leszünk a
mennyországban, akkor az én szegény apámnak is adjon egy kis helyet,
hogy az is velünk legyen; s ő azt nekem nem fogja megtagadhatni, ugy-e?
Az esperes úr szörnyen vakarta a füle környékét erre a kérdésre s azt
mondta, hogy ezt a scrupulosus dolgot az egyetemes egyházi zsinat elé
fogja terjesztetni.
Harmadnap azután azt mondta Timárnak, hogy jó lesz már a kisasszonyt
megkeresztelni s megesketni, a további dogmákról világosítsa fel majd a
férje.
Végbe is ment a legközelebbi vasárnapon a szent szertartás. Timéa akkor
került először protestans templomba.
Ez az egyszerű épület, fehérre meszelt falaival, aranyozatlan
szószékével, egészen más hatást gyakorolt kedélyére, mint az a másik
templom, melyből a rossz gyerekek kikergették, mikor egyszer
beleskelődött. Ott aranyos oltár volt, nagy viaszgyertyák égtek ezüst
kartartókban, képekkel voltak tele a falak, tömjénillat párolgott,
titokteljes éneklés hangzott, csengetyü szóra térdre hullott a nép;
képzelmet izgató képek és hangok. Itt pedig leülnek hosszu padokba,
külön a férfiak, külön az asszonyok, zsoltárt vesz kiki maga elé, s
mikor a kántor elkezdi, ráriad az egész gyülekezet és végig énekli az
egész zsoltárt.
És akkor elhallgat minden ember; a magas szószékre fellépdel a lelkész
és elkezd beszélni minden czeremonia nélkül, sem énekel, sem iszik, se
nem mutogat semmit, csak egyre beszél. Timéa nem ért abból semmit. Csak
azon bámul, hogy a mint abban a templomban három sűrű padnégyszög tömve
van asszonynéppel, az az ezernyi asszonynép két óra hosszat meg nem
szólal, ki nem nyitja a száját, még csak szomszédjához suttogni sem
fordul. Rettenetes szertartás! Három légió asszony, a ki két óráig meg
van némulva. Bár csak legalább egy «amen»-t volna szabad kiáltaniok,
mikor a prédikácziónak vége van.
Timéa a szószék melletti első sorban ül a főkurátorné mellett, ki neki
keresztanyja fog lenni; az vezeti őt ki a keresztelő medenczéig,
keresztapa pedig a főkurátor úr.
Ismét semmi képzelemizgató szertartás: a nagytiszteletű úr beszél okos
dolgokat a vízmedencze előtt; egyszer annak is végeszakad; a neophita
meghajtja a fejét a vízmedencze előtt, a lelkész a szentháromság nevében
megkereszteli őt «Susánnának». – Ezt a nevet választották neki a
keresztszülők.
Azután tart egy intést az esperes úr a keresztszülőknek, elszámlálva az
ő kötelességeiket, s akkor a keresztanya ismét visszavezeti a felavatott
hajadont a padjába, akkor minden ember feláll és imádkozik; de csak a
pap fenhangon, a többi némán, Timéa pedig azon gondolkozik, hogy miért
keresztelték őtet épen Susánnának, mikor az eddigi nevével úgy meg volt
elégedve?
Az imádkozás után megint leülnek s a kántor ez alkalomra neki zendíti a
LXXXIII. zsoltárt: «Oh! Izraelnek Istene!» a miből Timéának az a gyenge
kétsége támad, hogy őtet most talán izraelitának keresztelték meg.
Minden aggodalmát eloszlatja végre az a másik tiszteletes úr; ez már
fiatalabb, a ki másodiknak jő fel a kathedrába s igen szép szónoklatot
tartván, elvégre egy irást vesz ki a könyvéből s abból felolvassa, hogy
ezennel kihirdettetik, miszerint tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő
Levetinczy Timár Mihály úr, helvécziai hitvallású keresztyén atyánkfia
eljegyezte magának hitvestársul néhai tekintetes, nemes, nemzetes és
vitézlett Csorbaffy Ali úrnak árva hajadon leányát, nemes Csorbaffy
Timéa Susánna kisasszonyt, helvécziai hitvallású keresztyén leányzót.
És ez a három légió asszony még erre sem szólt egy szót is.
Timéa megnyugodott a történtekben.
Az első kihirdetéstől a menyegzőig két hetet kellett elvárni, azalatt
Mihály mindennapos volt Timéánál. A leány őszinte nyájassággal fogadta
mindig. Mihály boldog volt a jövendő előérzetében.
Valahányszor Timéát látogatni jött, menyasszonyát Athalie társaságában
lelte. Athalie rendesen ürügyet talált, hogy a szobát elhagyhassa, s ő
helyette azután Zófia asszony jelent meg.
Zófi mama aztán tartotta Mihályt válogatott magasztalásokkal, hogy
milyen kedves leány az ő menyasszonya, hogy mennyit emlegeti a kedves jó
Mihályt, a ki ő róla olyan jól gondoskodott, mikor a Szent Borbálán
jöttek, hogy mentette meg a hajótöréstől, a török általi elfogatástól;
hogy esett miatta a vízbe, hogy vitte ki a sülyedő hajóból, hogy ment
vissza a víz alá az ott feledt vagyonáért; hogy tartotta tündér
mesemondással, mikor a veszélyes helyeken jártak, s hogy keresett
számára nyughelyet egy puszta szigeten. Aztán hogy ápolta betegségében a
hajón? Nélküle bizonyosan meghalt volna.
Zófi mama a legapróbb körülményekről is értesülve volt, miket nem
tudhatott más, csak Timéa, s Mihály boldog volt, hogy Timéa azokra még
emlékezik. Hitte, hogy a leány, ki ezeket Zófia asszonynak elmondja, ez
által tanusítja, hogy őt mégis szereti.
– Oh! ha tudná, kedves Levetinczy, mennyire ragaszkodik önhöz ez a
leány!
S Timéa nem jött zavarba, mikor ezt hallá mondani. Nem szenvelgett
szemérmetes tiltakozással, de nem is bizonyított az állítás mellett
szemérmes elpirulással. Szerény, komoly és engedelmes volt Mihály iránt.
Engedte kezét kezébe venni; engedte hosszasan szemeibe nézni, s ha jött,
ha távozott, megszorítá kezét és mosolygott rá.
És Zófi asszony mindennap tudott valami új dolgot mondani Mihálynak, a
mit Timéa regélt el neki felőle.
Timár elhitte, hogy ő az a boldog ember, a kit e nő szeretni fog.
A menyegzői nap is eljött.
Messzeföldről összecsődült vendégsereg hosszú hintósora állt végig az
utczán, miként ama boldogtalan napon; de ezuttal semmi szerencsétlenség
nem történt.
A menyasszonyt a hajdani Brazovics-háztól, mely most már sajátja volt,
vitte el a vőlegény a templomba; a menyegzői lakoma pedig a vőlegény
házánál volt rendezve. Zófi mama el nem engedé, hogy a lakoma
rendezésére ő ügyeljen fel. Athalie pedig otthon maradt, egyedül, a
hajdani apai háznál, s ugyanabból az ablakból nézte, elrejtőzve egy
függöny mögé, hogy indul meg a hintók hosszú sora a nyoszolyókkal,
násznagyokkal, a vőfélyekkel, a menyasszonynyal, a vőlegénynyel egymás
után, a mely ablakból ama végzetes napon várta saját vőlegénye
megérkeztét.
És azután ott várt, míg a hintók újra visszarobogtak, el a Brazovics-ház
előtt, most már vőlegény és menyasszony egy kocsiban, s nézett utánuk. S
ha imádkozott ez idő alatt az új párért az egész gyülekezet, oh!
bizonyosan ő is imádkozott valamit rájuk!
Timéa nem találta olyan gyönyörűségesnek az esküvőt, mint a hogy azt
Zófi mama leirta előtte. A lelkészen nem volt semmi aranyköntös,
aranysüveg; nem is hozott az új pár elé ezüst koronákat, hogy
megkoronázza őket egymás urává, asszonyává; nem is énekeltek nekik
semmit. A vőlegény nemesi bársonyruhát viselt boglárokkal,
hattyuprémmel, s elég délczeg alak volt, csak hogy a fejét mindig
meghajtva tartá; nem tudta azt olyan büszkén fenhordani, a hogy kell a
nemesi díszruha mellé.
Az a bűbájos szertartás sem következett be, mikor a vőlegényt és
menyasszonyt letakarják együtt egy selyem lepellel, s legelőször e
szentséges árnyban találkoznak egyedül, s a pap megfogja kezeiket és az
oltár körül vezeti őket háromszor. Ez is elmaradt most. El a közös
pohárból ivás és a szent csók az oltár előtt: oltár sincs itt. Semmi
sincs itt, csak egy feketeruhás pap, a ki beszél igen okos dolgokat, de
miknél mind igézetesebben hangzik az, hogy «goszpodi pomiluj!» – Még
csak le sem térdepelnek egymás mellé, úgy esküsznek. A felizgatott
keleti képzelmet nagyon hidegen hagyta a szertartás nélküli protestáns
esküvő. Hiszen Timéa az egészből nem értett meg egyebet, mint a
szertartást.
Talán idővel?
A fényes lakodalom véget ért, a vendégek hazamentek, a menyasszony ott
maradt vőlegénye házánál.
Mikor Mihály végre egyedül maradt Timéával, mikor leült melléje és kezét
kezébe vette, úgy érzé, hogy szive reszket s ez a remegés elterjed egész
valóján.
Az a véghetetlen kincs, a mit bírni úgy óhajtott, most már birtokában
van. Csak karját kell kitárni, hogy őt keblére vonja. – Nem meri. Varázs
alatt van.
A nő, a feleség – nem tud az ő közellétéről semmit. Nem remeg és nem
hevül.
Ha csak egyszer lesütné szemeit ijedten, midőn Mihály ujjai vállát
érintik, ha egy szemérmes elpirulás tűzárnya futna egyszer végig fehér
arczán, meg volna törve a varázs, mely a közeledőt megdermeszti; de ő
hideg marad és nyugodt és szenvtelen, mint egy álomjáró.
Mihály ugyanazt az alakot látja maga előtt, a kit ama végzetes éjszakán
a halálból felébresztett, a ki ott ült előtte ágya szélén, mint egy
oltárkép, melyről a ránézőre hideg sugárzik; a kinek arcza nem változik
el sem akkor, midőn éji öltönye válláról lecsuszik, sem akkor, midőn azt
mondják neki, hogy atyja meghalt.