… Egyszer voltam a Csetátye Máréban.
Ha rágondolok e látványra, a keblem elszorul annál az eszménél, hogy
leirjam, a mit láttam. A phantasia összeroskad, mikor mindazt fel akarja
emelni, a mit élő látás hozott eléje, s felakad a kifejezés, mikor
érthetővé készül tenni azt, a mi valóság.
Csak egy hasonlatot találok reá a fogalmak terén.
Képzeljük magunkat egyikébe azoknak az óriási hegyüregeknek, a miket a
hold felszine mutat elénk, miknek nagy távcsöveken keresztül mély, éles
árnyakkal körülgyűrűzött aknáikba betekinthetünk. Ezekbe a kietlen,
lakhatlan éjszakai puszta várakba. Képzeljük, hogy a Plutarch fenekén
vagyunk, melyről azt hiszik, hogy valaha tűzhányó volt.
A Csetátye Máre egy ilyen óriási üres hegy. Egy rettenetes dom, melynek
csak kupolája hiányzik. A sziklák, mik körfalait képezik, titáni
tömegekben egymásnak támogatva, mintha tornyok volnának keresztül-kasul
döntve egymásra. Az iszonytató kráter egész fel a száz meg száz ölnyi
párkányáig, s le az ezer öles kerületű fenekéig egyetlen fűnek vagy
bokornak nem ad helyet; nincs ott egyéb, mint kő. Koloszok és
obeliszkok, gúlák és koczkák. Egy-egy kőszál egyenesen függ alá a
meredélyről, mintha minden perczben leszakadni készülne; századok óta
függ ott már. Egy-egy tátongó szakadék végighasítja a falat, s alant
mélységes üregben vész el. S az egyik oldalán e szörnyű szikladomnak van
egy félredült kapunyilás; méltó bejárat a gigászok palotatermébe. Ezen a
kapun kitekintve látunk az alant mélyedő völgyből kiemelkedni egy
csucsos hegyet, melyen szinte nincs semmi zöld, csupa kő. De ez a kő
mind olyan apróra megtörött darabokból áll, hogy legnagyobb közöttük a
felcsillámló amethyszt.
Ez a Csetátye Máre.
S a tűznélküli vulkán, ez a hold körhegyeit utánzó sziklaüreg nem a
természet munkája: ez egy emberi alkotás. A rómaiak műve ez. Ez a hegy
aranyat tartalmazott: a római hódítók nekihajták a leigázott dák
jobbágyokat s ilyen üreggé vágatták ki a hegyet. A bejáratnál még most
is látszanak a véső és kalapács művei, s látszanak a falakon a tűz
nyomai. Még akkor lőpor nem volt, a sziklákat megtüzesíték s aztán
eczettel locsolták meg, így repeszték széjjel.
Az a csúcsos hegy, a mi ott a völgyből kiemelkedik, mind a széttört
kövekből támadt, mikből az aranyat kiszedték. Egy porrá tört hegy.
Egyszer aztán beszakadt a Csetátye Máre csúcsa s eltemette a bányát. Azt
mondják, hogy alant még egyszer olyan mélyre terjed az, mint a mennyit a
napvilág bejár belőle.
Az eltemetett sziklafolyosókban most is találnak római emlékeket. Az
aranyásó rabszolga szabadonbocsátásáról szóló tabula ceramicát, melynek
két viaszlapja közé odaszorítva volt még a rabszolga kedvesének hat ágra
font emlékhajfürtje.
A körül lakó nép most is aranyat ás, aranyat tör a kőből.
Rettenetes munka az!
Az arany: király! nagyon megszolgáltatja magát. A szikla maga «süket
kő», s csak egyes rétegét híják «érnek»; abban az arany úgy van
beszórva, mint a porszem, mint a csillám. Néha évekig kell a süket kőben
vágni, míg az ér fel hagyja magát találni, s néha elvész az, nincsen
folytatása, s ujra kell kezdeni a munkát. Az arany bujósdit játszik: a
kereső törhet utána – a sziklán keresztül.
Az ér kövét aztán különválogatják, osztályozzák, a dúsabb a száraz
kallóba kerül, a soványabb a nedves kallóba; azt lisztté törik,
rostálják; szitálják; egész Verespatak hosszában ott kótognak a
vízhajtotta gépek, mik az aranyat a kőtől elválasztják; hosszú teknők,
válúk fenekén marad lenn a drága ércz, a tört iszapot vermekbe
csalogatják; «csapda», «tűzhely», «szinpad» a neveik, a miken keresztül
kell mennie; még ekkor sem hisznek neki, higany közé bocsátják, nagy
hordókban arany-őrlőmalmok azt a higanynyal összekeverik, míg a higany
az utolsó aranyporszemet is felveszi magába. Akkor a higanyt nagy
szarvasbőr-zacskóba töltik, kipréselik, a higany keresztülhatol a bőr
pórusain s az arany ott marad a zacskó fenekén, mint fénytelen sárga
por. Azt viszi minden szombaton beváltani Gyula-Fehérvárra a Csetátye
Máre körül aranyásó munkás.
Ezt nevezik tehát aranybányának.
De ne higyjetek a szónak! Nem aranybánya; az éhség tornya ez. A kik itt
törik az aranyért a követ, rongydaróczban járnak, málékenyeret esznek,
fakunyhókban laknak, korán elhalnak; a világ legszegényebb emberei azok.
Másutt van az arany bánya!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A komáromi hadseregösszpontosítás után Timár egyszerre tehetős ember
lett, házat is vett a komáromi kereskedők cityében, a rácz-utczában.
Senki sem találta ezt különösnek.
Dicsőült I. Ferencz császárnak arany szavai, úgy hiszem, minden liferáns
emlékkönyvébe fel lesznek jegyezve, miket ő felsége egy szegényen maradt
élelmezési biztosnak mondott: «az ökör a jászolhoz volt kötve, miért nem
evett?»
Hogy mennyit nyert Timár az élelmezésen? azt nem tudhatni, hanem hogy
egyszerre nagy úrrá lett, azt látni rajta. Mindenhez hozzáfog s van
pénze elég.
Kereskedőnél, vállalkozónál ez nem tünik fel. Itt csak az első alapkő
letétele nehéz. Az első százezer forintot nehéz megszerezni, ha az
megvan, a többi önkényt kinálkozik. Van hitele.
Hanem Brazovics úr egy dologban mégis hitetlen volt.
Azt jól sejté, hogy Timár busásabb osztalékot adott a nyereményből az
«illetőknek», mint a mennyit ő szokott, azért nyerte el a szállítmányi
kövér vállalatot, a min rendesen ő szokott gazdagodni. De olyan nagyon
sokat mégis hogy nyerhetett?
Brazovics úr azóta, hogy Timár felkapott s önálló úr lett, kereste
hajdani hajóbiztosa barátságát, elhívta magához estélyekre, miken Timár
igen szivesen szokott megjelenni. Olyankor láthatta Timéát is, ki már
nehány szót értett a társalgási nyelvből.
Most már Zófia asszony is szivesen látta Timárt, sőt egyszer félig
súgva, félig sikoltva azt mondá Athalienak, hogy bizony nem ártana, ha ő
is nyájasabb arczot fintorgatna Timárra; mert ez most már gazdag úr, nem
megvetendő partie; többet ér három katonatisztnél, a kinek semmije
egyebe, mint a czifra uniformisa meg az adóssága. A mire aztán Athalie
kisasszony azt felelte, hogy «… még nem következik, hogy az apám
szolgájához menjek férjhez». Érthette belőle Zófia asszony a mondat
elejét: «abból, hogy az apám a szolgálóját vette el!» a mi jól
megérdemlett szemrehányás volt Zófia asszonyra nézve: hogyan mert ilyen
előkelő kisasszony édes anyjává feltolakodni?
Brazovics úr aztán vacsora végén, mikor egyedül maradtak az asztalnál,
elkezdett Timárral poharazgatni. Brazovics úr virtuóz volt az ivásban,
ez a szegény ficzkó pedig soha sem látott még eleget a borból.
Mikor aztán jól benne voltak a barátkozásban, akkor előhozta neki a
dolgot nagy mulatságosan.
– Ugyan te, Miska, csak mondd meg igaz lelkedre, hogy tudtál annyit
nyerni ezen a prófuntszállításon? hiszen én is csak próbáltam és tudom,
hogy mit lehet belőle kifacsarni? Én is közé kevertettem a lisztnek a
derczét, korpát, malomport; magam is tudom, hogyan kell az ocsut tiszta
búza helyett megőröltetni; azt is értem, hogy mi különbség van a
rozsliszt meg a buzaliszt között, hanem ennyit, mint te, még sem tudtam
nyerni soha. Micsoda ördögséged volt? valld meg! Hiszen már megvan.
Timár mélyeket pislantott, mint mikor már az ittas embernek hat lóerő
kell, hogy a szemepilláit fel tudja emelni s tréfásan, akadozó nyelvvel
válaszolt:
– Hát tudja az úr…
– Tegezz már, ha mondom, híjj a keresztnevemen.
– Hát, tudod Tanaszi, a bizony nem volt ördögség. Emlékezel rá, hogy
megvettem a Szent Borbála ázott buzaterhét, potom áron, egy forintért
mérőjét. Azt biz én akkor nem osztottam szét garasos nyereséggel
molnároknak, hízlalóknak, parasztoknak, a hogy a világ hitte, hanem
megőröltettem hirtelen, kisüttettem hirtelen, nem került fele pénzembe,
mintha a legolcsóbb, legkomiszabb gabonát használtam volna fel hozzá.
– Ejnye, de derék! Mit nem tanulok vénségemre tőled! Te Miska! De hát
aztán nem volt rossz az a prófunt a katonáknak?
Mihály nevetett, majd szétprüsszentette a szájába vett bort.
– Hát persze, hogy rossz volt, mint a vesztés! Az bizony átkozott rossz
volt.
– Hát aztán nem tettek panaszt a Verpflegscommissiónál?
– Mi haszna tettek? Az egész Verpflegscommissio mind a zsebemben volt.
– Hát a várkommendánsnál, a Feldzeugmeisternél?
– Az is mind a zsebemben volt, szólt Mihály, kevélyen ütve zsebeire, a
mikben annyi nagy úr elfér.
Brazovics úr szemei különös módon szikráztak. Mintha most még veresebbek
volnának, mint máskor.
– S az ázott buzából készült kenyeret megetetted a katonákkal?
– Az ám. S a lenyelt kenyér nem beszél!
– Jól van, Miska, jól van; hanem már most te se beszélj ám; mert még én
nekem csak elmondhattad ezt a dolgot, én jóakaród vagyok, hanem ha
valami ellenséged meg találja tudni, ugyan megütheted a talpadat érette.
Utána megy annak a rácz-utczai házad is. Hát erről senki másnak ne
beszélj!
Erre Timár, mint a hirtelen felijedt részeg ember, elkezdett rimánkodni
Brazovics úrnak, még a kezét is csókolta, hogy el ne árulja a titkát, ne
tegye szerencsétlenné. Brazovics megnyugtatta szépen, ő nem fog szólni
senkinek, felőle nyugodt lehet, csak másnak is el ne mondja a titkát.
Azután előhivta az inasát, rábízta, hogy Timár urat vezesse haza
lámpással; ügyeljen rá, hogy valami baja ne történjék az úton, fogja meg
a karját, ha szédülni talál.
Az inas azzal jött vissza, hogy Timár urat alig tudta haza vinni, minden
házba be akart menni, nem ismert rá a maga ajtajára, egy kicsit danolni
is kezdett az úton. Otthon aztán lefektették szépen az ágyába s rögtön
elaludt a jó úr.
Timár pedig, a mint Brazovics inasa elhagyta, felkelt az ágyból s egész
reggelig leveleket irt. Nem volt ő ittas. Olyan bizonyos volt a felől
Timár, mint a Kalendáriomban következő napról, hogy Brazovics nyomban
fel fogja adni ezt az egész történetet, s azt is előre tudta, hogy
kinek?
Abban az időben, talán most már nem, az volt az államgazdászati főelv,
hogy «stehlen und stehlen lassen». Lopni és lopni hagyni.
Nyugodalmas, békeszerető irányelv.
Hanem ennek a jó systemának is volt egy ellensége, egy franczia
irányelv. Hiába, az a franczia csak mindenben ellensége a németnek.
Ez pedig az, hogy «ote toi, que je m’y met».