Az egyes kormányzati udvari rangok versenytársai voltak egymásnak, s a
szerint, a mint egyik-másik a fejős tehenet maga felé fordítá,
iparkodtak annak a szarvaival a fejőt megökleltetni s visszavitatni a
bona vaccat a maguk ressortjának.
Ott volt a három udvari kanczellária, – azután az allgemeine Hofkammer
für Finanz und Handelsangelegenheiten, azután az oberste Justizstelle,
azután a Hofkriegsrath, azután a Censur und Polizeihofstelle, azután a
geheime Haus, Hof- und Staatskanzlei, végül a
Generalrechnungsdirectorium.
Már most azután csak az volt a bölcsek köve, kitudni, hogy az egymásba
bonyolult maschineriának melyik kerekét kell megmozdítani, hogy az a
láda felnyiljék, a melyikbe bele szabad markolni a becsületes
állampolgárnak? Mi van kapni való? és hol? és kinél? és mi segítséggel,
és mi oknál fogva, és mi módon és mikor? És hogy ki barátja és ki
ellensége ott a másiknak? és hogy kinek mi szenvedélye van? és hogy ki
az, a kin egyben meg másban minden megfordul.
Ez a fő-főtudomány.
Az sem volt tehát Timárra nézve meglepetés, midőn nehány nap mulva a
Brazovicsnál töltött estélyezés után felhivatták a várba s ott egy úr, a
ki magát Oberstfinanzgeheimrathnak czimezte, azt adta tudtára, hogy itt
fog maradni, egyelőre szigorú vizsgálati fogságban, a kulcsait pedig
adja át, hogy iratai és könyvei lefoglaltassanak.
Nagy esemény lett ebből.
Timár titka az allgemeine Hofkammer für Finanzennek lett beárulva. Ez
mindig versenygésben volt a Hofkriegsrath vezetőivel. Most csatányos
alkalom kinálkozott felderíteni a titkos borzalmakat, a mik e testület
keblében elkövettetnek s elragadni tőle az egész katonaélelmezési
ressortot. Pártolta a támadást a három udvari kanczellária is, a
Hofkriegsrathot csak a Polizeihofstelle védelmezte, végre eldönté ellene
az ügyet a Staatskanzlei, s rögtön ki lett küldve egy commissio, melynek
utasításul adatott, senkit nem kimélni, az egész Verpflegscommissiót
felfüggeszteni, kommendánst, tábornagyot maga elé idézni, liferánst
elfogatni, kriminál-inquirálni és mindent kideríteni. Hiszen a
följelentésben olyan világosan adatolva volt minden körülmény. Ha csak
egy harapás dohos kenyér kisül Timárra, jaj neki örökre.
De nem sült ám ki semmi.
Nyolcz napig dolgozott a commissio éjjel-nappal. Tanukat hallgattak ki,
esküdtettek, vallattak, segítségül hivták a vármegyét; senki sem vallott
Timár ellen.
Minden vizsgálatból az derült ki, hogy Timár az egész ázott hajóterhet
szétosztotta a molnároknak, a földészeknek, gyárosoknak, hizlalóknak;
hogy egy kanálnyi abból a katonák számára készült kenyérbe nem
keveredett. Elővették magukat a katonákat, azok is mind azt vallották,
hogy soha jobb kenyeret nem kaptak, mint a mivel Timár tartotta őket két
hétig. Egyetlenegy vádoló, egy terhelő tanu nem állt elő ellene, annál
kevésbbé lehetett azután a katonai hatóságokat megvesztegetéssel
gyanusítani. Hisz ők annak adták a vállalatot, ki legolcsóbb áron
legjobbat adott. Utóbb még ezeknek állt följebb. Sértve érezték magukat
e vizsgálat által, fenyegetőztek, kardjaikkal csörömpöltek, utoljára a
kelepczébe jutott commissio ijedtében revocált, rehabilitált, és szökve
szökött Komáromból; Timárt pedig nagy bocsánatkéréssel ereszték szabadon
s kimondták rá, hogy hiszen ez arany ember!
Mikor szabadon bocsáták, Kacsuka úr volt a legelső, a ki sietett őt
üdvözölni s mindenki előtt nagy tüntetéssel szoríta vele kezet.
– Barátom! Most ezt a dolgot nem szabad abba hagynod! Ezért neked fényes
elégtételt kell nyerned. Képzeld, még engem is gyanusítottak, hogy meg
voltam vesztegetve. Eredj fel Bécsbe s követelj elégtételt. A feladót
példásan meg kell büntetni. – S ezentul (ezt már sugva mondá) biztos
lehetsz felőle, hogy minálunk ugyan senki többet ki nem fog ütni a
nyeregből. Most üsd a vasat!
Timár azt mondta, hogy fogja tenni.
És mikor Brazovics úrral összejött, annak is azt mondta.
Brazovics úr szörnyen sopánkodott azon a méltatlanságon, a mi Miska
barátját érte. Ugyan ki lehetett az a gonosz ember, a ki őt így
bevádolta?
– Már hiszen akárki volt, – fenyegetőzék Timár, az meg fogja ütni a
talpát! S fogadom, hogy ha háza van Komáromban, az utána megy ennek a
tréfának. Holnapután megyek fel magam Bécsbe s elégtételt követelek az
udvari kanczelláriánál.
– Eredj, eredj! – mondá neki Brazovics s utána gondolá: – én is ott
leszek!
S egy nappal hamarább felment Bécsbe, mint Timár.
S ott aztán régi összeköttetéseinél fogva úgy elkészítette számára az
utat, (igaz, hogy pogány pénzébe került!) hogy Timárnak csak bele
kellett lépni a labyrinthusba, és soha ki nem találni belőle többet. Az
udvari kanczelláriától fogják utasítani a Hofkammerbe, onnan átteszik a
dolgát az oberste Justizstelle-hez, az belekeveri a Polizeihofstelle-t,
az belekergeti a geheime Staatskanzlei-ba; a vigyázatlan ember
lassankint dühbe jön, meggondolatlan szavakat ejteget el; még majd talán
ki is nyomatja az esetet, akkor nyakon csipi a Hof-Censurstelle; elvégre
ő fog könyörögni, hogy ereszszék el, és soha többet egyik Hofstellenek
is az ajtókilincséhez ez életben hozzá nem nyul.
Hát csak hadd menjen a maga igazságát keresni, ha bolond. De Timár nem
volt már bolond.
Rég túljárt ő már tanácsadóinak az eszén. Mind a kettőén.
Az első lépéssel fel volt szabadítva a kedélyében rejlő furfang.
Ravasz lett, a mióta azt az első lépést magára hagyta erőltetni, s tudta
már, hogy sohasem azt kell mondania, a mit tenni akar.
Olyan az, mint a női szemérem. Az első bukásig tiszta, tudatlan,
ártatlan az egész kedélye mind fenékig; hanem a mint azon általesett,
akkor egyszerre megelevenül benne a kristály átlátszó kedély s nem kell
többé neki tanító; tud már mindent; sőt ujakat is tud kitalálni.
Timár akkor is engedé már sejtetni, hogy milyen talentum lakik a
kedélyében, midőn a hivatalos üldözést kijátszotta Pancsovánál; csakhogy
ez még akkor egy más ember érdekében történt; neki semmi haszna nem
kinálkozott abból. Tette, a mi rá volt bizva. Rászedte az üldözőket.
Most már saját érdekében tett.
A talált kincsek birtokában, kellett magának jogczimeket szereznie, a
mik mellett a világ előtt mint gazdag ember megjelenhessen. Azt kellett
szinlelnie, hogy ő szerencsés vállalkozó.
Az első vállalatnál már roppant pénzösszeget nyert.
Ha a világ azt hiszi, hogy csempészet volt a nyeresége: az a kisebbik
baj. Bebizonyítani nem lehet, mert nem igaz. Ő annyit költött az
élelmezési vállalatra, hogy alig maradt rajta haszna. De házakat,
hajókat vehetett s aranynyal fizethetett: és mindenki azt hitte, a
vállalatán nyeré azokat.
Neki ürügy, czím, látszat kellett arra, hogy Ali Csorbadzsi kincseivel
lassanként világ elé jöhessen.
Mit tett tehát, mikor Bécsbe felment?
Timárnak elégtételt kelle követelni a Hofkammer-en; s e tekintetben
számíthatott a Hofkriegsrath gyámolítására. Komáromi pártfogóitól voltak
ajánló levelei a legbefolyásosabb urakhoz.
Ő tehát azt tette, hogy a ládája fenekén hagyta az ajánló leveleket mind
s elment egyenesen a Hofkammer főnökéhez, attól kért kihallgattatást.
A miniszternek tetszett az, hogy ez az ember nem kerül az ablakra, hanem
mindjárt az ajtón jön be. Bebocsáttatá.
A miniszter úr simára borotvált arczú magas férfi volt,
tiszteletgerjesztő kettős állal, szigoru szemöldökkel és kopasz
tarkóval; mellén nagyszámu érdemjelek voltak; két kezét hátratette a
frakkja szárnya alá, mikor azt a halandó embert azzal a hosszú
bajuszszal maga elé bocsátá. Timár egyszerű fekete magyar ruhát viselt.
Az első kérdése ő excellentiájának Timárhoz ez volt:
– Miért nem köt az úr kardot, mikor audientiára jön?
– Nem vagyok nemes ember, kegyelmes uram.
– Úgy? – ön azért jött hozzám úgy-e bár, hogy az ön ellen elrendelt
befogatás és vizsgálat miatt elégtételt kérjen!
– Távol van tőlem, kegyelmes uram, felelt Timár. A kormány kötelességét
teljesítette, a midőn egy alaposnak látszó feladás miatt egész
szigorával lépett fel nemcsak én ellenem, hanem nálamnál nagyobb urak
ellen is. Minthogy nemes ember nem vagyok, még a primæ nonus megsértése
miatt sincs okom gravaminálni. Ellenben nagy köszönettel tartozom mind a
feladónak, mind a vizsgáló biróságnak azért, hogy e szigorú vizsgálat
által kiderítette azt, hogy tiszta kézzel bántam a rám bízott
vállalattal.
– Ah! tehát ön nem szándékozik elégtételt keresni feladója ellenében?
– Sőt károsnak tartanám azt, mert ez által elriasztatnék más igaz ember
is, ki valódi visszaéléseket jelent föl. Az én becsületem helyre van
állítva; a boszuállás nem természetem. Azonfelül is se időm, se kedvem
hozzá. A mi megtörtént, az legyen elfeledve.
Már erre a szóra az egyik kezét elővette az excellentiás úr a
frakkszárny alul, hogy Timár vállát megveregesse vele.
– No, hallja ön, ez öntől igen praktikus nézet. Ön azt tartja, hogy
nincs ideje megtorlási processusokban ide-oda szaladgálni. Egészen okos
felfogás. Tehát mi czélból jött ön hozzám?
– Egy ajánlattal.
– Ah, egy ajánlattal?
– Melyhez kegyelmes uram pártfogása szükséges rám nézve.
A kegyelmes úr ismét eldugta a kezét a frakkszárny alá.
– Van a koronának egy uradalma az illyr határőrvidéken, Levetinczen.
– Ah, hum! – hápogott a magas úr s nagyon összeránczolta a homlokát. Mit
akar ön ezzel?
– Azon a tájon szoktam járni, mint gabonabevásárlóbiztos, s így jutottam
a helyzet ismeretéhez. Az uradalom áll 30 ezer holdból, melyet
holdankint 40 krajczár haszonbérért Silbermann bécsi bankár bérelt ki a
kormánytól. A szerződés kötése a Hofkammer jogaihoz tartozik, a befolyó
haszonbérrel pedig a Hofkriegsrath rendelkezik. Ez húszezer forint.
Silbermann az uradalmat három részre osztva albérlőknek adta ki, a kik
holdankint egy forintot fizettek neki.
– No igen. Hiszen ő neki is kellett nyerni valamit.
– Természetes. Az albérlők viszont a környékbeli lakosoknak osztották ki
apróbb részletekben a földeket természetben fizetett osztalékért. Most
azonban két egymás után következett rossz évben, különösen az ideiben a
nagy aszály miatt a bánáti föld nem adta meg a vetőmagot. A földészeknek
nem termett semmi; azok az albérlőknek nem adhattak semmit, az albérlők
a főbérlőnek nem fizettek semmit, s a főbérlő, hogy szerződésétől
meneküljön, kridát mondott, s az idei bérlettel adós maradt.
Már erre a szóra mind a két keze előjött a kegyelmes úrnak a
frakkszárnyak alul, elkezdett magyarázni a tíz ujján.
– Igen, mert olyan fényt űzött, mint egy fejedelem, a semmirekellő!
Kérem, nyolczezer forintos lovakat tartott, azokon kucsirozott. Most
liczitálják őket. Én excellentiás úr vagyok, de nem vagyok képes
nyolczezer forintos lovakat tartani.
Timár úgy tett, mintha nem jegyzett volna meg semmit. Folytatá:
– A Hofkammer most nem kapja meg a haszonbért, mert nincs miből
exequálni; bérlőknek, albérlőknek feleségeik vannak s minden vagyonuk az
asszonyuk hozománya. A hiányzó húszezer forint pedig a Hofkriegsrath
pénztárából hiányzik. S úgy tudom, hogy a Hofkriegsrath most azt a
Hofkammerrel akarja megfizettetni.
Ő excellentiája most a burnótszelenczéjét nyitá fel, s a míg két ujja
hegyével belenyult, félszemmel a beszélőn igyekezett keresztül nézni.
– Az én legalázatosabb ajánlatom tehát ez, – folytatá Timár, elővonva
zsebéből egy összehajtott iratot, én kibérlem tíz évre a levetinczi
uradalmat azért az árért, a mit az albérlők fizettek a főbérlőnek, tehát
egy forintért holdanként.
– Hm! Ez szép.
– Az új bérlet, mivelhogy most november végén vagyunk, már egy évet
elvesztett; a földek mind ugaron maradtak. Én azonban ajánlkozom nemcsak
azt a kárbaveszett évet felvenni a bérletidőbe, hanem kötelezem magamat
az elmult év behajthatlan bérletösszegét is megtéríteni.
A kegyelmes úr kettőt pecczentett két ujjával arany burnótszelenczéje
födelére s ajkait erősen összeszorítá.
«Hm! – gondolá magában, – ez arany ember! Ez többet tud, mint a mennyit
az ostoba képe elárul. Ez sejti azt, hogy a Hofkammer ki akarja venni a
Hofkriegsrath kezéből a katona-élelmezés ressortját, s a komáromi
vizsgálat erre volt czélozva. Hogy az csúful megbukott, a Hofkriegsrath
s annak a kardcsörtető úri pártfogói kerültek felül s most meg azok
akarják a Hofkammer kezéből kiásni a katonai határőrvidéki
haszonbérletek kezelését. Az is bona vacca! S erre ismét igen jó ürügy a
levetinczi uradalom bukott haszonbérlője által okozott hiány. – És most
ez az ember, a ki a Hofkammer által üldöztetett, aztán megmenekült, nem
a Hofkammer ellenségéhez szegődik, hanem épen ahhoz fordul, hogy
kisegítse azt a zavarból s megerősítse a helyzetét. Arany ember! Ezt meg
kell becsülni!»
– Jól van! mondá a kegyelmes úr. Ön derék ember, azt látom, ön meg volt
általunk sértve, sérelmét feláldozta; tapasztalni fogja, hogy ez a
helyes út, melyet egy okos állampolgárnak követnie kell. Csupán azért,
hogy megmutassam, miszerint az állam az ilyen józan eszű állampolgárait
meg tudja jutalmazni, biztosítom önt, hogy ajánlata el lesz fogadva.
Jöjjön ön vissza még ma este a hivatalomba. Biztosítom önt az eredmény
felől.
Timár átadta a kegyelmes úrnak az irott ajánlatot s mély főhajtással
ajánlá magát és eltávozott.
A kegyelmes úrnak megtetszett ez ember.
Legelőször is egy nagy méltatlanságot, a mi nagy kellemetlenkedést
vonhatott volna maga után, ha tovább űzik-fűzik, odaajándékoz és
megbocsát a kormánynak. Másodszor az államnak előnyös szerződést ajánl,
mely ötven százalékkal jobb az eddiginél. Harmadszor nagylelkű
áldozattal segítségére jön a zavarba hozott Hofkammernek s képessé teszi
azt a Hofkriegsrath támadását diadalmasan visszautasítani. Háromszor
arany ember!
De még negyedszer is az! Ezt nem tudhatá a kegyelmes úr. Ezt csak akkor
tudta meg, mikor palotájába hazatért ebédelni s a lovásza tudósítá, hogy
az a bizonyos magyar ember, a kire ő kegyelmessége rábízta, hogy
Silbermann nyolczezer forintos lovaira árverezzen ő helyette, a lovakat
elhozta s az ár iránt majd személyesen fog előterjesztést tenni.
Négyszeresen arany ember!
Mikor estefelé Timár a kegyelmes urat hivatalszobájában felkereste, már
minden szemközt jövő arczán észreveheté a nyájas mosolygást. Az arany
viszfénye az!
S ő kegyelmessége az ajtóig eléje jött és ott fogadta.
Iróasztalához vezeté. Ott volt kiterítve a szerződés, készen, minden
aláirással, hivatalbélyeggel, nagy pecséttel ellátva.
– Olvassa el ön, hogy tetszeni fog-e önnek?
Az első, a mi meglepé Timárt, az volt, hogy nem tíz évre, de húszra volt
téve a szerződés ideje.
– Tetszik önnek ez az időtartam?
Hogy ne tetszett volna?
A másik, a mi meglepte Timárt, a saját neve volt, mely ekként hangzott:
«Nemes Levetinczy Timár Mihály».
– Tetszik önnek ez a prædicatum?
«Nemes Levetinczy Timár Mihály». Ez bizony elég szépen hangzik.
– Az armális majd utána fog önnek küldetni! szólt kegyragyogású arczczal
a magas úr.
Timár a prædicatummal együtt jegyzé alá a nevét a szerződésnek.
– Ne siessen ön még, szólt az excellentiás úr, midőn az is megvolt, még
egyet akarok önnek mondani. A kormánynak kötelessége az oly derék
polgárokat, kik magukat a haza iránti kötelességek teljesítésében
érdemesekké tették, kitüntetni. Főfigyelem fordíttatik e tekintetben
azokra, kik nemzetgazdászati és kereskedelmi téren a közbecsülést
kivivták. Nem tudna-e ön nekem valakit megnevezni, a kit például a
vaskoronarend általi feldiszíttetésre legmagasabb helyen
felterjeszthetnék?
Ő excellentiája semmit sem tartott bizonyosabbnak, mint azt a feleletet,
hogy: «itt a saját gomblyukam, kegyelmes uram, nem találsz annál jobb
helyet az érdemrended számára. Ha csak derék ember kell, az vagyok én».
Hát hiszen így is volt értve a felszólítás.
Annál nagyobb volt tehát a magas úr bámulata, midőn Levetinczy Timár
Mihály rövid gondolkozás után ezt felelé kérdésére:
– Igen is, kegyelmes uram, bátor leszek egy ilyen derék emberre ujjal
mutatni, ki régóta köztiszteletben részesül, ki titokban jóltevője a
környékbeli népnek, – ez pedig a pleszkováczi esperes, Sándorovics
Cyrill, a ki fölöttébb megérdemelné e kitüntetést.
A miniszter hátrahőkölt. Még ilyen ember nem került a szeme elé, a ki
arra a kérdésre, hogy «kinek adjuk ezt az érdemrendet?» ne a tükörnek
forduljon s rámutasson saját magára: «ennek a derék embernek ni!» –
hanem a helyett lemenjen a mappa szélére s ott a legszélső faluban
fedezzen fel egy papot, ki neki se sógora, se komája, még csak nem is
hitebeli papja, s azt mondja, hogy «ezt tartom én még magamnál is
derekabb embernek».
No ez már nagyon is arany ember! E közé legalább is három karát ezüstöt
kell vegyíteni az ötvösnek, hogy feldolgozható legyen.
Hanem a felszólítás már meg volt téve s azt komolyan kellett venni.
– Jó, jó: mondá a magas úr, csakhogy az érdemrenddel való
feldiszíttetésnek némi szertartásos előzményei vannak. A korona nem
teheti ki magát a visszautasítás esélyének; annálfogva annak, a ki ily
kitüntetésben részesíttetik, előleges formalitásból sajátkezüleg kell
azért folyamodnia.
– A főtisztelendő úr fölöttébb szerény ember, ő azt csak akkor fogná
tenni, ha magasabb helyről buzdítást kap rá.
– Úgy? értem. Tehát nehány sor sajátkezüleg tőlem kielégítő lenne. Jól
van. Minthogy ön ajánlotta, megteszem. Az államnak fel kell ismerni a
titokban rejtező érdemet.
S a főúr sajátkezüleg megirta a nehány buzdító sort Sándorovics Cyrill
esperes úrnak, biztosítva őt arról, hogy eddigi kitünő érdemeiért, ha
kivánni fogja, a vaskoronarenddel fog feldiszíttetni.
Timár mélyen megköszönte a kegyet a magas úrnak, ki viszont biztosítá őt
mindenkorra kiterjedő magas pártfogása felől.
És végig valamennyi hivatalszobán, a hol még tízféle expeditionalis
tortura várakozik a halandó emberre, mindenki sietett Timárnak azonnal
szolgálatára lenni, s a mit más hetekig nem birna keresztül kergetni a
hivatallabyrinthon: ő átrepült vele egy óra alatt.
Az orsovai tisztító vizeskorsó ott volt láthatatlan alakban.
Este volt, mire a rendbehozott szerződési okiratokat mind a bőrtáskájába
csomagolta.
És akkor sietett.
De nem vacsorálni, se nem aludni; hanem vágtatott az «aranybárány»-hoz,
a hol a nyerges-ujfalusi gyors szekerészek szoktak állomásozni. A
korcsmában vett egy zsemlyét, meg egy knakkwurstot, s azt a zsebébe
dugta; majd előveszi az úton.
S azzal előkiáltá a fuvarost.
– Rögtön indulunk. Nem kimélsz se ostort, se lovat. Egy forint borravaló
minden mértföldre. Dupla fuvarbér a sietésért.
A fuvaros értette a többit.
Két percz mulva nagy ostorcsattogással vágtatott végig a szekér Bécs
utczáin. Kiabálhatott utána a policzei, hogy nem szabad Bécsben az
ostorral pattogni!
A gyors közlekedést akkoriban a gyors parasztok rendszere tartá fenn,
mely lánczolatot képezett Bécstől Zimonyig. A fuvaros gazdák lovai
éjjel-nappal készen álltak a befogásra s mikor a falu végén hangzott az
ostorkongás, már hozta ki a pihent négy lovat a felváltó gazda s két
percz alatt a megérkező szekér elé új fogat lett csatolva s robogott a
vonat tovább, esőben-sárban egyformán vágtatva, hegynek fel, hegynek
alá, soha sem lassítva; ha két gyors szekér összetalálkozott az út
felén, mind a kettő kifogott, lovaikat átcserélték, s így csak fele utat
tett mindegyik. A gyorsaság minőségét a fizetés mennyisége határozta
meg.
Timár két nap két éjjel ült a szekéren, soha enni sem szállt le, s
aludni lehetett a kocsiban is, akárhogy verte a fejét a saraglyához,
lőcshöz, szekér oldalához. Megszokta ő azt már.
A másodnap estéjén már Zimonyban volt Timár, onnan éjszaka áthajtatott a
levetinczi uradalom legelső falujába.
Szép enyhe idők jártak. És az nap már deczember elseje volt.
Timár a helység házához hajtatott s oda hivatta a birót. Elmondta neki,
hogy ő az uradalom új bérlője, megbizta, hogy hirdesse ki a gazdák
között, hogy a földeket jövő évre is megkapják felébe. Két éven át nem
volt termés: annyi, mintha ugarolt volna a föld; jövő évre dús aratásnak
kell következni. Az idő kedvez, az ősz hosszura nyulik, még ellehet
szántani vetni, ha szorgalmasan hozzá látnak. – Ez mind jó volna, mondák
neki, a szántással csak elkészülnének, de a fődolog az, hogy nincsen
vetőmag. Drága pénzért sincsen. A gazdanép a saját földeit is tiltul
vetette el őszivel. A köznép málén fog az idén kitelelni. – Lesz vetőmag
is, biztatá a földészeket Timár, ő fog gondoskodni arról. – S így járta
végig a többi falvakat is, a mikben a felesgazdák laktak, s biztatására
rögtön neki akasztották az ekét az ugarnak s elkezdték
széltében-hosszában szántani a roppant területet, mely már arra volt
szánva, hogy egy egész évig parlagon maradjon s ne teremjen mást, mint
bogácskórót.
De hát a vetőmag honnan kerül elő? Oláhországból hajóval fölhozni már
késő; itt a közelben nem kapható.
De Timár tudta azt, hogy kapható az valahol.
Deczember másodikán este érkezett meg Pleskováczra, a hol kora őszszel
még agyon akarták verni. Ott felkereste főtisztelendő Sándorovics Cyrill
urat, a ki ugyanakkor kikergette a házából.
– No, fiam, hát megint itt vagy? e szókkal fogadá őt a főtisztelendő úr,
ki olyan nagy barátja és jóltevője a népnek, hogy rég megérdemlette
volna a vaskoronarendet, ha olyan szerény nem volna. Mit akarsz megint?
Búzát akarsz tőlem venni? Mondtam már ez előtt két hónappal, hogy nincs;
nem adok; mit akarsz mondani? Ne hazudj, mert nem hiszek semmit. Görög
neved van, hosszú bajuszod van; nem hiszek a pofádnak.
Timár mosolygott.
– No, ezuttal igazmondással jövök.
– Nem lehet az! ti felsővidéki kereskedők mindig megcsaltok bennünket,
elhitetitek, hogy bő termés volt odafenn, hogy a búza árát leverjétek.
Mikor zabot akartok venni tőlünk, elhiresztelitek, hogy a kormány minden
lovát eladja. Hamis a lelketek.
– Most pedig igazat mondok. Én a kormány megbizásából jöttem, s annak a
nevében instálom meg főtisztelendőségedet, hogy nyissa meg számunkra
magtárát. A kormány megtudva, hogy a vidékbeli népnek nincsen vetőmagja,
kölcsönkép akar azt neki kiosztatni. Szent czél és nagy jótékonyság a
népre nézve s jó szolgálat a kormány előtt, a ki abban segítségére lesz.
A búzát nem én veszem által, hanem maguk a parasztgazdák, a kik azt
vetőmagnak kapják.
– Hja, fiam, ez mind igaz, én magam is sajnálom a szegény népet, de hát
nekem sincs. Honnan vettem volna? Magamnak sem termett. Itt a nagy
bolond kontignácziós magazin, de üres mind a három emelete.
– Nem üres az, főtisztelendő atyám, tudom én, hogy még a harmadévi
termés is mind benne van, kapok én ott még legalább tízezer mérő búzát.
– Kapsz kutyát! Biz oda nem mégy. Öt forintért sem adom. Tavaszra hét
forint lesz az ára, akkor majd odaadom. Hazudsz, nem a kormány
keresteti. Te akarod magad elcsipni. Egy szemet sem adok. Tud is a
kormány arról valamit, hogy te vagy a világon, meg hogy én vagyok a
világon. Békák vagyunk mi annak mind a ketten.
A bástya állta keményen a kis ágyútüzet. Timár a zsebébe nyúlt s
előhuzta a huszonnégyfontost, a miniszter levelét.
A főtisztelendő úr, mikor azt a levelet elolvasá, nem tudta hirtelen,
hogy szemeinek ne higyjen-e, vagy Timárnak?
Azonban a nagy kétfejű sasos pecsét kívül, belül pedig a Hofkammer
hivatalos stampigliája tökéletesen meggyőzték a felől, hogy ez nem
csalás, ez élő valóság.
Ez volt pedig az ő álmainak netovábbja. Egy olyan fényes keresztet
viselhetni a mellén. Ismerte ezt az ő gyengéjét Timár jól; mert sokszor
hallotta tőle, mikor megkötött alku után együtt maradtak poharazgatni,
azokat a keserves panaszokat, hogy milyen helytelenül cselekszik a
kormány, midőn a karlóczai patriarcha mellére annyi érdemrendet
felaggat; minek egy embernek olyan sok, másiknak meg semmi?
Ez volt a főtisztelendő úr legmagasabb vágya. Feltűzhetni azt az
érdemrendet, hadd bámuljon el rajta a paraszt, s hadd irigykedjék a
csajkás őrnagy, kinek még olyan nincsen, a patriarcha is mindjárt egy
fokkal nyájasabb leend iránta.
De egészen át is változott egyszerre minden indulata Timár iránt.
– Ülj le, kedves öcsém! (Eddig még székkel sem kinálta.) Hát mondd meg,
hogy jutottál te ilyen excellentiás úrnak az ismeretségéhez? Hogy bizták
rád ezt a levelet?
Timár aztán mondott neki egy mesét, mintha nyomtatásból olvasta volna.
Hogy ő elhagyta Brazovicsot s kormányszolgálatba állott, a miniszter
úrnál nagy befolyása van; e kitüntetésre is ő ajánlotta régi derék
ismerősét a főtisztelendő urat.
– Mindjárt tudtam én, hogy nem vagy te olyan bolond ember, mint a
milyennek látszol! Ezért szerettelek mindig olyan nagyon. No fiam,
minthogy olyan görögforma neved van, meg hogy olyan jó, becsületes képed
van, hát adok búzát. Mennyi kell? Tízezer, tizenkétezer mérő? A mennyi
van, mind odaadom. Nem a miniszternek a kedvéért, azt ne hidd, hanem a
te jó képedért; meg hogy a szegény néppel jót tegyek. Mit mondtam? Öt
forintért adom? No teneked odaadom négy forintért és tizenkilencz
garasért. De kifizeted mindjárt? Vagy fölmenjek érte Bécsbe? Egyuttal
azt is elvégezhetem. Mert magam is felmegyek, személyesen megköszönöm
ezt a grácziát ő excellentiájának. Te is eljösz velem, úgy-e? elviszesz
odáig. No te kívül maradsz a pitvarban. Mondsza csak, milyen ember a
miniszter úr? Magas? Alacsony? Nyájas? Haragos? Mindjárt ide adja azt a
keresztet? szereti-e a jó karlóczai ürmös bort? No azt te is megkóstolod
mindjárt.
Hasztalan volt Timárnak minden szabadkozása, hogy ő még az éjjel vissza
akar menni Levetinczre, utasítani a sáfárokat, hogy küldjék a
felesbérlőket a vetőmagért rögtön; nem eresztette a szives házi gazda,
inkább maga állított elé lovas legényeket, kik által Timár mindenfelé
elküldözte az üzeneteket, s Miskának ott kellett nála maradni éjszakára.
A főtisztelendő úrnak voltak olyan gömbölyű, talpatlan poharai, a miket
nem lehet a kézből letenni, ha csak ki nem itta belőlük az ember a bort,
mert feldülnek. Azokból egyet odaadott Timár kezébe, másikat fogta a
magáéba s reggelig elbeszélgettek ilyen formán. Timáron meg sem
látszott, hogy bort ivott. Tudott ő már ahhoz. Sokat járt ő Bácskában.
Másnap már jöttek a parasztgazdák szekereikkel az esperes udvarára.
Mikor meglátták, hogy csakugyan ki vannak nyitva a háromemeletes
gabnatár kapui, akkor azt mondták Timárnak, hogy de már ezentul ő lesz a
csodatevő szent. Volt abban a magtárban annyi harmadévi gabona, a
mennyit csak őszi alá el birtak vetni.
Timár addig el nem mozdult a bérlett uradalomból, míg a kemény fagyok be
nem következtek, a mik az őszi buzavetésnek aztán határt szabtak. De
elég volt ez az idénre. A többi marad tavaszi alá, vagy ugarnak,
kaszálónak. A harminczezer holdas birtokban alig volt néhány száz hold
legelő, a többi mind első osztályú búzatermő televény sík föld. Ha itt a
jövő év áldást hoz, irtóztató lesz a termés. A vetés pedig épen jókor
történt. Az egész ősz október végeig száraz volt és szeles; a kik
azalatt vetettek, azoknak megint rossz termésük lesz jövő évre is, mert
a százezernyi vándor hörcsök kiette a ki nem kelt gabonát. A kik
novemberben vetettek, sárba, azoknak viszont ártott a korán leesett hó,
mert a kikelt vetés kipállott a hó alatt a lágy földben; hanem a mint ez
a hó hirtelen elolvadt, hoszú enyhe idő jött, a mi eltartott egész
karácsonyig, a kik azalatt vetettek, igen jól jártak: a hörcsök
elpusztult már, a fagy elébb jött, mint a hó, s ez a szép fehér takaró
aztán elfödte a kincseiket minden pusztító ellenség elől a tavaszig.
Nagy hazardjáték a földmivelés! Vagy hatot, vagy vakot.
Timárnak hatot vetett.
Olyan áldott év következett, hogy a ki szerencsésen vethetett el, annak
a Bánátban húsz magot fizetett az aratás.
A levetinczi földészek áldották az új bérlőt, a ki nem engedte
elveszteni ezt az évet. A saját földeik rossz, gazos, üszögös terményt
adtak, a feles földek pedig ontották a tiszta búzát.
És abban az évben Timár harmincz hajóval vontatta fel Komáromba, Győrbe
a legszebb gabonanemüket, s a harmincz hajó terhe annyi pénzében volt
neki, mint másnak három.
Tőle függött meghatározni, hogy félmilliót nyerjen-e abban az egy évben,
vagy megtoldja azt még százezerrel? vagy leengedjen egy százezeret abból
a félmillióból? talán azért, hogy a szegény népnek olcsóbbá tegye a
kenyeret? vagy talán azért, hogy a szegény versenytársaknak a torkukra
tegye a kést?
Hiszen úgy játszhatott velük, mint a macska az egérrel. Úgy lenyomhatta
a gabona árát, a hogy neki tetszett.
A Brazovics-kávéházban minden este dühös jelenetek folytak az egybegyült
gabonakereskedők között. Ez az egy év óta felcseperedett Timár minden
kereskedőt letipor. Nincs mód mellette megállhatni a piaczon. Annyi a
pénze, mint a polyva, s úgy vesztegeti az áruját, mintha lopta volna.
Bizony torkon ragadnák, ha odamenne közéjük.
De soha sem megy.
Nem látja azt soha senki, hogy valakivel ismeretségkötés végett szóba
állna. Senkivel sem közli, a mihez kezdeni akar. És akármihez kezd, az
mind aranynyá válik a kezében. Új meg új vállalatok indulnak meg általa,
a miket más ember is kitalálhatott volna; a mik ott feküdtek a tenyerén
minden embernek, csak a markát kellett volna összeszorítania; de csak
akkor vették észre, mikor már ez az ember felmarkolta előlük. És soha
sem nyugszik; mindig kocsin ül, utazik, jön-megy; az a csoda, hogy minek
lakik még ebben a városban? miért nem megy Bécsbe? minek ilyen gazdag
embernek Komáromban tartani főüzletét? (Bárha akkor fontos kereskedelmi
piacz volt az.)
Timár tudta, hogy mi köti őt oda. Ő tudta, hogy miért lakik abban a
városban, a hol minden kereskedőtársa halálos ellensége, a hol a
Brazovics-kávéház ajtaja előtt, mikor végighajtat, mindig az az áldás
hangzik utána: «törjön ki a nyakad!» Ennek a háznak is az ő markába kell
még kerülni minden bennelevővel együtt!
Ez tartotta őt Komáromhoz kötve, mikor már másfél milliomos volt; mégis
ott maradt, a hol őt még mindig Timárnak hítták, s nehezen akartak
hozzászokni az új nemesi névhez: «Levetinczy».
Pedig a nemesi névhez nemesi tetteket is tudott csatolni. A város
szegényei számára kórházat alapított, a protestans tanodában
ösztöndíjakat tűzött ki, még az áldozó kehely is aranynyá vált a
kezében; a régi ezüst helyett aranyat csináltatott az egyháznak. Kapuja
mindig nyitva volt a szegénynek s péntek napon utczahosszat állt házáig
a koldusnép, a ki a maga pénzeért jött, a legnagyobb rézpénzért a
világon, a mit vargatallérnak neveznek. S nagy hire járt, hogy a mely
hajóslegénye a vízbe fulladt, annak az árváit ő nevelteti fel s
özvegyének évdíjt fizet. Arany ember! arany ember!