Másnap Timár csakugyan együtt árverezett az elsülyedt gabonára a
kupeczekkel és molnárokkal.
Azok potom árakat igértek: nehány garast mérőnként. Timár megunta a
garasozást, belekiáltott, hogy tízezer forintot megád az egész
hajóteherért; arra a szóra aztán úgy szétfutottak a többi kótyavetyélők,
hogy vissza sem lehetett volna hivni őket többet. Az árverező biró
elütötte Timárra a vételt s átadta neki az egész hajóterhet mint
tulajdonát.
Minden ember azt mondta Timárra, hogy bolond; mit fog ő kezdeni annyi
nagy tömeg ázott gabonával.
Ő pedig aztán két dereglyét egymáshoz köttetve s azokat az elsülyedt
hajó tetőzetéhez kapcsokkal megerősítve, hozzá kezdett a hajóteher
kihordásához.
A hajó helyzetében tegnap óta az a változás történt, hogy a hátulja
lejebb sülyedt s ez által az eleje kiemelkedett a vízből; a két kabin
közül az egyik egészen szárazon állt most.
Timár beleköltözött abba a kabinba és aztán hozzálátott a munkához.
A hajó födelét felszakíták s az emelő daru segélyével egyenkint
huzgálták fel a zsákokat, miket elébb a kabin mellé leraktak, hogy a víz
kicsorogjon belőlük s azután onnan egy harmadik dereglyébe rakták
azokat, kiszállították a partra, ott gyékényeket terítettek széjjel,
azokra a buzát kiöntötték, széthárították. Timár azalatt alkudozott a
molnárokkal a rögtöni őrlés iránt.
Az idő kedvezett, szél fujt, a buza hamar száradt. Csak elég gyorsan
menne a munka.
És azután számolgatott magában. A mi kevés készpénze volt, azt most mind
abba öli bele, hogy a munkásokat fizesse és azután ha nem sikerül a
vállalat, akkor igazán koldussá van téve.
Fabula János meg is mondta azt előre, hogy nem vár a biztosra egyéb,
mint ilyen bolond vásár után az utolsó zsákot a fejére rántani s aztán
beleugrani a Dunába.
Timárnak mindenféle gondolatok jártak keresztül-kasul az agyában.
Ezerféle nyugtalan gondolat, melynek se kezdete, se vége.
Elnézte napestig, hogy egyik zsákot a másik után hogy támogatják a kabin
falához. Minden zsáknak egyforma bélyege van. Egy kerék, öt küllővel,
fekete festékkel a zsákra nyomva.
Mégis okosabb lett volna annak a menekvőnek ennyi buzaértéket a
táskájába rejteni aranyképen. De hát valóban ennyiért üldözték volna őt
oly szivósan? Érdemes volt ezért szökni, mérget venni?
Késő délutánig folyt így a munka, s még nem volt több szárazra mentve
háromezer zsáknál.
Timár kettős bért igérgetett a munkásoknak, ha megtoldják a napot. A mi
buza még éjszaka a viz alatt hál, abból már aligha lesz kenyér. Azok
megfeszített buzgalommal láttak a munkához.
A szél elsöpörte a felhőket, s a félhold megint ott állt az alkonyégen.
Vörös volt az ég is, a hold is.
– «Mit kisértesz te engem?» mondá magában Timár, s hátat fordított a
holdnak, hogy ne lássa.
S a mint a holdnak háttal fordulva, a víz alul kihuzott zsákokat
számlálja, ismét megjelenik előtte a vörös hold.
Ezuttal a vörös félhold, egy zsák oldalára festve.
A hol a többinél az a kerék volt az öt küllővel, ott volt ezen a
kereskedelmi billog: a félhold, czinoberrel festve.
Timárnak egész teste összeborzadt. Lelke, teste, szive fázott.
Ez volt az!
Ezt értette a haldokló utolsó szavával.
De nem volt vagy bizalma, vagy ideje végig elmondani, a mit akart.
Mi van hát ez alatt a félhold alatt?
Timár, mikor a teherhordók odább mentek, megfogta azt a zsákot, s
bevitte azt a kabinba.
Senki sem vette észre.
És azután bezárta a kabin ajtaját.
A munkások még két óra hosszat dolgoztak, de már akkor ki voltak
fáradva, átázva, fázva víztől, széltől; nem győzték tovább a munkát. A
többi marad holnapra.
A fáradt emberek siettek a közelfekvő csárdába, a hol meleget és
ételt-italt kapni. Timár egyedül maradt a hajón. Azt mondá,
összeszámolja a partra mentett zsákokat; a kis ladikon majd kievez
egyedül.
A hold ismét elérte már a víz szinét alsó szarvával, s besütött a kabin
ablakán.
Timárnak a keze reszketett a láztól.
Midőn kését kinyitotta, saját kezét metszette meg vele legelőször is, s
akkor aztán saját vérével még vörös csillagokat is festett a vörös
félhold mellé a zsákra.
Felvágta a zsák kötőjét a nyilásnál; – mélyen belemarkolt; szép tiszta
buza volt benne.
Aztán kifejté az alsó szegleteit. Szép tiszta buza ömlött ki belőle.
Akkor végighasítá az egész zsákot; s a szétomló buza közül egy hosszukás
bőrzacskó esett lábai elé.
A zacskón lakat volt. Azt letörte.
És aztán kiönté annak tartalmát az ágyra. Ugyanazon ágyra, melyen amaz
élő alabástromszobor feküdt előtte egyszer.
Minő látvány volt az a hold világossága mellett!
Egész füzérek szijjra huzott gyűrűkből, miknek kövei brilliantok,
zafirok, smaragdok; – karpereczek opállal, türkizzel rakva;
gyöngyfüzérek mogyorónagyságú szemekből, egy nyakláncz csupa
gyémánt-solitairekből, és azután egy achatszelencze, melyet midőn
felnyitott, egy egész halmaz gyémánt és rubin villogott eléje; boglárok,
lánczkötő csatok egész halommal s azokba foglaltan az ékszerészet
ritkaságai, a miket a műszeretők egymásra árvereznek, a macskaszemfényű
syderitek, camaeának faragott plasmák, tűzopálok, keleti aquamarinok
sötétkék fénynyel, vörös topázok, a ritka rózsaszín pyrop, a napkőnek
nevezett gyöngyházfényű adulár, a színváltoztató labrador, a
karmazsinpiros spinel, antik remek vésművek, koral, borostyánkő, s
pietra d’Egipto-ból. Fejedelmi gyüjtemény! Egy kristálydobozban voltak
példányai azoknak a ritkán mutogatott platina talléroknak, miket az
orosz czár az unkiars skelleszi békekötéskor küldött Stambulba. Végül
négy tekercs gördült ki a zsák fenekéről; egyet felnyitott Timár; ötszáz
louisdor volt egyben.
Egy kincs volt ott. Egy milliónyi érték!
Ezért már érdemes volt ágyúnaszádokat, szagláló kémeket utána futtatni a
menekvőnek! Ezért már érdemes volt annak a Duna fenekére menekülni, hogy
üldözői kezére ne jusson az!
Ezért lehetett vihar közepett átvándorolni a Vaskapun.
Egy milliót vitt magával a Szent Borbála.
Ez nem káprázat, nem álom; ez való. Ali Csorbadzsi kincsei ott hevernek
a nedves szőnyegen, melylyel egykor Timéa takaródzott. A ki ismeri
gyöngynek, drágakőnek értékét, az hozzávethet, hogy Ali Csorbadzsi nem
volt hiába Candia kormányzója s a Khazné őre!
Timár elkábultan ült le az ágy szélére, reszkető kezében tartva az
achátszelenczét, melynek gyémánthalmaza a holdsugárban villogott.
Mereven bámult ki az ablakon besütő holdra.
Annak ismét mintha szeme, szája volna, a hogy a naptárban festik, s
mintha beszélgetésbe elegyednék a halandó emberrel.
«Kié most ez a sok kincs?»
«Hát kié volna, mint a tied? Megvetted az elsülyedt hajóterhet úgy, a
hogy áll, zsákostól, buzástól. Koczkáztattad, hogy a nyakadon vesz, s
lesz belőle rothadt szemét, büzhödt trágya. Lett belőle arany és
drágakő.»
«A mit megvettél, az a tied. Te jóhiszemüleg árvereztél. Te nem
tudhattad, hogy mit rejt még magában az a hajó.»
«Beszélt neked ugyan valamit a haldokló a vörös félholdról, s te
találgattad, mi az? magad is töprengtél rajta, hogy mint lehet csak
ennyi vagyona az üldözöttnek, a mennyi látható? Most már érted is az
összefüggést sejtelmeid között; de hisz akkor, mikor a hajóterhet
megvetted, még nem értetted azt. Egészen más czélból vetted meg azt a
sok ázott buzát. Szegény katonáknak akartál belőle édes és keserű
kenyeret süttetni. A sors másra fordította a dolgot. Látod, hogy ez a
sors intése? A sors nem akarta engedni, hogy húszezer szegény katona
rovására nyomoruságos nyereségen kapkodj; mást hozott eléd. Tehát a
midőn a rosszat a sors megakadályozta, akkor okvetlenül jó az, a mit
előidézett.»
«Kié is lehetnének ezek a kincsek?»
«A szultán bizonyosan sanyargató hadjáratokban rabolta azokat össze.»
«A kincstárnok hihetőleg elrabolta azokat a szultántól.»
«A Duna elrabolta mind a kettőtől.»
«Most a «senkié» azok».
«A tieid.»
«Csak olyan jogon a te kincseid, mint a szultáné, a khazniáré, meg a
Dunáé.»
«Hát Timéáé?»
Ennél a kérdésnél egy fekete hosszú vékony felhő állt a hold előtt
keresztül, mintha kétfelé vágta volna azt.
Timár sokáig elgondolkozott.
A hold kibujt a felhővonal alul.
«Annál jobb rád nézve.»
«Ugy-e, hogy a szegény ember milyen komisz ember?»
«Azt leszidják, ha kötelességét végezte, azt gazembernek nevezik, ha
szerencsétlenség éri; annak engedik, hogy magát a fára kösse, ha élni
nem tud; azt nem gyógyítják meg a szép leányok, ha fáj a szive. A
szegény ember komisz ember.»
«S mily dicső a gazdag ember. Hogy áldják! hogy keresik a barátságát!
hogy kérnek tanácsot az eszétől! hogy bizzák rá az ország sorsát, hogy
bolondulnak utána a nők!»
«Ugy-e, hogy egy «köszönöm szépen»-t sem hallottál az ajkairól soha?»
«Mi lenne abból, ha most te ezt a kincset, a hogy megtaláltad,
odavinnéd, letennéd a lábaihoz s azt mondanád neki: ime ez a tied, most
hoztam a víz fenekéről neked!»
«Legelőször is nem értené meg, hogy mi ez? Mit tud ő arról, hogy egy
doboz gyémánt ér-e többet, vagy egy doboz czukorsütemény? Hiszen
gyermek.»
«Azután nem is jutna az ő kezébe, mert azt rögtön lefoglalná a gyámapja,
az majd elharácsolná, elsikkasztaná kilencz tizedrészét, hiszen senki
sem ellenőrizheti, titokban értékesíthető kincs ez.»
«S végre ha mind Timéa kapná is meg, mi lenne a vége? Ő gazdag úrhölgy
lenne, a ki téged a maga fényes polczáról még csak meg sem fog látni
soha; te pedig maradsz szegény, kopott hajós-schreiber, a kinek még csak
álmodnod is őrültség lenne ő felőle.»
«Most pedig megfordítva lesz a dolog. Te fogsz gazdag ember lenni, és ő
lesz a szegény.»
«Nem így kivántad-e magad is a sorstól?»
«No hát így történt.»
«Te hoztad a hajó utjába a veszedelmes tőkét, a mitől az elsülyedt?»
«Nem.»
«Rosszat akarsz-e Timéával?»
«Nem!»
«Hiszen nem akarod te megtartani a kincseket magadnak, a mikre
rátaláltál. Értékesíteni akarod azokat, szaporítani, még többre növelni,
s majd mikor ezeknek alapján a második, a harmadik milliót is
megszerezted, akkor odalépsz a szegény leányhoz, s azt mondod neki:
legyen ez mind a tied – és én is vele!»
«Hát rosszat akarsz-e te ezzel?»
«Csak azért akarsz gazdaggá lenni, hogy őt boldoggá tehesd.»
«Alhatol nyugodt lelkiismerettel ezen a jó szándékodon.»
A hold félig elsülyedt már a Dunába, csak az egyik ága állt ki a vízből,
mint egy tűztorony; sugár képe a habokban egész a hajó orráig elnyult s
minden sugár, minden hullám Timárhoz beszélt.
És mind azt beszélte, neki, hogy «itt a szerencse a kezedben, ragadd
meg; tedd el. Senki nem tud erről semmit. Az egyetlen ember, a ki tudta,
fekszik a Duna fenekén.»
Timár hallgatá a hold szavait, a habok beszédét s azt a titkos szózatot,
a mi odabenn dobog, – és homlokán a hideg veríték csorgott alá.
A hold utolsó tűzcsucsát is lehuzta a víztükör alá, s végsugarával ezt
mondá Timárnak:
«Gazdag vagy! Úr vagy!»
Hanem a mint egészen sötét lett, egy hang a hallgató sötétség közepett,
egy hang onnan belül e szót súgá fülébe:
«Tolvaj vagy!»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy óra mulva a négylovas gyorsszekér vágtatott lóhalálában végig a
szőnyi országuton s mikor a szent András tornya a tizenegyet verte, a
gyorsszekér megállt az «Anglia» mellett a kétfejű sasos kapu előtt.
Timár sebesen ugrott le róla, s sietett be e házba.
Várták.