Kacsuka főhadnagy a kávéházon ment keresztül s ott találta Timárt, a
mint egy csésze fekete kávét szürcsölt.
– Át vagyok ázva, fázva, s még ma nagy utat kell tennem! mondá Timár,
kezet szorítva a tiszttel, ki szivélyesen sietett oda hozzá.
– Hát jer el hozzám egy pohár puncsra.
– Köszönöm, nem érek rá, mert rögtön sietnem kell a biztosító
társasághoz, hogy küldjenek segítséget a hajóterhet kihordatnom; mert
annál nagyobb az ő káruk, mentől tovább van víz alatt a hajó. Onnan el
kell szaladnom a főbiróhoz, hogy korán reggel küldjön ki valakit Almásra
az árverés megtételére, azután szaladhatok a disznókereskedőkhöz, meg a
szekeresgazdákhoz, hogy jöjjenek el árverezni s még az éjjel gyors
paraszttal vágtatok Tatára, a keményítőgyároshoz; az legtöbb hasznát
veheti az ázott buzának; hogy legalább ennek a szegény leánynak a
vagyonából valami töredéket megmenthessek. Neked pedig egy levelet kell
átadnom, a mit Orsován adtak a kezembe.
Kacsuka úr átolvasta a levelet s aztán azt mondá Timárnak:
– Jól van, pajtás! Hát csak járd el a városban, a mi dolgod van; hanem
azért eljöhetsz hozzám egy félórára, ha itt elvégeztél mindent; itt
lakom az «Anglia» mellett; egy nagy kétfejű sas van kifestve a kapumra.
A míg a gyors paraszt etet, addig iszunk egy pohár puncsot s beszélünk
valami okos dologról; de okvetlen eljöjj!
Timár megigérte, hogy elmegy hozzá, s aztán sietett dolgára.
Tizenegy óra felé lehetett az idő, mikor a városi sétakert mellett, a
mit Komáromban Angliának neveznek, a kétfejű sasos kapun benyitott.
Kacsuka úr várt reá, a privatdiener vezette egyenesen a szobájába.
– Hát én már azt hittem, hogy te régen el is vetted Athalie kisasszonyt,
a míg én odajártam! kezdé Timár.
– Tudja kő, pajtás, nem megy össze a dolog. Hol az egyikünk, hol a
másikunk halasztja. Úgy tetszik, mintha valakinek közülünk nem volna
egész kedve hozzá.
– Oh! Athalie kisasszonynak van, arról bizonyos lehetsz.
– Semmi sem bizonyos a világon, legkevésbbé az asszonyszív. Én csak azt
mondom, hogy nem jó az embernek sokáig jegyben járni, mert nem hogy
közelednék, hanem jobban eltávozik egymástól. Az ember kiismeri
egymásnak az apró hibáit, a miket ha a házasság után ismer meg, azt
mondja rá, hogy Isten neki; már benne vagyunk! Azt tanácsolom, pajtás,
hogy ha valaha házasodni akarsz, s belebotlasz valakibe, ne studirozd
sokáig a dolgot, mert ha kalkulálni kezdesz, csupa törtszámokon végzed.
– De itt, úgy hiszem, hogy a kalkulálás sem háládatlan dolog, a hol
olyan gazdag leányról van szó.
– Gazdagság, barátom, az egészen relativ dolog. Hidd el, hogy minden
asszony el tudja költeni annak a kamatját, a mit a férjéhez hozott.
Aztán Brazovics úr gazdagságával nincsen az ember tisztában. Ő
folytonosan olyan vállalatokat tart, a mikhez nem ért, s a miknek utána
nem néz. Iszonyú sok pénz jön a kezébe, hanem hogy ő év végén egy rendes
kereskedői mérlegben ki tudná mutatni, hogy nyert-e vagy vesztett az
összes vállalatain? arra nem képes.
– Én azt hiszem, hogy ő nagyon jól áll. S Athalie igen szép és művelt
hölgy.
– Jó, jó; de mi szükség itt most teneked Athaliet úgy rám dicsérned,
mint az eladó lovat? Beszéljünk inkább a te dolgodról.
Hiszen csak láthatott volna Kacsuka úr Timár szivébe; majd megtudta
volna, hogy ez is az ő dolga. Azért beszélt ő Athalieról, mert – Timéa
arczáról irigylette azt a mosolyt a tiszt urtól. Ne mosolyogjon te rád
Timéa! vedd el Athaliet, az a tied!
– Hanem hát beszéljünk okosabb dologról! Nekem azt irja a pajtásom
Orsováról, hogy vegyelek pártfogásom alá. Jól van. Megkisérlem. Te most
meglehetősen kellemetlen helyzetben vagy. A rád bizott hajó elsülyedt;
nem a te hibád, de a te szerencsétlenséged, mert most mindenki félni fog
más hajót rád bizni. A főnököd lefoglalja a biztosítékodat, s ki tudja,
hogyan pörölöd ki a kezéből? Ezen a szegény árva leányon is szeretnél
segíteni. Látom a szemedből, hogy azért fáj legjobban a szived, hogy ez
annyi vagyonát elveszté. No hát hogy lehetne ezen a sok bajon egyszerre
segíteni?
– Azt én nem tudom.
– De tudom én. Hát ide hallgass. A jövő héten kezdődik a szokott évi
hadsereg-összpontosítás itt Komárom alatt. Valami húszezer ember tart
hadműveleteket három hétig. A kenyérszállításra árlejtő csőd van
kihirdetve. Nagy összegek fizettetnek s okos ember szépen takaríthat meg
rajtuk valamit. Minden irásbeli ajánlat az én kezemen megy keresztül, s
előre meg tudom mondani, hogy ki kapja meg a vállalatot? mert az nem
attól függ, a mi irva van, hanem attól, a mi nincs irva. Eddigelé
Brazovicsnak az ajánlata a legkedvesebb. Ő igérkezik a kenyérszállítást
elvállalni száznegyvenezer forintért, s az «illető» személyzetnek igér
húszezer forintot.
– Patvar! Az illető személyzetnek?
– No hát természetes. Ilyen nagy vállalatnál, a ki azt megkapja, illő,
hogy valamit adjon annak, a ki neki megszerzi. Ez, a mióta a világ áll,
mindig így volt. Hát miből élnénk? Tudod te azt jól.
– Tudom. De magam javára nem próbáltam.
– Hát hisz ez a bolondság. Te másnak a kedvéért feketíted be a
körmeidet, holott egyuttal magad számára kaparhatnád ki a gesztenyét, ha
már az utját tudod. Adj be te most egy offertet, a melyben vállald el a
kenyérszállítást százharminczezer forintért, s igérj az «illetőknek
harminczezer» forint nyeremény-osztalékot.
– Azt én több oknál fogva nem tehetem. Először nincs sem bánatpénzem, a
mit ajánlatomhoz mellékeljek, sem tőkém, a min annyi gabonát, lisztet
vásároljak, sem kedvem a vesztegetéshez, sem eléggé rossz számító nem
vagyok, hogy százharminczezer forintból a felvállalt szállítást és
harminczezer forintnyi barátságos osztalékot is fedezni hihessem.
Kacsuka úr nevette azt a dolgot.
– Jaj, Miska, milyen rossz kereskedő lesz belőled! Nem megy az minálunk
másképen. Nyomoruság itt úgy akarni kereskedni, hogy az ember a maga
forintján az egy garast megnyerje. Ez csak szatócskodás. Protekczió a
fődolog, s ez neked lesz. Arról jót állok én. Jó pajtások voltunk
iskolás diák korunktól fogva. Bizd rám magadat. Hogy ne volna
bánatpénzed? Mellékeld a nyugtádat a Brazovicsnál letett tízezer
forintodról. Az biztosítékul elfogadtatik. Azután megmondom, hogy mit
csinálj? Nyargalj vissza Almásra, s árverezz magad az elsülyedt hajó
gabonájára. Az a százezer forint értékű buza bizonyosan rajtad marad
tizezer forintban. Akkor van tízezer mérő buzád. Brazovicsot kifizeted
azzal a saját letartóztatott tizezer forintoddal, s ezzel perpatvar
nélkül quitteltél vele. Akkor dupla vámot igérsz az almási, neszmélyi,
füzitői, izsai molnároknak, hogy a buzádat siessenek megőrölni rögtön.
Azalatt kemenczéket állíttatsz fel, a mikben a lisztet azonnal
prófuntnak sütik. Három hét alatt elfogyott az egész, ha itt-ott egy-egy
csomó selejtesebb lesz a többi között, azt elsimítani jó barátok dolga.
S három hét mulva hetvenezer forint tiszta nyereséged marad legalább a
vállalaton. Hidd el, hogy ha ezt a főnöködnek mondanám el, hát két
kézzel kapna rajta. Csodálom, hogy magától odáig nem terjedt az esze.
Timár elgondolkozott a dolgon.
Ez bizony kecsegtető egy ajánlat.
Három hét alatt hatvan-hetvenezer forintot nyerni, nagy fáradság nélkül,
egész biztossággal. Az első héten egy kicsit édesebb volna a prófunt
ize, mint a szokotté, a másodikon egy kicsit keserübb, a harmadikon egy
kicsit dohosabb; de hát ki veszi azt olyan szigorúan a katonáknál? Hozzá
vannak azok már szokva.
Mégis csak összerázkódott ettől a keserű pohártól.
– Oh Imre, szólt, kezét hajdani iskolatársa kezére téve. Hol tanultad te
ezt a tudományt?
– Hm! szólt az elkomolyodva: ott, a hol tanítják. Csudálkozol rajtam
ugy-e? Én már mindent természetesnek találok. Mikor a katonai pályára
léptem, tele voltam ábrándos illuziókkal. Azoknak most hamva sincs már.
Azt hittem, hogy a hős tettek, a lovagiasság pályája az, a mi lelkemet
fölhevíté; s aztán láttam, hogy csupa spekuláczióból áll a világ, s
minden országos dolgot valami magánérdek mozgat. A mérnök-karnál
végeztem tanulmányaimat, fényes, kitünő sikerrel. Mikor Komáromba
áttettek, a keblem dagadt a büszkeségtől, minő tere fog itt nyilni
hadépítészeti tudományomnak. Az ám: a spekulácziónak. A legelső
tervemet, melyet az erődítésre nézve felterjesztettem, a szakértők remek
műnek mondták, hanem azért nem az lett elfogadva, hanem tudtomra
adatott, hogy készítsek olyat, mely a város egyes utczáinak
kisajátítását igényli. Hát én azt is elkészítettem. Emlékezhetel arra a
városrészre, a melyiknek a helyén nagy puszta tér van. Az egy fél
millióba került. Főnöködnek is voltak ott rozzant házai, miket úgy adott
el, mintha paloták lettek volna. S ezt nevezik fortifikácziónak! Ezért
tanultam én a hadmérnökséget! Az ember lassan kiábrándul s hozzászokik a
helyzetéhez. Talán hallottad már azt az adomát, közszájon forog, hogy
mikor a mult évben ő fensége Ferdinánd trónörökös meglátogatott
bennünket, azt mondá a várkormányzónak: «én azt hittem, hogy ez a vár
fekete?» – «Miért kellene ennek a várnak feketének lennie, fenség?» –
«Azért, mert a fortificatió költségvetésében évenkint tízezer forint van
föltéve – tintára. Én azt hittem, hogy tintával meszelik a várfalakat!»
– Nevetett mindenki. Ez a vége a dolognak. Ha ki nem sül, hallgatnak
róla; ha kisül, nevetnek rajta. – Hát mért ne nevetnék én is? – Nevess
te is! – Vagy jobb szereted szidni a világot a szatócsbolt ajtajából s
taplót árulni két krajczár nyereségért naponkint? Én már megjöttem az
ábrándok világából. Eredj, pajtás, Almásra s vedd meg az elsülyedt
buzát. Holnap este tíz óráig ráérsz beadni a vállalat iránti
ajánlatodat. No, a gyors paraszt pattog, készülj, eredj. S aztán siess
vissza.
– Majd meggondolom, szólt Timár elgondolkozva.
– Te! Lásd, azzal a szegény leánynyal is jót fogsz tenni, ha a kárba
veszett vagyonáért tízezer forintot fordítasz neki vissza. Máskülönben
annyi száz forintja sem marad belőle, ha a kihordás költségeit levonják.
Ez a gondolat megmaradt Timár fülében.
Valami kéz tolta előre. Fata nolentem trahunt. (A nem akarót húzza a
végzet.)
Nem sokára ismét köpenyébe burkoltan ült a parasztszekeren, melyet sebes
vágtatva vitt négy nyerges-ujfalusi paripa a döczögős utczán végig.
Minden jó lélek aludt már a városban. Csak az éji őr kiáltása hangzott a
városház előtt: «nincsen irva homlokodra, mire virradsz fel holnapra!» S
a bástyákon kiáltoztak sorban az őszi esőben előőrsön álló katonák: «Ki
vagy? őrjárat! Haladj!»
Vajjon milyen kenyeret kaphattak ma?