Este hat óra tájon hagyták el a Szent Borbála hajósai az elsülyedt
járművet, s már félnyolczra Timár Komáromban volt Timéával. Az almási
gyors paraszt jól ismerte a Brazovics-házat s kegyetlen ostorpattogással
vágtatott végig a rácz-utczán csengős négy lovával a piaczig, nagy
borravaló levén neki igérve a sietségért.
Mihály leemelte a leányt a parasztszekérből s mondá neki, hogy itthon
vannak.
Azzal a pénzes szekrénykét köpenye alá véve, felvezeté a leányt a
lépcsőkön.
Brazovics Athanáznak emeletes háza volt; a mi nagy ritkaság Komáromban,
hol a mult századbeli pusztító földrengés emléke miatt csak földszinti
házakat építenek.
A földszintet egy nagy kávéház foglalta el; ott volt a gyüldéje a
helybeli kereskedőknek, az emeletet egészen a kereskedő családja lakta;
két külön bejárat volt a lépcsőről, s egy harmadik a konyha felől.
Brazovics Athanáz ez órában nem szokott otthon lenni, a mit Timár jól
tudott; azért Timéát egyenesen a jobboldali ajtón vezette be, melyből az
úrhölgyek termeibe lehetett jutni.
Ezekben a szobákban mindenütt divatos pompa uralgott, s az előszobában
inas ácsorgott. Azt felkérte Timár, hogy híja fel a nagy urat a
kávéházból.
Tudnivaló, hogy ez a szó: «nagy úr» czímezésre használtatik Komáromban,
valamint hogy Sztambulban is, csakhogy a míg az utóbbi helyen csak
kizárólag a szultánt részeltetik abban, addig nálunk és a mi időnkben ez
a kereskedők s mindazon honoratiorok czímzete szokott lenni, a kiket a
«tekintetes» czím meg nem illet.
Timár addig bevezette a leányt a hölgyekhez.
Ő maga ugyan nem volt valami nagyon salonképes öltözetben, ha
elgondoljuk, hogy milyen vizen sáron gázolt keresztül, hanem ő a házhoz
tartozó személy volt, a kit minden időben és alakban el szoktak fogadni,
s nem tekintik másnak, mint fizetett emberüknek. Ennél nem járják az
etiquette-szabályok.
A bejelentést pótolja az a jó szokása a házi asszonyságnak, hogy a mint
a külső ajtót nyílni hallja, a belső szoba ajtaján rögtön kidugja a
fejét, megnézni, hogy ki jött?
Zófia asszony ehhez hozzászokott szobaleány korában. (Bocsánat! ez
bizony kiszaladt a tollunkból!) No igen is. Őt alacsony sorsból emelte
föl magához Athanáz úr: hajlamházasság volt. Nem kell azért senkit
megszólni.
Nem is emberszólásképen, csak jellemzés végett hozzuk fel, hogy Zófia
asszony még úrnő korában sem birt korábbi modorairól leszokni. A ruhája
mindig úgy állt rajta, mintha az asszonyától ajándékba kapottat viselne,
a hajából elől is, hátul is lógott ki egy elszabadult tincs, a
legdíszesebb ruha mellett is kellett rajta valami gyürődöttnek lenni; s
ha egyébbel nem, legalább egy pár rossz papucscsal kellett neki
hajlamait kielégítve látni. Kiváncsiság és pletykálkodás volt
társalgásának alapja, keverve olyan rosszul alkalmazott idegen
szavakkal, hogy mikor azokat nagy társaságban közrebocsátá, a vendégek
majd lefordultak székeikről (már a kik t. i. ültek) a nevetésvágytól. S
a mellett az a jó szokása volt, hogy nem tudott halkan beszélni; a mit
mondott, az nem is kiabálás, de folytonos sikoltozás volt, mintha
késekkel hasogatnák s segítségért kiáltana.
– Jaj, maga az, Mihály? sikolta az úrnő, pedig még csak a feje volt kinn
az ajtón. Hát azt a szép kisasszonyt hol vette? Hát az a hóna alatt
micsoda szekrény? No, jöjjön be a szobába. Nézd, csak nézd, te Athalie,
miket hozott a Timár!
Mihály előrebocsátá Timéát és ő is belépett utána, illedelmesen jó estét
kivánva a bennlevőknek.
Timéa az első találkozás félénk remegésével tekinte körül.
A háziasszonyon kívül volt a szobában még egy leány és egy férfi.
A leány kifejlett idomú büszke szépség, kinek karcsuságát még előbbre
segíti a vállfűző; magas czipősark és hajdísz emelik termetét, kezein
félkeztyüket visel, s körmei hosszúra és hegyesre vannak eresztve. Arcza
a rendbeszedett báj, piros, felvetett élveteg ajkak, rózsás arczszín,
szivesen mutogatott fehér fogsorok, mosolygó gödröcskék az állon és
orczákon, hajlott finom orr, fekete szemöldök és villogó szemek, a
miknek ragyogását még emeli az, hogy erősen kiülnek, mintegy támadólag.
A szép alak oly büszkén tudja magát tartani hátravetett fejével s
daczoló keblével.
Ez Athalie kisasszony.
A férfi pedig egy fiatal katonatiszt, a harminczas évek elején, vidám,
nyilt arczczal, tüzes fekete szemekkel; akkori katonai szabályzat
szerint egész arcza simára borotválva, egy kis félhold alakú pofaszakáll
kivételével. A hadfi violaszín frakkot visel, rózsaszín bársonygallérral
és karhajtókával. Ez a geniecorps egyenruhája.
Ezt is ismeri Timár. Kacsuka úr, főhadnagy a fortificatiónál és
élelmezési közeg is egyuttal. Kissé szokatlan hybridum, de úgy van.
A főhadnagy azzal a kellemes mulatsággal foglalkozik, hogy az előtte ülő
szép kisasszonyt arczképezi pastellrajzban. Már egy arczképét
elkészítette reggeli világításban, most lámpafénynél kísérli meg újra.
Timéa belépte megzavarja a művészi foglalkozást.
A karcsú, nyulánk gyermek arcza és alakja valami lélekjelenésszerű e
pillanatban. Mintha valami szellem, valami jóslat, valami álomlátás
lépett volna elő a sötétből.
A mint Kacsuka úr hátratekinte rá a rajztáblája mellől, a
sárkányvér-pastellal olyat húzott az arczkép homlokán keresztül, hogy
lesz dolga a lágy kenyérnek, míg azt onnan ki tudja venni. S aztán ő is
önkénytelenül felállt Timéa előtt.
Mindenki felállt a leány láttára, még Athalie is.
De hát ki ez?
Timár görögül sugott Timéa fülébe, mire a leány Zófia asszonynak
készséggel csókolt kezet, s a miért aztán Zófia asszony össze-vissza
csókolá az arczát.
Azután ismét mondott neki valamit Timár, mire a leány félénk
engedelmeskedéssel közelített Athalie felé és figyelmesen tekinte fel
annak arczára. Vajjon megcsókolja-e azt? Vajjon nyakába boruljon-e ennek
az új testvérnek? Athalie még magasabbra látszott emelni fejét; Timéa
aztán lehajolt kezéhez és megcsókolá azt. Az ellenszenves szarvasbőrt a
kezén. Athalie engedé azt, szemei egyet villámlottak Timéa arczára,
másikat a katonatisztre, s ajkait még jobban kipittyeszté. Kacsuka úr
egészen el volt veszve Timéa bámulatában.
Hanem Timéa arcza sem e bámulattól, sem a villámoktól nem lett melegebb.
Fehér maradt az, mintha lélek volna.
Timár volt pedig legjobban megakadva. Hogyan mutassa most be ezen
leányt, s hogy mondja el, miként jutott hozzá, ez előtt a katonatiszt
előtt?
Segített rajta Brazovics úr.
Nagy robajjal törte magát be a szobába.
Mert épen akkor olvasta odalenn a kávéházban, fenhangon, valamennyi
törzsvendég bámulatára az «Allgemeine Zeitung»-ból azt a hírt, miszerint
a megszökött Ali Csorbadzsi basa és khazniár, leányával együtt a Szent
Borbála czímű gabonahajóra menekülve kijátszotta a török üldözők
figyelmét s bemenekült Magyarországba.
A Szent Borbála az ő hajója! Ali Csorbadzsi az ő régi jó ismerőse; sőt
női ágon rokona. Ez nevezetes esemény a világban!
El lehet gondolni, hogy rúgta ki maga alul a széket Athanáz úr, mikor az
inas azzal a jelentéssel jött le hozzá, hogy épen most érkezett meg
Timár úr egy szép kisasszonynyal meg egy rézládával.
– Csakugyan igaz! rikkantott fel Athanáz úr, s azzal rohant haza, egy
pár útban eső kártyázót feldöntve székestül.
Brazovics úr kövér, túlhízott ember volt, potroha mindig előtte járt fél
lépéssel; arcza, mikor halavány volt, akkor rézvörös volt, és mikor
piros volt, akkor kék volt; borotvált szakálla estefelé már borostát
vert rajta, bozontos bajusza pedig nyirkos volt dohánytól, burnóttól és
változatos spirituosumoktól, szemöldökei kiálló sövényt képeztek mindig
véres kiülő szemei fölött. (Borzasztó gondolat, hogy a szép Athalienek a
szemei is épen ilyenek lesznek, ha megvénül!)
Ha aztán Brazovics urat beszélni hallotta az ember, akkor tökéletesen
megértette, hogy miért sikoltoz oly hangosan Zófia asszony. Ez sem
tudott másként beszélni, mint kiabálva. Csak hogy az ő hangja mély volt,
mint a víziló szava. Természetes, hogy Zófia asszonynak, ha e hang
mellett a saját magáét érvényesíteni akarta, a sikoltozásig fel kellett
azt fokoznia. Ugy volt ez a két ember egymással, mintha fogadást tettek
volna, hogy melyik birja elébb a másikat gégecső sorvadásba
belekiabálni, vagy a gutával megüttetni? A harcz kimenetele kétes. Hanem
Brazovics úr fülei szüntelen be vannak dugva gyapottal. Zófia asszony
nyaka pedig mindig körül van csavarva vászonkendővel.
Brazovics úr sietségtől lihegve tört be az asszonyok szobájába s dörgő
ordítását messziről küldé előre.
– Itt van Mihály a kisasszonynyal? Hol van a kisasszony? hol van Mihály?
Mihály eléje sietett, hogy feltartóztassa az ajtóban. Talán magát
Brazovics urat el is foghatta volna; de azt a hast, mely előtte megy,
azt lehetetlen feltartóztatni, ha az egyszer megindult valahová.
Mihály aztán a szemével intett neki, hogy itt mások is vannak.
– Ah, nem tesz semmit! mondá Brazovics úr. Az előtt beszélhetsz. Mind
egy familia vagyunk. A főhadnagy úr is a családunkhoz tartozik. Hahaha!
No ne haragudj, Athalie. Hisz tudja már az egész világ. Beszélhetsz
Mihály! Benne van már az ujságban.
– Mi van benne? kiálta ingerülten Athalie.
– No, nem te vagy benne; hanem az, hogy Ali Csorbadzsi basa barátom,
testi-lelki atyámfia, a khazniár az én hajómon, a Szent Borbálán
menekült Magyarországra leányával, kincseivel! Ugy-e, ez a leánya? Ez a
gyönyörű teremtés!
Azzal Brazovics úr hirtelen átnyalábolva Timéát, két csókot nyomott
fehér orczáira: hangos, bűzös és nyirkos csókot, a min a leány nagyon
elcsodálkozott.
– Derék gyerek vagy, Mihály, hogy el tudtad hozni baj nélkül! Adtatok-e
már neki egy pohár bort? Zófia, szaladj egy pohár borért!
Zófia asszony nem hallotta ezt a parancsot, Brazovics úr pedig leveté
magát egy karszékbe s odavonta térdei közé Timéát, mindig zsíros
tenyereivel nyájasan simogatva ennek haját.
– Hát az én kedves barátom, a derék Khazniár basa, hol van?
– Az meghalt útközben; felelt halkan Timár.
– Mi? Ez már baj! szólt Brazovics úr s igyekezett gömbölyű arczát
ötszögletüre húzni s hirtelen levette kezét a gyermek fejéről. De csak
nem történt valami egyéb baja is?
Furcsa kérdés!
Hanem Timár elértette azt.
– Vagyonát rám bízta, hogy adjam át önnek leányával együtt; legyen
fogadott apja leányának, s gondnoka vagyonának.
E szóra ismét elérzékenyült Brazovics úr, mindkét kezével megfogta Timéa
fejét és kebléhez szorítá.
– Mintha saját gyermekem lenne! Tulajdon édes leányomnak fogom
tekinteni.
S azzal czupp, czupp! megint agyba-főbe csókolta az ártatlan áldozatot.
– S mi van abban a szekrényben?
– A rám bízott készpénz, a mit át kell adnom.
– Ah! Mihály, az nagyon jól van. Mennyi van benne?
– Ezer arany.
– Micsoda? kiálta Brazovics úr s eltolta térdei közül Timéát, csak ezer
arany? Mihály, te elloptad a többit!
Timár arczán valami vonaglott végig.
– Itt van a meghalt sajátkezüleg irt végintézkedése. Maga megírja, hogy
ezer arany készpénzt ad át, a többi vagyona a hajóteherben volt s ez
tízezer mérő tiszta buza.
– Ah! Az már más! Tízezer mérő tiszta buza tizenkét forint harmincz
krajczárjával: százhuszonötezer forint. Gyere ide, kis leányom, ülj a
térdemre szépen, elfáradtál, ugy-e? Parancsolt nekem valamit az én
kedves, felejthetetlen jó barátom?
– Azt bízta rám, hogy mondjam meg önnek, hogy a zsákok kiürítésénél
személyesen legyen jelen, hogy el ne cseréljék a gabonát, mert ő tiszta
buzát hozott.
– Oh, ott leszek, személyesen; magam! Hogy ne lennék! S hol van a hajó a
buzával?
– Almás alatt, a Duna fenekén.
– Micsoda? Mit beszélsz te? Mihály! Te?
– A hajó tőkére ment, és elsülyedt.
Most már eltaszítá Timéát magától Brazovics úr s dühösen ugrott fel a
székről.
– Az én szép hajóm elsülyedt a tízezer mérő tiszta buzával! Oh! ti
akasztófára valók, oh! ti gazemberek! Részegek voltatok bizonyosan mind!
Elcsaplak benneteket mind! A kormányost vasra veretem! Benn fogom a
bérit valamennyinek. Teneked pedig elkobzom a tízezer forint
biztosítékodat! nem kapod meg, ha nem perelsz!
Timár nyugodtan felelt neki:
– Önnek a hajója ugyan csak hatezer forintot ért, s teljes értékéig
biztosítva volt a trieszti biztosító társulatnál. Ön nem károsult.
– Az nem a kutyák gondja! Azért én mégis kárpótlást követelek rajtad a
lucrum cessans miatt! Tudod, mi az a lucrum cessans? No ha tudod, hát
majd megérted, hogy a tízezer forint biztosítékod egy krajczárig felmegy
rá.
– No, ez hát az én bajom! szólt Timár nyugodtan. Erről majd máskor
beszéljünk. Ráérünk vele. De az meg sietős dolog, hogy mi történjék az
elsülyedt hajóteherrel, mert az mentül tovább a víz alatt marad, annál
inkább semmivé lesz.
– Hát bánom is én, akármi lesz belőle!
– Tehát nem akarja ön átvenni? Nem akar ön személyesen jelen lenni a
kiürítésnél?
– Akar az ördög! Kell a frányának! Mit csináljak én tízezer mérő nedves
buzával! Csak nem állhatok be keményitőt csinálni tízezer mérő buzából,
vagy csiramálét köleszteni belőle! Add az ördögnek, a kinek kell.
– Annak bajosan kell; hanem a buzát mindenesetre el kell árverezni; a
közeli molnárok, gyárosok, hízlalók s a parasztok vetőmagnak valami áron
csak megveszik, a hajót úgy is ki kell üríttetni. S legalább valami pénz
hajlik belőle vissza.
– Pénz! (Ez a szó mégis csak áthatott a gyapotdugaszon a kalmár fülébe.)
Jól van. Én adok neked meghatalmazást holnap reggel, hogy árvereztesd el
az egészet egy csomóban.
– Még ma kell; holnapig is romlik az áru.
– Én este az apád lelkének sem irok.
– Itt van nálam a kész meghatalmazás; gondoskodtam előre; csak alá kell
írni. Van nálam tinta is, toll is.
Ennél a szónál már Zófia asszony is közbesikoltott:
– Itt az én szobámat be ne tintázzátok! Itt szőnyeg van a padlón! Eredj
a magad szobájába, ha írni akarsz! Az én szobámban ne veszekedjél a
cselédeiddel. Én itt cselédveszekedést nem tűrök. Ez az én szobám.
– De ez az én házam! ordítá rá a nagy úr. «De az én szobám!» «Itt én
vagyok az úr!» – «De én vagyok az asszony!»
Az ordításnak és sikoltozásnak az a haszna lett Timárra nézve, hogy
Brazovics úr, most dühében, csak azért, hogy megmutassa, mennyire ő az
úr a háznál, fogta a kalamust s aláírta az árverezési meghatalmazást.
Hanem akkor aztán, mikor ezt megkapta Timár, mind a ketten nekiestek, s
egyik mély, a másik magas hangon annyi szitkot-mocskot vertek árva
fejéhez, hogy akár újra visszamehetett a Dunába megmosdani.
Zófia asszony ugyan csak közvetve szidta Timárt, mintha a férjére
perelne, hogyan tud meghatalmazást adni egy ilyen piszkos, rongyos
embernek? egy ilyen részegesnek, korhelynek, koldusnak? Miért nem küldi
a másik vagy harmadik biztosát? Hisz ez elszökik majd a behajtott
pénzzel, beiszsza, elkártyázza, hogy tudja rábízni?
Timár pedig épen olyan nyugodt arczczal állt ott e zivatar közepett,
mint mikor a Vaskapunál daczolt a sikoltozó széllel s a bömbölő
hullámmal.
Egyszer aztán megszólalt ő is:
– Akarja-e az úr átvenni a készpénzt, a mi az árvaleányt illeti, avagy
átadjam a városi gyámhivatalnak? (Ettől megijedt Brazovics úr.) No ha
akarja, hát jöjjön velem a hivatalszobájába, végezzünk ott; – mert én
sem szeretem a cselédveszekedést.
E százhatvan fontos gorombaságra egyszerre elnémult az úr is, meg az
asszonyság is. Az ilyen nagyon lármázó embereknél rendesen teljes
sikerrel működő gyógyhatású szer az, ha valami nagyon nagy gorombaságot
adnak be nekik. Egyszerre elcsendesült mind a kettő. Brazovics fogott
egy gyertyatartót s azt mondá Timárnak: «No jól van, hozd utánam azt a
pénzt». Zófia asszony pedig ugy akart tenni, mint a kit nagyon jó
kedvében találtak, s azt mondá Timárnak: «No hát Mihály, nem iszik elébb
egy pohár bort?»
Timéa ámolyogva nézte ezen jelenetet, melynek társalgási nyelvét nem
értette; a hozzávaló taglejtéseket és arczkifejezéseket aztán meg épen
nem volt képes magának megmagyarázni.
Hogy öleli, csókolja egy perczben fogadott apja őt, az árvát? s hogy
taszítja el a másik perczben? hogy vonja megint az ölébe? hogy löki
félre ismét? Hogy ordítanak ketten együtt arra az emberre, kit ő
vészben-viharban épen ily nyugodtan látott állni, s a ki aztán csak
egyet szól: azt is harag nélkül, csendesen, s a két dühös ember
egyszerre megszelidül és elhallgat, nem bántja őt, mint nem bántották az
örvények, a sziklák, s a fegyveres katona urak.
És ő mindabból, a mit beszélnek, nem ért semmit. És már most az az
ember, a ki hónapok óta oly hű kisérője volt, a ki «háromszor» megjárta
érte a víz mélyét, a kivel egyedül tudott saját nyelvén beszélni, végkép
el fog távozni, és ő bizonyosan a szavát sem hallja többé.
De még egyszer meghallotta.
Timár, mielőtt az ajtó küszöbét átlépte volna, visszafordult Timéához s
megszólítá görögül:
– Timéa kisasszony. Ez még az ön hozománya.
S azzal köpenye zsebéből elővonta a dulcsászás dobozkát.
Timéa odafutott hozzá s átvevé a dobozt; s aztán odasietett Athaliehoz,
kedves mosolygással nyujtva neki az ajándékot, mit számára messze
földről hozott.
Athalie felnyitá a dobozt s azt mondá rá:
– Fi donc! hisz ennek rózsavíz szaga van; épen olyan szagú, mint mikor a
szolgálók vasárnap templomba menetelkor a zsebkendőiket megrózsavizezik.
A szavakat nem értette Timéa; hanem az ajkpittyesztést, az
orrfintorítást, azt megértette – s aztán nagyon elszomorodott. Zófia
asszonyt próbálta megkinálni a török csemegével. Az meg azt mondta neki,
hogy rosszak a fogai, nem eheti az édességet. Ekkor aztán egészen
elszomorodva fordult a főhadnagyhoz a csemegével. Ah: az pompásnak
találta ezt s három koczkát három falatra lenyelt belőle; a miért aztán
Timéa olyan háladatosan mosolygott a szemébe.
Timár pedig ott állt az ajtóban s nézte, hogy Timéa hogy mosolyog.
Egyszer aztán Timéának eszébe jutott, hogy Timárt is meg kellene
kinálnia török édeskéjével. De már akkor Timár nem állt többé az
ajtóban.
Azután nemsokára a főhadnagy is búcsút vett és eltávozott.
Ügyes, udvarias ember lévén, Timéa előtt is meghajtá magát, a mi annak
nagyon jól esett.
Nemsokára visszajött Brazovics úr s négyen voltak a szobában.
Brazovics úr Zófia asszonynyal valami görög-forma nyelven kezdett el
feleselni. Értett abból Timéa néha egy-egy szót; de az egész még
idegenebb volt rá nézve, mint azok a nyelvek, a miknek egy szavához sem
hajazott.
Arról beszéltek egymás közt, hogy már most mit csináljanak ezzel a
nyakukra hozott leánynyal? Az egész öröksége tesz tizenkétezer forintot
aranyban, meg ha valamit még a nedves hajóárúért be lehet kapni. Ez nem
elég arra, hogy valakit olyan kisasszonynak neveljenek, mint Athalie.
Zófia asszony azt véleményezte, hogy egészen cseléd módjára kell
szoktatni; szokjék a konyhához, a söpréshez, a mosáshoz, vasaláshoz:
annak veszi hasznát. Úgy sem veheti el más olyan kevés pénz mellett,
mint valami «Schreiber», egy hajóbiztos; arra nézve pedig sokkal jobb,
ha a felesége szolgálónak volt szoktatva, mint kisasszonynak. De
Brazovics úr ebbe nem egyezett, mert mit mondana a világ? Utoljára
megegyeztek abban a középútban, hogy Timéa nem fog ugyan közönséges
cselédek sorába számíttatni, hanem megáll a fogadott leány
ranglépcsőjén. Az asztalnál a családdal fog együtt enni, de a
felszolgálásnál segíteni fog. Nem állítják oda a mosóteknő mellé, de
saját ruháit, meg Athalie finom fehér himzéseit ő fogja gondozni. Varrni
fog, a mi a háznál szükséges, hanem az uri szobákban, nem a
szobaleányéban. Athalienek segít a toilettejénél; hisz azt még
mulatságból is megteheti. És nem fog a cselédszobában hálni, hanem
Athalieval egy szobában. Ugyis szüksége van Athalienak valakire, a kivel
bizalmasabban rendelkezhessék. Ezért aztán azokat az öltönyöket, a miket
nem akar már Athalie viselni, Timéa fogja megkapni.
Tizenkétezer forintos leány bizony adjon hálákat az egeknek, ha ilyen jó
sorsba juthatott.
S Timéa meg volt elégedve sorsával.
Mint magára hagyott gyermek, azon nagy, előtte érthetetlen catastropha
után, mely őt ez idegen földre vetette, úgy ragaszkodott mindenkihez, a
kinek közelébe jutott. Gyanutalan volt és szolgálatkész. A török leányok
sorsa ez.
Nagyon meg volt elégedve azzal, hogy a vacsoránál Athalie mellé lehetett
ülnie s nem volt szükség őt szólítani: magától is felkelt, hogy tányért
váltson, evőeszközt tisztogasson; s tette azt jó kedvvel, nyájas
figyelemmel. – Tartózkodott tőle fogadott családját valahogy megbántani
azzal, hogy szomorú arczot mutasson, pedig oka lehetett volna rá elég. S
különösen igyekezett Athalienak kedvében járni. Minden pillantásával
elárulta azt az őszinte bámulatot, a mivel egy gyermekleány egy
kifejlett női szépség iránt viseltetni szokott. Hogy ott feledte
tekintetét Athalie rózsás arczán, ragyogó szemein!
Ezek a gyermekleányok azt képzelik, hogy a ki olyan nagyon szép, az
aztán nagyon jó is.
Szavait még nem értheté, mert Athalie nem beszélt semmiféle görögöt;
hanem igyekezett intéséből, szemjárásából ellesni, hogy mire van
szüksége?
A vacsora után, melynél Timéa alig evett egyebet, mint kenyeret és
gyümölcsöt, a zsíros ételekhez nem volt szokva, átmentek a salonba, ott
Athalie leült zongorázni. Timéa odakuporodott mellé a lábzsámolyra s oly
áhitattal bámult fel annak sebesen mozgó ujjaira.
Azután megmutatá neki Athalie az arczképet, melyet a főhadnagy festett.
Timéa összecsapta kezeit, úgy bámult rajta.
– Te még soha sem láttál ilyet?
Brazovics ur felelt rá:
– Már hogy látott volna? Törököknek vallásuk tiltja valakinek az arczát
lefesteni. Hisz épen a miatt lázadtak fel most, mert a szultán
lefestette magát s arczképét felakasztatta a divánban. Szegény Ali
Csorbadzsi is azért keveredett a lázadásba; azért kellett neki
megszökni. Hej, de nagy bolond voltál, szegény Ali Csorbadzsi!
Timéa apja nevét hallva, háladatosan csókolá meg Brazovics úr kezét. Azt
hitte, valami jámbor búcsúszót mondott a megholt után.
Athalie aztán aludni ment, Timéa vitte előtte a gyertyát.
Athalie leült pipere-asztala elé s tükrébe nézve egy nagyot sóhajtott és
arcza elkomorult, fáradtan, hanyagul dült végig karszékében. Timéa úgy
szerette volna tudni, hogy miért lehet ez a szép arcz szomorú?
Kivette Athalie fésüjét a hajából, s hajfonadékait ügyes kezekkel
szétbontá, s aztán a szétbontott sűrű gesztenyeszin hajat egész
gyönyörűséggel fonta ujra éjszakára hármas fonadékba. Kikapcsolá
füleiből a függőket s közben saját arcza oly közel jutott Athalie
arczához, hogy annak meg kellett látnia a tükörből ezt a két ellentétes
képet. Az egyik oly ragyogó, oly rózsás, oly hódító; a másik oly
halavány, oly szelid. És mégis Athalie boszusan ugrott fel székéből s
lábával félretaszítá tükrét. «Menjünk feküdni!» – Ez a fehér arcz
árnyékot vetett az övére. Timéa szépen felszedte Athalie leszórt
öltönydarabjait és ösztönszerű csinnal rendberakta.
Azután letérdelt eléje, hogy lehuzza a harisnyáit.
Athalie engedte azt tenni.
És mikor Timéa a finom selyem harisnyát lefodorította s a szobrász
remekének illő hófehér lábat ölében tartá, odahajolt hozzá az arczával
és megcsókolta ezt a szép lábat.
… És Athalie engedte azt tenni.