Reggel, mikor Timéa felébredt, nem érzett az elmult betegségből semmit.
Az ifjú természet győzelmes maradt.
Felöltözött magában s aztán kijött a kabinból, s Timárt ott találva a
hajó orrán, azt kérdezé tőle:
– Hol van az atyám?
– Kisasszony, önnek az atyja meghalt.
Timéa rábámult nagy méla szemeivel; arcza nem lehetett már fehérebb,
mint addig volt.
– És hová tették?
– Kisasszony, önnek az atyja itt fekszik a Duna fenekén.
Ekkor Timéa leült a hajómellvéd mellé s elkezdett némán a vízbe bámulni.
Nem szólt, nem sírt, csak nézett mereven a vízbe.
Timár azt hitte, hogy jót tesz vele, ha vigasztalja.
– Míg ön beteg volt, öntudatlanul feküdt, addig önnek az atyját hirtelen
magához szólítá az Isten. Én voltam nála utolsó órájában. Önről beszélt
nekem; önnek küldé általam utolsó áldását. Az ő kivánatára én önt el
fogom vinni atyjának egy régi barátjához, ki önhöz anyjáról rokon. Az
leányának fogadja önt, s lesz önnek atyja. Van egy szép fiatal leánya,
önnél kevéssel idősebb, az lesz önnek testvére. Ott igen jól fognak
önnel bánni. És a mi itt ezen a hajón van, az mind önnek a vagyona, a
mit az atyja önnek hagyott; ön gazdag lesz és mindig hálával fog ön
emlékezni arról a jó atyáról, a ki önről ilyen jól gondoskodott.
Timárnak megszorult a torka, mikor arra gondolt: «és a ki meghalt azért,
hogy téged megszabadítson, a ki halált vett magának, hogy teneked
odaadhassa az egész életet!»
És aztán bámulva nézett a leány arczára. Az nem mozdult meg az egész
beszéd alatt, még csak egy könyje sem fakadt. Mihály azt hitte, hogy
szégyel sírni idegen előtt s félrevonult tőle; de a leány azután sem
sírt, hogy egyedül maradt.
Különös ez! Mikor a fehér macskát a vízbe fulladni látta, hogy omlottak
utána a könyei, s most, mikor azt mondják neki, hogy az apja ott fekszik
a Duna fenekén, egy könyje sem ered?
Vagy tán úgy van az, hogy a kik apró érzékenykedésnél könnyen tudnak
sírni, azok valami nagy fájdalomnál nem tudnak mást, csak hallgatni és
bámulni.
Meglehet. Timárnak most más dolga akadt, mint lélektani feladványokon
törni a fejét. Pancsova tornyai kezdtek északnyugat felől kiemelkedni, s
a folyamon egy cs. kir. sajka úszott alá, egyenesen a Szent Borbála
felé, rajta nyolcz fegyveres csajkás, meg egy csajkás kapitány és egy
porkoláb.
Azok a hajóhoz érve, minden kinálás nélkül csáklyát akasztottak a
hajópárkányba s felugráltak rá a csónakból.
A kapitány Timárhoz sietett, ki a kabinajtó előtt várt rá.
– Ön a hajóbiztos?
– Szolgálatjára önnek.
– E hajón utazik egy Trikalisz Euthym álnév alatt menekülő török
khazniár basa, lopott kincseivel.
– E hajón utazott egy Trikalisz Euthym nevü görög buzakereskedő, semmi
lopott kincsekkel, hanem tiszta búzával, a hogy ez Orsován
megvizsgáltatott hivatalosan, a miről bizonyítványaim szólnak, itt ez az
első irás, tessék elolvasni. Török basáról nem tudok semmit.
– Hol van ő?
– Ha görög volt, Ábrahámnál; ha török volt, Mahomednél.
– Csak nem halt meg?
– Biz azt tette. Itt ez a második irás a végrendelete, melyben utolsó
akaratát megirja; dysenteriában halt meg.
A kapitány végig olvasta az irást, oldalpillantásokat vetve Timéára, ki
csak ült azon az egy helyen, a hol atyja halálhírét meghallá. Nem érté,
hogy miről beszélnek; az idegen nyelv volt előtte.
– Hat hajós legényem és a kormányosom tanuk rá, hogy meghalt.
– No az baj neki; de nem nekünk. Ha meghalt, eltemetteték. Ön meg fogja
mondani, hová? mi felásatjuk a hullát. Itt van azon ember, ki rá fog
ismerni s az azonosságot bebizonyítandja Trikalisz és Ali Csorbadzsi
között, s legalább a lopott kincseit lefoglalhatjuk. Hová temették el
őt?
– A Duna fenekére.
– Ah! Ez erős dolog! És miért oda?
– Csak csendesen! Itt a harmadik irás, ez a pleszkováczai esperestől
van, a kinek határában történt Trikalisz kimulása, s a ki nem csak
megtagadta a tisztességes eltakarítást, de meg is tiltotta a hulla
kihozatalát a partra; a nép azt mondta, hogy vessük a vízbe.
A kapitány mérgesen csapott kardja markolatára.
– Teringettét! Átkozott papok! Ezekkel örökösen baj van. De azt legalább
tudni fogja ön, hogy mely tájon vetették a vízbe?
– Tartsunk rendet, kapitány úr. A pleszkovácziak négy őrt küldtek a
hajómra, a kik megakadályozzanak, hogy a hullát száraz földre találjam
kitenni, s azok éjjel, mikor mindnyájan aludtunk, a hajószemélyzet tudta
nélkül a Dunába veték a koporsót, kövekkel megterhelve. Itt van az irott
bizonyítványuk maguknak a tetteseknek, vegye ön át, keresse fel őket,
vallassa ki és büntesse meg, a hogy megérdemlik.
A kapitány toporzékolt és cholerikus kaczagással köhögött dühében, mikor
azt az irást elolvasta, visszadobva azt Timárnak.
– No ez átkozottul szép dolog! A felfedezett szökevény meghalt, azzal
beszélni nem lehet; a pap nem engedi földbe tenni; a parasztok belelökik
a vízbe, s akkor adnak egy bizonyítványt, aláirva két olyan nevet, a mit
soha ember nem viselt, két olyan falu nevével, a mi soha nem volt a
világon. A szökevény elvész a Duna fenekén, s most én akár nekiálljak
Pancsovától Szendrőig egy gereblyével végigkaparászni az egész Dunát,
akár elinduljak keresni két gazembert, a kik közül az egyiket
Karakaszalovicsnak, a másikat Stiriopiczának csufolnak. A hajóterhet
pedig a szökevény azonosságának bebizonyítása nélkül le nem foglalhatom.
No, ezt jól adta ön, biztos úr! Ezt jól csinálta ön ki! És mindenről
irást hozott. Egy, kettő, három, négy. Fogadom, hogy ha annak a
kisasszonynak a keresztlevelét kérném, még azt is elő tudná adni!
Ha parancsolni fogja.
Azt ugyan nem tudta volna előadni Timár; de tudott egy olyan bamba
birkapofát csinálni a kapitány előtt, hogy a kapitány nagyot csóvált a
fején; kegyetlenül felkaczagott, s aztán megveregette Timár vállát.
– Arany ember ön, biztos úr! Ennek a kisasszonynak megmentette a
vagyonát; mert az apja nélkül sem őt, sem a jószágot le nem
tartóztathatom. Mehetnek önök útjokra. Arany ember ön!
Azzal megfordult, a leghátulsó csajkást, a ki nem fordult eléggé
gyorsan, úgy ütötte pofon, hogy majd a vízbe esett, s parancsolá, hogy
mindenki takarodjék a hajóról.
Hanem a mint a csónakba leszállt, még egyszer visszatekintett nagy
figyelemmel.
A hajóbiztos még mindig azzal a semmit nem értő birkapofával tekintett
utána.
A szent Borbála hajóterhe most már meg volt mentve.