A szent Borbála most már akadálytalanul haladt a maga útján fölfelé, s
Timárnak nem volt egyéb baja a mindennapi vesződségen kívül a
vontatókkal.
A dunai út az alföldi magyar rónán egészen unalmassá válik; nincsenek
már sem sziklái, sem vízesései, sem történelmi romjai; semmi egyéb, mint
folyton-folyvást a fűzfa-, nyárfalepte partok mind a két oldalon.
Ezekről nem sok érdekest lehetett mondani Timéának.
A leány néha egész nap sem jött ki kabinjából, s szavát nem lehetett
venni. Ott elült egyedül; s néha az ételt olyan érintetlenül hozták ki
szobájából, mint a hogy bevitték hozzá.
Az esték is hosszuk kezdtek már lenni s október vége felé a derült őszi
idő átcsapott az esősbe; a leány egészen bezárkózott magányos szobájába,
s Mihály nem tudott róla többet, mint azt, hogy éjszakánként a vékony
deszka közfalon áthangzik nehéz sóhajtozása. De sirni nem hallotta soha.
Az a nagy csapás talán örökre megfagyasztotta szívét.
Vajjon mekkora melegségnek kellene annak lenni, mely azt megolvadásra
birja?
Ejh, szegény barátom, minek neked arra gondolnod?
Mit álmodol ébren és lehúnyt szemmel erről a fehér arczról? Ha olyan
szép nem volna is, de olyan gazdag; te pedig szegény ördög vagy. Mire
való egy ilyen ficzkónak, mint te vagy, egy olyan gazdag úrleány
arczával megtölteni minden gondolatját?
Ha mégis megfordítva volna, s te volnál olyan gazdag, mint ő, s ő volna
szegény.
– Milyen gazdag lehet Timéa? számítgatja a hajóbiztos, hogy saját magát
kétségbeejtse s elszoktassa hiú ábrándozásáról.
Hagyott neki az atyja ezer arany készpénzt és a hajóterhet, a mi megér
mostani világban tizezer aranyat. Talán ékszerei is vannak, s így a
leány váltópénzben értve a százezresek közé tartozik. Ezek már a gazdag
eladó leányok sorába tartoznak magyar kis városban.
Itt aztán egy talány jött Timár elé, melyet nem tudott megfejteni.
Ha Ali Csorbadzsi megmentett vagyona tizenegyezer arany volt, az súlyra
nézve nem több hatvanhat fontnál: az arany tériméje minden ércz között a
legkisebb. Hatvanhat font aranyat el lehet dugni egy iszákba, azt egy
ember a vállára vetve gyalog is elviheti. Mi szükség volt Ali
Csorbadzsinak ezt buzára felváltani, a minek egy egész tölgyfahajó kell
s a mivel másfél hónapig kell utazni, a mit szél, örvény, szikla, zátony
fenyeget; vesztegzár, motozó őrség feltartóztat; holott ugyanezzel a
kincscsel egy tarisznyába téve, hegyen, folyón keresztül két hét alatt
bízvást Magyarországba lehetett volna jutni?
Ennek a kérdésnek nem birt a kulcsára akadni.
Azután ezzel még egy másik talány is függött össze.
Ha Ali Csorbadzsi kincse (s már akár igaz keresménye az, akár nem)
mindössze tizenegy-tizenkét ezer aranyat tesz, ugyan mit csap abból
ilyen nagy hajtóvadászatot a török kormány? hogy nem röstel azért egy
huszonnégy evezős ágyunaszádot a Dunán végigfuttatni, kémeket, futárokat
nyargaltatni a nyomába? hiszen a mi egy szegény hajóbiztosra nézve nagy
pénz, az a fényes padisának csak alamizsna; ha azt a tizezer arany
értéket mindjárt elkobozták volna is, a míg az a feladók, lefoglalók s
mindenféle hivatalos zsebmetszők kezén keresztül visszakerül, nem marad
abból a szultánnak egy pipadohányra való.
Hogyan nem rösteltek ilyen kevés prédáért olyan nagy gépezetet mozgásba
hozni?
Vagy talán Timéa lett volna a főczél? Timárban volt annyi hajlam a
regényességre, hogy ezt a nézetet elfogadja; bár a hajóbiztos
kétszer-kettője mindig kimutatta a számtani lehetetlenséget.
Egy este elverte a szél a felhőket, s a mint Timár kabinja ablakából
kitekintett, meglátta a nyugati láthatáron az új holdat.
A «vörös holdat».
Az izzó fénysarló a Duna tükrét érte.
Timárnak úgy tetszék, mintha az a hold valóban emberi arcz volna, mint a
hogy a naptárakban festik, s ferde szájával valamit beszélne hozzá.
Csakhogy a hold beszédét még mindig nem lehet érteni; az idegen nyelv.
A holdkórosak már értik, mert utána mennek, csakhogy mikor fölébrednek,
ők is elfelejtik, hogy mit beszéltek vele?
Timár mintha válaszokat kapna kérdéseire. Melyikre? Valamennyire. A szív
dobogására-e, vagy a kiszámítására? Mindenikre.
Csakhogy nem lehet még a feleleteket kibetűzni.
A vörös félhold lassankint alámerűlt a Duna tükrébe, egész a hajó orráig
elküldve a hullámban tükröző viszfényét, mintha mondaná: még sem értesz?
Lassan a végső fénycsucsát is lehuzta a víz alá, mintha mondaná: holnap
visszajövök, akkor majd megértesz.
A kormányos azon a véleményen volt, hogy fel kell használni a naplement
utáni derült időt s előre haladni, míg beesteledik. Hiszen Komáromhoz
közel jártak már, Almáson túl. Ezen a tájon olyan ismerős volt már
előtte a Duna, hogy bekötött szemmel is elkormányozhatta volna a hajót.
Egész a «győri Duna»-ágig nincs már semmi félelmes tárgy az útban.
De van!
Fűzitőn alul egy gyenge kis roppanás hangzott a víz alatt; de erre a
roppanásra rémülten ordítá a kormányos a vontatóknak: «megállj!»
Timár is elhalványodott és megmeredve állt egy perczig. A rémület
először tükrözött az útban arczvonásain.
– Tőkére mentünk! kiáltá a kormányosnak.
A nagy erős ember, a kormányos, eszét veszítve hagyta ott a kormányt s
sírva, mint egy gyermek, futott végig a hajófödözeten a kabin felé.
– Tőkére mentünk!
Igen is, az történt. A Duna, mikor megárad, elszakgatja a partjait, s az
onnan letépett nagy fákat behömpölygeti a medrébe; azokat a gyökereikhez
tapadt földtömegek a víz alá húzzák, s a felfelé vontatott terhes hajó
nekimegy a tuskónak s kilyukasztja a fenekét.
A szikláktól, a zátonyoktól megőrizheti hajóját a kormányos; de a víz
alatt ólálkodó tőkétől se tudomány, se tapasztalat, se ügyesség meg nem
oltalmaz: a legtöbb dunai hajó az ilyen lappangó fatuskók miatt vész el.
– Végünk van! ordítá kormányos, hajós legény egyszerre valamennyi; s
mindannyi elhagyta a helyét s futott batyuját, ládáját a dereglyébe
menteni.
A hajó keresztbe fordult ár ellenében, s elkezdett az elejénél lefelé
sülyedni.
Mentésre gondolni sem lehetett. Az tiszta képtelenség. A hajó zsákokkal
van tele, mire azokat odáig felszednék, a hol a fenekén a lék támadt,
hogy azt betömjék, akkorra rég elsülyedt az egész.
Timár felszakítá Timéa kabinjának ajtaját.
– Kisasszony! vegye fel gyorsan öltönyét, nyalábolja fel azt a ládikót
ott az asztalon; hajónk elsülyed. Menekülni kell.
Azzal a megrettent leányra maga felsegíté meleg kaftánját s utasítá,
hogy szálljon le a dereglyébe, majd a kormányos segélyére leend.
Ő maga futott saját kabinjába, a hajóokmányokat s hajópénztárt
tartalmazó ládát megmenteni.
Hanem Fabula János ugyan nem volt segélyére Timéának. Inkább nagyon
dühös lett, mikor a leányt meglátta.
– Mondtam, hogy ez a fehérképü, összenőtt szemöldökü boszorkány hoz ránk
minden veszedelmet. Ezt kellett volna legelébb is a vízbe dobni.
Timéa nem értette a kormányos szavait, de annak vérben forgó szemeitől
úgy megrettent, hogy inkább visszament a kabinba, s ott felfeküdt az
ágyára és nézte, hogy jön be a víz a kabin ajtaján, hogy emelkedik
lassankint ágya széléig s aztán arra gondolt, hogy ha most őt a víz
innen elviszi, addig viszi majd lefelé, míg oda eljut, a hol az atyja
fekszik a Duna fenekén, s akkor aztán megint együtt lesznek.
Timár maga is már térdig gázolta a vizet, mire kabinjából minden
szükséges tárgyat egy ládába összeszedett s aztán azt vállára kapva, a
dereglyéhez sietett.
– Hát Timéa hol van? kiálta, midőn a leány távollétét észrevette.
– Tudja a pokol! hörgé a kormányos. Bár a világon se lett volna.
Timár visszarohant Timéa kabinjához az övig érő vízben, s felnyalábolta
mindenestől az ölébe.
– Hozza ön a ládikót?
– Igen! rebegé a leány.
Azzal nem kérdezett tőle többet, hanem rohant vele ki a födélzetre,
onnan ölébe vitte le a dereglyébe s a középpadra leülteté.
A Szent Borbála végzete iszonyú gyorsan tölt be.
A hajó orrával lefelé elmerült, s nehány percz mulva csak a födélzete
meg az árboczfa a lelankadt vontató kötéllel látszott ki a vizből.
– Induljunk! parancsolá Timár az evezőknek, s a dereglye elkezdett a
part felé haladni.
– Hol van önnek a ládikója? kérdé Timár a leánytól, mikor már jót
haladtak.
– Itt van! mutatá Timéa a magával hozott dobozt.
– Szerencsétlen! Hisz ez a török dulcsászás doboz, nem a ládikó.
Timéa bizony azt a csemegés dobozt menté meg, a mit új testvérének,
annak a másik leánynak hozott ajándékba s otthagyta helyette a ládikót,
melyben minden vagyona volt. Az ott maradt az elmerült kabinban.
– Vissza a hajóhoz! kiálta Timár a kormányosra.
– Csak nem bolondult meg valaki, hogy a víz alá menjen valamit keresni?
morgá Fabula János.
– Fordíts! ne szólj! én parancsolok.
A dereglye visszatért az elsülyedt hajóhoz.
Timár nem biztatgatott senkit, kiugrott maga a hajófödélzetre, s annak
hágcsóin lement a víz alá merült kajütbe.
Timéa nagy, sötét szemeit utána mereszté, a mint a hullám alatt eltünt,
mintha mondaná:
– Hát már te is a víz alá mégy előlem?
Timár elérte a víz alatt a hajópárkányt, de nagyon vigyáznia kellett,
mert a hajó féloldalt volt dülve s arra felé hajolva, a merre Timéa
kabinja nyilt; kapaszkodnia kellett a födélzet deszkáiba, hogy le ne
csúszszék a sima párkányzatról.
Megtalálta a kabin ajtaját; jó szerencse, hogy nem csukta be a hullám,
mert kinyitásával sok idő veszett volna.
Benn sötét volt. A víztömeg a padlásig állt. Tapogatózva közelített az
asztalhoz. Ott nem lelte a ládikát. Talán az ágyon felejtette azt a
leány? Az ágy fel volt már emelve a víz által a padlásig. Azt le kellett
húznia. A ládikó nem volt benne. Talán a hajó félredülésével lecsúszott?
Kezei nem találták meg sehol. Végre megtalálták a lábai. Belebotlott.
Csakugyan a földre esett az le. Azt nyalábra fogta s igyekezett az
ellenkező oldalon a hajópárkányra kerülni, a hol nem kellett
megkapaszkodnia.
Timéa egy örökkévalóságnak hitte azt a perczet, melyet Timár a víz alatt
töltött. Egy egész perczig volt ott. Ő is visszatartá lélekzetét az
alatt, mintha meg akarná tudni, meddig állhatni ki lélekzetvétel nélkül?
Akkor aztán nagyot sóhajtott, mikor Mihály fejét ismét kiemelkedni látta
a vízből.
És arcza elmosolyodott, mikor Timár odanyujtá neki a megmentett
szekrénykét. Nem a szekrénykéért.
– No biztos úr, kiálta a kormányos, mikor Timárt felsegíté a dereglyébe,
ön már háromszor ázott el ezekért az összenőtt szemöldekért! Háromszor!
Timéa azt kérdé Mihálytól halkan: mit jelent görögül az a szó,
«háromszor»?
Mihály megmondta neki görögül.
És akkor Timéa rá nézett hosszasan és ismétlé halkan e szót:
«Háromszor».
A dereglye haladt a part felé, Almásnak tartva. Az esti fénytől
aczélszínű folyam tükrén egy hosszú fekete vonal látszott; egy jajszó
felkiáltó jele! vagy egy élethossziglan való gondolatjel – az elsülyedt
Szent Borbála tetőgerincze…