Az Oczeánon ez természetesen megy. A ki meghal, ponyvába varrják, golyót
kötnek a lábára s kidobják a vízbe. A korallok majd benövik a sírját.
Hanem a dunai hajón meghalt embert kidobni a Dunába egy kis
felelősséggel jár. Hiszen ott van a part; a parton falvak, városok,
azokban pap és harang arra való, hogy a megholtat szentelt földbe
eltemessék, elharangozzák; azt nem szabad csak úgy saját kivánsága
szerint a vízbe vetni.
Pedig Timár értette azt nagyon jól, hogy miért kell annak mégis ugy
történni.
Nem jött miatta zavarba.
Mielőtt a hajó fölszedte volna a horgonyt, tudatta a kormányosával, hogy
halott van a hajón. Trikalisz meghalt.
– Tudtam, hogy valami veszedelem jön, mondá Fabula János, a mint a viza
versenyt uszott a hajónkkal, az halált jelent.
– Szálljunk ki itt a falu alatt a partra s kérjük meg a papot, hogy
temesse el. A holtat tovább nem vihetjük a hajón, mert ugyis pestises
hírben állunk.
Fabula uram nagyot köhintett rá s azt mondta, hogy meg lehet próbálni.
Az a falu ottan Pleszkovácz, a melyet a hajóról legközelebb érnek,
gazdag helység; esperese van és kéttornyú temploma. Az esperes szép,
deli termetes férfi, hosszu rengő fekete szakállal, ujjnyi vastag
szemöldökkel s igen szép éneklő hanggal.
Ez is ismerte Timárt. Sokszor járt hozzá buzát vásárlani; az esperesnek
sok eladó terméke volt.
– No fiam, most rosszkor jöttél! kiálta rá az esperes, mikor az udvaron
meglátta; rossz termés volt, s azt is mind eladtam régen. (Pedig akkor
is ott csépeltek még az udvaron és szérün.)
– Ezuttal én hozom a termést! mondá Timár. Halottunk van a hajón; kérjük
főtisztelendőségedet, hogy jöjjön oda s temesse el szokott
szertartással.
– Hja fiam, az nem addig van! veté ellen az esperes. Meggyónt-e az a
keresztyén ember? fölvette-e az utolsó szentségeket? Bizonyos vagy-e
róla, hogy nem volt unitus? Mert én különben el nem temetem.
– Ezekből bizony mind semmi sincs. A hajón mi nem hordunk gyóntató
papot; meghalt a jámbor csak úgy a maga emberségéből, minden segítség
nélkül, a hogy a hajósok szoktak. Hanem hát ha nem akarja egész
szertartással eltemetni főtisztelendőséged, hát legalább adja ki azt
nekem irásban, hogy én igazolhassam magam az elhunyt rokonai előtt, hogy
miért nem adtam meg neki a kellő végtisztességet; mi aztán majd
eltemetjük magunk itt valahol a parton.
Az esperes kiadta neki a bizonyítványt a temetés megtagadásáról; hanem
erre meg aztán a cséplő és nyomtató parasztok fogtak neszt.
«Micsoda? eltemetni egy beszenteletlen halottat itt az ő határukban?
hisz olyan bizonyos, hogy azt a határt elveri akkor a jégeső, mint a
tízparancsolat. De iszen halottat ne próbáljon valaki más falunak
ajándékozni, akárhonnan hozta, mert az senkinek sem kell. Először
jégesőt hoz az idénre, pedig épen most közelget a szüret, ez az utolsó
reménysége a gazdának; másodszor jövő esztendőre vampyr lesz az ilymódon
eltemetettből, a ki mind magához szívja az esőt és a harmatot.»
De még azzal biztatták Timárt, hogy agyonverik, ha kihozza a halottját
abból a hajóból.
S nehogy orozva eltemesse valahol a parton, négy markos legényt
kiválasztottak, hogy üljenek fel a hajójára s kisérjék el egy napi járó
földig, míg a határukon túl lesz, ott azután csináljon a maga
halottjával, a mit akar.
Timár úgy tett, mint a ki dühösködik s engedte a négy kisérőt hajójára
felszállni.
Az ottmaradt hajóslegények azalatt már összeácsoltak egy koporsót, s a
halottat belefektették; csak a födelet kellett rászegezni.
Timárnak első dolga volt Timeát megtekinteni. Azon egészen kitört a láz;
forró volt homloka, de arcza még akkor is fehér. Nem volt öntudatánál.
Az egész temetkezési előkészületekből nem tudott semmit.
– Igy már jól van! mondá Timár s azzal fogta a festékes bögrét és
nekiállt a koporsófödélnek, ráfesteni Trikalisz Euthym nevét és halála
napját szép cyrillbetükkel. A négy szerb legény ott állt a háta mögött
és szótagolta, a mit ir.
– No, fess rá te is egy betüt, míg én dolgom után látok! kinálá Timár a
pamacsot az egyik bámészkodónak. Az kapott rajta, hogy tudományát
bebizonyíthatja, s olyan X-et pingált a deszkára, a milyent csak valaha
S-nek olvastak a szerbek.
– Látod, milyen szépen tudsz; magasztalá a betűfestőt Timár, s aztán egy
másikat kinált meg vele. – Derék fiu vagy te is. Mi a neved?
– Berkics Józó.
– Hát téged hogy hínak?
– Jaksics Mirko.
– No, Isten éltessen sokáig. Igyunk együtt egy pohár sligoviczát.
Az megtörtént akadály nélkül.
– Engem pedig Mihálynak hínak, a másik nevem hozzá «Timár». Jó név, ha
akarom magyar, ha akarom, török, ha akarom, görög. Csak híjatok
Mihálynak.
– Zbogom Mihály!
Tehát Mihály minden perczben befutott a kajütbe, megnézni, hogy Timéa
hogy van. Annak láza volt, önkivületlen volt. Timárt ez nem ejté
kétségbe; azt tartá, hogy a ki a Dunán jár, az egész patikát magával
hordja, mert a hideg víz mindent meggyógyít. Egyszerű tudománya abból
állt, hogy hidegvizes kendőket rakott a leány homlokára, s lábszáraira,
szorgalmatosan felváltva azokat, mikor átmelegedtek. Már Priesnicz előtt
tudták azt a hajósok.
A szent Borbála aztán haladt csendesen fölfelé a magyar part mentében
egész naphoszszant. A szerb legények hamar megbarátkoztak a
hajóslegényekkel, segítettek nekik az evezőt húzni, ezek viszont
sütöttek nekik a hajó tűzhelyén zsiványpecsenyét.
A halott kinn feküdt a födözeten, leterítve egy tiszta lepedővel; ez
volt a szemfödél.
Estefelé azt mondá Mihály az embereinek, hogy ő most feküdni megy, mert
már két éjjel nem aludt; a hajót csak vontassák, a míg tökéletesen be
nem sötétedik, akkor vessenek horgonyt.
Pedig még ezen az éjszakán sem aludt; a helyett, hogy saját kabinjába
ment volna, Timéa lakrekeszébe lopózott, s az éji lámpát elrejtve egy
üres ládába, hogy a világa ki ne lássék, egész éjjel ott ült a leány
ágya mellett és leste annak láz álmait, s az előre elkészített hideg
vízzel borongatá forró tagjait. A szemeit le nem hunyta egy perczre.
Jól hallotta, mikor a horgonyt levetették s a hajó megállt, s azután
elkezdett a hullám ismét locsogni a hajó párkányai körül. A födélzeten
még sokáig dödörögtek a férfiak s aztán lassankint lefeküdtek aludni.
Hanem éjféltájon hallá, mintha valami tompa tárgyat ütnének
kalapácscsal.
– Ez egy szeg feje, a mire egy darab posztót tettek! mondá magában.
Aztán egy nehéz zuhanás következett, valami vízbe hulló nagy tárgy
locscsanása.
Azután elcsendesült minden.
Mihály megvárta ébren, míg megreggeledett s a hajó ismét megindult.
Mikor egy órányira haladtak, akkor előjött a kabinból. A leány csendesen
aludt, s forrósága megszünt.
– Hová lett a koporsó? ez volt Mihály első szava, a mint kilépett.
A szerb legények daczosan léptek eléje.
– Azt megterheltük kővel s a halottal együtt a vízbe dobtuk, hogy nekünk
azt sehol a mi partunkon el ne temethessétek, senkit szerencsétlenné ne
tegyetek.
– Mit tettetek? gonosztevők! Hisz ezért most engemet majd előfog a
vármegye; számon kérik az eltünt utazót; még rám fogják, hogy én
sikkasztottam el. Most nekem erről adjatok irást, hogy ti tettétek.
Melyiketek tud irni?
Persze, hogy egyik sem tudott irni.
– Hiszen te Berkics, meg te Jaksics, még segítettetek is nekem a
koporsófödélre betüket irni.
Kiderült az önvallomásokból, hogy ki-ki csak épen azt az egy betüt tudja
leirni, azt is csak épen deszkára és pamacscsal.
– No jól van. Akkor elviszlek benneteket magammal Pancsovára, s majd ott
az óbester előtt élő szóval tanuskodhattok mellettem. Az majd kivallat,
ne féljetek!
Erre a fenyegetésre rögtön megtanult irni nemcsak ez a kettő, de még a
másik kettő is. Azt mondták, hogy inkább adnak bizonyítványt, csak ne
vigye őket Pancsovára.
Mihály tintát, tollat, papirt hozott elő s a hajófödélnek nekihasaltatva
az egyik irástudót, tollába mondta a bizonyítványt, melyben elismerik,
hogy ők a meghalt Trikalisz Euthymot éjjel, mikor a hajós-személyzet
aludt, annak tudta és hozzájárulása nélkül, a jégesőtől féltükben, a
Dunába vetették.
– Irjátok alá a neveiteket. S ki hol lakik? Hogy ha birói vizsgát
küldenek ki, rátok találhasson a hadnagy.
Az egyik tanu odairta, hogy ő «Karaszalovics Ixa», lakik «Gunerováczon»;
a másik, hogy ő «Stiriopicza Nyego», lakik «Medvelinczen».
S azzal nagy komolysággal elváltak egymástól; Mihály is megállta, meg az
a négy is, hogy egymás szeme közé nem nevettek.
Azzal kitétette őket Mihály a partra.
… Ali Csorbadzsi ott nyugodott már a Duna fenekén, a hova maga
kivánkozott.