Timár egyedül maradt egy halottal, egy halálosan alvóval s egy
eltemetett titokkal.
Mindnyájukat takarta a csendes éjszaka.
S az éjszaka árnyai így susogtak:
«Nézd! Ha te most nem teszed azt, a mi rád van bizva, ha e halottat a
Dunába nem dobod; ha azt az alvót fel nem költöd, hanem engeded
csendesen átaludni a más világra, mi lesz akkor? Az áruló már följelenté
azóta Pancsován a szökevény Csorbadzsit; ha te megelőznéd s Pancsova
helyett Belgrádon kötnél ki, ott jelentenéd fel; a szökevény kincseinek
egy harmada törvény szerint a tied lenne. Ugyis senkié az már, az apa
meghalt, a leány, ha te fel nem ébreszted, alszik örökre. Egyszerre
milyen gazdag lennél! A gazdag ember derék ember, a szegény ember pedig
csak komisz ember!»
Timár azt felelé vissza az éj árnyainak: «tehát csak hadd legyek én
ilyen komisz ember», s hogy elnémítsa a suttogó árnyakat, betette a
kabin ablakát. Valami félelem fogta el, ha arra a vörös holdra
tekintett. Azt hitte, ettől jönnek azok a rossz suttogások. Mintha az
magyarázná meg a holt ember végszavait arról a «vörös holdról».
Félrehuzta a függönyt Timéa fekhelye felől.
Mint egy élő alabástromszobor feküdt ott a leány, keble lassú pihegéssel
szállt és emelkedett, ajkai félig nyilva, szemei lezárva, arczán a halál
túlvilági komolysága.
Félkeze feje körül elomlott fürteihez volt emelve, a másikkal éji
öltönye ránczait tartá keblén összeszorítva.
Timár remegve nyult hozzá, mintha egy elbűvölt tündéralakot tapintana,
kinek érintésétől a szegény halandó életvesztő szívfájdalmakat kap. Az
üvegcsében levő illó szeszszel elkezdé az alvó halántékait bedörzsölni.
És a közben folyvást figyelt arczára, és gondolá magában:
«Téged hagynálak én meghalni, te gyönyörű alak? Hát ha igazgyöngyökkel
volna telve ez a hajó, s az mind az enyim lenne, ha te meghalnál, még
sem engedném, hogy örökre alva maradj. Nincs akkora gyémánt a világon, a
mit örömestebb lássak, mint a te két szemedet, mikor az fel fog nyilni.»
Az alvó arcz pedig semmit sem változott a homlokán és halántékain tett
bedörzsölésre; két összeérő vékony szemöldöke ránczot sem vont homlokán,
midőn az idegen férfi kezei érinték.
Az utasítás azt mondá, hogy szívgödrét is be kell az ellenszerrel
dörzsölni.
Timár kénytelen volt a leány kezéhez nyulni, hogy azt kebléről elvonja.
A kéz legkisebb ellenállást nem tett. Zsibbadt volt az és hideg.
Olyan hideg volt az egész alak. Szép és hideg, mint az alabástrom.
Az éjszaka árnyai ezt susogták:
«Nézd, minő gyönyörű idomok! Ajk nem érintett ezeknél szebbeket soha. Ki
tudná meg, ha megcsókolnád?»
De Timár azt felelé az éj árnyai közt saját magának: «Nem, te nem loptál
még életedben soha semmit: ez a csók pedig tolvajság volna.» S azzal
odavonta a perzsa szőnyegtakarót, mit a leány álmában lehajított magáról
s azzal válláig betakargatva az egész alakot, a szőnyeg alatt dörzsölé
be ujjaival a szeszt az alvó alak szívgödrébe, s hogy ment legyen minden
kisértettől, folyvást a lány arczát nézte azalatt. Olyan volt az, mintha
egy oltárképet nézne, melyről a hideg sugárzik.
Egyszer aztán felnyiltak a sötét szempillák, s a két szem sötéten,
ragyogástalanul tekintett elő. Az álomlihegés megszünt s Timár érzé,
hogy a szív keze alatt erősebben ver.
Akkor visszahuzta kezét.
Az erős szeszt az üvegben odatartá a leánynak, hogy szagolja.
Timéa ébredezett, mert fejét elfordítá az üvegtől és szemöldeit
összevonta.
Timár halkan szólítá őt nevén.
Arra hirtelen felszökött fektéből a leány s felkiáltva: atyám! ágya
szélén ülve maradt. És azután maga elé bámult mereven.
A szőnyegtakaró ölébe lecsuszott, s az éji öltöny lehullott vállairól;
olyan volt, mint egy antik mellszobor.
– Timéa! szólítá őt Timár, s felhuzta mezetlen vállaira a lecsuszott
csalánszövetet. A leány nem vette észre.
– Timéa, önnek az atyja meghalt! mondá neki Timár, s a leány arcza,
alakja nem mozdult sem ettől a szótól, sem attól, hogy öltönye
fedetlenül hagyja keblét. Nem érzett semmit.
Timár átfutott kabinjába s rögtön sietett vissza kávéfőző gépével; lázas
sietséggel erős fekete kávét főzött; össze is égette a kezeit vele, s
mikor az készen volt, odament vele a leányhoz, karjával magához
szorította a fejét, ujjaival erőszakosan kinyitotta a száját, s fejét
hátravonva, kényszeríté őt a kávét lenyelni.
Addig csak a merevség ellenállásával volt küzdelme; de a mint a leány a
keserű meleg italt lenyelte, egyszerre oly erővel taszítá el magától,
hogy a csésze is kihullott kezéből, s akkor ágyára veté magát a leány,
magára rántá takaróját s elkezdtek a fogai hangosan vaczogni.
– «No, hála Istennek, most már él, mert a hideg leli! fohászkodék Timár.
Most már lássunk hozzá a hajós-temetéshez.»