Másnap a Szent Borbála kedvező idővel haladt egész nap a Duna magyar
ágán fölfelé. Estig nem történt semmi nevezetes.
Este jókor feküdni ment mindenki. Abban mind megegyeztek, hogy a mult
éjjel keveset lehetett aludni.
De Timárnak még ez az éjszaka sem volt nyugalomra rendelve. A hajón
csend volt, a mint horgonyán pihent, csak az oldalaihoz verődő habok
egyhangú locscsanása tartá ébren az éjt; hanem e csenden keresztül is
úgy tetszék neki, mintha szomszédjai valami nagy, üdvtelen munkával
volnának elfoglalva. A mellékkabinból, melyet csak egy deszkafal
választott el az övétől, mindenféle hangok tévedeztek át hozzá, mint
hogyha pénz csörög, mint mikor dugót húznak ki egy üvegből, mint ha
kalánnal forgatnak valamit egy pohárban, mint ha valaki a kezeit
összecsapja, mint ha éjjel mosdani kezdenek; és aztán ismét ez a sóhaj a
mult éjről: «oh Allah!»
Végre halk koczogtatást hallott a szobáját elválasztó közfalon.
Trikalisz Euthym hivta őt.
– Uram, jöjj át hozzám!
Timár hirtelen felöltözött s átsietett a szomszéd kabinba.
Abban két ágy volt, s a kettő között egy asztalka. Az egyik ágy
függönynyel volt eltakarva, a másikon feküdt Euthym. Az asztalkán állt
egy szekrény, és két üvegcse.
– Parancsol, uram? szólt Timár.
– Nem parancsolok: kérek.
– Valami baj van?
– Mindjárt nem lesz semmi. Én meghalok. – Magam akarom. Mérget vettem
be. Ne csinálj zajt. Ülj le mellém, és hallgasd végig, a mit beszélek.
Timéa nem ébredhet fel; mákonyt itattam vele, hogy mélyen aludjék. Mert
ebben az órában nem szabad neki ébren lenni. Ne szólj közbe. Annak, a
mit te mondasz nekem, én már egy óra mulva semmi hasznát nem veszem;
neked pedig nagyon sokat kell elmondanom s időm rövid, ez a méreg
gyorsan öl. Ne kapkodj semmihez. Itt van kezemben az ellenméreg, ha
megbántam volna, visszatérhetnék. De nem akarok. És igazam van. Tehát
ülj le és figyelj szavaimra.
Az én nevem nem Trikalisz Euthym, hanem Ali Csorbadzsi, egykor Kandia
kormányzója, utóbb Khazniár Sztambulban. Te tudod, mi történik most
Törökországban. A szultán ujít, s az ulémák, a dere-bégek és
szandzsák-bégek lázongnak. Ilyenkor az emberélet olcsó. Az egyik fél
ezerével öleti le azokat, a kik nem értenek vele egyet, a másik fél
ezerével gyujtogatja fel a hatalmon levők házait, s nincs olyan magasan
álló fő, ki uralkodója kezétől és rabszolgája kezétől bizton nyughatnék.
A sztambuli kajmakám nem rég hatszáz előkelő török urat fojtatott meg
Sztambulban, s őt magát tulajdon rabszolgája gyilkolta le a
Sofia-mecsetben. Magát a szultánt a galatai hidon megtámadta Sheik
Szatsi dervis, és halállal fenyegeté. Minden ujítás embervérbe kerül; a
legelső angol gőzös megjelenését a Bosporuson kétszáz kaikdzsi
(csónakász) levágott feje üdvözölte. Mikor Edrenét meglátogatta a
szultán, huszonhat előkelő férfit fogtak el, huszat lefejeztek, hatot
kínpadra vontak; azok rémmeséket vallottak az ország nagyjai ellen.
Aztán megfojtották őket. Akkor üldözőbe vétettek azok, a kikre
rávallottak: ulémák, főtisztek, basák, miniszterek; nem volt az üldözés
nyilvános. A gyanus országnagyok eltüntek hirmondás nélkül. A szultán
titkárja, Waffát effendi elküldetett Syriába s útközben a drúzok
agyonverték; Pertew basát az edrenei kormányzó, Emin basa ebédre hivta
magához, s mikor az ebéd végén hozták a fekete kávét, tudtára adá, hogy
a szultán kivánatára neki a findzsában mérget kell meginni. Petrew csak
azt kérte, hogy a saját magával hordott mérget keverhesse a kávéjába,
mert az biztosabban öl; azzal megáldotta a szultánt, megmosakodott,
imádkozott és meghalt. Mai nap minden török főur ott hordja pecsétnyomó
gyűrűjében a mérget, hogy mikor rákerül a sor, készen legyen.
Én jókor megtudtam, hogy most rajtam a sor.
Nem voltam összeesküvő; de volt két nagy okom rá, hogy a halálra meg
legyek érve. Az egyik a pénzem, a másik a leányom. A pénzem kellett a
khaznénak, a leányom kellett a szerálynak.
Meghalni nem nehéz, arra kész vagyok; de leányomat nem adom a
szerálynak, sem koldussá tenni nem engedem.
Elhatároztam magamat, hogy kijátszom ellenségeimet, s megszököm
leányommal és vagyonommal.
A tenger felé nem szökhettem, mert ott az új kerekes hajókkal utólérnek.
Készen tartottam útlevelemet Magyarországba, mint görög kereskedő,
hosszú körszakállamat levágtam s álutakon eljutottam Galaczig. Ott
lehetetlen volt szárazföldön tovább menekülnöm. Ezért fogadtam fel
hajódat s pénzemen buzát vásárolva, ily alakban hoztam azt magammal, így
legkevésbbé lophatták el tőlem. – Mikor hajótulajdonosod nevét
megmondád, nagyon megörültem rajta. Brazovics Athanáz nekem rokonom;
Timéa anyja görög leány volt, az ő családjából való. Sokszor tettem jó
szolgálatokat ennek az embernek, s most azoknak viszonzását kérem. Allah
nagy és bölcs! Sorsát senki ki nem kerülheti. Te sejtetted már, hogy én
menekülő vagyok, bár nem voltál tisztában felőle, hogy gonosztevő-e,
vagy politikai üldözött? hanem azért kötelességedhez képest, mint
hajóvezető a rábizott utast, elősegítél gyors menekülésemben. Csodamódon
átjutottunk a Vaskapu szikláin és örvényein; vakmerően elmenekültünk az
üldöző ágyúnaszád elől; játszva kerültük ki az orsovai vesztegzárt és
vizsgálatot, s mikor már a rémek óriásai hátunk mögött voltak, akkor egy
utamba akadt szalmaszálon át beleesem a sírba.
Az az ember, ki tegnap este utánunk jött a rejtett szigetre, a török
kormány kéme. Én ismerem őt s ő is rám ismert bizonynyal. Senki nem
birta nyomomat kiszaglászni, egyedül ő. Most elém került, s már
Pancsovánál készen várnak rám. – Ne szólj közbe. Tudom, mit akarsz
mondani. Azt, hogy ez már magyar föld, s egyik ország kormánya sem
szolgáltatja ki a másiknak politikai menekültjét. Csak hogy engem nem
úgy fognak üldözni, mint politikai menekültet; hanem mint tolvajt. Nincs
igazuk. Csak a magamét hoztam el, s ha az államnak követelése van
rajtam, otthagytam huszonhét házamat Galatában, abból megveheti; de
azért mégis azt fogják utánam kiáltani, hogy tolvaj vagyok, a khazné
pénzét raboltam el, s a szökevény tolvajokat Ausztria is ki szokta adni
Törökországnak, ha a török kémek rájuk akadhatnak. Ez az ember engem
megismert, s azzal végem van.
(A beszélőnek nehéz veriték gyöngyözött elsárguló homlokán. Arcza olyan
volt, mint a viaszk.)
– Adj egy ital vizet, hogy tovább beszélhessek.
Még sok mondani valóm van.
Magamat meg nem menthetem többé, de az által, hogy meghalok, megmentem
leányomat és az ő vagyonát. Allah akarta így, s ki futhat ki az ő
árnyékából?
Azért fogadd meg én nekem a te hitedre és becsületszavadra, hogy
végrehajtod mindazt, a mit rád bizok.
Legelőször is, mikor halva leszek, nem temettetsz el sehol a parton. Nem
is kivánhatja muzulmán, hogy őt keresztyéni módon temessék el; hanem
eltemettetsz hajós szokás szerint, ponyvába varrva, s nehéz köveket
kötve lábamhoz és fejemhez, s a hol legmélyebb a Duna, oda lebocsátasz.
Ezt cselekedd, fiam, velem.
És azután a hajót okosan vezéreld Komáromig, Timéának jól gondját
viseld.
Itt e szekrénykében van készpénzem. Ezer arany az egész. A többi
vagyonom zsákokban fekszik, buza alakban. Egy irást hagytam asztalomon,
melyet te tégy el; mert abban bizonyítom és elismerem először azt, hogy
sok dinnyeevéstől dysenteriát kaptam s abban halok meg, másodszor azt,
hogy készpénzem csupán ezer arany; nehogy téged vádoljon valaki, vagy
azzal, hogy halálomat okoztad, vagy hogy pénzemből eltettél.
Neked nem ajándékozok semmit. Te a magad jó szivéből cselekszel, s azért
megjutalmaz téged a te Istened. Jobb adósnak nem hitelezhetnél.
S azután Timéát elviszed Brazovics Athanázhoz, és megkéred, hogy fogadja
őt leányának. Egy leánya már van; hadd legyen ez annak testvére. Add át
neki a pénzt, fordítsa a gyermek javára. És add át neki a hajóterhet és
kérd meg, hogy legyen ő maga jelen, mikor a zsákokat kiürítik, mert én
jó tiszta búzát hoztam, hogy ki ne cseréljék. Érted?
(A haldokló égő szemekkel tekinte Timár szemeibe és magában küzdött.)
– Mert…
(Megint elhallgatott.)
Mondtam valamit? Valamit akartam mondani, de agyam zavarodik. Milyen
vörös ez az éjszaka! Milyen vörös ez a hold az égen. Igen. A «vörös
félhold»…
(Itt egy mély nyöszörgés ragadta meg figyelmét, mely Timéa ágya felől
jött s egyszerre másfelé ragadta gondolatait. Ijedten emelkedett fel
ágyából, s valamit keresett vánkosa alatt reszkető kezekkel, és szemei
üvegfényben ragyogva meredtek elő.)
– Ah! ezt majd elfeledém, Timéa! Hiszen Timéának álomitalt adtam; ha fel
nem ébreszted jókor, örökre elalszik. Itt ez üvegcsében valami
ellenszer. A mint én meghalok, vedd ezt, és homlokát, halántékait és a
szívgödrét dörzsöld be vele erősen, míg fölébred! – Ah! szinte magammal
vittem őt is. Pedig nem akarom. Neki élni kell. Ugy-e? fogadod hitedre,
becsületedre, hogy fölébreszted őt, hogy életre hozod, hogy nem hagyod
örökre elaludni?
A haldokló görcsösen szorítá melléhez Timár kezét; a halálküzdelem
látszott már eltorzult vonásain.
– Miről is szóltam az elébb? – Mit akartam még mondani? – Mi volt az
utolsó szavam? – Ugy? igen a «veres félhold!»
A nyitott ablakon át a fogyó hold féltányéra sütött be veresen a
ködöktől, a mikből kiemelkedék.
Vajjon erről beszélt a haldokló deliriumában?
Vagy erről jutott valami eszébe?
Igen: a «veres félhold!» suttogá még egyszer, Timárt odavonva magához s
aztán a halálgörcs örökre becsukta ajkait; röviden kínlódott és meghalt.