Ezelőtt tizenkét évvel Pancsován laktunk, hol férjem városi hivatalnok
volt. Bellovárynak hivták. Jó, fiatal, szép, derék ember volt s mi
nagyon szerettük egymást. Én huszonkét éves voltam, ő harmincz. Egy kis
leányunk született, azt Noéminek kereszteltettük. Nem voltunk gazdagok;
de tehetősek. Neki volt hivatala, szép háza, gyönyörű gyümölcsös kertje,
szántóföldjei; én árva leány voltam, mikor elvett s kész vagyont hoztam
a házhoz, megélhettünk tisztességesen.
Férjemnek volt egy igen kedves barátja, Krisztyán Maxim. Ennek a fia az
az ember, a ki most itt volt. Akkor ez tizenhárom éves volt; szép,
kedves, eleven fiu; olyan esze volt, mint a tűz. A két férfi, mikor én a
kis leányomat ölben hordoztam, azt mondá: ezeket a gyermekeket
összeházasítjuk. S én úgy örültem neki, mikor a fiu annak a kis
ártatlannak parányi kezét kezébe vette s azt kérdezte tőle: hát hozzám
jösz-e? s erre a gyermek olyan vigan nevetett.
Krisztyán kereskedő volt. De nem olyan igazi kereskedő, a ki érti a maga
hivatását, hanem csak amolyan helybenülő kisvárosi kereskedő, a ki megy
a nagyobbik után, koczkáztat vaktában; ha nyer, jól járt vele, ha veszt,
elbukik.
Ő folyvást nyert, s azért azt hitte, hogy ennél egyszerűbb tudomány
nincsen. Tavaszszal körülnézte a vidéket, hogyan állnak a vetések, s
azután a szerint kötött szerződést a nagyban kereskedőkkel aratás után
kiadandó gabonára.
Volt egy állandó megrendelője, Brazovics Athanáz nagykereskedő
Komáromból. Ez tavaszszal nagy összeg pénzeket előlegezett neki rendesen
az őszszel átadandó gabonára, s azért Krisztyán kötelezve volt ugyanazt
neki a megállapított árban hajóira szállítani. Ez az üzlet jól
jövedelmezett Krisztyánnak; de én azóta is sokat gondolkoztam rajta,
hogy ez nem kereskedés, hanem koczkajáték, mikor valaki elad valamit, a
mi még nincs is e világon. Brazovics sok pénzt szokott előlegezni
Krisztyánnak, s minthogy annak házán kívül semmi fekvő vagyona nem volt,
kezességet kivánt érte. Férjem elvállalta a kezességet szivesen: ő
birtokos volt s Krisztyánnak jó barátja. Krisztyán nagyon könnyű életet
élt; mig férjem szegény naphosszant az iróasztalnál görnyedett, ő egész
nap a kávéház előtt pipázott és feleselt a hozzá hasonló kalmárokkal.
Hanem egyszer aztán jött az Isten ostora: az 1816-diki rettenetes év.
Tavaszszal gyönyörűen állt országszerte minden vetés. Olcsó gabnaárakra
lehetett számítani. A Bánátban boldog volt az a kereskedő, a ki
négyforintos buzára szerződést köthetett. Akkor nekijött egy esős nyár,
esett szakadatlanul tizenhat hétig egyfolytában minden nap. Minden
gabona elrothadt a lábán; éhinség állt be a Kanahánnak csúfolt vidéken,
s őszszel húsz forint volt egy mérő buzának az ára; az sem volt kapható
a kereskedésre, mert a földmivelők lefoglalták vetőmagnak.
– Emlékszem rá, szólt bele Timár, akkor voltam kezdő kereskedőbiztos.
– Tehát abban az évben történt az, hogy Krisztyán Maxim nem birt a
szerződésének megfelelni, a mit Brazovics Athanázzal kötött. Iszonyú,
kimondhatatlan összeg volt a különbség, a mit meg kellett volna
térítnie. És ekkor Krisztyán Maxim azt tette, hogy összeszedé, a mi csak
kinnlevő pénze volt másoknál, felvett jóhiszemű emberektől még kölcsön
is sok pénzt, s egy éjjel hírmondatlanul megszökött Pancsováról, magával
vitt minden pénzt, s itt hagyta még egyetlenegy fiát is.
Tehette, mert minden értéke pénzben volt; s nem ragaszkodott semmihez, a
mit itthágy.
De hát mire való akkor a pénz a világon, ha ilyen kárt lehet vele tenni
egy embernek, a ki nem szeret semmit, csak a pénzt?
Adósságai, kötelezettségei itt maradtak azoknak a vállára, a kik jó
barátai voltak, a kik jót álltak érte. Azok között volt férjem is.
S akkor előjött Brazovics Athanáz, s követelte szerződése beváltását a
kezesektől.
Hiszen igaz, hogy ő pénzt előlegezett a megszökött adósnak, s mi
ajánlkoztunk, hogy a pénzét visszatérítjük. Felét jószágainknak eladtuk
volna, s abból kitelhetett az adósság. De ő nem irgalmazott. Az egész
szerződést akarta beváltatni. Nem volt kérdés, hogy mennyi pénzt adott
ő? hanem hogy mennyi pénzérőt tartoznak ő neki adni? Ötszörös nyereséget
követelt. S az irás jogot adott neki hozzá. Kértünk, könyörögtünk
előtte: elégedjék meg kisebb nyereséggel; hiszen csak arról van szó,
hogy kevesebbet nyerjen. Hajthatatlan volt. Minden követelését ki akarta
elégíttetni a kelepczébe jutott jótállókkal.
De hát mire való akkor a vallás, a hit, a keresztyének és zsidók minden
hitágazata, ha ilyen követelést tenni szabad?
Törvényre ment a dolog; a biró itélt, s minekünk házunkat, földünket,
utolsó falatunkat elfoglalták, lepecsételték, dobra ütötték.
De hát mirevaló akkor a törvény, az emberi társaság, ha szabad
megtörténni annak, hogy valakit a koldustarisznyáig levetkőztessenek
olyan tartozásért, melylyel ő maga soha adós nem volt? hogy nyomorulttá
tegyenek egy harmadik emberért, a ki nevetve áll odább?
Mindent elkövettünk, hogy a végveszedelemtől megmentsük magunkat; férjem
maga felment Budára, Bécsbe, kihallgatást kérni. Az álnok csaló, ki
pénzével megszökött, itt élt Törökországban, kitudtuk; folyamodtunk,
hogy tartóztassák le és hozzák vissza; elégítse ő ki azt, ki ellene
követeléssel fellép. És azt felelték mindenütt, hogy ez nincs
hatalmukban.
De hát mirevalók akkor a császárok, a miniszterek, a nagyhatalmak, ha
egymás nyomorult jobbágyait meg nem bírják védelmezni?
E rettentő csapásra, mely mindnyájunkat koldusbotra juttatott, szegény
férjem egy éjszaka sziven lőtte magát.
Nem akarta látni családja nyomorát, hitvese könyjeit, gyermeke inségét,
inkább elszökött előlük a föld alá.
Oh a föld alá mi előlünk!
De hát mire való akkor a férfi a világon, ha nagy baj idején nem talál
más segítséget, mint magára hagyni asszonyt és gyermeket s szétzúzni
saját szivét?
S még mindig nem volt vége a borzalomnak. Koldussá, földönfutóvá voltam
már téve, még istentagadóvá is akartak tenni. Az öngyilkos neje
hasztalan könyörgött a papnak, hogy temesse el szerencsétlen férjét. Az
esperes szigorú férfi, ő nagyon szent ember, ki a vallásra sokat ád; ő
megtagadta férjemtől a tisztességes eltemetést s nekem látnom kellett,
hogy azt az alakot, a kit a bálványozásig imádtam, hogy hurczolja ki a
városi nyúzó a hullahordó szekéren, s hogy kaparja be a temető-árokba
egy simára letaposott gödörbe.
De hát mire való akkor a pap a világon, ha ilyen szenvedést nem tud
megorvosolni?
Mire való az egész világ?
Még egy volt hátra, hogy öngyilkossá és gyermekgyilkossá tegyenek.
Egyszerre gyermekgyilkossá és öngyilkossá. Kendőmmel odaszorítám
keblemhez kis gyermekemet s kimentem vele a Dunapartra.
Egyedül voltam, semmi emberi teremtés nem kisért.
Végig mentem kétszer-háromszor a parton, azt nézve, hogy hol lesz
legmélyebb a víz.
Ekkor valaki megfogta a ruhámat hátulról és visszarántott.
Hátra néztem: ki az?
Ez a kutya volt az.
Utolsó jó barátom minden élő teremtés közül.
Az osztrovai sziget partja volt az, a hol ez történt velem. Azon a
szigeten volt szép gyümölcsös kertünk, kis nyári mulató-lakkal. Ennek is
minden szobája le volt már pecsételve birói pecséttel, s nekem csak a
konyhában és a fák között volt még szabad járnom.
Akkor leültem a Dunapartra s gondolkozni kezdtem. Mi vagyok én? Ember?
nő? Rosszabb vagyok-e mint egy állat? Látott már valaha valaki egy
kutyát, mely kölykét a vízbe fojtja s magát is elöli? Azért sem ölöm el
magamat, azért sem ölöm meg a gyermekemet! Azért is élni fogok; azért is
fölnevelem őt! Hogyan fogok élni? A hogy megélnek a farkasok; meg a
czigány asszonyok, a kiknek se házuk, se kenyerük. Koldulni fogok a
földtől, koldulni fogok a vízfenéktől, koldulni a fák ágaitól; de
emberektől nem fogok koldulni soha!
Szegény férjem sokat beszélt egy kis szigetről, melyet ötven év óta
alkotott a Duna az osztrovai sziget melletti nádasban. Ő vadászni járt
oda őszi napokban, s sokat emlegetett egy odvas sziklát, melyben zivatar
elől meghúzta magát. Azt mondá, hogy ez a sziget senkié. A Duna építette
– senkinek. Semmi kormánynak sincs még róla tudomása; egyik országnak
sincs még joga azt a maga területéhez számítani. Ott nem szánt, nem vet
senki. Föld, fa, fű senkié. Ha senkié, hát miért ne foglalhatnám én el?
Elkérem azt az Istentől. Elkérem a Dunától. Miért ne adhatnák nekem?
Termesztek rajta kenyeret. Hogyan termesztek? miféle kenyeret? azt még
nem tudom. A szükség majd megtanít rá.
Egy csónakom maradt még. Ezt nem vette észre a bíró, hogy lefoglalhatta
volna. Abba beleültünk. Noémi, én és Almira. Áteveztem a senki
szigetére. Nem próbáltam soha az evezést; de megtanított rá a szükség.
A mint erre a földre kiléptem, csodálatos érzés fogott el. Mintha
egyszerre elfeledtem volna mindent, a mi künn a világban történt velem.
Valami hivogató, megnyugtató csendesség fogadott itten. A mint bejártam
a ligetet, a pagonyt, a mezőt, már tudtam, hogy mit fogok itt csinálni?
A ligetben döngtek a méhek, a pagonyban virágzott a földi mogyoró, a víz
színén libegett a sulyom virága, a partoldalban teknősbékák sütkéreztek,
a fák oldalait csigák lepték el, a mocsári bozótban a harmatkása érett.
Uram, Istenem, ez a te terített asztalod! – És a geszt teli volt fiatal
gyümölcsvadonczokkal. Sárga rigók hordták át annak a magját a szomszéd
szigetről, s a vadalma sárgult már a fákon, s a málnabokor még
tartogatta elkésett gyümölcseit. Tudtam már, hogy mit csinálok ezen a
szigeten? Paradicsomot csinálok belőle. Én, magam, egyedül. Olyan munkát
teszek itten, a mit egy ember keze, egy asszonykéz is bevégezhet. És
aztán élni fogok itt, mint az ősember élt a paradicsomban.
Rátaláltam a sziklára, és annak természetalkotta oduira. A legnagyobb
odvában szénahalmaz volt ágynak vetve. Ez szegény férjem nyughelye volt
egykor. Jogos örököm. Özvegyi jogom ez. Ott megszoptattam kis
gyermekemet s aztán elaltattam és lefektettem a szénába, nagykendőmmel
leterítve. Almirának azt mondtam: «te itt maradsz és őrt állsz Noémi
fölött, míg visszatérek». Akkor újra áteveztem a nagy szigetre.
Fölkerestem még egyszer kertünket. A nyári lak verandáját nagy
ponyvaernyő födte; azt leoldottam. Ez jó lesz nekünk sátornak,
takarónak, talán majd téli öltözetnek is. Abba aztán becsomagoltam, a mi
szerteszét hevert még, konyha- és kertészeszköz, s egy nagy batyut
kötöttem belőle, akkorát, hogy a hátamon el birjam vinni. Gazdagon,
négylovas hintón jöttem a férjem házához, s batyuval a hátamon megyek ki
belőle; pedig nem voltam pazarló, nem voltam rossz. És meglehet, hogy ez
a batyu is lopott jószág már; sajátom ugyan mind, a mi benne van; de
hogy elviszem azt magammal, mégis tolvajság. Nem tudom. Össze volt
zavarva fejemben az igaz és nem igaz, a szabad és nem szabad felőli
fogalom egészen. Menekültem a batyuval saját hajlékomból. A kerten végig
haladva, gyönyörű szép gyümölcsös fáimnak mindegyikéről vágtam le néhány
ágat, és a fügefákról, a gyümölcstermő bokrokról sarjakat, felszedtem
kötényembe az elhullott magvakat a földről s aztán – megcsókoltam a
szomorú fűz ágát, mely alatt annyiszor aludtam boldog álmokat. Vége
volt. Soha többet arra a helyre nem tértem vissza. A csónak utoljára
járta meg velem a Dunát. Míg ismét visszaeveztem, két dolog aggasztott.
Egyik az, hogy a szigetnek nem szeretett lakói is vannak: a kígyók.
Bizonyosan a kőoduban is laknak azok, s én irtózom tőlük s féltem
Noémit. A másik meg az, hogy ha én magam évekig meg tudok is élni vad
mézzel, sulyommal és harmatkásával, s ha Noémit táplálja az alatt saját
keblem: de mivel tartom el Almirát. Ez a hű nagy állat nem él azzal, a
mi engem táplál. Pedig nekem szükségem van rá; nála nélkül a félelem
ölne meg e magányban. Mikor batyummal visszakerültem a sziklaoduhoz, a
bejárat előtt egy nagy kígyófarkat láttam ugrálni, távolabb feküdt tőle
a leharapott fej. A mi a fej és fark közül hiányzott, azt Almira ette
meg. Az okos állat ott feküdt a gyermek előtt, farkát csóválva és száját
nyalogatva, mintha mondaná: én már megebédeltem. Attól fogva folyvást
kígyókra vadászott. Az volt mindennapi eledele. Télen kiásta őket
lyukaikból. Az én barátom – annak szoktam hívni – talált magának e
szigeten életmódot s engem megszabadított irtózatom tárgyaitól.
Oh! uram, az valami leírhatatlan érzés volt, mikor az első éjszakát itt
töltöttük egyedül. Mikor nem volt velem más, mint egy Isten, egy gyermek
és egy eb. Nem merem azt fájdalomnak nevezni: közelebb volt az a
gyönyörhöz. Az elhozott ponyvával takaróztunk mind a hárman s akkor
ébredtünk fel, mikor a madarak elkezdtek szólni.
Kezdődik a munka. A vademberek munkája. Megtanított rá a szükség. Hajnal
előtt kell szedni a harmatkását, ezért hiják úgy. A szegény asszonyok
kimennek az ingovány bozótjába, hol ez édes magot termő növény
burjánzik; felső ruháikat fölemelik, két kézzel szétterjesztve,
körülforognak a bozótban s az érett mag belehull öltönyükbe. Az a manna!
Az istenadta ingyenkenyér, a mit a «senki cselédei» esznek.
Uram! Két évig éltem e kenyérrel, s mindennap térden állva adtam hálát
annak, a ki gondoskodik a mezők madarairól!
Vad gyümölcs, erdei méhek méze, földi mogyoró, tekenős béka, vad kacsák
tojása, télire eltett sulyom, csigabiga és aszalt gomba volt mindennapi
eledelem. Áldassék Isten, ki a maga szegényeinek ilyen gazdag asztalt
teríttet!
És azalatt éjjel-nappal küzdöttem föltett dolgommal. A geszt vadonczaiba
beojtogattam a nemes gyümölcsök ágait, a feltört földbe
gyümölcsbokrokat, szőlőt, hasznos növényeket ültettem. Gyapotnövényt és
selyemkrepint vetettem a szikla déli oldala mellé; termékéből durva
szövetet készítettem fűzfa-szövőszéken, s azt viseltük. Gyékényből,
sásból méhköpüket fontam, vad méhrajokat gyűjtöttem bele; s az első
évben már volt méz és viaszk csereárum. Molnárok, dugárusok jöttek néha
a szigetre; azok segítettek a nehezebb munkánál, s nem bántott senki.
Tudták, hogy pénzem nincsen, s fizettek munkával, szükséges eszközökkel,
tudták, hogy pénzt nem veszek el. Mikor aztán egyszer gyümölcsfáim
elkezdtek teremni, ah! akkor már gazdag voltam. S e sziget
televényföldében kétszeres buján nő minden fa. Vannak körtefáim, a mik
egy évben kétszer érlelnek gyümölcsöt; s minden fiatal fa újra hajt
Szentiván-nap után. És nálam minden évben teremnek a fák. Mindig az ő
titkaikat tanultam, s rájöttem, hogy nem szabad a kertész keze alatt se
túltermő, se meddő évnek lenni. Az állat megérti, ha úgy beszélünk
hozzá, mint az emberhez, s én azt hiszem, hogy a fák is hallgatják és
nézik azt, a ki őket szeretve ápolja s megértik titkos óhajtásait és
büszkék rá, ha ők is örömet szerezhetnek annak. Oh! a fák oly okos
lények! Azokban lélek lakik. Én gyilkosnak tartom, a ki egy nemes fát
kivág.
Ezek az én barátaim itt!
Szeretem őket! bennük élek! és általuk élek!
A mit évről-évre adnak, azért eljönnek szigetemre a szomszéd falvakból,
a malmokból s hoznak érte cserébe azt, a mi az én háztartásomhoz kell.
Pénzért nem adok semmit! Irtózom a pénztől. Az átkozott pénztől, mely
engemet kiüzött a világból és férjemet az életből. Nem akarok pénzt
látni soha.
De azért nem vagyok oly ostoba, hogy készen ne legyek arra, hogy
jöhetnek egyszer mostoha évek, mik minden emberi szorgalmat
meghiusítanak, jöhet késői fagy, jégverés; elpusztulhat az év áldása.
Gondoskodtam a rossz időkről is. Sziklám pincze odujában és szellős
rovátkai közt el van téve, a mi eltartható árúczikk, hordókban annyi
bor, döbözökben viaszk, csomagokban gyapjú és gyapot, a mennyi elég
lenne arra, hogy egy inséges évben, talán kettőben is, bennünket a
szükségtől megszabadítson. – Tehát takaréktáram is van; de pénzem
nincsen. Gazdagnak mondom magamat – és egy fillér nem volt a kezemben
tizenkét év óta!
Mert tizenkét év óta lakom ezt a szigetet, uram: – egyedül,
harmadmagammal. Almirát mindig emberszámba veszem. Noémi ugyan azt
mondja, hogy négyen vagyunk. Nála Narcziszsza is számít. Bohó gyermek.
Tudnak igen sokan ittlétünk felől, de ezen a vidéken az árulkodást nem
ismerik. Az a mesterséges zár, mely a két ország határán fentartatik,
valami örökös titkolózást honosít meg az ittlakó emberek között. Senki
sem kutatja a más dolgát, s ösztönszerűleg rejti mindenki a titkot.
Bécsbe, Budára, Stambulba nem hat el innen semmi.
Aztán miért is jelentenének fel? hiszen nem bántok semmit, nem ártok
senkinek. Egy darab puszta földön gyümölcsöt termesztek, a mely föld
senkié. Az úr Isten és a királyi Duna adták azt nekem, s én azt ő nekik
mindennap megköszönöm. Hála neked én Istenem, hála neked én királyom!
Nem is tudom, hogy van e valami vallásom? Tizenkét év óta nem láttam sem
papot, sem templomot. Noémi nem tud arról semmit. Én tanítottam olvasni,
irni; én beszéltem neki Istenről, Jézusról, Mózesról, a hogy én ismerem
őket. Arról a jóságos, minden teremtését szerető, véghetetlen irgalmú,
bűnbocsátó, mindenütt közellevő Istenről, arról az alázatosságában
felséges, szenvedéseiben tündöklő, emberiségében isteni Jézusról, s
arról a népszabadság vezéréről Mózesről, a pusztában éhen-szomjan
bujdosó, de a szabadságot a kövér szolgálatért fel nem cserélő, a
jótékonyságot, a testvérszeretetet hirdető Mózesről, a kinek én ismerem
őket; – de arról a kegyetlen, boszúálló Istenről, arról a
személyválogató Istenről, arról az áldozatot követelő czifra
templomokban lakó Istenről, – és arról a kiváltságos Jézusról, arról a
vakhitet követelő Jézusról, arról az adófizettető, testvérüldöztető
Jézusról, – és arról a pénzzsarló Mózesről, arról a gyülölethirdető
Mózesről, arról az önző Mózesről, a kiről a könyvek és a szószékek és a
harangok és az énekek beszélnek, ő nem tud semmit!
Most már tudja ön, hogy kik vagyunk mi, és mit csinálunk itten? Tudja
meg tehát azt is, hogy mi az, a mivel bennünket ez az ember fenyeget?
Ez annak az embernek a fia, kiért férjem jót állt, a ki miatt
öngyilkossá lett, a kiért a világot, az emberi társaságot elhagytuk.
Ő akkor tizenhárom éves gyermek volt, mikor úgy elpusztultunk, s a
csapás őt is érte; mert apja őt is elhagyta.
Igazán nem csodálom, hogy e fiúból ilyen nyomorult ember lett.
Elhagyatva, kilöketve a világba, a szemétre tulajdon apjától, idegen
emberek kegyelemfalatjára szorulva, megcsalatva, meglopatva attól, a kit
fiui tisztelettel bálványozni kellett volna, gyönge növendék korában
megbélyegezve, mint egy csaló fia; csoda-e, ha ő is arra volt
kényszerülve, hogy azzá legyen, a mivé lett?
Pedig egészen még én sem tudom, hogy mi ő? de tudok felőle sokat.
A kik itt a szigeten keresztül mennek, sokan tudnak felőle valamit!
Nem sok időre apja megszökése után ő is kiment Törökországba. Azt
mondta, apját fölkeresni megy. Egyik ember azt állítja, hogy föltalálta,
a másik azt, hogy nem jött nyomára soha. Némelyek azt mondják felőle,
hogy apját is meglopta, pénzével elszökött s azt hirtelen elprédálta.
Ezt nem tudni bizonyosan. Ő tőle hiába kérdezné valaki, mert ő nem mond
igazat soha. Hol járt, mit tett? arról csak meséket szokott mondani,
miket oly leleményesen tud előadni, hogy a ki szemeivel látta az
ellenkezőt, még azt is zavarba hozza, hogy vajjon nem igaz-e, a mit
mond. Ma itt látják, holnap amott. Találkoznak vele Törökországban,
Olaszországban, Lengyelországban, Magyarországban, s nincs nevezetes
embere ez országoknak, a kit ne ismerne, s a kivel egyszer összejön, azt
bizonyosan megcsalja, s a kit egyszer megcsalt, bizonyos lehet felőle,
hogy még egyszer visszajön hozzá s ujra megcsalja. Tízféle nyelven
beszél s a miféle nemzetbelinek kiadja magát, annak fogadják el. Egyszer
előjön mint kereskedő, másszor mint katona, majd mint tengerész, ma
török, holnap görög. Látták már lengyel grófnak is, orosz herczegasszony
vőlegényének és német csodadoctornak, ki minden betegséget meggyógyító
lapdacsokat árult. Mi dolga van valóban a világon? arra nem lehet
rájönni. Hanem egy dolga bizonyos. Ő fizetett kém. Kinek a kéme? A
töröknek? az osztráknak? az orosznak? Mind a háromnak! Talán még többnek
is. Valamennyinek szolgál, s megcsalja valamennyit. Évenkint több ízben
megfordul ezen a szigeten. Egy csónakkal jön át a török partról, s
ugyanazzal megy át a magyar partra. Mi dolga van neki itt és amott? azt
én nem sejthetem. Hogy azt a keserűséget, a mit megjelenésével nekem
okoz, csak magán kedvtelésből idézi elő, azt nagyon hiszem. Azt is tudom
felőle, hogy inyencz és kéjsóvár. S nálam jó izű étel van, és fiatal
serdülő leány, kit ő szeret azzal boszantani, hogy menyasszonyának
nevezi. Noémi gyülöli őt. Pedig nem is sejti, hogy gyülölete milyen
jogosult. De én nem hiszem, hogy Krisztyán Tódor csupán ezért járna e
szigetre. E szigetnek más titkai is lehetnek, a mikhez nekem semmi
közöm. Ő fizetett kém. A mellett rosszszivű ember. A hajaszálától a
körme hegyéig meg van romolva. Minden rossz kitelik tőle. Ő tudja azt,
hogy én leányommal együtt ezt a szigetet csak bitorlom: semmi emberi
jogom nincsen hozzá. Ennek a titoknak a birtokában zsarol, boszant,
kínoz mind a kettőnket. Azzal fenyeget, hogy ha neki nem adunk és meg
nem teszünk mindent, a mit kíván, feljelent bennünket az osztrák
kormánynál s a török kormánynál, s a mint azok megtudják, hogy a Duna
közepén támadt egy új terület, mely az eddigi békekötésekben nincs
jelezve, azonnal országos vitát támasztanak belőle, s a míg az el nem
dől, kiparancsolnak belőle minden rajta lakót, mint a hogy történt az
Allbion-hegy s a Cserna folyam közötti térrel, a mi a «senki» földének
van kinyilatkoztatva. Egy szavába kerül ennek az embernek, hogy mindazt,
a mit én a puszta szigeten tizenkét évi keserves fáradsággal
létrehoztam, semmivé tegyen, hogy ezt az édent, melyben oly boldogok
vagyunk, ismét vadonná alakítsa át és bennünket ismét földönfutókká
tegyen. És még több! Nekünk nem csak a császárok hivatalszolgáinak
felfedezésétől kell remegnünk, hanem még a papokétól is. Ha megtudják az
érsekek, a patriarchák, az archimandriták és az esperesek, hogy itt e
szigeten egy leány növekedik, a ki még templomot nem látott keresztelője
óta, elveszik őt tőlem erővel és beteszik valamely kolostorba. Érti ön
már uram azt a keserves sóhajtást, – a mi önt aludni nem engedé ez
éjjel?
Timár a hold tányérába bámult, mely a jegenyék sudarai között kezdett
alászállni.
«Miért nem vagyok most hatalmas úr?» gondolá magában.
– Ez az ember nyomorulttá tehet bennünket mindennap, folytatá Teréza.
Nem kell tőle egyéb, mint hirül adni vagy Bécsben, vagy Stambulban, hogy
itt egy új terület van a Dunán, s azzal mi semmivé vagyunk téve. Senki e
vidéken el nem fog árulni bennünket soha, egyedül ő. De én el vagyok
készülve mindenre. Hogy ez a sziget létezik, annak egyedüli oka ez a
szikla itt a sziget ormán. Ez tartóztatja a Dunaág kanyarulatát. – Egy
évben, mikor a törökök verekedtek a szerb Milossal, szerb csempészek
három láda lőport rejtettek el e sziget reketytyebokrai között. Azután
soha sem jött azokért senki. Talán elfogták, meg is ölték azokat, a kik
a lőport ide rejték. Én rátaláltam. Ide hoztam e nagy szikla legmélyebb
üregébe. – Uram! – Ha e szigetből, mely most senkié, engem ki akarnak
űzni, én e lőporba kanóczot vetek, a sziklát mindnyájunkkal együtt a
levegőbe röpítem s a következő tavaszszal, a jégzajlás után nem fogja
senki e szigetnek még csak nyomát sem találni itten! – Már most tudja
ön, hogy miért nem birt elaludni ezen a helyen?
Timár tenyerébe nyugtatá fejét, úgy bámult maga elé.
– Még egyet mondok önnek! szólt Teréza asszony, közelebb hajolva
Timárhoz, hogy suttogásig lenyomott hangját hallhatóvá tegye. – Én most
is azt hiszem, hogy ez embernek más oka is volt e szigeten épen ma
megjelenni s hirtelen megint eltünni, mint az, hogy a legutolsó
csárdában minden pénzét elkártyázta s tőlem akart valamit zsarolni. Ez a
látogatás vagy önnek szólt, vagy ennek a másik úrnak. Vigyázzon magára,
a kinek féltő titka van!
A hold letünt a jegenyék mögé s keleten derengni kezdett az ég. A sárga
rigók füttye megszólalt a pagonyban. Reggeledett.
Az Osztrova sziget mellől hosszan vontatott tülökhang üvöltött szét a
tájon. Ébresztő a hajósoknak.
Léptek hangzottak a porondon. Egy hajóslegény jött a part felől,
jelenteni, hogy a hajó indulásra készen áll már, a szél megállt, menni
lehet.
A kis lakból előjött a vendég Trikalisz Euthym, és leánya, a szép fehér
arczú Timéa.
Noémi is készen volt már, s a konyhán friss kecsketejből főzött reggelit
a vendégeknek, mihez pörkölt málé szolgáltatta a kávét, s lépesméz a
czukrot. Timéa nem ivott belőle. A maga részét Narcziszszával itatta
meg, s az elfogadta az idegen leány ajándékát, Noémi nagy bánatára.
Trikalisz Euthym azt kérdezé Timártól, hogy hát az a másik úr hová lett,
a ki az este érkezett ide? Timár értesíté, hogy az még az éjjel odább
ment.
Erre Trikalisz Euthym arcza még jobban elkomorodott.
Azután búcsút vettek háziasszonyuktól mindannyian. Timéa izetlen volt;
panaszkodott, hogy még most is rosszul érzi magát. Timár legutól maradt
s elváláskor egy török gyártmányú tarka selyemkendőt adott át Terézának,
Noémi számára, mit az megköszönt neki s megigérte, hogy azt Noémi
viselni fogja.
– Visszajövök még ide! monda Timár, megszorítva Teréza kezét.
Aztán eltávoztak a gyepes úton csónakjukhoz. Teréza és Almira a partig
kisérték őket.
Noémi pedig felment a téveteg szikla tetejére s ott leülve a sűrű
mohvirágok, a kövérlevelű szakák (sedum) közé, ábrándos kék szemeivel
elbámulva merengett az eltávozó csónak után.
Narcziszsza oda sompolygott hozzá s az ölébe kuporodott, hajlékony
nyakával kebléhez törlészkedve.
– Eredj, te hűtelen! hát így szeretsz te engem? Hát el kellett pártolnod
tőlem ahhoz a másik leányhoz? Csak azért, mert az szép, én pedig nem
vagyok az. Most azután hozzám jősz megint, ugy-e, mikor az elment, most
már én is jó vagyok neked? Menj! Nem szeretlek többet!
S azzal odaölelé mind a két karjával kebléhez a hizelgő kis bolond
állatot, és sima állával magához szorítá annak hizelgő fehér fejét, – s
a csónak után nézett. Mind a két szemében ragyogott a köny.