A szerb parton elhagyott hajtsárok vontató lovaikkal még azon éjjel
átkerültek a magyar partra a szállító kompokon az elvágott vontató
kötéllel együtt, útközben mindenütt azt a hirt terjesztve, hogy a kötél
a vontatásban magától szakadt el a perigradai veszélyes forgónál, s a
vontatott hajó mindenestül odaveszett.
Reggelre aztán hire sem volt a szent Borbálának az orsovai kikötőben! Ha
történetesen a török ágyunaszád parancsnoka arra a gondolatra jött
volna, hogy a Vaskapu középcsatornáján egész Orsováig fölevezzen, itt
már nem találta volna, a mit keres, s Orsován túl Belgrádig már csak a
fele Duna az övé; a magyar parton nem parancsol. Az új-orsovai sziget
erőssége még a töröké.
A szent Borbála éjfél után két órakor megindult Orsova alul. A szél
éjfél után rendesen szünetet szokott tartani, használni kellett a
kedvező időt. A legénység kettős adag pálinkát kapott, hogy jobb kedvvel
dolgozzék, s Orsován felül megint hangzott a hajó-tülök melancholicus
üvöltése a reggeli csendben.
A kiindulás egész csendben történt, az új-orsovai szigeterődben
hangzottak a török őrszemek hosszan vont kiáltásai a sánczfalakról. A
hajóstülök csak akkor adott jelt, mikor már az Allion hegy csúcsa is
eltünt az új bérczóriások mögött.
A kürtszóra Timéa előjött a kabinból, hol néhány óráig aludt, s magára
véve fehér burnuszát, kijött a hajó orrára, Euthymot keresni, ki egész
éjjel nem feküdt le, sem a kabinba be nem ment, és a mi legkülönösebb
volt, még nem is pipázott. Nem volt szabad éjjel semmi tűznek látszani a
hajón, hogy az új-orsovai szigeten figyelmet ne keltsenek.
Timéa érezte, hogy valami hibáját jóvá kell tenni valaki ellenében, mert
most maga szólítá meg Timárt, kérdezősködve a két part nevezetességei
felől. A gyermekszív ösztöne megsugta neki, hogy ő ennek az embernek
valami hálával tartozik.
A szürkület Ogradina táján találta a hajót, ott figyelmezteté Timéát a
biztos a tizennyolcz százados történelmi emlékre. Traján táblája az, a
meredek sziklafalba vágva, két szárnyas angyal tartja, s sarkait
delfinek veszik körül, a táblán az isteni császár emberi művének
emléksorai.
Timár odanyujtá Timéának a távcsövet, hogy olvassa el vele a sziklába
vésett irást.
– Nem ismerem ezeket a betüket! mondá Timéa.
Azok latin betűk.
Mikor a nagy Sterbecz hegytető a szerb parton eltünik, következik ismét
egy új sziklafolyosó, mely a Dunát ötszáztíz lábnyi mederbe szorítja
össze. E bérczfolyosó neve a «Kazán». Két-háromezer lábnyi meredek
sziklafalak mind a két oldalon, miknek kanyarulatai opálszín ködökbe
mélyednek el. Az egyik meredek fal oldalából ezer lábnyi magasról esik
alá egy barlangból kilövellő patak, mint vékony ezüst sugár, mely köddé
törve ér alá, mire a Dunába jut. A két sziklafal szakadatlan; csak egy
helyen válik kétfelé a bércz, s az alpesi völgyborongásból e szakadékon
át egy virányos táj dereng keresztül, a távolban egy karcsú, fehér
toronynyal. Az ott Dubova tornya, az ott Magyarország.
Timéa le nem vette a szemeit e látványról, míg a hajó el nem haladt
előtte s e bérczek megint összecsukódtak a szép táj fölött s ismét az
alpesek árnya takarta be a mély szakadékot.
– Úgy képzelem, szólt Timéa a biztoshoz, mintha egy hosszú, hosszú
börtönfolyosón keresztül mennénk be egy országba, a melyből nem lehet
visszajönni többé.
A két fal egyre magasabb, alant a Duna tükre egyre sötétebb lesz; s hogy
a zord panorámát befejezze, az északi meredélyen előtünik egy barlang,
melynek szádához mellvédek vannak ragasztva; azokon lőrések ágyúk
számára.
– Ez a Veteráni-barlang! mondja a biztos Timéának. Itt harczolt
száznegyven évvel ezelőtt háromszáz ember öt ágyuval egy egész török
sereg ellen, s negyven napig védte magát.
Timéa a fejét rázta.
A biztos még többet is tudott pedig e barlagról felhozni.
– Most negyven éve, a miéink e barlangot véres harczban védték meg a
törökök ellen. Az ozmanlik többet vesztettek kétezer embernél e sziklák
alatt.
Timéa összevonta vékony szemöldeit s oly jéghidegen nézett az
elbeszélőre, hogy annak félbeszakadt a szájában a további dicsekedés. S
azzal Timéa eltakarva száját a burnuszszal, elfordult tőle, bement a
kajütbe és ki sem jött onnan estig.
Csak a kis kabin ablakából nézte, hogy vonulnak el egymás után a part
mentében az omladozó vártornyok, az ódon, tömör, magányos őrlakok, a
Kliszszura-völgy erdős sziklái, hogy jönnek szembe a Duna közepén
felmeredő szikla-óriások, a zuhatagképző treszkováczi kő, a harmincz
öles Babagáj hasogatott oldalaival. Azt se kérdi, mi története van annak
a nyolczszögű vártoronynak, három kisebb torony szomszédjában, miket
párkányzatos bástyafal fut körül? Pedig meghallaná akkor a szép Rozgonyi
Cziczelle történetét, magyarok királya Zsigmond veszedelmét, magyarok
romlását. Az ott a galambóczi vár.
Végtül-végig egy egész történet az a két sziklapart, két nemzet
története, kiket a bolond sors arra választott ki, hogy egymást
pusztítsák, s a kiknek itt volt minden harcz kezdetén a legelső
találkozójuk. Az egy hosszú katakomba, mely száz meg százezernyi hősnek
csontját őrzi.
Timéa nem jött elő többé sem az nap, sem másnap a kabinból, hogy
Timárral szóba álljon. Vázlatos könyvébe rajzolgatott egyes képeket, a
miket a csendesen haladó hajóról szépen levehetett.
Három nap telt bele, hogy a hajó eljutott odáig, a hol a Morava a Dunába
szakad.
A folyam torkolatánál fekszik Szendrő. Ennek a harminczhat tornyán is
sokszor lobogott majd a szűz Máriás, majd a félholdas zászló, s barna
körfalait mindenféle nemzet vére festé.
A Morava másik torkolatánál már csak puszta falai korhadnak a régi
Kulics várnak s az osztrovai szigeten túl merednek föl egy hegytetőn
Ráma várromjai. Csupa sírkő.
Hanem most ezeket bámulni nincs idő. Ma nem ér rá senki hanyatló
nemzetek elmult dicsőségén borongani, mert nagyobb baj van annál.
A felszél, a mint a magyar sikság nyilni kezd, oly erővel támadja meg a
hajót, hogy a vontatók nem képesek azt többé fentartani, a szél kiveri
azt a tulsó partra.
Nem lehet előre haladni. Ki van mondva.
Trikalisz nehány szót vált titokban Timárral, s azzal a kormányoshoz
megy.
Fabula uram megköti a kormányrudat kötéllel s otthagyja.
Azután felhívja a legénységet a dereglyéből s átkiált a partra a
vontatókhoz, hogy álljanak meg. Nem segít itt most sem evezés, sem
vontatás.
A hajó előtt áll az osztrovai sziget; abból egy hosszú hegyes földnyelv
nyúlik be a Dunába, északi oldala meredek és szakadékos, roppant
ősvénségű fűzfákkal benőve.
A feladat az, hogy annak a szigetnek arra a déli oldalára lehessen
eljutni a hajóval, a hol azután a szent Borbála mind az északi széltől
ment kikötőben védve megpihenhet, mind az emberi kiváncsi szemektől
eltakarva marad. Mert az a szélesebb ága a Dunának, mely Szerbia felé
övezi a szigetet, nincs a hajójárás útjában, tele van az zátonyokkal és
«kopaszokkal».
Most az a mesterség, hogy e sziget déli oldalára lehessen elkerülni.
Vontatni oda nem lehet: a szigetnek nincsen vontatók számára való parti
útja, átvádolni sem lehet, mert a szél miatt a hajó nem mehet víz
ellenében. Egyedüli segítség a «gugarozás».
A hajó horgonyt vet a Duna közepén s a vontató kötelet eloldják a
lovakról és behuzzák a hajóba.
Akkor a vontató kötél végére rákötik a második horgonyt; azt felveszik a
dereglyére; az evezős legények elviszik azt az osztrovai sziget felé, s
mikor a kötél véget ér, akkor kivetik a horgonyt a dereglyéből s
visszatérnek a hajóhoz.
Akkor aztán felveszik az első horgonyt, s az előre vitt horgony kötelét
a csavarkorongra kötve, négy férfi elkezdi azt a korongon átdugott
dorongokkal felcsavarni.
A kötél lassú tekerődéssel gombolyodik fel a korongra, s a hajó kezd
előre haladni a folyam medrébe kapaszkodott horgonya felé.
Emberkinzó munka.
Mikor a hajó elérte a kivetett horgonyt, akkor ismét a másik vasmacskát
teszik dereglyére, azzal eveznek előre, azt vetik ki ismét a Dunába s
annak a kötelét csavarják fel ujból a korongra. Így haladnak izzasztó
fáradsággal nyomot-nyom után, víz ellenében, vihar ellenében; ez a
gugarozás.
Eltart félnapig, míg a Duna közepéből a nagy sziget orma mellé puszta
emberi erőhatalommal elvontatják a nagy terhes hajót. Ez a nap
fáradságos lesz azoknak, a kik dolgoznak, unalmas azoknak, a kik nézik.
Ilyenkor a terhes hajó olyan vigasztalan hely.
A járt Dunaágat elhagyta, a hol legalább ősromok jöttek eléje, a hol
találkozott más hajókkal, a hol hosszú sorban álló malmok kelepeltek
útjában, s a helyett kitért a járatlan Dunaág öblébe, a hol jobbról
elfedi egy hosszú kietlen sziget, melyet csupa nyár- és fűzfa látszik
belepni; sehol egy emberi lak a partján, balról pedig a Duna vize egy
sötét nádasban látszik elenyészni, melynek egy foltján emelkedik csak ki
valami száraz földet jelző növényzet: magasra felnyúlt ezüstlevelű
nyárfák.
Ez emberlaktalan csend tanyáján pihent meg a szent Borbála.
És aztán még egy új baj jelentkezett. Elfogyott minden élelmiszer. A
kiindulásnál Galaczról arra számítottak, hogy majd szokás szerint
Orsovánál nagy pihenőt tartanak s ott a friss élelmiszert bevásárolják.
Onnan azonban éjszaka és hirtelen távozva, az osztrovai sziget mellett
már nem volt a hajón más, mint valami kevés kávé és czukor, meg egy
skatulya török dulcsásza Timéa birtokában, a mit azonban ő nem akart
felbontani, mert azt valakinek ajándékba szánta.
– Hiszen semmi baj, monda Timár, valamerre a két parton csak lakik
valami emberféle; birka vagy kecskegödölye mindenütt akad, pénzért itt
is kapható lesz minden.
És még egy más baj is volt. A mint a hajó a horgonyhoz kötve maradt, a
szélzúdította óriás folyam elkezdte azt úgy himbálni, hogy Timéa
valóságos tengeri betegséget kapott, rosszul lett és ijedezett.
Talán még hajlékot is lehet itt találni valahol, a hol Timéa atyjával
együtt nyugodtan tölthesse az éjt.
Timár éles szeme észrevette, hogy a nádas közül felmagasló fák teteje
fölött valami vékony füst emelkedik ki. Ott emberi lakás van.
– Odamegyek, megnézem, mi lakik ott?
A hajón volt egy kicsiny lélekvesztő, a mit a biztos vadászatra szokott
használni, ha valahol vesztegelni kellett dologtalan, a mikor ráért
vadkacsákat lődözni a sás közt.
A csónakot vízbe ereszteté, vette a puskáját, vadásztarisznyáját és egy
összefűzhető hálót; az ember nem tudja, hogy mit szerezhet, vadat-e vagy
halat? s aztán egyedül nekiindult a nádasnak, egy lapáttal hajtva is,
kormányozva is a csónakot.
Mint tapasztalt vadász és vízjáró hamar rátalált a törésre, a min
keresztül a nádasba lehet hatolni, s ott azután a vizi növényzet
megmondta neki mindig, hogy hol jár. A hol a víz szinén a nagy
nymféa-levelek libegnek zöldes-fehér teljes tulipánvirágaikkal, ott mély
víz van, ott a talajt növénytörmelékkel hordja meg a viz sodroma; másutt
a tórongy zöld szőnyeget képez a viz fölött, e libegő bársonyon guggol,
mint a növényvilág boszorkánya a «métely torzsa», alakja olyan, mint a
kalaráb, kék, gömbölyü, puffadt; minden állatnak halálos méreg. Olyan,
mint a pöffeteg; a mint Timár egyet szétütött a lapátjával, abból mintha
kék láng csapott volna elő, a mint a mérges penészport szétlövelte
egyszerre; ennek a gyökere büzhödt iszapba mélyed le, mely embert és
állatot elnyel, a ki beletévedt. A növényvilág gyilkos varázslójának
olyan helyet rendelt a természet, a hol legjobban rejtve van. A hol
pedig a vizi perkáta fut fel a nád buzogányos száraira, a hol az elecs
(butomus) szép ernyős virágai hajladoznak a gyékény zöldje között, ott
már kavicsos talaj van, mely nem szokott mindig víz alatt lenni. Végre,
a hol a harmatkását termő czikkszár (polygonum) kezd sűrű bozótot
képezni, melyen keresztül törve a hajós kalapkarimája megtelik azzal az
apró növénymaggal, mely a szegények eledele, a pusztai manna, ott már
emelkedő földegnek kell lenni, hol csak a növény lába van a vízben!
Ha a csónakos útmutató növényeit nem érti, úgy belebódulhat a
nádberekbe, hogy egész nap sem talál ki belőle.
A mint e bozóton, mely testszín virágú fürteivel egész rengeteget képez,
keresztül verhette magát, egyszerre maga előtt látta Timár a mit
keresett, egy szigetet.
Az valóban új alluvialis alkotás volt, melynek a legutóbb készült
térképen még nyoma sincsen.
A Duna jobb ágának medrében volt sok ideig egy sziklatömeg, melynek alsó
felén a lomhán kanyarodó ár zátonyt rakott le. Egy nagy téli áradás
alkalmával aztán neki ment a jeges zaj az Osztrova szigetnek, s annak
egy csucsát leszakította, magával ragadva a földet, követ, derékfákat
erdőszámra; akkor azzal a jéggel, sziklával, faderékkal vegyes özönvizi
gomolylyal megtorlott a szikla mögötti zátonyon. A gomoly ott maradt. És
aztán félszázadig évről-évre az új áradás új iszapréteget hordott
föléje, új kavicstorlattal terjeszté ki körületét, az elkorhadt
fatörzsek földéből ősnövényzet burjánzott elő, gyors növéssel, minő az
újvilági természet alkotása, s lett ott azon a helyen egy névtelen
sziget. Mely senkié sem; melynek nincsen földesura, sem királya, sem
hatósága, sem papja, mely nem tartozik semmi országhoz, semmi
vármegyéhez, semmi diöcesishez. A török szerb határon sok ilyen
paradicsomi hely van, melyen nem szánt, nem kaszál, nem legeltet senki.
Egyedül a vadvirágnak és a vadállatnak hazája. S ki tudja még kinek?
A sziget északi partja nyilván tanúsítá annak keletkezését. A kavics
egész torlaszokban volt mellette felhalmozva, emberfőnyi s hordónagyságú
darabokban néhol; a közt nádgyökér és korhatag fatörmelék, a sekélyesebb
zátony zöld és barna héjú dunai kagylókkal fedve, az iszapos
partoldalban pedig katlanszerű lyukak vannak vájva, mikbe a közeledő
léptek hangjára százai a teknősbékáknak sietnek elrejtőzni.
A partot egész hosszában a vörös fűz törpe bokrai lepik be. Azokat
minden jéginduláskor tövig letarolja a zajló jég. Itt kihúzta csónakját
Timár a partra s megköté egy fűztörzshöz.
Beljebb haladva, óriási fűzek és jegenyék irtatlan erdején kell
áthatolni, miket sok helyütt halomra döntögetett a vihar, s tövises
bozótot képez a szigetek gyümölcstermő folyondára, a földi szeder,
korhadó talajból magasra nőtt valeriana fűszerillatot vegyít a nyárfák
gyógyszaga közé.
Egy mélyen fekvő lapályos térségen, hol nem tenyészik fa és bokor,
tocsogó víz közül, melyet buja fű takar, kövér ernyős növények
magaslanak föl, a baraboly és a fahéjillatú Sison Amomum; egy
csoportban, mint egy külön vált növény-arisztokraczia, büszkélkednek a
fekete zászpák (Veratrum), öles növények, tűzpiros virágokkal; a fű közt
buján tenyész a nefelejts s az orvosi nadálytő mézterhes piros virága.
Nem csoda, ha a korhadt fűzfák oduiban annyi vadméh rajzik. S a virágok
közt csodálatos zöld, barna, vörös gyümölcs alakú gumók emelkednek ki,
miket nem is ismer minden ember; tavaszszal virított hagymás növények
érett magtokjai azok.
A virányon túl megint következik a bozót, de már a fűz és nyárfa
vadalmával keverve, és az aljat galagonya lepi be. Itt már magasabb a
sziget talaja.
Timár megállt és hallgatózott. Semmi nesz.
Emlős állatja nincs a szigetnek. Az árvíz elpusztítja azt. Csak madár
lakik rajta, és repülő rovar és hüllők.
A madarak közül sem jön ide a pacsirta, sem a vadgalamb; azok a szigeten
nem élnek meg. Azoknak mind olyan hely kell, a hol ember lakik, magot
vet.
Hanem két állat még is van, mely a szigeten is elárulja az emberi lény
közellétét. Az egyik a darázs, a másik a sárgarigó. Mind a kettőnek
szenvedélye a nemesített gyümölcs.
A hol ezek az óriási darázsfészkek függnek alá a fákról, a hol a
sárgarigó hallatja a pagonyban hivogató füttyét, ott gyümölcsnek kell
lenni.
Timár megindult a rigófütty után.
S a mint keresztül vergődött a tüskés galagonya és vörösgyűrű bozóton, a
mik hegyes tőreikkel össze-vissza szurkálták ruháin keresztül, egyszerre
a bámulattól megigézve állt meg.
A mit maga előtt látott, az a paradicsom volt.
Egy rendezett kert, valami öt-hat holdra terjedő, nem sorba, de
szabályosan csoportokba ültetett gyümölcsfákkal, a miknek ágait földig
huzza édes terhük. Aranyló, pirosló gyümölcscsel rakva alma- és
körtefák; a szilvafák minden faja, mintha rózsa vagy liliomcsokor volna
a ragyogó gyümölcstől; a fűben a láb előtt terítve hever a lehullott
fölösleg fölszedetlen.
Közbe egész bozótot képez a málna, ribiszke és köszméte, s a terebély
fák hézagait aranyszinű lecsüggő gyümölcságaival tölti be a cidoni alma,
a birs.
Ösvény nincs a gyümölcsfa-labyrinthban; fűvel van a fák alja benőve
egészen.
Hanem a hol a fák közül kilátni, ott egy virágos kert hivogat a közelebb
jövésre, az is csodálatos mezei virágokból összegyüjtve, miket a szokott
kertekben nem találni, a sötétkék csengetyükék csoportjai, a selyemtermő
krepin fényes gubancztokja, pettyes turbánliliomok; az alkermes
vérfürtei, a gyönyörű ophrisok, pillangótermő virágaikkal, valami
csudálatos uton kerti virággá nemesítve, tanuskodnak emberi lény
közellétéről. Elárulja azt végre maga a lakhely, a melyből a füst
előjön.
Az is sajátszerű kis szeszélyes menedék. Hátul van egy óriási szikla;
annak van egy mélyedése; ott áll bizonyosan a tűzhely, s onnan megy le
egy másik odu, a hol a pincze van. A szikla tetején van a kürtő, melyen
a füst kijő. Azután a sziklához van ragasztva kőből, vályogból egy
hajlék, annak van két ablaka, két szobája. Az egyik ablak kisebb, mint a
másik, s az egyik szoba alacsonyabb, mint a másik, náddal van födve mind
a kettő. Azután a kettőhöz oldalt van hozzátákolva egy tornácz fából,
mely nyilt folyosót képez, szeszélyesen dirib-darab fákból összetákolt
czifrázattal.
De sem a kő-, sem a vályog-, sem a faépületen nem látszik, hogy miből
van építve, mert az olyan sűrűen be van futtatva dél felől szőlővel, a
minek ezernyi piros és kék fürtei a dérfestette levél közt mosolyognak,
északra pedig komlóval, melynek érett tobozai, mint a zöld arany fedik
még a magas szikla homlokát is, a minek legkopárabb teteje be van
ültetve rózsás fülfűvel, hogy semmi se maradjon rajta, a mi nem zöld.
Itt asszonyok laknak.