Két veszedelmét már kikerülte a szent Borbála, a Vaskapú szikláit s a
török ágyúnaszádot; még kettő hátra volt: az egyik a Bóra, a másik az
orsovai vesztegzár.
A Vaskapú öblén felül a két part sziklameredélye száz ölnyi szűk
torkolatba szorítja össze az óriás folyót, a kettős fal között rohan alá
a veszedelmes ár, néhol 28 lábnyi eséssel. A bérczfalak rétegekre
látszanak osztva, mik sárga, vörös, zöld szinekben váltakoznak, s
legfelső párkányaikon, mint bozontos zöld üstök, koronázza őket az
őserdő minden fája.
Fenn, a háromezer lábnyi sziklafokon is felűl, a bérczi sasok fenségesen
nyugodt körrepülése látszik a szűkre szorított égen, melynek tiszta
kékje, mint egy üvegboltozat tünik fel a halotti mélységből. S a sziklák
tömege odább még egyre emelkedik.
S valóban egy minden ördögöket boszantó látvány az, hogy úszik előre e
szűk sziklamederben egy tehetetlen hajó, egy túlterhelt dióhéj, melynek
se keze, se lába, se uszánya nincsen, mégis halad víz ellen, szél ellen,
és rajta egy csoport ember, a ki eszére, kincsére, erejére, szépségére
büszke.
S a Bóra sem árthat nekik itten, mert a kettős sziklafal elfogja a
szelet. Könnyebb a munkája most mind a kormányosnak, mind a vontatónak.
Hanem a Bóra nem alszik!
Délután volt már az idő. A kormányos átadta a kormányrudat a
másodkormányosnak; ő maga letelepedett a hajó hátulján rakott tűzhely
mellé; tüzet rakott s hozzá kezdett a «zsiványpecsenye» készítéséhez, a
minek a tudománya az, hogy egy hosszú fanyársra egy darab marhahús, egy
darab szalonna, egy darab disznóhús, s aztán megint ugyanez a sorrend,
szorosan felhuzatik s mind az együtt a szabadon lángoló tüzön
forgattatik, míg megehetővé lesz.
Ekkor egyszerre elsötétült az a szűk égboltozat odafenn a két
összehajlani látszó szikla között.
A Bóra nem hagyja magát kigunyolni.
Egyszerre oly fergeteget támaszt maga előtt, mely egy pillanat alatt
elfogja a két bérczfal közti kék boltozatot, s éjjeli sötétség lesz
idelenn a völgyben. Odafenn tolongó felhők, kétfelől sötét sziklák. Néha
átczikázik a magasban a zöld fényű villám, hirtelen megdördülő s
hirtelen kettészakadó csattanással, a mint a szűk sziklaverem csak egy
accordot képes elfogni a szörnyű orgonahangból; egyszer aztán egyenesen
lecsap a Dunába, a hajó orra előtt, iszonyú tűzsugarával pillanatra
lángpokollá gyujtva fel az egész bércztemplomot, s csattanása, mint a
világomlás, harsog végig a viszhangos titánfolyosón. A zápor szakad.
A hajónak pedig mégis előre kell menni.
Mennie kell, hogy az éjszaka Orsován ne találja többé.
Látni nem lehet, csak a villámlobbanásnál; a tülök szavával jelt adni
nem szabad többé, mert azt nem csak a román parton hallanák meg. Hanem a
furfangos ember még itt is tud segíteni magán.
A hajóbiztos kiáll a hajó orrára s elővéve a tűzkövet és aczélt, elkezd
vele csiholni.
Ezt a tüzet nem olthatja ki a zápor. Ezt a záporon keresztül is
meglátják a vontatók, s a hányszor szikrát vet az aczél, értik már a
jelből, mit kell tenniök. A partról szintén hasonló tűzkő csiholás
villanásai adnak feleletet. Ez a Vaskapu hajósainak, csempészeinek
titkos távirászata. A néma nyelvet a két egymástól különzárt part népei
nagy tökélyre vitték.
Timéának tetszett ez a zivatar.
Török kámzsáját fejére húzva, kinézett kajütje ablakán s megszólítá a
hajóbiztost:
– Sirboltban járunk-e?
– Nem, monda Timár, hanem sír előtt. Amott az a magas kőszál, a mi a
villámfénynél úgy ragyog, mint a tűzhegy, a szent Péter sírja, a Gropa
lui Petro. S az a két másik kőbálvány mellette a két vénasszony.
– Miféle vénasszony?
– A népmonda szerint egy magyar meg egy oláh asszony perlekedett azon,
hogy melyiknek az országához tartozik szent Péter sírja? Az apostol nem
tudott tőlük aludni a sírban, s haragjában mind a kettőt kővé
változtatta.
Timéa nem nevetett e tréfás adatán a népmythosnak. Hisz ő még azt sem
tudta, hogy mi abban a tréfa.
– S honnan tudják, hogy az egy apostolnak a sirja? kérdezé a leány.
– Mert azon a helyen számos gyógyfű terem, a mit mindenféle betegség
ellen szoktak gyüjteni s messze földre elhordják.
– Tehát apostolnak nevezik azt, a ki még a sírjában is jót tesz
másokkal? kérdezé Timéa.
– «Timéa!» hangzott a kajütben Euthym parancsoló szava.
Erre a leány behúzta fejét az ablakból s becsukta a kerek redőnyt. Mire
Timár ismét hátranézett, már csak a szent képet látta egyedül.
A hajó haladt, a zivatar daczára tovább.
S egyszer aztán kijutott a sötét sziklasírból.
S a mint a kettős sziklafal széttágult, a sötét boltozat is eltünt a
magasból. A Bóra, a mily gyorsan hozta, oly gyorsan tova korbácsolta a
barna fergeteget, s az utazók előtt egyszerre kitárult a gyönyörű
Cserna-völgy. A két part hegyei szőlőkkel, gyümölcsligetekkel fedve a
tetőig; az alkonynap melegítette zöld távolban fehér házak, karcsú
tornyok, pirosra festett tetőkkel, s átlátszó kristályesőcseppeken
keresztül tündökölt a szivárvány.
A Duna megszünt félelmes lenni; méltóságos terjedelmében foglalta el
ismét a megillető medret s a nyugat felé elterülő saphirkék víztükörben
meglátszott az utazók előtt a szigetre épült Orsova.
… Ez volt rájuk nézve a negyedik, ez volt a legnagyobb rém!…
A nap lement már, mikor a szent Borbála Orsova alá megérkezett.
– Holnap még nagyobb szél lesz, mint ma volt, dörmögé a kormányos, a
vörös égre tekintve.
Odafönn olyan volt az alkonyati ég, mintha lávatömegek hömpölyögnének
egymáson keresztül, minden szinezeteiben a tűznek és vérnek, s a hogy
közepén az izzó felhőkárpit egy helyen szétbomlott, azon keresztül a
derült ég nem kéknek, hanem smaragdzöldnek látszott. Alant aztán hegy,
völgy, erdő és falu mind az ég tűzfényével volt kifestve: e kinzó
ragyogványnyal, mely árnyékot nem vet; közepett a Duna, mint a lángoló
Phlegeton, s annak a közepén egy sziget tornyokkal és nagy tömör
épületekkel, mik mind úgy izzanak, mintha csupa egyetlen olvasztó
kemenczét képeznének, a min keresztül kell menni, mint a purgatoriumon,
minden emberi teremtésnek, a ki a dögvészes keletről a tiszta nyugat
határvonalán átlép.
De a mi e széljósló tűzfényben legbántóbban hatott az idegekre, az egy
kis sárga-feketére festett csónak volt, mely a hajó felé közeledett a
Szkela felől.
A Szkela az a kettős rostély, a melyen keresztül beszélhetnek,
alkudhatnak, szerződhetnek egymással a Duna két partjáról egymást
felkereső szomszédországi lakosok.
A szent Borbála horgonyt vetett a sziget előtt, s várta a közeledő
csónakot. Abban három fegyveres ember ült; kettő szuronyos puskával;
azonkívül a két evezőlegény és a kormányos.
Euthym nyugtalanul járt alá s fel azon a kis téren, a mit a kajüt eleje
képez. Timár odalépett hozzá s halkan jelenté:
– A vizsgáló őrség jön.
Euthym kivonta bőrtüszőjéből selyem erszényét s abból két göngyöleget
adott át Timárnak.
Mindenik göngyölegben száz-száz arany volt.
A csónak nem sokára odaért a hajóhoz, s a három fegyveres férfi átlépett
a párkányra.
Az egyik a vámfelügyelő, az inspiciens, a kinek feladata a hajóterhet
átvizsgálni, nincs-e közte dugáru vagy tiltott fegyverszállítmány? a
másik kettő pénzügyőr, a kik fegyveres segélyül vannak s egyuttal
ellenőrzik az inspicienst, hogy rendben hajtotta-e végre a vizsgálatot?
a tisztító a félhivatalos kém, a ki leskelődik a két pénzügyőrre, hogy
jól ellenőrizték-e az inspicienst? Amazok hárman viszont együtt a
hivatalos tribunál, a kik kivallatják a tisztítót, hogy nem találta-e az
utasokat valami dögvészes keveredésben?
Nagyon rendszeresen van az elintézve: egy hivatalbeli ember ellenőrzi a
másikat s valamennyien egymást.
E hivatalos eljárásért rendes illetmény az inspiciens számára száz váltó
krajczár, a két pénzügyőrnek egyenkint huszonöt, a tisztítónak ötven – a
mi elég mérsékelt díj.
Mikor az inspiciens a hajópárkányra lép, a tisztító szemközt jő rá. Az
inspiciens a fülét vakarja, a tisztító az orrát vakarja. Többet nem
értekeznek egymással.
Az inspiciens ekkor a hajóbiztos felé fordul, a két pénzügyőr
felplántálja szuronyait a puska végére. Még most három lépésnyire a
testtől! Nem tudhatni, hogy nem ragályos-e amaz ember?
Kezdődik a kikérdezés.
– Honnan? Galaczból. – Hajótulajdonos? Brazovics Athanáz. –
Hajóteherbirtokos? Trikalisz Euthym. – Igazoló papirok?
Azoknak az átadása már aztán nagyobb elővigyázattal jár.
Szenes serpenyőt hoznak elő s arra fenyő magot és ürmöt hintenek; az
előmutatott papirok azon a füstön elébb megforgattatnak, azután egy
vascsiptetővel az inspiciens részéről átvétetnek, jó távolról
elolvastatnak és ismét visszaadatnak.
A hajópapirokra nem mondatik egyelőre semmi.
A serpenyőt elviszik, annak helyébe előhozzák a vizeskorsót.
Egy nagy cserépkanta az, akkora szájjal, hogy mindenféle ököl
beleférjen.
Ez a felveendő járadék eszközlője.
Mivelhogy semmiről sem ragad el olyan könnyen a keleti pestis, mint az
érczpénzről, annálfogva azt a keletről érkező hajósnak elébb bele kell
tenni a vizzel telt korsóba, s a nyugati tisztaság őre onnan veszi azt
ki már megtisztultan, épen úgy, a hogy a Szkelánál szükséges minden
adott pénzt a vízmedenczéből kihalászni.
Timár beledugja az öklét a korsó vízbe, marokra fogva, s kihúzza
szétnyilva.
Azután az inspiciens dugja bele a kezét a korsóba, s kihúzza belőle
marokra szorítva, s onnan zsebébe dugja.
Oh! nem kell azt neki a tüzes ég fényénél megnézni, hogy micsoda pénz?
Érzi a fogásáról, érzi a súlyáról. A vak is megismeri az aranyat. Nem
mozdul az arcza.
Következnek a pénzügyőrök. Azok is kihalászszák hivatalos komolysággal a
víz fenekén levő illetményt.
Most elősompolyog a tisztító. Arcza szigorú és fenyegető. Egyetlen
szavától függ, hogy a hajó tíz vagy húsz napra ott maradjon a
vesztegzárban minden utasával együtt. Ennek sem mutat megváltozást az
arcza a korsóba menetel s a korsóból kijövetel alatt.
Ezek mind hidegvérű emberek, kiket csak az eléjük irt kötelesség
érdekel.
Az inspiciens fölöttébb szigorú hangon követeli, hogy a hajófödél
bejárata előtte kinyittassék. E kivánatának elég tétetik. Bemennek
hárman a hajó belsejébe; velük menni senkinek nem szabad a hajósnép
közül. Mikor egyedül vannak, egymás szeme közé vigyorint a három szigorú
férfi, a tisztító kinnmarad, az csak a kámzsája alatt mosolyog magának.
Egy zsákot a sok közül kioldanak, abban bizony buza van.
– «Elég konkolyos buza!» ez az észrevétele rá az inspiciensnek.
Valószínüleg a többiben is buza van s elhihető, hogy a többi is mind
olyan konkolyos.
A vizsgálatnál protokollum vétetik fel, az egyik fegyveres úrnál van a
tintatartó és iróeszköz, a másiknál a jegyzőkönyv. Minden pontosan
följegyeztetik. Azonkívül az inspiciens még egy czédulára ír valamit,
azt összehajtja, és ostyával, hivatalos pecséttel lezárja, de czímet nem
ír rá.
Azután minden zeget-zugot jól megvizsgálva, a hol nem lehet semmi gyanus
tárgyra találni, ismét napvilágra kerül a három vizsgáló.
Tulajdonképen holdvilágra, mert a nap már leáldozott s a rongyos
felhőkön keresztül valami ferdeképű hold világít alá, úgy tünve fel,
mintha ő szaladna legjobban a lomha felhők között, el-elbujva meg
kivilágítva.
Az inspiciens maga elé idézi a hajóbiztost, s kemény, hivatalos hangon
tudtára adja, hogy a hajón semmi tiltott áru nem találtatott; hasonló
feszes hangon szólítja fel a tisztítót, hogy nyilatkozzék a hajó
egészségi ügyeiről.
A tisztító hivatalos esküjének felemlítése mellett bizonyítja, hogy a
hajónak minden népe és egyéb rajtavalója tiszta.
Ekkor kiadatik a bizonyítvány a felől, hogy a papirok rendben
találtattak. Egyuttal a nyugták is kiállíttatnak a felvett illetmények
felől: száz krajczár az inspiciensnek, kétszer huszonöt a
pénzügyőröknek, ötven a tisztítónak. Egy krajczár sem hiányzott. E
nyugták beküldetnek a hajóteher-tulajdonosnak, a ki ez idő alatt
kabinetjéből elő nem jött. Épen vacsorál. Ő tőle viszont ellennyugták
kivántatnak az átadott összegekről.
Nyugtából, ellennyugtából aztán megtudja a hajótulajdonos is, meg az
illető szigorú férfiak is, hogy a hajóbiztos valóban annyi krajczárt
adott át, a mennyi rá volt bizva; egy sem ragadt az ujjai közé.
Krajczárt hát – de aranyból!
Bizony fordult meg Timár agyában egyszer az a gondolat, hogy ha ő
például abból az ötven aranyból, a mit annak a szurtos granicsárnak kell
kihalászni a korsóból (sok is az annak!), csak negyvenet tenne a
korsóba, hát azt soha sem tudná meg senki, hogy tizet magának tartott.
Felét is bizvást megtarthatná az egész összegnek, ki ellenőrzi azt? A
kiknek szánva van, még a felével is jól meg vannak – – – jutalmazva.
Hanem aztán egy másik gondolat ezt felelte rá odabenn:
– A mit te most mívelsz, az bizony vesztegetés. Nem a magadéból
vesztegetsz. Trikalisz pénze fogy. Az ő érdeke parancsol. Te átadod a
pénzt, s olyan ártatlan vagy benne, mint ez a vizes korsó. Hogy miért
vesztegeti meg a vizsgálókat Trikalisz? te nem tudod. Dugáruval van-e
rakva a hajó? vagy politikai menekült, vagy regényes kaland üldözött
hőse az, a ki a siettetett szabadulásért marokkal szórja a pénzt? az nem
a te gondod. Hanem ha egyetlenegy pénz ebből a kezedhez ragad, akkor
részese vagy mindannak, a mi teher netán a más lelkét nyomja. Ne tarts
meg belőle semmit.
Az inspiciens kiadta az engedélyt a hajónak a tovább mehetésre, minek
jeléül egy fehér-vörös zászló egy fekete sassal húzatott fel a hajó
árboczára.
Akkor aztán, hivatalosan el levén ismerve, hogy a keletről jött hajó
egészen ragálymentes, minden vizbemártás nélkül kezet szorított az
inspiciens a hajóbiztossal, s azt mondá neki:
– Ön komáromi lakos. Ismerni fogja ott a seregellátási osztálynál működő
főnököt, Kacsuka urat. Igen! Adja át neki ezt a levelet, ha hazaér.
Nincs rajta a czím; az nem szükséges. Ön nem felejti el a nevét. Olyan
spanyoltáncz forma neve van. Csak vigye el azt hozzá, a mint hazaér. Nem
fogja ön megbánni.
És aztán nagyon kegyesen megveregette a hajóbiztos vállát, mintha az
lenne örök hálára lekötelezve iránta, s azzal mind a négyen kotródtak a
hajóról, visszatérve a sárga-fekete sávos csónakon a szkélához.
A szent Borbála haladhatott tovább, s ha fenekétől a padlásig minden
zsákja tömve volt is sóval, kávéval, török dohánynyal, s minden utazója
a hajaszálától a körmehegyéig meglepve fekete haláltól és bélpokoltól,
többé senki sem tartóztatta fel őket a Dunán.
Hanem hát nem volt azon a hajón sem dugáru, sem dögvész, hanem – valami
más.
Timár eltette tárczájába a czímtelen levelet s gondolta magában: vajjon
mi lehet benne irva? Abba pedig az volt irva:
«Sógor! Ajánlom e levél átadóját különös figyelmedbe. Ez egy arany
ember!»