Timár a rejtett tanya felé irányozta lépteit. A virágos kerten keresztül
már látszott valami út, mely a lakhoz vezet, csak hogy azt is úgy
belepte a fű, hogy a rajta járó lépése nem okozott dobajt; egész
nesztelenül juthatott el a kis verandáig.
Semmi emberi lényt nem látott se távol, se közel.
A veranda előtt azonban feküdt egy nagy fekete kutya. Abból a derék
newfoundlandi fajból való, a mely olyan okos és tekintélyes állat, hogy
az ember nem meri tegezni, hanem első találkozásra per «ön» kénytelen
szólítani.
A fent czímzett négylábu úr még azonfelül egyike volt faja legszebb
példányainak, óriási izmos állat; a ki a mint szétnyult a veranda előtt,
termetével az egyik oszloptól a másikig teljesen elfogta a tért. A
fekete őr méltóztatott úgy tenni, mint a ki alszik, s sem a közeledő
idegenről nem látszott tudomást venni, sem arról a másik állatról, mely
vakmerőségében minden inpertinentiát elkövetett, hogy a nagy állat
méltóságos türelmét próbára tegye. Az pedig egy fehér czicza volt, mely
elég arczátlan volt a végig nyult hatalmasságon keresztül kasul
bukfenczezni, talpacskáival annak az orrát boszantani, sőt utoljára
hanyatt feküdt eléje s a roppant állat széles uszhártyás első lábát négy
macskatalpa közé fogva, azzal, mint valami bábuval macskamódjára
játszott. A nagy fekete urnak mikor nagyon csiklandott már a talpa,
visszarántotta az egyiket s odanyujtotta neki a másik lábát, játszszék
azzal.
És Timárnak nem az jutott eszébe, hogy héj, ha ez a nagy fekete valaki
megfogja a nyakamat, ugyan pórul járok vele, hanem az, hogy héj, ha
Timéa meglátja majd azt a kis fehér cziczát, hogy meg fog majd annak
örülni!
Azonban a kutyától nem lehetett bemenni a hajlékba; egészen az utban
feküdt. Timár köhögéssel akarta észrevétetni, hogy itt valaki jár. Arra
a nagy állat fölemelte csendesen a fejét, végignézett a jövevényen
azokkal a nagy dióbarna okos szemeivel, a mik úgy néznek épen, mint az
emberi szem, tudnak sirni és nevetni, haragudni és hizelegni; s aztán
megint letette a fejét a földre, mintha azt mondaná: csak «egy» ember!
azért fel se kelünk.
Timár pedig úgy okoskodott, hogy a hol a kémény füstöl, ott a konyhában
tüzel valaki. Ő tehát onnan kivülről elkezdett sűrű jónapokat kivánni
annak a nem látott valakinek odabenn, háromféle nyelven, magyarul,
szerbül és románul.
Mire aztán egy női hang kiszólt onnan belülről magyarul:
– Jó napot! hát jőjjön be! Ki az?
– Mennék, de a kutya itt fekszik az útban.
– Lépjen át rajta.
– Nem fog meg?
– Nem bántja az a jó embereket.
Timár bátorságot vett magának, keresztül lépni az útban fekvő roppant
állaton; az meg sem mozdult, csak a farkát emelintette meg egyszer,
mintha üdvözlőleg csóválná.
A mint a veranda alá belépett, két ajtót látott maga előtt Timár, az
egyik a kőből rakott, a másik a kőből vájt oduba vezetett. Ez az utóbbi
volt a konyha. Ott látott a tűzhely előtt állni egy nőt, a ki egy rostát
tartott kezében, s azt a tűz fölött forgatta. Timár tudta már, hogy az
nem valami boszorkánymesterség bűvészi műtétele, hanem
kukoriczapattogtatás. Ezt bizony a jövevény kedveért nem lehetett
félbenhagyni.
Ez a pattogtatott kukoricza igen népszerű eledel itt Magyarországon, s
úgy hiszem nálunk senkinek sem kell azt hosszasan magyarázni, hogy
milyen? a new-yorki világipartárlaton azonban nehány év előtt aranyérmet
adtak annak a yankee-nek, a ki Amerikában a pattogtatott
kukoriczakészítést fölfedezte. Ezek az amerikaiak mindent is kitalálnak!
Áldott jó eledel. Az ember igen jóízüt ehetik belőle, a nélkül, hogy
valaha jóllaknék vele; mert mire eleget evett belőle, már akkorra megint
megéhezett.
A nő, a ki a tűzhelynél a nagy szakácsművészettel foglalkozott, szikár
termetű, barna, erős, ideges alak volt, kemény kifejezésű,
összeszorított ajkakkal, de szelid, biztató szemekkel. Napbarnította
arcza a harminczas évek elejét vallotta életkorául. Viselete nem volt
olyan, mint az e vidékbeli pórasszonyoké; ment volt az minden
tarkaságtól; hanem azért urias sem volt.
– No, jöjjön közelebb, uram, s üljön le! szólt a nő sajátszerű rideg
hangon, mely a mellett egészen nyugodt volt; s aztán kiöntötte a
hófehérre pattogtatott kukoriczát egy fonott kosárkába s megkinálta
vele. Kóstolja meg. Azután egy kancsót vett fel a földről s odanyujtá
azt is. «Meggybor.» Most készült az is frissiben.
Timár leült a székre, melylyel megkinálták, az is sajátságos, mindenféle
vesszőkből mesterségesen kanyargatott ülőhely volt, a minőt másutt nem
látni. Arra a hatalmas ajtónálló is felállt fektéből és odament a
jövevényhez és leült vele szemközt.
A nő egy marokkal adott a fekete állatnak is a sült csemegéből, mit az
egész műértéssel ropogtatott meg; a mit a fehér czicza is követni akart;
hanem a legelső pattogtatott málé úgy bele ragadt a fogába, hogy nem
kellett neki több belőle, csak az első lábát rázogatta tőle, mintha
azzal hágott volna bele; fel is ugrott aztán a tűzhelyre s nagy
érdekeltséggel pislogott bele egy mázatlan fazékba, mely a tűz mellett
pöfögött; abban nyilván valami ínyeszerintibb étel főhetett.
– Pompás egy állat! mondá Timár a nagy kutyára. Csodálom, hogy olyan
szelid, még csak rám sem mordult.
– Nem bántja az a jó embert soha, uram; ilyen szelid az, mikor bárminő
idegen jön ide, a ki jó ember; megismeri s nem ugatja meg; de próbáljon
csak egy tolvaj jönni! azt már a sziget tulsó végén megérzi, s jaj
annak, ha a foga közé kerül. Borzasztó állat! A mult télen egy ordas
farkas jött át a jégen; a kecskéinkre éhezett. Ott van kiterítve a bőre
a szobában. Azt neki egy percz volt megfojtani. Hanem a jó ember a
hátára ülhet, még sem bántja.
Timárnak nagy vigasztalására szolgált ily hitelesen bebizonyítva látni,
hogy ő jó ember. Talán ha azokból a minapi aranyokból egy pár a zsebében
maradt volna, az a nagy kutya egészen máskép fogadta volna.
– Nos hát, uram, honnan jött ön, és mit kiván tőlem?
– Hát legelőször is bocsánatot kérek öntől, asszonyom, hogy így
tüskön-bokron keresztül idetörtem az ön kertjébe. A hajómat kiverte a
nagy szél a tulsó partról, ide kellett menekülnöm vele az osztrovai
sziget mellé.
– Igaz! a zúgásról hallom, hogy nagy szélnek kell lenni.
Ezt a helyet oly sűrűen fogta körül az ősrengeteg, hogy a szelet csak a
hangjáról lehetett megtudni, ha fú.
– Most aztán itt kell vesztegelnünk, míg a szél odább ereszt. Az élelmi
szereink pedig elfogytak s annálfogva kénytelen vagyok a legelső tanyát
felkeresni, a hol a kéményt füstölni látom, s szépen megkérni a ház
gazdáját, hogy nem adhatna-e valami élelmi szert a hajós népünknek, illő
fizetésért?
– Igen is, adhatok, uram; s a fizetést is elveszem, mert abból élek. Van
kecskegödölyénk, málélisztünk, sajtunk és gyümölcsünk. A mit kiván ön,
azt választhat. Azért termesztjük. Innen rendesen el szokták hordani a
terményeinket a szomszéd vidékből jövő kufárok hajóval. Mi kertészek
vagyunk.
(Még ugyan az egy nőnél több embert nem látott Timár; de minthogy az
többesben beszél, tehát többnek is kell itt lenni.)
– Először is nagyon köszönök mindent, és mindabból fogok kérni. A
hajótól majd elküldöm a kormányost egy pár legénynyel, hogy szállítsa el
a holmit; ön pedig mondja meg, asszonyom, hogy mit fizessek? Hét
emberemnek van szüksége három napi eledelre.
– Ne nyuljon ön a tárczához, uram; nálam nem fizetnek pénzzel. Mit
csinálnék én itt ezen a szigeten a pénzzel? Legfölebb zsiványok törnének
rám, s megölnének érte; így pedig minden ember tudja, hogy ezen a
szigeten egy félkrajczár sincsen soha, azért nyugton alszunk itten.
Nálunk cserevásár foly. Én adok gyümölcsöt, mézet, viaszkot,
gyógyfüveket, s nekem hoznak érte búzát, sót, gúnyának való kelmét,
edényt, vaseszközöket.
– Mint az ausztráliai szigeteken.
– Épen úgy.
– Jól van, asszonyom, tehát a mi hajónkon van buza is, só is, bizza ön
rám, majd én kiszámítom, mi ára van annak, a mit ön ád s mennyi ára van
annak, a mit mi hozunk vissza? Nem fogom önt megcsalni.
– Elhiszem, uram!
– De most még egy kérésem van. A hajómon van egy utazó uraság is, fiatal
leányával. A lányka nincs szokva viharos hajón lételhez, s beteg lett
bele. Nem adhatna ön utazóimnak szállást, míg a vihar megszünik?
A nő e kivánatra sem jött zavarba.
– Azt is adhatok, uram! Nézzen ide, két szűk kis szobánk van; egyben
magunk huzódunk meg, a másikban, ha jó ember kér szállást, megtalálja
azt, a mit keres: nyugalmat, bár nem sok kényelmet. Ön maga, ha szintén
itt akar maradni, miután önre nézve idegen nő foglalja el mind az egyik,
mind a másik szobát, a padlásra szorul majd fel; hanem ott jó friss
széna van, s a hajósok nem kényes emberek.
Timár nem birta kitalálni, miféle nő lehet az, a ki szavait
megválogatva, ily tisztes modorban adja elő nézeteit. Ez a félig
barlang-kunyhó, az a körül vadon sziget nem adott hozzá semmi tájékozó
eszmét.
– Én igen köszönöm önnek, asszonyom, szives készségét, s azonnal sietek
vissza a hajóra, utasaimat ide hozni.
– Igen jó lesz. Hanem hát most ne arra térjen ön vissza a csónakjához, a
merről jött, ott a süppedékes semlyéken, meg a tüskés bozótokon
keresztül bajos volna önnek ide vezetni egy úri kisasszonyt. Van itt egy
járható ösvény végig a part mentében; biz az be van nőve fűvel, mert
kevés ember tapossa, s az a föld mindjárt begyepesedik, hanem majd
elvezettetem odáig, a hol ön a csónakjára rátalál, majd visszatérett
aztán közelebb köthet ön ki, ha nagyobb ladikkal jön. Majd mindjárt
elvezettetem önt. Almira!
Timár szétnézett, hogy melyik zugából a háznak, vagy melyik bokrából a
kertnek jön elő az az Almira, a ki őket a járt útra vezesse? A nagy
fekete newfoundlandi pedig felállt s elkezdte a farkát csóválni,
olyanokat ütve vele a nyitott ajtón, mintha öreg dobot verne.
– No, Almira, vezesd el ezt az urat a partra! – mondá neki a nő; mire a
megszólított valamit mormogott Timárnak kutyanyelven, s aztán megfogva a
köpenye szegletét a fogaival, egyet rántott rajta, hogy no jöjjön hát.
– Ah! tehát ő az az Almira, a ki engemet el fog vezetni! Nagyon le
vagyok érte kötelezve, Almira kisasszony! – szólt Timár nevetve, s vette
a kalapját és puskáját; Istennek ajánlá a ház asszonyát, s ment a kutya
után.
Almira folyvást a köpenye szegleténél fogva vezette a vendég urat, egész
finom barátsággal, keresztül a gyümölcsösön, a hol vigyázni kellett az
embernek, hogy a sok lehullott szilvát agyon ne gázolja.
A fehér czicza sem maradt el, annak is tudnia kellett, hogy Almira hova
viszi az idegent? hol előtte, hol utána szaladgált a puha fűben.
A gyümölcsös széléhez érve, valahonnan valami magasból egy csengő hang
kiálta le:
«Narcziszsza!»
A hang leányé volt, benne valami szemrehányás, sok szeretet és igen sok
félénkség. Rokonszenvteljes hang.
Timár széttekintett; először azt nézte, hogy ki szólt itten? azután meg
azt, hogy kinek szóltak?
Azt, hogy kit szólítottak, mindjárt megtudhatta, mert a hivásra
egyszerre félreugrott a fehér czicza s farkát gömbölyüvé borzolva,
szaladt fel egyenesen egy terebélyes körtefára, melynek sűrű lombjain
keresztül valami fehér női ruhát látott Timár kivillanni; de tovább
vizsgálódnia nem lehetett, hogy ki lehet az, a ki Narcziszszát magához
hivta; mert Almira valami mély torokhangokat hallatott, a mik négylábú
nyelven annyit jelenthetnek, hogy «mi szükség önnek oda kémlelődni?» s
követni volt kénytelen a vezetőjét, ha azt nem akarta, hogy a köpenyének
egy darabja a foga közt maradjon.
Almira igen szép utifüves ösvényen vezette őt aztán a part mentében
végig, míg arra a helyre rátalált, a hol csónakját elhagyta.
Abban a perczben, nagy süvöltéssel húz végig a levegőn két mocsári
szalonka a sziget felé.
Timárnál egy percz műve volt meggondolni, hogy az minő finom estebédet
adna Timéának, aztán lekapva a válláról a puskáját, a két szalonkát két
lövéssel leszedni a levegőből.
Hanem a másik perczben ő maga sem állt többé a lábán.
Almira abban a pillanatban, a melyben a fegyverét kilőtte, megragadta a
gallérjánál fogva, s mintha a villám csapta volna le, úgy vágta le a
földre. Fel akart kelni; de tapasztalá, hogy túlnyomó ellenféllel van
dolga, a kivel nem lehet tréfálni. Nem bántotta őt Almira, csak fogta
szépen a gallérját, s nem engedte felkelni.
Timár váltig iparkodott őt kiengesztelni, nevezte Almira kisasszonynak,
jó barátnőjének, magyarázta neki, hogy hisz ez vadászat! az ördög látott
olyan kutyát, a melyik a vadászt apportirozza; jobb lenne ha a szalonkát
keresné elő a bokorból; de az nem hajtott semmi szóra.
Veszedelmes helyzetének azzal szakadt vége, hogy a szigetlakó nő futva
jött oda a lövés hangjára s messziről kiáltozva Almira nevét; mire aztán
elereszté gallérját a furcsa jó barát.
– Jaj, uram! – sopánkodék a nő, árkon-bokron keresztül törve magát a
veszedelem szinhelyére. – Elfeledtem önnek megmondani, hogy ne
lövöldözzön ám, mert akkor Almira lefogja. A lövésért borzasztón
haragszik. Ej, de ostoba voltam, hogy ezt önnel nem tudattam.
– Nem tesz semmit, asszonyom! – szólt Timár nevetve. Ebből ugyan
hatalmas erdőkerülő vált volna, mondhatom. De hát lássa ön, egy pár
szalonkát lőttem, azt hiszem, jó lesz az estebédre a vendégeknek.
– Majd megkeresem őket; ön csak menjen már a ladikjába; és ha visszajön,
a puskáját hagyja otthon; mert higyje el nekem, hogy már ezentul, a mint
Almira meglátja önnek a kezében a fegyvert, rögtön el fogja azt öntől
venni. Nem lehet vele tréfálni.
– Dejsz azt tapasztaltam. Hatalmas egy derék kutya! Mire meggondoltam,
hogy védelmezzem magamat, már a földön voltam, jó hogy a nyakamat le nem
harapta.
– Oh, harapni embert soha sem szokott! hanem ha valaki védni akarja
ellene magát, annak a karját úgy átfogja a fogaival, mintha vasbilincsbe
volna téve, s aztán úgy tartja, míg érte nem jövünk. No uram a
viszontlátásig!
Nem telt bele egy óra, hogy a nagyobbik csónak kikötött a sziget partján
új vendégeivel.
Timár a hajótól a partig folyvást Almiráról és Narcziszszáról beszélt
Timéának, hogy feledtesse a gyermekkel testi szenvedését s a
hullámoktóli félelmét. Egyszerre vége volt mindkettőnek, a mint a partra
szálltak.
Timár előre ment útmutatónak, Timéa Euthym karjába kapaszkodva követte;
a két hajóslegény és a kormányos vitte utánuk a cserevásár megfelelő
egyenértékét zsákokban saraglyára téve.
Már messziről hallatszott Almira csaholása. Az az üdvözlő hang volt az,
a mivel az eb jó ismerős közeledtét szokta jelenteni. Olyankor eléje
szalad a közeledőnek.
Almira fele úton érte a kiszállókat, először körülcsaholta az egész
társaságot, azután egyenkint váltott szót a kormányossal, a hajós
legényekkel meg Timárral. Majd Timéához sompolygott s szerét tette, hogy
kezet csókoljon neki; hanem a mint Euthymhez ért, elcsendesült, elkezdte
azt a lábaszárairól felfelé végigszaglálni, és aztán el nem maradt a
sarkából, egyre szimatolt és közbe nagyokat rázott a fején, két fülét
úgy verve össze, hogy csak úgy csattogott. Ennél a pontnál bizonyos
észrevételei voltak.
A szigeti lak asszonya tornáczába kiállva várta az érkezőket, s a mint
kibukkantak a fák közül, erőteljes hangon e nevet kiáltá:
«Noémi!»
E hivásra valaki közelített a kert belsejéből. Két sor sűrű magas
málnabokor közül, mely mint zöld fal fölül szinte egymásba borult, jött
ki egy fiatal leány. Gyermekarcz, gyermek-idomok, a kifejlődés
korszakában, fehér ing és szoknya rajta, a felső szoknyájának szélét
felfogva tartja s abban valami gyümölcsöt hoz, a mit épen a fáról
szedett.
A zöld pagonyból előjövő alak olyan, mint egy idylli tünemény. Arczának
finom incarnatja a fehér rózsa gyöngéd testszinét leste el, mikor
komolyan néz, s a piros rózsáét veszi fel, mikor elpirul, s akkor aztán
a homloka is elpirul. S annak a gömbölyüen boltozott tiszta homloknak
kifejezése a jóság maga, összhangzó a finoman hajlott selyem
szemöldökkel s a kifejezésteljes kék szemek ártatlan tekintetével,
vékony ajkain figyelmezés és szemérmesség. Dús hajfonadékai az
aranyozott diószín ritka pompájában természetes göndörséget árulnak el,
s az egyik hátravetett fonadék a legparányibb kis fület engedi láttatni.
Az egész arcz kifejezése az öntudatlan szelidség. Talán az egyes vonások
külön nem volnának a szobrász ideáljai, talán ha márványból volna, nem
is találnák szépnek; de az egész főt és alakot, úgy a hogy van, valami
rokonszenves sugárzat derengi körül, mely első tekintetre megigéz és
mentől tovább nézik, annál jobban megnyer.
Egyik válláról le van csuszva az ing, de hogy az se maradjon fedetlen,
egy fehér macska áll rajta, fejével oda törlészkedve a leány arczához.
A leány finom, kicsiny fehér lábai födetlenek; hiszen szőnyegen jár, a
legpompásabb fejedelmi bársony szőnyegen; az őszi pázsit ki van himezve
most kék veronikával és piros geraniummal.
Euthym, Timéa és Timár megálltak a málnalugas végén, hogy a közeledő
alakot bevárják.
A gyermek azzal gondolta vendégeit legszivesebben üdvözölhetni, ha
megkinálja őket az ölében hozott gyümölcscsel. Szép piros csíkos
bergamotte-körte volt az. Timárhoz fordult vele legelébb is.
Timár kiválasztotta a legérettebbet a gyümölcsök közül s Timéának nyujtá
azt.
A miért aztán mind a két leány egyszerre boszusan vállat vont. Timéa
azért, mert e perczben a fehér cziczát irigyelte annak a másik leánynak
a vállán; Noémi pedig azért, mert ő nem Timéát kinálta a gyümölcscsel.
– Ejh, te ügyetlen leány! – kiálta reá a kunyhó asszonya; – hát nem
tudod elébb kosárba tenni a gyümölcsöt? úgy kell kinálnod a ruhád
aljából! Te balga te!
Erre aztán a leány lángrózsává pirult s odafutott az anyjához, ki
suttogva csendesen feddé meg, hogy mások ne hallják; aztán megcsókolta a
homlokát s ismét fenhangon mondá neki:
– Már most eredj; vedd át a hajósoktól, a mit hoztak, rakasd le a
kamarába, azután töltsd meg a zsákjukat máléliszttel, a fazekaikat
mézzel, a kosaraikat érett gyümölcscsel; s válaszsz ki a számukra kettőt
a kecskegödölyékből.
– Én nem választok, – suttogá a leány, – válaszszanak ők.
– Bohó leány! – monda nyájas nehezteléssel a nő. Ez bizony valamennyi
kecskegidót megtartana, soha egyet le nem engedne vágatni. No hát csak
válaszszanak ők. Ne legyen senkinek panasza. Addig én az estebéd után
látok.
Noémi magával hivta a hajósokat s felnyitogatá előttük a kamrát és
gyümölcsraktárt. Ez mindenik egy külön odu volt a sziklában, külön
ajtóval elzárva. Az a szikla, mely a sziget ormát képezte, egyike volt
azon «jövevény» köveknek, miket a geologok «erraticus» (téveteg)
szirteknek, az olaszok «trovanti»-knak (lelenczek), a skandinávok
Ázárnak neveznek, messze fekvő hegylánczból letört rokontalan szikla;
egy darab mészkő a dolomitsziklák völgyében, a kavicsok medrében. Ez a
szikla tele volt apróbb-nagyobb üregekkel, miket az első elfoglaló
leleményesen felhasznált: a legnagyobbat, a felfelé menő kürtővel
konyhának, a legmélyebbet pinczének, a legmagasbat galambháznak, a
többit téli vagy nyári raktáraknak. Beköltözött az Istentől ide küldött
sziklába, mint a vad madár, s fészket rakott benne magának.
A gyermek elvégezte a hajósokkal a cserevásárt okosan és igazságosan.
Áldomásul még egy ital meggybort is adott mindenkinek, s jó szokás
szerint felkérte őket, hogy ha megint erre járnak, megint ő náluk
vásároljanak; azután visszatért a kunyhóhoz.
Nem is várt semmi utasítást, hozzálátott a terítéshez. A veranda alatti
kis asztalra felteríté a finom szalmagyékényt, arra négy tányért tett
kés, villa és czinkanállal.
Hát az ötödiknek?
Az a macskaasztalnál fog ülni. Igazán macskaasztalnál. A veranda
lépcsője előtt van egy alacsony fapad; annak közepére jön Noémi számára
egy cseréptányér, piczi kis kés, villa, kanál hozzá, a két végére pedig
egy-egy fatányér Almirának és Narcziszszának. Azok nem kapnak kést,
villát hozzá. S mikor a három vendég a ház asszonyával együtt az
asztalnál körül adta egymásnak a tálat, akkor a macskaasztalhoz kerül az
le; Noémi igazságosan oszt a maga vendégeinek; a könnyebben elkölthető
falatokat Narcziszsza tálára, a jobban megrágni valókat Almirának,
utoljára vesz magának. És azoknak addig hozzányulni nem szabad, míg ő
meg nem fujja az ételüket, hogy meleg ne legyen; akárhogy emelgeti is a
füleit Almira, s akárhogy törleszkedik is asszonya vállához Narcziszsza.
A gyerekeknek szót kell fogadni.
A sziget asszonya, jó vagy rossz magyar szokásból, ki akart tenni
magáért vendégei előtt, különösen Timárnak be akará bizonyítani, hogy
nem volt rászorulva a konyha az ő vadász zsákmányára. A két szalonkát
elkészíté nekik haricskával; de Timárnak előre megsugá, hogy az csak
kisasszonyoknak való eledel, a férfiak számára jó malaczpörköltet
készített. Timár meg is felelt annak becsületesen; hanem Euthym nem
nyult hozzá, azt állítá, hogy már jóllakott, s Timéa rögtön felkelt az
asztaltól. De az olyan természetesen jött neki. Eddig is sokat
nézegetett hátra arra a másik vendégeskedő társaságra nagy
kiváncsisággal: semmi felötlő sem volt benne, hogy egyszer csak
felkerekedett az asztaltól s odakuporodott Noémi mellé a lépcsőre.
Hiszen a gyermekleányok mindig könnyen barátkoznak.
Timéa ugyan nem értett magyarul, Noémi pedig nem értett görögül; hanem
ott volt kettőjök között Narcziszsza; az értett magyarul is, görögül is.
A kis fehér czicza megérté, hogy mit tesz az, mikor Timéa azt mondja,
hogy «horaion gation!» s fehér kezével végigsimítja a hátát s arra Noémi
öléből áttörleszkedik Timéa ölébe, a fejét fölemeli Timéa arczához s
odadörzsölgeti gyöngéden fehér pofáját a fehér arczhoz, szép piros
száját azokkal a hegyes fogaival felnyitva s hamis phosphorfényű
szemeivel felkacsingatva reá; azután fellép a vállára, körülkerüli a
nyakát s megint átvándorol Noémihoz és onnét ismét vissza. Noémi örül
annak, hogy az idegen kisasszony úgy szereti az ő kedvenczét.
Hanem ez a jó kedve keseredni indul, mikor arra a tudatra kezd jönni,
hogy az idegen leány már nagyon is szereti az ő kedvenczét; egészen
megtartja magának, meg is csókolgatja; s hogy keserűsége még nagyobb
legyen, azt is tapasztalni kénytelen, hogy Narcziszsza milyen könnyen
hűtelen lesz; milyen hamar elfogadja az idegen leány gyügyögtetését,
hogy hizeleg neki vissza, s mikor Noémi híja nevénél: Narcziszsza, még
csak rá sem ügyel. Azt inkább érti, hogy horaion gation (szép czicza).
Noémi megneheztelt Narcziszszára, s megfogta a farkát, hogy visszahúzza
őt magához. Ezért meg Narcziszsza épen hozzákapott a körmével s
végigkarczolta a kezét.
Timéa kézcsuklóját egy kigyóalakú, kékre zománczolt arany karperecz
fonta körül. Mikor Narcziszsza megkarczolá Noémit, Timéa levonta kezén
át azt a hajlós karpereczet s Noémi kezére akarta azt fonni, bizonyosan
azért, hogy fájdalmát enyhítse vele.
Noémi pedig félreérté a dolgot, azt hitte, hogy az idegen kisasszony
azért a karpereczért meg akarja tőle venni a Narcziszszát. Az pedig nem
eladó.
– Nem kell a karperecz! Nem adom érte a Narcziszszát. Tartsa meg a
karpereczét. A Narcziszsza az enyém marad. Jer ide, Narcziszsza!
S hogy Narcziszsza még sem akarta megérteni a hívást, Noémi hirtelen egy
jó kis pofont adott neki a fejére, mire a felriadt Narcziszsza keresztül
ugrott a padon s tüszkölve, köpködve futott fel egy diófára, onnan
morgott le aztán nagy nehezteléssel.
Timéa és Noémi e perczben egymás szemébe tekintettek s mind a ketten
valami álomszerű sejtelmet láttak ki egymás szemeiből. Mint mikor az
ember egy perczre a szemét behunyja s e rövid percz alatt éveket álmodik
keresztül, s midőn fölébred, mindent elfelejtett, csak arra emlékezik,
hogy álma hosszú volt.
A két leány e pillanatnyi összesugárzásából szemeiknek megérzé, hogy ők
valaha egymás sorsának rejtelmes intézői lesznek, hogy lesz közöttük
valami közös, vagy öröm, vagy fájdalom; és talán soha sem fognak arról
többet tudni, mint egy elfeledett álomról, hogy ők okozták azt
egymásnak.
Timéa felszökött Noémi mellől s a lehuzott karpereczet a házinőnek adta
át, s aztán odaült Euthym mellé, annak vállára téve fejét.
Timár tolmácsolá az ajándékot.
A kisasszony adja azt emlékül a kis leánynak. Aranyból van.
A mint azt kimondta, hogy aranyból van, ijedten ejté azt ki kezéből a
nő! mintha igazi kigyó volna s zavarodottan tekinte Noémire, azt sem
birta neki mondani, hogy «köszönd meg szépen».
Ekkor egyszerre Almira vonta magára a figyelmet.
Hirtelen felugrott fektéből s elébb egy hosszat üvöltve, magasra
felnyujtott fejjel elkezdett mély dörgő hangon ugatni; volt hangjában
valami az oroszlán ordításából, heves, taszítva adott hangok voltak
azok, a támadás kihivó szavai, s e közben nem futott előre, hanem ott
maradt a veranda előtt, első lábait előre feszítve s a hátulsókkal a
földet tépve.
A nő elsápadt. A gyalogut felől a fák közt egy alak közelített.
– Így csak egy embert szokott megugatni az eb! dörmögé a nő. – Ott jön.
Ő az!