De nem is volt kedve Timárnak ezuttal a mesemondáshoz; mert még jóformán
ki sem fujhatta magát a halálveszélyes küzdelemtől, midőn Euthym a
kezébe adta a távcsövet s mutatta neki a háta mögött, hogy hová nézzen
vele.
Timár odanézett a távolban látott hajóra s azt mondá csendesen,
elmorzsolgatva szájában a szót:
– Ágyúnaszád… Huszonnégy evezős… «Szaloniki» a neve.
Azután le sem tette a távcsövet, mindaddig, míg a Perigrada sziget ormai
egészen el nem takarták előle azt a másik hajót.
Akkor hirtelen letette a távcsövet, s a tülköt szájához illesztve, rövid
taszító hangokban először hármat, azután hatot kürtölt vele, mire a
hajtsárok elkezdték lovaikat gyorsabban hajtani.
A Perigrada sziklaszigetet két ágban folyja körül a Duna. A szerb part
felőli ág az, melyen a terhes hajók felfelé mehetnek a Dunán. Ez a
kényelmesebb, biztosabb és olcsóbb út, mert itt még felényi vontató
erővel lehet a hajót előre mozdítani. A román part mentében szintén van
a parti sziklák hosszában egy oly keskeny sziklaárok vágva, hogy egy
hajó épen elfér benne; de már itt ökrökkel lehet csak a hajót vontatni,
s néha százhuszat is eléje fognak. A Duna másik ága a Perigrada sziget
túlfelén meg egy épen keresztben álló kisebb sziget által szoríttatik
össze. Ennek a neve Reszkivál. (Jelenleg ez a sziget már félig fel van
vettetve; történetünk idejében még egészen megvolt.) A két sziget okozta
szoroson nyílsebességgel rohan át a folyam; e szoroson felül pedig
szélesen elterülve, a két sziklafal közét mint egy nagy tó tölti be.
Csak hogy ennek a tónak nincsen tükre; az szüntelen hullámzik, s a
legkeményebb télben sem fagy be soha.
Ennek a tónak a feneke tele van sziklákkal; némelyik szikla egészen el
van rejtőzve a víz alá, másik több ölnyire emeli ki idomtalan
torzalakját, s igyekszik megérdemleni jó vagy rossz nevét a
ferdeségével.
Ott néz farkasszemet egymással a Golubacska mare és mika vadgalamblakta
oduival; ott nyulik ki előre hajolva a fenyegető Rasbojnik, a Horan Mare
csak a fejét emeli ki, a két vállán átzuhan a hullám; hanem a Piatra
Klimyere egészen visszafordulni kényszeríti a nekirohanó árt, s egy
csoport meg nem nevezett szirt árulja el magát szerteszéjjel a csillámló
víz által, mely rajta megtörik.
Ez a legveszélyesebb hely a világ minden hajósára nézve. Edzett
tengerészek, angolok, törökök, olaszok, kik a tenger minden vészeit
megszokták, remegve közelítenek e sziklameder felé még most is.
Itt ezen a helyen sülyed el a legtöbb hajó. Itt jutott tönkre a török
kormány gyönyörű vas hadihajója is, a «Silistra», mely Belgrád alá volt
rendelve, s mely talán egészen új korszakba rántotta volna a keleti
ügyeket, ha a Reszkival sziget egy békeszerető bölcs politikus
szirthegye olyan élesen ki nem vágta volna az oldalát, hogy ott
maradjon.
És e veszélyes szirtfenekű tavon keresztül még is van egy átjárás, hanem
azt kevés hajós ismeri, s még kevesebb merte valaha felhasználni.
Ez az átjárás arra való, hogy a szerb partról át lehessen menni terhes
hajóval a romániai part sziklacsatornájába.
Ezt az utóbbi csatornát egész hosszában folytonos sziklapad zárja el a
nagy Dunától, s belemenni csak Szviniczánál lehet, kijönni belőle csak
Szkela Gládovánál.
Hanem a kik tudják a módját, a hol a Piatra Kalugera fölött a Duna
nyugvót képez, ott azon a helyen, egy rézsut vonalon át tudnak vágni
terhes hajóval a szerb csatornából a román csatornába.
Ez a salto mortale egy úszó mammuthtal.
A tülök hármat kurjant, azután hatot, a hajtsárok tudják már, mit jelent
ez? a fullajtár is leszáll a lováról, van oka rá, s akkor nagy lármával,
ostorpattogással kezdik üzni a lovakat. A hajó sebesen nyomul a víz
ellenében.
A tülök kilenczet üvölt.
A hajtsárok ütik a lovakat egész a dühödésig, a szegény pára érti a szót
s érzi az ütést, vágtat előre a megszakadásig. Öt percznyi ilyen munka
több neki az egész napi húzásnál.
Most a kürt tizenkettőt bömböl. A mire ember és állat képes, előveszi
most; a végső erőfeszítés az összerogyásig megy; a hajókötél, a három
ujjnyi vastag alattság megfeszült már, mint a felvont kézíjj, s az a
vashenger, a melyen a hajó orrán keresztül van vonva, oly forró tőle,
mint a tűztől; a hajóbiztos ott áll a kötél előtt, kezében egy éles
hajós-szekercze.
S mikor legsebesebben vágtat előre a hajó, a szekerczének egy csapásával
ketté vágja a hajó orrán a kötelet.
A kifeszített kötél, mint valami óriás húr bőg végig a levegőben,
magasan felcsapva; a vontató lovak mind rakásra esnek, a legelső lónak
nyaka törik, azért szállt le róla a lovásza jó előre; a köteléről
elszabadult hajó pedig egyszerre sebesen megváltoztatja irányát s
orrával az északi partnak fordulva, elkezd vízellenében rézsut keresztül
vágni a folyamon.
A hajósok «átvádolás»-nak nevezik ezt a merész műveletet.
A nehéz hajót akkor semmi sem hajtja; sem gőz, sem evező; a hullám is
ellene jő: csak a kapott mozdulat folytonossága az, mely a túlsó partra
átviszi.
Ezt a mozderőt kiszámítani, ezt arányba helyezni a távollal, az
erőfogyasztó ellenerővel, bármely képzett gépésznek is becsületére
válnék: a paraszt hajós megtanulta azt a tapasztalatból.
Attól a percztől fogva, a melyben Timár elvágta a hajókötelet, minden
rajta levőnek az élete egyedül egy ember kezébe volt adva: a
kormányoséba.
Fabula János ekkor mutatta meg, hogy mit tud.
– Segíts Jézus! Uram Jézus! – dörmögé, hanem maga is hozzálátott.
Eleinte a hajó sebesen vágtatott a Duna képezte tóba befelé; a
kormányrúdhoz most két ember kellett, az is alig bírta a szaladásnak
indult szörnyeteget fékezni.
Timár azalatt a hajó orrán állt, s a fenékmérő ónnal kémlelte a medret,
félkezével a zsineget tartva, másik kezét a levegőbe emelve, s ujjaival
mutogatva perczenkint a kormányosnak, hány láb víz van a hajófenék alatt
még.
– Segíts, Jézus!
A kormányos úgy ismerte azokat a sziklákat, a mik mellette elmaradoztak,
hogy azt is meg tudta volna becsülni, hány lábnyit áradt körülöttük a
Duna a mult hét óta? Bizton van az ő kezében a kormányrúd; és ha csak
egy arasznyi mozdulatot tévesztene, ha csak egy lökést kapna a hajója,
csak annyit, a mennyi annak rohamát egy perczre megakasztja, a hajó és
utazói mind utána mennének a perigradai húsz öles örvénybe az eltünt
malomnak, s a szép fehér gyermek is a szép fehér cziczának.
Már átfutottak szerencsésen a Reszkivál kataraktáit megelőző sekélyen
is. Ez a leggonoszabb hely, a hajó futása már lassul, a mozderő hatását
elfogyasztá az ellenár s a vízfenék hegyes sziklacsúcsokkal van tele.
Timéa a mellvédről kihajolva nézett alá a vízbe. Az átlátszó hullám
fénytörésében oly közel látszottak a sziklatömegek, szép eleven tarka
szineikkel, zöld, sárga, vörös kődarabok, mint egy óriási mozaik;
közöttük fürgén eviczkélt végig egy-egy ezüstfényű hal piros
úszszárnyaival. Úgy gyönyörködött ebben!
Mély hallgatásnak való jelenet volt az, mindenki tudta, hogy most
temetője fölött úszik; csak az Isten irgalma őrzi, ha sírkövét meg nem
találja ott alant a sok között. Csak a gyermek nem félt még semmitől.
Most egy öbölszerű sziklakör közepébe jutottak. A hajósok puskás
szikláknak nevezik azokat, talán azért, mert a bennük megtörő hullám
hangja hasonlít a folytonos fegyvertüzelés robajához.
Itt a fő Dunaág megtorlik s mély medenczét képez. A fenék sziklái nem
veszélyesek, mert mélyen feküsznek; a zöld homályban ott a fenéken látni
az óriási lomha tömegeket, mik csak néha mozdulnak meg, a tenger
vendégeit, a vizákat, s látni, a mint a vizek farkasa, a mázsányi csuka
szétriasztja megjelenésével a pihenő halak tarka seregét.
Timéa elbámult a víz alatt lakók játékain, olyan volt az, mint egy
amphitheatrum – madártávlatból.
Egyszer aztán azon vette észre, hogy Timár megragadja karjánál fogva,
elszakítja a mellvédtől s betaszítja a kajütbe, erőszakosan rácsapva az
ajtót.
– Vigyázz, hahóóó! – hangzik az egész hajósnép szava egyszerre.
Timéa nem tudta, mi történt? miért bánnak vele ily durván, s a kajüt
ablakához futott, hogy kinézzen rajta.
Csak az történt, hogy a hajó szerencsésen áthaladt a puskás sziklák
öblén is s készült a román csatornába befutni, hanem az öböl
medenczéjéből, kivált nagy szél mellett, a csatornába oly sebesen ömlik
át a hullám, hogy valódi zuhatagot képez, s itt a salto mortale
leghalálosabb pillanata.
A mint Timéa kitekintett a kis ablakon, csak annyit látott, hogy Timár a
hajó orrán áll, egy csáklyával kezében, s azután rettentő nagy harsogás
támad, egy óriási hullámhegy fehér tajtékot túrva keresztülcsap a hajó
orrán, odavágva az ablak üvegtábláihoz zöld kristálytömegét, mely egy
perczre Timéát elvakítja. A másik perczben a mint kitekint, már nem
látja a hajó orrán a biztost.
Künn nagy kiabálás van; Timéa kirohan az ajtón: ott atyjával találkozik.
– Elsülyedünk-e? kérdi tőle.
– Nem. A hajó megmenekült, hanem a biztos a vízbe esett.
Látta azt Timéa, hiszen a szeme előtt sodorta őt le a hajó orráról a
hullám.
Hanem azért a szive meg sem dobbant e szóra.
Csodálatos az!
Mikor a fehér cziczát a hullámok közé veszni látta, akkor kétségbe volt
esve, akkor nem tudta könyeit visszatartóztatni, s most, mikor a
hajóbiztost elnyelte a hullám, azt sem mondá rá, hogy «szegény!»
Igen, mert a fehér czicza oly keservesen könyörgött mindenkinek, az az
ember pedig úgy daczolt mindenkivel! Aztán a fehér czicza egy kedves kis
szeretni való állat volt, a hajóbiztos pedig egy csúf férfi. És mert
elvégre a szegény kis fehér czicza nem tudott magán segíteni, a
hajóbiztos pedig erős, ügyes ember, bizonyosan kiszabadítja magát a
bajból: hiszen azért férfi.
A hajó az utolsó salto mortale után meg volt mentve, s biztos helyen
úszott a csatornában; a legénység csáklyákkal futott a dereglyéhez, az
eltünt biztost keresni. Euthym magasra emelt erszényét mutogatá nekik
jutalmul, ha Timárt megszabadítják. «Száz arany jutalma annak, a ki élve
felhozza a vízből!»
– Csak tartsa ön meg a száz aranyát, uram! hangzék a hajó túlsó oldalán
a keresett férfi szava. Itt vagyok magamtól is.
Ő a hajó hátulján a horgonykötélen felkapaszkodott a vízből. Nem kell
azt félteni: nem vesz az el olyan könnyen.
S azzal, mintha semmi sem történt volna, hozzákezdett a rendelkezéshez.
– Le kell ereszteni a vasmacskát.
A három mázsás horgonyt elbocsáták a vízbe, s arra a hajó a csatorna
közepén megállt, a Duna felől a sziklák által teljesen eltakarva.
– S most ki a ladikkal a partra! – parancsolá Timár három legénynek.
– Váltson ön száraz öltönyt! – tanácsolá neki Euthym.
– Nagy pazarlás volna! – mondá Timár. – Még ma többször is lesz ilyen
keresztelő. Legalább már most vízmentes vagyok. Sietnünk kell.
Ez utóbbi szót súgva ejté Euthymhoz.
Annak helyeslően villantak a szemei.
S a hajóbiztos sietve szökött a ladikba, maga kormányzott, hogy
gyorsabban jussanak a révházig, a hol a vontatókat lehet találni, ott
nagyhamar összetoborzott nyolczvan igás barmot, a hajón ezalatt
felvonták az új alattságot, az ökröket hozzá kötötték: nem telt bele
másfél óra, hogy a szent Borbála folytatta az útját a Vaskapun
keresztül, még pedig az ellenkező part mentében, mint a melyben
megkezdé.
Mire Timár visszatért a hajóra, minden öltöny meg volt a testén száradva
a nagy fáradságtól.
A hajó meg volt mentve, talán kétszer is megmentve, s vele együtt az
egész hajóteher, Euthym és Timéa. Bizony Timár menté meg őket.
Pedig hát mi köze neki ezekhez? Miért így törnie magát? Hisz ő csak egy
biztos a hajón, csak egy «schreiber», a kinek évi fizetése jár, elég
szűken, s a kire nézve mindegy, akár búzával van tele a hajó, akár
csempészett dohánynyal, akár igazgyöngygyel: az ő díja csak egy marad.
Ilyenformát gondolt magában a «tisztító» is, mikor a román csatornába
érve, ujra megkezdé a beszélgetést a kormányossal, a mire egy darab
ideig nem volt jó idő.
– Vallja meg kegyelmed, hogy soha sem voltunk közelebb ahhoz, hogy
együtt valamennyien a pokolra menjünk, mint a mai napon.
– A mi igaz, az igaz! – felelt rá Fabula János.
– De hát mi szükségünk volt nekünk megkisérlenünk, hogy vajjon szent
Mihály napján bele fullad-e az ember a vízbe?
– Hm! monda Fabula János, s egy rövidet szítt a butykosból. – Mi
lénungja van kendnek egy napra?
– Húsz krajczár! – felelt a tisztító.
– Hát az ördög hozta kendet ide húsz krajczárért meghalni! Én nem híttam
kendet ide. Nekem egy forintom van egy napra, meg a szabad koszt. Nekem
negyven krajczárral több okom van a nyakamat koczkáztatni, mint kendnek.
Hát mi baja már most?
A tisztító a fejét csóválta s aztán letolta a sipkájáról a csuklyát,
hogy jobban érthetővé tegye magát.
– Hallja kegyelmed, én azt hiszem, hogy ezt a kegyelmetek hajóját az a
török hajó, a mi ott a hátunk mögött jön, üldözőbe fogta, s most a szent
Borbála az elől menekül.
– Hm! A kormányos nagyot dörmögött, s egyszerre úgy berekedt, hogy nem
tudott hangot adni.
– Noh! Nekem semmi közöm hozzá, szólt vállvonva a tisztító, én osztrák
granicsár vagyok; semmi dolgom a törökökkel, hanem a mit tudok, azt
tudom.
– No hát tudja meg kend, a mit még nem tud! mondá Fabula János. Persze,
hogy üldöz bennünket az a török hajó, persze, hogy az elől vesztettünk
most útat, mert hát az a baj van, hogy ezt a fehérképű leányt ott ni, el
akarták vinni a szultán háremébe; aztán az apja nem engedte, inkább
elszökött vele Törökországból, s most az a dolgunk, hogy mentül előbb
magyar földre léphessünk, a hol nem üldözheti őket többé a szultán. No
már most tud kend mindent, hát ne kérdezzen kend többet, hanem menjen
oda a szent Borbála dicsőséges szent képe elé, s ha a hullám el találta
előtte oltani a lámpást, gyujtsa meg kend ujra, s ne felejtsen el kend
három szentelt barkát megégetni előtte, ha igazhitű katholikus ember
kend.
A tisztító felczihelődött s előkeresgélte a tűzszerszámát, lassú hangon
dörmögve a kormányoshoz:
– Én csak igazhitű katholikus ember vagyok, de kendről azt beszélik,
hogy csak a hajón pápista, a mint a száraz földre lép, mindjárt
kálvinista, mikor a vizen van, akkor imádkozik, de alig várhatja, hogy a
mint a szárazra lép, kikáromkodhassa magát. Aztán meg azt is mondják,
hogy a kend neve Fabula János, s hogy Fabula deákul azt jelenti, hogy
mese. Hanem azért elhiszek mindent, a mit kendtől hallottam, csak ne
haragudjék.
– Azt bölcsen teszi. – Már most hát csak menjen, s addig ide ne jöjjön,
a míg nem hívom.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A huszonnégy evezősnek három óráig tartott feljönni arról a pontról, a
hol a szent Borbáláról legelébb meglátták, a perigradai szigetig, a hol
a Duna két ágra válik. Ennek a szigetnek a sziklatömegei eltakarták
előle az egész Dunaöblöt, az ágyúnaszádról nem lehetett látni, mi
történt a sziklák mögött.
A szigeten alul már találkozott a naszád egyes úszó hajóroncsokkal,
miket az örvény sodra felhányt a víz szinére. Ezek az elmerült malom
töredékei voltak. Nem lehetett már felismerni, hogy malomhoz
tartoztak-e, vagy hajóhoz.
A mint a Perigradát elhagyta az ágyúnaszád, a Duna előtte állt másfél
mértföldnyi hosszuságban, végig lehetett rajta tekinteni.
Egyetlenegy terhes hajó sem látszott sem a folyamon, sem a parthoz
kötve. A mik a part mellett libegtek, apró halászladikok s kisszerű
burdzsellák voltak.
Az ágyúnaszád még előbbre hatolt, s a Duna közepéig czirkált némely
helyen, azután visszatért a parthoz. A török hajónagy a partőröktől
tudakozódott az előtte haladt terhes hajó felől. Azok nem láttak semmit,
odáig már nem jött a hajó.
Még feljebb haladva, utolérte a szent Borbála vontató hajtsárait. A
hajónagy azokat is kérdezte.
Azok derék, jó szerbek voltak. Azok aztán jól felvilágosíták a törököt,
hogy hol keresse a szent Borbála hajót.
«Elnyelte azt a perigradiai örvény, zsákostul, emberestül, ime a
hajókötél is elszakadt.»
A török ágyúnaszád hagyta a szerb hajtsárokat nagy lamentálva odább
vonulni, hogy ki fizeti meg már most az ő dijaikat? (Majd Orsovánál
összetalálkoznak, s ők vontatják a hajót megint odább). Maga pedig
visszafordult, s vízmentében ereszkedett aláfelé.
A mint ismét a perigradai sziget elé ért, a hajósok egy szál deszkát
láttak a hullámokon tánczolni, mely nem haladt a vízzel odább. Azt
kihorgászták, a deszkához egy kötél volt akasztva vas kampónál fogva: az
a deszka pedig az elsülyedt malom lapátkerekéből való volt.
A kötelet felvontatták, annak a végén meglelték a horgonyt, azt is
felhúzták: annak a kereszt dorongjára be volt égetve nagy betükkel a
szent Borbála neve.
Világos volt az egész catastropha. A szent Borbála vontató kötele
elszakadt, azután horgonyt vetettek, az nem bírta meg a terhet, a hajó
belekerült az örvénybe, s most annak a deszkái úsznak a víz színén,
emberei ott hallgatnak a mély kősírban.
– Mash Allah! oda nem mehetünk utánuk.