Az öt hajóslegény a hullámhányta ladikban tanakodott, hogy mit kellene
tenni?
Az egyik azt mondta, be kell ütni fejszével a malom oldalát vízszin
alatt, hogy elsülyedjen.
Ez nem menekülés. Azért a sebes ár az elsülyesztett malmot is csak neki
viszi a terhes hajónak.
A másik azt mondta, bele kell fogózni csáklyákkal, s akkor aztán a
ladikról adni a kormánynyal olyan irányt a malomnak, hogy az a forgóba
belekerüljön.
Ez is rossz tanács, mert a forgó aztán a ladikot is magával ragadná.
Timár azt a parancsot adta a kormányosnak, hogy tartson a Perigrada
sziget orma felé, melynek koronáját képezi a «szeretők sziklája».
Mikor a zuhogóhoz közel értek, fölemelte a mázsányi horgonyt s kilökte
azt a vizbe, a nélkül, hogy a ladikot megingatta volna. Ekkor tünt ki,
hogy vékony testalkatának szivós izmai vannak.
A horgony nagy tekercset rántott maga után a kötélből; ott mély a víz.
Akkor parancsot adott Timár a kormányosnak, hogy siessenek a malom elé.
Most már értették a szándékát. El akarja fogni a malmot a horgonynyal.
– Rossz gondolat! mondák a hajósok. Akkor épen keresztbe fog feküdni a
malom a járható csatornán s elállja a hajó útját, a kötél pedig oly
hosszú, hogy vékonysága mellett hamar el fogja szakítani az a nehéz
jármű.
Trikalisz Euthym, a mint a hajóról észrevette ezt a szándékát Timárnak,
ijedten hajítá el kezéből a csibukot, s a hajógerinczen végigfutva,
rákiálta a kormányosra, hogy vágja el a vontató kötelet, s bocsássa
vissza a hajót vízmentében.
A kormányos nem értett görögül; de a kézmozdulatokból megérté, hogy mit
kivánnak tőle?
Nagy nyugalommal felelt, vállát a timonrúdnak vetve:
– Nem kell mozogni; tudja Timár, mit csinál!
Trikalisz a rémület dühével rántotta ki handzsárját öve mellől, hogy
maga vágja el a kötelet; hanem a kormányos akkor a háta mögé mutatott. S
a mit Trikalisz Euthym ott látott, az megváltoztatta a szándékát.
Az Al-Duna felől a folyam közepén jött fel egy jármű. Mértföldnyi
távolból is kiismeri a gyakorlott szem. Vitorlás árbocza van, melyen a
vitorla össze van most huzva, magas hátulja, és huszonnégy evezője.
Ez török ágyunaszád.
A mint ezt meglátta Trikalisz Euthym, visszadugta a handzsárt az övébe.
Az első látványtól, mely a hajó orra előtt mutatkozott, veres lett az
arcza; a másodiktól elsárgult.
Odasietett Timéához.
Az a Perigrada sziklaormot nézte a távcsővel.
– Add ide a távcsövet! – szólt Euthym rémülettől rekedten.
– Ah! be kedves! monda Timéa, mikor a távcsövet átadta.
– Mi az?
– Azon a sziklán apró marmotácskák laknak s ugy játszanak egymással,
mint a mókusok.
Euthym odairányzá a távcsövet az alulról jövő járműre s szemöldei még
jobban összehuzódtak, arcza halálsápadt lett.
Timéa visszavette tőle a távcsövet s ujra fölkereste vele a sziklalakó
marmotákat. Euthym átölelte jobb karjával a leány derekát.
– Hogy tánczolnak, hogy ugrálnak! egy kergeti a többit. Ah! be kedves.
És Timéa közel volt ahhoz, hogy az az ölelő kar hirtelen felkapja a
levegőbe s a hajó mellvédén keresztül behajítsa a tajtékzó hullámba.
Hanem a mit ezután a másik oldalon látott Euthym, az ismét visszaadá
arczának eltünt életszinét.
Timár, a mint olyan közel jutott a malomhoz, hogy egy hajítással
elérheté, egy hosszú tekercset fogott jobbjába a horgonykötélből. Annak
végén volt egy vaskampó.
A kormánytalan malom jött sebesen közeledve, mint valami özönvizi
szörnyeteg az áramlat közepén. Nagy lapátkereke forgott sebesen a rohanó
árban s az üres garad alatt kelepelve dolgozott a pitlén őrölő korong,
mintha egész moltert járatna le.
Senki sem volt a veszendőbe menő alkotmányon; csak egy fehér macska ült
a pirosra festett zsindelytetőn s onnan nyávogott kétségbeesett hangon.
Timár, a malomhoz érve, hirtelen megcsóválta a feje fölött a vaskampós
végü kötelet s ráhajítá a lapátkerékre.
A mint a vaskampó beleakadt az egyik lapátba, a viztől hajtott kerék
elkezdte szépen felgombolyítani a horgonykötelet, s ennélfogva csendes
eltérő irányt adott a malomnak a perigradai sziget felé; saját
gépezetével hajtva végre azt az öngyilkos munkát, hogy a szirthez csapja
magát.
– Mondtam, hogy tudja Timár, mit csinál! – dörmögé Fabula János, míg
Euthym örömkitöréssel kiálta fel: «Jól van fiam!» s oly erősen
megszorítá Timéa kezét, hogy az felijedt s abbahagyta a marmotákat.
– Nézd!
Timéa most már a malmot kezdte nézni. Ahhoz már nem kellett távcső, mert
a malom és hajó oly közel jöttek már egymáshoz, hogy a szűk, ötven öles
csatornában alig tíz ölnyi távolság maradhatott köztük.
Épen elég, hogy a hajó sértetlenül elmehessen veszedelmes pokolgépe
mellett.
Timéa nem látta sem a veszélyt, sem a megmenekülést; csupán a magára
hagyott fehér macskát.
Az a nyavalyás, most, hogy egy emberlakta hajót látott maga felé
közeledni, felszökött helyéből s elkezdett a tető párkányán
végigszaladgálni, sirva, nyivákolva, s méregetve a tért a hajó és a
malom között, ha át birná-e ugrani?
– Ah! A szegény kis czicza! szepegett Timéa. Bár csak olyan közel jönne
hozzánk, hogy átjöhetne a hajónkra.
Ettől a szerencsétől ugyan megőrizte a szent Borbálát védszentje, meg az
a kötél, mely egyre rövidebbre huzódva a motolláló kerék lapátain, a
malmot közelebb vontatta a sziklaszigethez, s távolabb a hajó útjától.
– Szegény szép fehér czicza!
– Ne féltsd azt, gyermekem, vigasztalá őt Euthym; ha a sziklához ér a
malom, majd kiszökik a partra, s ha ott marmoták laknak, elélhet úri
módon.
Csak hogy a fehér czicza nem akarta meglátni a szigetet a malom tulsó
oldala felől; folyvást az innenső párkányon szaladgált. Timéa integetett
neki kendőjével, mikor hajójuk már szerencsésen elhaladt a megbűvölt
malom mellett s kiáltozott rá majd görögül, majd a minden macskák
nyelvén; «eredj! fordulj meg! ki a partra! siccz! szaladj!» de a
kétségbeesett állat csak nem értette azt meg.
Abban a pillanatban aztán, a mint a hajó hátulja elhaladt a malom
mellett, ezen egyet fordított a zuhogó, s ez által visszafelé tekerintve
a lapátkereket, az arra felgombolyított kötél hirtelen leszakadt róla;
mire az elszabadult malom vágtatva rohant előre a part melletti
ártorlatban.
A fehér czicza a rémülettől tüszkölve szaladt föl a tetőgerinczre.
– Ah!
A malom pedig rohant a maga veszedelmébe.
A szikla mögött a forgó!
Egyike a legnevezetesebb örvényeknek, miket folyamóriások képeznek.
Minden hajóstérképen meg van jelölve ez a hely, két egymással szemközt
irányzott meghajló nyillal. Jaj a járműnek, a melyik e nyilak irányába
beletéved: az óriási örvénytöltsér körül úgy habzik a vízár, mintha
tűzkatlan forralná, s a rétes-alakú körforgó ölnyi mélyedéssel tünik ki
a hullám közül. Ez örvény százhúsz lábnyi mélységet vájt a sziklában, s
a mit e mély sírba leragad magával, azt ember nem szedi többet össze, s
ha ember volt, dolga lesz vele a feltámadásnak!
Az áradat most ennek az örvénynek vitte neki az elszabadult malmot.
A míg odáig ért, fenekén törést kapott, féloldalt megmerült, a
lapátkereke gerendelyével egyenesen állt az ég felé, a fehér czicza
annak a végére futott fel s ott állt meg, felgörbített háttal; a forgó
megkapta a deszkaalkotmányt, egy nagyot lódított rajta széles körben, az
négyszer-ötször megfordult saját maga körül, recsegett, ropogott minden
gerendája, s aztán eltünt a víz alatt.
A fehér czicza is.
Timéa ideges borzadálylyal takarta el arczát vékony shawljába.
Hanem a szent Borbála meg volt mentve.
A visszatérő hajósoknak mind egyenkint megszorongatta a kezeit Euthym.
Timárt meg is ölelte.
Timár azt hitte, hogy talán Timéa is fog neki mondani valamit.
Timéa azt kérdezé tőle:
– Most mi lesz abból a malomból?
S rémült képpel mutatott az örvényre.
– Forgács és pozdorja.
– S a szegény cziczából?
A leány ajkai remegtek és szemeibe köny gyült.
– Annak bizony vége.
– De hisz az a malom más szegény emberé volt! szólt Timéa.
– Igaz, de nekünk a magunk hajóját s a magunk életét kellett
megvédelmeznünk; különben mi sülyedünk el, s minket sodor le az örvény a
mélységbe s minket hány ki majd a partra szétszaggatva.
Timéa ránézett a szemeiben ülő könyek prizmáján keresztül a férfira, a
ki ezt mondá.
Egy idegen, előtte érthetetlen világba pillantott be e könyeken át:
«Hogy nekünk szabad a más szegény ember malmát az örvénynek taszítanunk
azért, hogy a magunk hajóját megmentsük, s szabad egy macskát a vízbe
fojtanunk azért, hogy magunk ne veszszünk a vízbe.»
Ezt ő nem akarta megérteni.
S e percztől fogva nem hallgatott Timár tündérmeséire, hanem kikerülte
őt, ha meglátta.