Történetünk idejében még nem jártak a Dunán gőzhajók. Galacztól elkezdve
fel a Majnacsatornáig kilenczezer ló járta a partokat, a hajók
felvontatásával fáradva; a török Dunán a vitorlát is használták, a
magyar Dunán nem. Azonkívül a csempészhajók egész raja járt-kelt a két
ország közötti víz hátán, csupán izmos karú evezők által hajtatva. A
sócsempészetnek volt ott divatja. Az állam eladta másfél forintért a
török parton azt a sót, a minek az ára itthon hatodfél forint; a török
partról visszahozta azt a csempész, s eladta a magyar parton negyedfél
forintért. S így aztán mindenki nyert rajta, az állam is, a csempész is,
a vevő is. Ennél barátságosabb viszonyt képzelni sem lehet. Hanem a ki
legkevésbbé volt megelégedve a nyereségével, az az állam volt, mely a
saját védelmére a hosszú határparton végig őrházakat állított fel,
azokba a közel falvak férfilakosságát állítá be, puskával, hogy a határ
fölött őrködjenek. Minden falu adott határőröket, s minden falunak
voltak saját csempészei. Minélfogva csak az iránt volt szükséges
intézkedni, hogy a mely falu ifjai épen az őrségen vannak, annak a
falunak a vénjei járjanak ugyanakkor a csempészhajókkal; a mi ismét igen
szép családi vonás. Azonban az államnak még egyéb magas czéljai is
voltak e szigorú határőrzéssel. A pestis meggátlása.
A rettenetes keleti pestis!
Mi ugyan meg nem tudjuk mondani, hogy mi az? és milyen az? mert
hazánkban épen százötven esztendeje, hogy az utolsó hiu özvegyasszony
felvette a pestises shawlt Zimonyban, s mire a templomba ment vele,
szörnyet halt; de mivel minden esztendőben olvassuk a hírlapokból, hogy
majd Syrában, majd Brussában, majd Perában kiütött a keleti pestis, el
kell hinnünk, hogy az csakugyan létezik s hálával viseltetnünk a kormány
iránt, a miért ajtót, ablakot elzár előtte, hogy be ne jöhessen hozzánk.
Mert minden idegen néppel való érintkezésünk valami új, eddig ismeretlen
ragálylyal ajándékozott meg bennünket. Chinától kaptuk a vörhenyt, a
saracénoktól a himlőt, az oroszoktól a grippét, a délamerikaiaktól a
sárgalázt, s a kelet-indusoktól a cholerát; a törököktől pedig a
pestist.
Azért az egész part hosszában a vis-a-vis lakozóknak csak elővigyázati
rendszabályok mellett szabad és lehet egymással érintkezniök, a mi
nagyon érdekessé és mulatságossá teheti rájuk nézve az életet.
S e rendszabályok igen szigorúak. Mikor Brussában kiüt a pestis, a
török-szerb parton minden élő és nem élő tárgy azonnal pestisesnek
nyilváníttatik hivatalosan, s a ki azokhoz hozzáér, az «kevert», az
vándorol a vesztegintézetbe tíz, húsz, negyven napra. Ha egy balparti
hajó vontató-kötele a fordulóknál hozzáér egy jobbparti hajó köteléhez,
az egész hajó személyzete «kevert», s a Duna közepén marad tíz napig;
mert az egyik hajókötélről a másikra elragadhatott a pestis, s arról az
egész hajószemélyzetre.
S mindez szigorú felügyelet alá esik. Minden hajón ott ül egy hivatalos
organum: a «tisztító». Rettenetes személy. Kinek kötelessége mindenkire
felügyelni, mihez ér hozzá, kivel érintkezik, s a ki az utazót, ha a
török-szerb parton csak a köpenye szegletével érintett is egy idegent,
vagy egy szőrből, gyapjuból, kenderből készült tárgyat (ezek terjesztik
a pestist), azonnal kevertnek nyilatkoztatja, s mihelyt Orsovára értek,
kiszakítja családja karjai közül, s átadja a vesztegintézetnek. Ezért
hívják a «tisztítónak».
S jaj a tisztítónak, ha egy ily esetet eltitkol. A legkisebb mulasztás
büntetése tizenöt évi várfogság.
Hanem a csempészeken úgy látszik, hogy nem fog a pestis, mert ők nem
hordanak magukkal tisztítót, s akárhogy dúl Brussában a keleti dögvész,
ők éjjel-nappal közlekednek a két part között. Jó lesz feljegyezni, hogy
szent Prokop a patronusuk.
Csupán a Bóra szokta megzavarni a detailüzletet, mert a Vaskapu közötti
sebes árban kiveri a déli partra a hajókat, a miket csak evezők
mozdítanak előre.
Igaz, hogy a vontatóval haladó hajón is lehet csempészni, s ez már
en-gros üzlet; hanem ez azután többe is kerül, mint atyafiságos jó
barátságba, s nem szegény embernek való. Ez már nem só. Dohány és kávé.
A Bóra bizony tisztára fujja a Dunát a hajóktól, s három-négy napra úgy
helyreállítja a jó erkölcsöket s az állam iránti hűséget, hogy semmi
bűnbocsánatra nincsen szükség. A hajók iparkodtak előle révbe menekülni
vagy horgonyt vetni a Duna közepén, s a határőrök alhatnak nyugton, a
míg ez a szél nyikorogtatja faházaik ereszeit. Hajó nem jár most.
Az ogradinai őrállomás káplárjának még is úgy tetszik, mintha reggel óta
többször áthangzanék a szélzúgáson s a folyam zengésén keresztül az a
sajátságos tutuló bőgés, a mit a hajóstülök két mértföldnyi messzeségre
elküld, s a mi a mennydörgésből is kiválik. Valami különös visszatetsző,
szomorú üvöltés az egy hosszú facsövön keresztül.
Hajó jön-e most? s vontatóinak ad jelt a tülökkel? Vagy szerencsétlenül
járt a sziklák között s segélyért üvölt?
Az a hajó «jön».
Egy tíz-tizenkétezer mérős tölgyfahajó; mint látszik, egészen
megterhelve, mert kétoldalt párkányain végigsöpör a hullám.
Az öblös jármű egészen feketére van festve; hanem az eleje ezüstszinű s
magasra felnyuló csigafejű ormányban végződik, mely szép fényes bádoggal
van kiverve. A tetőzet háztető alakú, kétoldalt lefelé vezető keskeny
lépcsőkkel s fenn egy lapos járdával, mely egyik kormánytól a másikig
vezet. Az ormány felőli része a tetőnek végződik a kettős kabineten,
mely két szobácskából áll, jobbra-balra nyiló ajtókkal. A harmadik
oldala a kabinetnek két-két zöldre festett redőnyű ablakot mutat, s e
két ablak közötti téren látható a martyrhalált szenvedett szent Borbála
szűzi alakja életnagyságban lefestve; rózsaszinű köntösben, világoskék
palástban, s delipiros főtakaróval, köröskörül arany alapon, kezében
fehér liliom.
Azon a kis téren pedig, a mi a kabinet és a hajó orrát elfoglaló vastag
kötéltekercsek között fenmaradt, van egy két láb széles és öt láb hosszú
zöldre festett deszkaláda, abban fekete föld, s ez teleültetve a
legszebb dupla szegfűkkel, teljes ibolyákkal. A képet és a kis kertet
vasrács fedi három láb magasan, s e rács tele van aggatva mezei
virágkoszorúkkal, közepén gömbölyű piros üvegben ég egy mécses, s a
mellé van feltűzve egy csomó rozmarin és szentelt fűzbarka.
A hajó első részére fel van emelve az árbocz, s annak a derékkampójára
van kifeszítve az alattság, a három hüvelyknyi vastag hajókötél, melynél
fogva a parton hetvenkét ló igyekszik a nehéz járművet vízellenébe
vontatni. Más időben felényi is elég lett volna itt, s a felső Dunán
tizenkét ló is elhúzza, de itt és a szél ellen küzdve a hetvenkettőnek
is sok biztatás kell.
Az a kürtölés a lóhajcsárok vezetőjének szól.
Emberhangot hiába volna most itt vesztegetni. A hajóról a partig ha
elhatna is az, a sokszerű viszhang úgy összezavarja hogy ember meg nem
érti.
Ellenben a tülök hangját a ló is megérti: annak a vontatott vagy
megszaggatott, ijesztő vagy biztató üvöltéséből megtudja ember és állat?
hogy no most sebesebben kell menni, most lassítani a lépést, most
egyszerre megállni.
Mert a hajónak változatos sorsa van e sziklacsatornában: küzdenie kell a
féloldalt verő széllel, a folyam rejtélyes folyásával, saját terhével,
sziklák és örvények kerülgetésével.
Két ember kezében van a sorsa. Az egyik a kormányos, a ki a timon-rudat
tartja; a másik a hajóbiztos, a ki a tülökhanggal jelzi az elemek
ordítása közepett a vontatók feladatát. Ha valamelyik rosszul érti a
dolgát, a hajó vagy felfut valami sziklapadra, vagy belesikamlik a
forgóba, vagy átverődik a túlpartra, vagy felakad valami zátonyon, s
akkor el van veszve emberestül, egerestül.
Hanem ennek a két embernek az arczán nem látszik meg, hogy tudnának
valamit a félelemről.
A kormányos ölnyi termetű kemény férfi volt, erősen rezes arczszínnel, a
két orczáján a pirosság vékony hajszálerek szövevényében fejezte ki
magát, miktől a szeme fehére is reczés volt. Hangja örökösen rekedt s
csak kétféle változatot ismer: vagy erős kiabálást, vagy kopott
dörmögést. Valószinűleg ez kényszeríti, hogy torkának kettős gondját
viselje: előlegesen egy vastagon átpóláló veres gyapotkendővel,
utólagosan a pálinkás butykossal, a mi állandó helyén van a mándlija
zsebében.
A hajóbiztos egy harmincz év körüli férfi, szőke hajjal, mélázó kék
szemekkel, hosszú bajuszszal és másutt simára borotvált arczczal,
középszerű termet, első tekintetre gyönge alkatunak látszó; a hangja is
hozzá való, csaknem nőies, mikor halkan beszél.
A kormányost Fabula Jánosnak híják; a hajóbiztos neve Timár Mihály.
A hivatalos «tisztító» a kormányos timonpadlója szélén ül, fejére húzva
darócz kámzsáját; ennek csak az orrát látjuk, meg a bajuszát, mind a
kettő veres. Ennek a nevét nem jegyezte fel a történelem. Jelenleg épen
bagót rág.
A nehéz tölgyfaajtóhoz van kapcsolva a dereglye, abban ül hat
hajóslegény, a kik ütenyre eveznek; minden nyomásnál egyszerre
felugranak helyeikről, két lépést felszaladnak egy zsámolyos emelvényre,
akkor megkapják az evezőrudat, beleakasztják a Dunába a lapátot s aztán
hanyat vetik magukat a padjaikra; a vontatón kívül ez is segíti a hajót,
a hol erősebb a víznyomás.
Egy kisebb csónakforma a dereglyéhez kötve úszik.
A kettős kabinet ajtajában áll egy ötven év körüli férfi, s török
dohányt szí csibukból. Keleties vonások; de inkább török, mint görög
jelleggel, pedig külseje egészen görög szerbet akar mutatni, prémes
kaftánjával, gömbölyű veres süvegével. A figyelmes szemlélőnek azonban
fel fog tünni, hogy arczának borotvált része a többihez nézve nagyon
világos, mint szokott azoknál lenni, a kik nem rég vágták le onnan a
sűrű körszakállt.
Ez az úr Trikalisz Euthym név alatt van bejegyezve a hajókönyvbe, s a
hajóteher tulajdonosa. A hajó maga Brazovics Athanáz, komáromi kereskedő
sajátja.
A kabinet egyik ablakából végre egy fiatal leányarcz tekint ki, s ez
által szomszédjává lesz szent Borbálának.
Mintha ez is szent volna.
Ez arcz nem halavány, de fehér; a márvány, a kristály önerejű fehérsége
az, olyan jogos sajátja a fehér szín, mint az abyssininak a fekete, a
malayinak a sárga. Semmi idegen színvegyülettől nem háborított fehérség,
melyre nem idéz pirt sem a szemközt fuvó szél, sem a szemébe néző
férfitekintet.
Igaz, hogy még gyermek, alig több tizenhárom évesnél; de a magas,
nyulánk alak és komoly, szoborszerű arcz, tökéletes antik vonásokkal,
mintha anyja a miloi Venus arczán feledte volna szemeit valaha.
Sűrű fekete haja valami érczes fénynyel bir, minő a fekete hattyú tolla.
De szemei sötétkékek. Két hosszú, vékonyan rajzolt szemölde csaknem
összeér homlokán; az ilyen összeérő szemöldök valami varázshatalmat
kölcsönöznek az arcznak. Ez a két vékony szemöld együtt mintha valami
fekete aureole volna egy szent kép homlokán. A leány neve Timéa.
Ezek a szent Borbála utasai.
A hajóbiztos, mikor a tülköt leteszi a kezéből, mikor a fenékmérő ónnal
megvizsgálta, hány lábnyi vizben haladnak most? időt vesz magának, hogy
a szent kép rácsozatához fordulva, a leánykával beszélgessen.
Timéa csupán új-görögül ért, s a biztos azt a nyelvet is folyékonyan
beszéli.
A táj szépségeit magyarázza a leánynak: az ijesztő, a borzalmas
szépségeket.
A fehér arcz, a sötétkék szemek mozdulatlanul figyelnek beszédére, de
nagyon figyelnek.
A biztosnak mégis úgy tetszik, mintha ezek a szemek nem ő rá
figyelnének, hanem azokra a violákra, a mik szent Borbála lábai előtt
illatoznak. Egyet leszakít közülök s odanyujtja a gyermeknek, hadd
hallgassa közelebbről, mit beszélnek a virágok?
A kormányos látja ezt mind onnan a timon-állványról s nem tetszik neki.
– Pedig jobb volna, hadarja ráspolyzengésű hangjával, a helyett, hogy a
szent elől letépi a virágokat s annak a gyermeknek adogatja, ha egy
szentelt barkát meggyujtana a lámpásnál; mert ha a Jézus neki visz
bennünket annak a kőbálványnak ott, a Krisztus sem ment meg bennünket.
Jézus segíts!
Ezt az áldást, ha maga lett volna is, elmondta volna Fabula János; de
minthogy a tisztító épen ott ült, az is hallotta s párbeszéd lett
belőle.
– De hát miért kell kegyelmeteknek épen ilyen nagy viharban átkelni a
Vaskapun?
– Miért hát? felelt Fabula János, megtartva azt a jó szokását, hogy a
kellő meggondolás végett előbb egyet húzzon a szalmás butykosból, csak
azért, mert sietős az útunk. Tízezer mérő tiszta buza van a hajónkon. A
Bánátban nem termett, Oláhországban meg nagy volt a termés. Azt viszszük
fel Komáromig. Ma szent Mihály napja van; ha nem sietünk, itt kap
bennünket a november, s odafagyunk valahol az útban.
– S hogyan hiszi azt kegyelmed, hogy novemberben befagy a Duna?
– Nem hiszem, hanem tudom. Megmondja azt a komáromi kalendárium. Nézze
csak meg a szobámban: ott van felakasztva az ágyam fölé.
A tisztító még mélyebben húzta be az orrát a kámzsájába s nagyot köpött
a Dunába a rágott bagótól.
– De pedig ne köpködjön a Dunába ilyenkor, mert azt a Duna nem szereti.
A mit pedig a komáromi kalendárium mond, az szent. Most tíz esztendeje
épen így megjövendölte, hogy novemberben beáll a fagy. Én siettem is
haza a hajómmal; akkor is a szent Borbálán voltam. A többiek kinevettek.
Aztán november 23-kán egyszerre beállt a hideg, fele odafagyott a
hajóknak, ki Apatinnál, ki Földvárnál, akkor aztán én nevettem. – Jézus
segíts! szorítsd azt a lapátot, hééééj!
A vihar ismét dühösen nekifeküdt a hajónak. A kormányos arczán kövér
izzadságcseppek csorogtak végig, a mint a kormányrudat visszatartani
erőködött; de nem kellett neki segítség. Megjutalmazta magát érte egy
korty pálinkával, a mitől a szeme még veresebb lett.
– No csak a mellett a kőláb mellett segítsen el bennünket a Jézus!
fohászkodék nagy erőködés közben. Feszítsd azt a lapátot, te gyerek!
Csak ezt a követ elkerüljük szerencsésen.
– Aztán majd jön a másik.
– No meg a harmadik, meg a tizenharmadik, és mindig készen tarthatjuk a
harangozópénzt a szánkban, mert minden órában hatszor esünk át a koporsó
födelén.
– Hallja kegyelmed, szólal meg a tisztító, az egész rágdohány-csomaszt
kivéve a szájábul, én azt hiszem, hogy ez a kegyelmetek hajója nem
csupán buzát szállít.
Fabula uram oda nézett a csuklya alá, aztán vállat vont.
– Bánom is én. Ha dugáru van a hajónkon, legalább nem maradunk
vesztegzárban: hamar odább mehetünk.
– Hogyan?
A kormányos a markával egy kanyarító mozdulatot tett a háta mögé, a mire
aztán a tisztító nagyot röhögött. Megértette, mit jelent az?
– No most nézze kend, szólt Fabula János, a mióta itt jártam, már megint
változott a vízjárás; ha most szél hosszában nem eresztem a hajót,
belekerülünk ebbe az új forgóba, a mi a «szeretők sziklája» alatt
támadt. Látja, hogy úszik itt a hajónk mellett ez a pokolbeli szörnyeteg
folyvást. Egy öreg viza. Legalább van öt mázsás. Mikor ez a gonosz állat
így versenyt úszik a hajóval, mindig valami szerencsétlenség támad.
Jézus segíts! Csak olyan közel járna, hogy a szigonyt a hátába
dobhatnám. Jézus segíts! Az a biztos meg egyre azzal a görög leánynyal
kalatyol oda elől, a helyett, hogy a fullajtároknak tutulna. Azt a
leányt is a veszedelem hozta ide. A mióta a hajómra lépett, mindig
felszél fúj. Nem is lehet az valami jó. Olyan fehér, mint valami lélek,
s összeérnek a szemöldökei, mint a boszorkánynak. – Timár uram, tutuljon
annak a fullajtárnak, hohooó!
Timár uram pedig nem nyult a tülökhöz, hanem a fehér leánynak mesélte a
sziklák és zuhatagok tündérregéit.
Mert a Vaskaputól elkezdve föl egész Clissuráig mind a két part minden
sziklaormának, barlangjának, a meder minden sziklájának, szigetének,
forgatagának van története, tündérregéje, népmondája vagy
zsiványkalandja, mikről beszélnek a világtörténet könyvei, vagy a
sziklákba vágott betük, vagy népénekesek danái, vagy a hajósok
szájhagyományai. Egy kővévált könyvtár az; a sziklák nevei a kifelé
fordított könyvek sarkai, a ki azokat ki tudja nyitni, egy-egy regényt
olvashat belőlük.
Timár Mihály nagyon jártas volt már ebben a könyvtárban, sokszor
megjárta az utat a rábizott hajóval a Vaskapun keresztül; minden kő és
sziget ismeretes volt előtte.
Talán egyéb oka is lehetett az apró regék elbeszélésére az
ismeretterjesztési vágynál? Talán az a jóakaratu törekvés vezette, hogy
mikor egy gyönge szivű teremtésnek valami nagy veszélyen kell
keresztülhatolni, mely még az erős férfiak edzett szivét is
megremegteti, olyankor ezek, kik a borzasztóval már megbarátkoztak, az
ismeretlen figyelmét a mesék világába félrecsalogassák.
A míg Timéa azt a regét hallgatta, hogyan menekült fel a hős Mirkó
kedvesével, a hű Milievával a Ljubigája szikla tetejére ott a Duna
közepén? hogyan védelmezte ott menedéke nyaktörő feljárását egyedül egy
maga az üldöző Aszszán minden zsoldharczosa ellen? hogyan táplálta ott
hosszú időn át mindkettőjüket egy kőszáli sas, mely fészkébe ott a
sziklatetőn fiainak kecskegödölyéket hordott s a martalékot a szeretők
megoszták:… az alatt a gyermek figyelmét kikerülte a tomboló zaj, mit a
rohanó hullám a félelmesen közelítő Ljubigája szikla körül támaszt; nem
ért rá előre borzadni a fehér tajtékot túró hullámok felett, miket a
megszorult folyam hány az örvény körül; a hajósok «kecskék»-nek híják a
gyapjas hátu hullámokat.
«Pedig jobb volna, ha az orrunk elé nézegetnénk, nem hátrafelé!» dörmögé
a kormányos s egyszerre nagy hangu kiáltásra erőszakolta hangját.
– Hahooó! Biztos úr! Mi jön ott ránk szemközt?
A biztos hátratekintett, a hajó orra felé fordulva, s akkor ő is
meglátta azt, a mire a kormányos figyelmezteté.
A Tachtalia-szoros közepett jártak épen, a hol a Duna már csak kétszáz
ölnyi széles s a legmeredekebb esést képezi. Olyan ott a folyam, mint
egy zuhogó patak; csakhogy a Duna van benne.
S még azt a folyamot is két részre osztja egy nagy sziklatömeg, melynek
homloka föllül mohos és cserjés; a nyugati oldalánál megtorlik a víz s
két ágra szakad, az egyik ága a szerb parthoz közel meredek sziklapadról
rohan alá, a másik ágának van egy ötven öles csatorna vágva a
kőgerinczbe, azon lehet föl és le közlekedni a nagyobb hajóknak. Jövőnek
és menőnek itt ezen a helyen összetalálkozni nem tanácsos, mert a
kikerülés sok veszedelemmel jár. Északnak számos szirtfok rejlik a víz
tükre alatt, miken föl lehet akadni, délnek pedig képződik a nagy
örvény, melyet a kőszigeten alul ismét összeömlő két folyamág képez, s
ha az magához ragadja a hajót, nincs emberi hatalom, mely megszabadítsa.
Tehát az igen komoly veszély volt, a mit a kormányos jelzett: «mi jön
ránk ott szemközt?»
Egy szemközt jövő jármű a Tachtalia-szorosban ilyen magas vízállás
mellett, s ekkora szélnyomás alatt.
Timár Mihály visszakérte távcsövét Timéa kezéből, melyet az imént adott
át neki, hogy jobban megláthassa rajta, hol volt az a tanya, melyből
Mirkó védelmezte a szép Milievát.
A Duna nyugati kanyarodásánál látszott egy fekete tömeg a víz közepén.
Timár Mihály szemügyre vette azt messzelátójával, s aztán visszakiáltott
a kormányosra:
– Egy malom!
– Akkor megvert bennünket a Jézus!
Egy dunai malom jött a sebes árban szemközt, melyet nagy vihar szakított
le lánczáról; tehát előre láthatólag egy olyan jármű, melynek se
kormányosa, se legénysége nincs már, azok elmenekültek róla; az pedig
rohan magára hagyva bomlottul, vaktában s söpri el maga előtt sorszámra
az útba akadó malmokat s kergeti zátonyra a szemközt jövő terhes
hajókat, a mik nem tudnak előle elég gyorsan félreállni.
Itt pedig nincs hova félreállni. Kétfelől a Scylla és Charybdis.
Timár Mihály nem szólt semmit, visszaadta Timéának a távcsövet, utasítva
őt, hogy hol láthatja meg vele legjobban a sasok fészkeit, miknek ősapja
a szeretőket oly hiven táplálta; aztán hirtelen levetette a kabátját,
leugrott az evező legények közé a dereglyébe, s parancsot adott nekik,
hogy öten szálljanak át vele a ladikba; vegyék fel a kis horgonyt és a
vékony alattságot, és aztán ereszszék el a ladikot.
Trikalisz és Timéa nem érthették szavait, mert magyarul beszélt, s ők e
nyelvet nem birták. Így azt sem érthették, hogy a hajóbiztos minő
rendeletet ád a kormányosnak.
– A vontató csak hadd menjen folyvást, a hajó ne térjen se jobbra, se
balra!
Nehány percz mulva azonban Trikalisz már megérthette látásból is, hogy
minő veszélyben forognak? Az elszabadult malom sebesen közeledett
aláfelé a zugó mederben s ki lehetett venni puszta szemmel is kelepelő
keréklapátját, melylyel széltében elfoglalta a járható csatornát. Ha az
összecsap a terhes hajóval, egyszerre el lesz sülyesztve mind a kettő.
A ladik a hat férfival nagy erőfeszítéssel igyekezett a rohanó ár
ellenében haladni. Négyen eveztek, az ötödik kormányozott, a biztos a
ladik orrában állt összefont karokkal.
Mire fognak ezek mehetni? Egy ladikkal egy malom ellen. Emberi izmokkal
a folyam ellen, a vihar ellen?
Ha mind Sámsonok volnának is, a hydrostatica törvénye meghiusítja
erőködésüket. A mennyit fognak taszítani a malmon, annyit fognak lökni
saját ladikjukon. Ha megragadják is a malmot, az fogja őket magával
vinni. Olyan, mintha a pók el akarná fogni hálójával a szarvasbogarat.
A ladik azonban nem is tartotta magát a Duna közepén, hanem igyekezett a
sziklasziget nyugati ormát elérni.
A folyam olyan hullámokat hányt e helyen, hogy az öt férfi el-eltünt a
hullám-völgyben s a másik perczben ismét fenn libegett a szilaj
habgerincz tetején, ingatva, hányatva a megbomlott ár által, mely
habzott alatta, mint a forró bugyborékoló víz!