Egy hegyláncz, közepén keresztül törve, tetejéről talapjáig, négy
mértföldnyi messzeségben; két oldalt hatszáz lábtól három ezerig
emelkedő magas egyenes sziklafalak, közepett az ó-világ óriás folyama,
az Ister: a Duna.
A ránehezülő víztömeg törte-e magának e kaput, vagy a földalatti tűz
repeszté kétfelé a hegylánczot? Neptun alkotta-e ezt, vagy Volcán? vagy
ketten együtt? A mű Istené! Ahhoz hasonlót még a mai istenutánzó kor
vaskezű emberei sem birnak alkotni.
Az egyik Isten keze nyomait hirdetik a Fruska Gora hegy-tetején elszórt
tengercsigák kövületei, a Veterani-barlang ásatag tengerlakó saurusai; a
másik Istenről beszélnek a bazaltok a Piatra Detonatán; a harmadikat, a
vaskezű embert hirdeti a sziklába vágott hosszú padmalypart, egy
országút, melynek boltozata is van; az óriási kőhid oszlopmaradványai,
az emléktábla a szikla oldalába domborműként vésve, s a meder közepébe
vágott száz lábnyi széles csatorna, melyen nagyobb hajók járhatnak.
A Vaskapunak kétezer éves históriája van, s négy nemzet nyelvén nevezik
azt.
Mintha egy templom közelednék felénk, melyet óriások építettek,
pillérekkel, melyek kőszálak, és oszlopokkal, melyek toronymagasak,
csodálatos kolossz-alakokat emelve a felmagasló párkányokra, mikben a
képzelem szentek szobrait látja, s e templom csarnoka négy mértföldnyi
távolba mélyed, fordul, kanyarodik, új templomot mutat, más
falcsoportokkal, más csodaalakokkal; egyik fal sima, mint a csiszolt
gránit, vörös és fehér erek czikáznak végig rajta: rejtelmes Istenirás
betüi; másutt rozsdavörös az egész hegylap, mintha igazán vasból volna,
néhol a gránit rézsut dült rétegei mutogatják a titánok merész
építkezésmódját; s az új fordulónál már egy góth templom porticusa jő
elénk, hegyes toronycsúcsaival, karcsu, egymáshoz tömött bazalt
pilléreivel, a kormos fal közepéből egy-egy aranysárga folt világít ki,
mint a frigyláda lapja: ott a kén virágzik. Érczvirág az. De élő
virággal is díszlenek a falak; párkányaikról, repedéseikben, mintha
kegyeletes kezek zöld koszorui függnének alá. Azok óriási lombfák,
fenyők, miknek komor tömegét az őszi dér csipte bokrok sárga és piros
füzérei tarkítják.
Egyszer-egyszer megszakítja a végtelen, a szédületes kettős falazatot
egy benyiló völgykebel, melyen keresztül egy rejtett, emberlaktalan
paradicsomba látni. Itt a két sziklafal között mély komor árny borong, s
a nappali sötétbe, mint valami tündérvilág mosolyg be a napsütötte völgy
képe, vadszőlő erdejével, melynek érett apró piros bogyói szint adnak a
fáknak; tarka leveleik szőnyeget vonnak rájuk. Emberlak nem látszik a
völgyben, keskeny patak kavarog tisztásán végig, abból gyanutlan
szarvasok isznak; a patak aztán mint egy ezüst sugár omlik alá a
sziklamartról. Ezeren és ezeren elhaladnak e völgy előtt, s mindenki azt
gondolja magában: vajon mi lakhatik ebben?
Aztán elmarad a völgy s ismét más templomi kép következik, a többinél
még nagyobb, még rettenetesebb: a két fal száznegyven ölnyire közeledik
már egymáshoz s háromezer lábnyira az éghez; az a messze kiálló szikla a
tetőn a Gropa lui Petro: a szent Péter sirja, mellette kétfelől a másik
két titáni kőalak két apostoltársa.
S e két fal között foly alant a kőmederben a Duna.
A nagy, fenséges folyam-ős, mely megszokta a magyar sík lapályon ezer
ölnyi mederben haladni méltóságos csenddel, partjain a belehajló
fűzfákkal enyelegni, kilátogatni a szép virágos mezőkre s csendesen
keleplő malmokkal beszélgetni; itt összeszorítva száznegyven ölnyi
sziklagátba, hah, mily haraggal tör rajta keresztül! A kik idáig jöttek
vele, nem ismernek reá. Az ősz óriás szilaj hőssé ifjul, hullámai
szökellnek a sziklás meder felett, egy-egy roppant bércztömeg ül ki
néhol medre közepébe, mint valami rémoltár; az óriási Babagáj, a koronás
Kazán szikla; azokat fenséges haraggal ostromolja, rájuk zúdulva elől, s
mély forgatagokat örvényítve mögöttük, feneketlen árkot vájva a
sziklamederben; s aztán csattogva, zúgva rohan alá a kőlépcsőkön, mik
egyik sziklafaltól a másikig nyulnak keresztül.
Néhol már legyőzte az útját álló torlaszt s a széttört sziklákon
keresztűl ömlik tajtékozva, másutt megtorlik a kanyarodó szoros
bérczfalánál s a ráhajló szikla alá ásta magát örök habjaival. Néhol
szigeteket rakott le a legyőzhetlen sziklák mögé, új földalkotásokat,
mik semmi régi térképen nincsenek; azokat benőtte vad fa és bokor, azok
nem tartoznak semmi államhoz, sem magyarhoz, sem törökhöz, sem szerbhez;
a senki országa az, adót nem fizető, urat nem ismerő, világon kívül eső,
meg nem nevezett föld! másunnan meg elhordta a kikezdett szigetet
bokraival, erdőivel, kunyhóival együtt, s letörülte alakjaikat a
térképről.
A sziklák, a szigetek több ágra osztják a folyamot, mely Ogradina és
Plaviszovicza között már óránkint tíz mértföldnyi sebességgel rohan, s a
szűk folyamágakat ismerni kell a hajósnak; mert az emberi vaskéz csak
egy csatornát vágott a meder sziklapadjaiban, melyen nagyobb hajók
járhatnak, a parthoz közel csak apró hajók számára van út.
Az apróbb szigetek mentében, a szűkebb Dunaágak között sajátszerű emberi
művek szakítják félbe a természet nagyszerű alkotását: kettős
czölöpzetek erős fatörzsekből, mik V betű alakban mennek össze, nyilt
öbleikkel vízmentének fordulva. Ezek a vizafogók. A tenger vendégei
felfelé úsznak a folyón: fejüket vakartatják a vízzel, csiklandó
parasytok miatt; aztán belejutnak a kelepczékbe; visszafordulni nem
szokásuk, mindig előbbre haladnak a szűkülő fogdában; míg a legvégén
belejutnak a «halottas kamrába», a honnan nincs menekülésük.
S e fenséges helynek hangja is oly isteni. Egy örökkétartó egyetemes
zúgás, mely hasonlít a némasághoz, oly egyforma, s az Isten szavához:
oly érthető. A mint az óriás folyam a kőzátonyokon végighömpölyög, a
hogy a sziklafalakat korbácsolja, a hogy az örvényekben fuldokolva
elmerül, a hogy a zuhatagok hanglépcsőin végigjátszik, s a hogy ez örök
hullámcsattogást az örök viszhang e kettős fal között a túlvilági zene
felségéig emeli, mely csupa orgona és harangszó és elhaló mennydörgés,
az ember elnémul és saját szavát meghallani retteg e titáni zengés
közepett. A hajósok csak jelekkel integetnek, a halászok babonás hite
tiltja e helyt a szót: a veszély tudata mindenkit magában imádkozni
készt.
Mert valóban, a ki itt végighalad, a míg e sötét falakat látja itt maga
mellett kétfelől, mintha saját kriptája falai között evezne végig.
Kivált mikor még a hajósok félelme, a Bóra megjelen.
A kitartó hetes vihar. Ez járhatlanná teszi a Dunát a Vaskapu között.
Ha csak egy bérczfal volna, az védne ellene; de a kettő között
megszoruló légnyomás oly szeszélyessé válik, mint egy nagy város
utczáiban kódorgó szél: majd elől, majd hátul támad, minden kanyarodónál
más irányból tör ki, egyszer-egyszer tökéletesen megszünik, aztán megint
egyszerre valamely völgyzugolyból, mint lesből rohan elő, megkapja a
hajót, kicsavarja a kormányt, dolgot ád minden kéznek, belerántja az
egész vontató lócsapatot az alattságnál fogva a vízbe; aztán megint
egyet fordul s oly sebesen tolja előre a megkapott faalkotmányt, mintha
az vízmentében úsznék; a hullám úgy porzik előtte, mint az országút,
mikor végigsöpör rajta.
A templomi zengés oly itéletnapi zajjá magasodik fel ilyenkor, hogy az
elmerülő halálkiáltása nem hallik ki belőle.