Az öregúr még reggeli előtt ottjárt megint a városban, de Tomnak semmi
nyomára nem akadt; és mind a ketten ott ültek az asztalnál, töprengve,
szótalan, bánatos szemmel, a kávéjok kihűlt, nem ettek semmit sem.
Egyszer aztán azt mondja az öregúr:
– Odaadtam neked a levelet?
– Miféle levelet?
– Amit tegnap hoztam a postáról?
– Nem adtál nekem semmiféle levelet.
– No, úgy látszik, megfelejtkeztem róla. Elkezdi fütetni a zsebeit,
aztán elment valamerre, ahol letette volt és elhozta és odaadta a
feleséginek. Azt mondja az asszony:
– Lelkem, Szt.-Peterszburból való, a hugom levele.
Mondok, most ugyan jót tenne nekem megint egy kis séta, de nem tudtam
mozdulni. De mielőtt a néni felbontotta volna, elejtette és elfutott,
mert meglátott valamit. Hát én is így. Tom Szójjer volt, matrácon és az
öreg doktor és Dzsim, a néni kalikóruhájában, a keze hátrakötve, meg egy
sereg ember. Én elrejtettem a levelet az első holmi alá, ami kezem
ügyébe esett és usgye! A néni Tomra veti magát sírva s aszondja:
– Oh, meghalt, meghalt, tudom, hogy meghalt.
És Tom egy kicsit feléje fordította a fejét és motyogott valamit, amiről
látni lehetett, hogy nincsen az eszén. A néni erre égfelé csapja a kezét
és aszondja:
– Él, hála a jó Istennek! Ez elég is! és csókot csattantott rá és röpült
a házba, hogy ágyat bontson és osztogatta jobbra-balra a rendeleteit a
négernek, meg mindeneknek olyan sebesen, ahogy a nyelve csak győzte,
minden lépésre egy-egy rendelet.
Én az embereket követtem, hogy lássam, mit akarnak csinálni Dzsimmel; az
öreg doktor és Szejlesz bácsi Tom után mentek be a házba.
Az embereknek nagyon járt a szájok, némelyik menten föl akarta akasztani
Dzsimet, hogy elrettentő példát adjon a környékbeli négereknek; így majd
nem lesz kedvök elszökdösni, mint ahogy Dzsim tette, és olyan tenger
bajt csinált és holtra rémített egy egész familiát napokon és éjeken át.
Mások azt mondták, nem jó lesz, ez semmikép se felelne meg, mert hogy
nem a mi szerecsenünk, a tulajdonosa aztán ránkjöhetne, bizonyosan meg
is fizettetne érte. Ettől egy kicsit lehültek, mert rendszerint azok
akasztanák fel mindjárt legjobban a négert, akit hibában találtak, akik
legjobban húzodoznak attól, hogy fizessenek érte, mikor már kitöltötték
rajta a kedvüket.
Rém szidalmazták szegény Dzsimet, mindazonáltal egyszer-egyszer fejbe is
kollintották, de Dzsim nem szólt egy szót se és nem is mutatta, hogy
ismer és odavitték ugyanabba a tulajdon kalibába, ráadták a maga
ruháját, meg-meg megláncolták, de nem ágylábhoz ezúttal, hanem egy erős
kamóhoz, mely a koszorúgerendába volt verve, a kezére is bilincset
raktak, meg mind a két lábára s azt mondták, hogy ezek után nem köll
neki adni csak kenyeret és vizet, míg érte nem jön a gazdája, vagy hogy
el nem licitálják, ha érte nem jönnek egy bizonyos időn belül, és
betömték a likat, amit ástunk, s azt mondták, egy pár farmernak
strázsálni kell minden éjjel a kaliba körül puskával, nappalra meg egy
buldog kutyát pányváztak az ajtófélfához, és mikor készen voltak a
dologgal és szedelőzködtek és általánosan kezdtek elkövetkezni
káromkodva, hát arra vetődik az öreg doktor, végignéz a munkán és
aszondja:
– Ne legyetek erányában gorombábbak a kölleténél, mert nem rossz ember
ez a szerecsenember. Mikor odaérkeztem, ahol megtaláltam a fiút, láttam,
hogy nem tudom belőle kivenni a golyót segítség nélkül, és a fiú nem
volt olyan állapotban, hogy elhagyhattam és segítségért mehettem volna;
és aztán apránként mind rosszabbul lett és végre kizökkent az eszéből is
és sehogyse engedte, hogy a közelébe is menjek és azt mondta, ha
megkrétázom a tutajt, akkor megöl; aztán se vége, se hossza nem volt az
ilyen értelmetlen beszédnek és láttam, hogy egyáltalán semmire se megyek
vele; akkor aszondtam, mondok, hogy el kell mennem valahova segítséget
keresni; és abban a szempillantásban, hogy ezt kimondtam, csak mászik ám
valahonnan elő ez a szerecsen s aszondja, ő fog segíteni, és meg is
tette és pedig jól is csinálta. Persze, hogy úgy néztem, hogy szökésben
levő szerecsen, de hát benne voltam s ott is kellett maradnom végig, ami
még hátra volt a napból és végig az éjjel. Mondhatom, jó kis slamasztika
volt. Van egypár hideglelős betegem, és persze, hogy szerettem volna
benézni a városba, hogy mint vannak, de nem mertem, mert hogy a
szerecsen elmenekülhetne s akkor aztán én lettem volna a hibás. És
dehogy jött volna arra valami hajó, hogy odakiabálhattam volna. Hát ott
ragadtam egész ma virradatig; és én sohase láttam négerben jobb és hűbb
ápolót, pedig ezzel ugyan a szabadságát reszkérozta, és agyon is volt
fáradva és világosan láttam rajta, hogy az utolsó időben kemény munkát
kellett végeznie. Hát megszerettem ezért ezt a szerecsent. Mondhatom,
uraim, egy ilyen néger megér ezer dollárt és megéri azt is, hogy jól
bánjanak vele. Nekem megvolt mindenem, amire szükségem volt és a fiú oly
jól érezte magát, hogy tán otthon se jobban, merthogy ott olyan
csöndesség volt; hát ott voltam, mind a ketten úgyszólván rám voltak
bízva, és ott köllött kuksolnom egész ma hajnalig; ekkor jött arra
nehány ember csónakon; a jó szerencse úgy hozta, hogy a néger ott ült a
priccs szélin, a fejével a térde között s mélyen aludt; én hát a
csónakosokat odaintettem csendesen; s azok átmásztak, aztán neki,
lefogták s megkötözték, mielőtt csak észre is vette volna, hogy mi
történik vele s azontúl semmi bajunk se volt. És mert hogy a fiú is
olyan szendergésfélében volt, beraktuk az evezőlapátokat, a csónakhoz
kötöttük a tutajt s szépen, csendesen átvontattuk és a szerecsen, amint
elindultunk se nem lármázott, se egy szót nem szólt. Nem rossz ember ez
a szerecsenember, uraim; ez az én véleményem róla.
Valaki azt mondja:
– Jól van, doktor úr, formás a dolog, ezt mög kell vallanom.
Erre a többiek is szelídebbek lettek valamelyest, én meg rém hálás
voltam ez iránt a vén doktor iránt, hogy ilyen jó szolgálatot tett
Dzsimnek; annak is örültem, hogy szakasztott az volt, ahogy én is
vélekedek róla, már mint Dzsimről, mert aznap óta, hogy először láttam,
azt tartottam róla, hogy jó szíve van és hogy jó ember. Abban aztán mind
megegyeztek, hogy Dzsim rendesen cselekedett és rászolgált arra, hogy
ezt figyelembe vegyék és meg is jutalmazzák. Igy aztán mind megígérték
nyiltan és szívesen, hogy nem bántják többet.
Azután kijöttek és levették a lakatot az ajtajáról. Azt vártam, hogy azt
mondják, le lehet róla venni egyik-másik láncát, mert fene nehéz volt a
lánca, és hogy lehet adni neki húst, meg főzeléket a kenyeréhez meg
vizéhez, de az ugyan eszökbe nem jutott, nekem meg, mondok, jobb lesz
bele nem elegyednem a dologba, hanem azt gondoltam, majd elmondom
valamiképen Szelli néninek a doktor históriáját, már mondok ha majd
magam túl leszek a gáton, amivel épen szemtül-szembe álltam. A
kimagyarázásokat értem, hogy hogyan is felejtettem el megemlíteni, hogy
Szid meglövődött, mikor arról beszéltem, hogy mikép keveredtünk abba a
veszett haddelhaddba, mikor a szökött négert hajszolták.
De bizony a dolog nem volt sietős. Szelli néni ott kuksolt éjjel-nappal
a betegszobában s ahányszor csak láttam Szejlesz bácsit ide-oda
imbolyogni, szépen kitértem előle.
Másnap reggel hallom ám, hogy Tom sokkal jobban van, s azt mondták,
Szelli néni otthagyta, hogy egyet bólintson. Én hát beosontam a
betegszobába és ha ébren találtam volna, azt hiszem, ki is kerekítettünk
volna a família számára egy akkurátos mesét. De Tom aludt, még pedig
igen csendesen aludt. És sápadt volt, nem tüzelt az arca, mint mikor
hazahozták. Hát leültem és vártam, hogy fölébredjen. Vagy egy félóra
mulva Szelli néni jő be óvatosan. No most megint benne voltam nyakig. Ő
intett, hogy legyek csendesen és leült mellém és elkezdett suttogni és
aszondja, most már vígan lehetünk megest valamennyien, mert a jelek
elsőrendűen jók és Tom mindétig csak úgy aludt, de a színe mind jobb és
nyugodtabb lett és tízet tesz egy ellen, hogy most már eszén is lesz, ha
fölébred.
Ott ültünk hát s lestük s egyszerre csak megmozdul egy kicsit és
kinyitja a szemét egészen rendesen és ránk néz és aszondja:
– Hahó, mért vagyok én itthon? Hogy van ez? Hol van a tutaj?
– Rendben van minden, – mondom én.
– Hát Dzsim?
– Az is, – mondom én – de nem tudtam jól magyarosan kimondani. De ő
semmit se vett észre és aszondja:
– Akkor szüret! Most hát mind jól és révben vagyunk. Elmondtad a
néninek?
Én azt akartam mondani, hogy el; de a néni belevágott és aszondja:
– Mit, Szid?
– Mit! Az egész dolgot, amit csináltunk.
– Miféle dolgot?
– A dolgot. Nincsen csak ez az egy, hogy hogyan szabadítottuk ki a
szökött szerecsenyt, én meg Tom.
– Uram bocsá’! A szök… Mit beszél ez a gyerek! Drágám, meg-meg
félrebeszél már.
– Nem, én nem beszélek félre; tudom jól, hogy mit beszélek.
Kiszabadítottuk én meg Tom. Elhatároztuk, hogy megtesszük és meg is
tettük. És hozzá milyen fáintosan csináltuk!
Nekivágott és a néni ugyan meg nem állította, csak ült és rámeredt és
engedte törtetni előre, s én láttam, hogy hasztalan volna a szavába
vágnom.
– Hej, nénikém, rém munkába került a dolog, heteken át, órákig, minden
éjjel, amíg maguk aludtak. És lopnunk köllött gyertyát, meg a lepedőt,
meg az üngöt, a maga ruháját, meg kanalakat, meg cintányérokat, meg
konyhakést, meg az ágymelegítőt, meg a köszörűkövet, meg-meg lisztet és
se vége, se hossza nem volt, és el nem gondolhatja, micsoda munka volt
megcsinálni a fűrészeket, a tollakat, a felírásokat és egyetmást, és el
nem gondolhatja félig se, micsoda mulatság volt ez! És meg köllött
pingálnunk a koporsókat, meg az izéket, és anyamén leveleket a
zsiványokról és le- meg fölkúszni a ménkűfogón és megásni a lukat a
putriba és megfonni a kötélhágcsót és becsempészni bele sütve a felfujt
kásába és belopni kanalat és holmit szerszámnak a maga köténye zsebében…
– Égi irgalmasságok!
– És megrakni a kunyhót patkánnyal, kígyóval és effélével, hogy Dzsimnek
társasága legyen; aztán maga olyan sokáig visszatartotta Tomot vajjal a
kalapja alatt, hogy már majdnem elrontotta az egész vásárt, merthogy
azok az emberek előbb odajöttek, mintsem mi künn lettünk volna a
putriból, aztán futnunk kellett, azok meg ránktüzeltek és én ki is
kaptam a részemet, és aztán kitértünk a gyalogútról és engedtük őket
elmenni mellettünk s mikor a kutyák jöttek, nem törődtek velünk, hanem
futottak a nagyobb zaj után és mi csónakunkra kaptunk és elindultunk a
tutajra, és mind bátorságban voltunk és Dzsim szabad ember lett és ez
mind egymagunktól telt ki, hát nem volt ez nagyszerű, nénikém?
– Nohát, ehhezfoghatót csakugyan nem hallottam, mióta e világra
születtem! Hát ti voltatok, kis csirkefogók, akik mind e zavart ránk
hozták és kifordítottátok mindenkinek az eszét, akár a bundát, és szinte
halálra rémítettetek mindnyájunkat. Soha életemben jobb hasznát nem
vettem az eszemnek, mint most, hogy ebben a valóságos minutában ezt
kivettem belőletek. Ha elgondolom, hogy itt voltam egyik éjjel a másik
után és – no de csak gyógyulj föl nekem te kis semmiházi, fogadom, hogy
kiporolom mindkettőtökből az öreg Ádám apánkat.
De Tom olyan büszke volt és jókedvű, hogy dehogy is tudott volna
megállani, hát csak nyargalt a nyelve; a néni bele-beleszólt és tüzet
fújt és aztán mind a ketten egyszerre, mint egy macskazsinat. Azt mondja
a néni:
– Jól van, gyönyörködjél már most a dolgodban amennyit csak bírsz, de
azt mondom, el ne feledd, ha még egyszer rajtakaplak, hogy az ő dolgába
keveredel –
– Az ő dolgába? Kiébe? – mondja Tom és elfelejt mosolyogni meglepődött
tekintettel.
– Kiébe? Hát persze, hogy a szökött szerecsenyébe. Kiébe máséba?
Tom nagyon komolyan rámtekint és azt mondja:
– Tom, nem azt mondtad-e az imént, hogy az ő dolga rendben van. Hát nem
menekült el?
– Ő? – azt mondja Szelli néni. – A szökött szerecseny? Az ugyan nem!
Visszahozták ép bőrrel és már benne is van megint a kunyhójában kenyéren
és vízen, és nyakig láncban, amíg vissza nem követelik vagy el nem
licitálják.
Tom azonmód fölült az ágyban, a szeme tüzelt, a szeme pilláját úgy
nyitogatta, mint valami harapófogót és rám kiabál:
– Nincs joguk, hogy becsukják! Fuss! Egy percet se vesztegess el. Ereszd
ki! Dzsim nem rabszolga, olyan szabad az, mint Isten akármelyik
teremtettje itt a földön.
– Mit beszél ez a gyerek?
– Azt beszélem, Szelli néni, amit mondok, s ha más nem megy, hát megyek
én. Én ismerem amióta él, és ehun ismeri Tom is. Az öreg Vatszon
kisasszony meghalt most két hónapja és röstelte, hogy egyszer el akarta
adni délvidékre és ezt meg is vallotta és a testamentumában
fölszabadította.
– Akkor mi a fészkes fenének köllött őt kiszabadítanotok, ha tudtátok,
hogy már úgyis szabad ember?
– Mondhatom, szép kérdés. Igazi asszonyos kérdés. Hát kaptunk a
kalandján; és ha nyakig köllött volna vérben gázolnunk – Jézus Mária,
szent József – Polli néni!
Hát nekem se legyen soha jó dolgom, ha csakugyan ott nem állt az ajtón
innen édesen, mosolygósan, szakasztott, mint egy pufók angyalka.
Szelli néni megrohanta s majd leölelgette róla a fejit és ríva borult
rája, én meg hirtelen nem találtam magamnak jobb helyet, mint az ágy
alattit, mert úgy tetszik, nekünk egy kicsit kezdett fojtónak lenni a
levegő. Onnan kukucsáltam ki s egy kis idő mulva Tom Polli nénje
kiszabadította magát s ott állva az okuláréja fölött el Tomra nézett –
tudják, mintha a föld alá akarná nézni. És azt mondja:
– Jobb volna neked is Tom, ha félrefordítanád a fejedet. Én elfordítanám
Tom, ha neked volnék.
– Jaj, uram bocsá, – mondja Szelli néni – annyira megváltozott volna?
Hiszen ez nem Tom, ez Szid; Tom, Tom, hová is lett Tom? Itt volt még egy
perce is.
– Talán, hogy hol van Hokk Finn, azt akarod mondani. Na, azt tartom nem
neveltem még egy olyan svihákot az utolsó években, mint amilyen ez az én
Tom-om, hogy rá ne ismerjek, ha látom. Szép kis eset lenne, az már igaz.
Gyere csak ki az ágy alul Hokk Finn.
Hát kimásztam. De nem nagyon híresen éreztem magam.
Hogy milyen felemás, magából kikelt állapotban volt Szelli néni, sohase
láttam úgy még egy embert, mégis egyet kivéve: Szejlesz bácsit, mikor
bejött és mindent elmondtak neki. Szinte részeg lett tőle, azt mondhatná
az ember és az egész nap se tudott tőle magához térni s az esteli
imádságra való összejövetelen olyan prédikációt tartott, hogy messze
elment híre, mert a legöregebb emberek se értettek meg belőle egy szót
sem. Aztán Tom Polli nénje mindent elmondott rólam, hogy ki vagyok, mi
vagyok, aztán nekem is el köllött mondanom, hogyan kerültem olyan
kutyaszorítóba, hogy mikor Filpszné asszony Tom Szójjernek nézett, –
(itt Szelli néni a szavamba vágott s azt mondja: Eredj, eredj, csak híjj
aszondja Szelli néninek, hozzá vagyok már szokva és nincsen mért
változtassunk rajta) – hogy mikor Szelli néni Tom Szójjernak nézett, hát
rá kellett hagynom, nem volt mit egyebet tennem és tudtam, Tom nem fogja
bánni, mert ez pecsenye lesz neki, mivelhogy titokzatos és ő kalandot
formál belőle és nagyon meg lesz a dologgal elégedve. Úgy is lett, ő úgy
tett mintha Szid volna és gondja volt rá, hogy nekem olyan jó dolgom
legyen, amilyen csak lehet.
Aztán Polli néni is elmondta, hogy Tomnak igaza van, az öreg Vatszon
kisasszony fölszabadította Dzsimet a testámentomában és bizonyos, hogy
Tom csak ennélfogva vállalkozott mindarra a bajra és galibára, hogy egy
szabadnégert kiszabadítson; és én nem tudtam előbb megérteni, csak ebben
a minutában, meg ebből a beszélgetésből, hogy egy ember, hozzá ilyen
nevelésű, segíthessen egy négert kiszabadítani.
Mármost azt mondja Polli néni, hogy aszondja, mikor Szelli néni azt írta
neki, hogy Tom és Szid épen és egészségesen megérkeztek, azt mondta
magában:
– Nézze meg az ember! De el lehettem rá készülve, mikor magában útnak
eresztettem, anélkül, hogy valakit melléje rendeltem volna. Most már
magamnak kell odamenni, megjárni végig az utat a folyón lefelé ezerszáz
mérföldet, hogy kitudjam, mibe fogott már megint az a gyerek, mert már
láttam, hogy tőled nem kapok róla választ.
– Pedig bizony nekem semmi hírem se volt tőled, – mondja Szelli néni.
– Csodálom nagyon. Nem kétszer kérdeztem két levélben, hogy mit értesz
az alatt, hogy Szid itt van nálatok?
– Én ugyan, hugom, egy levelet se kaptam.
Polli néni lassan és szigorúan Tom felé fordul s aszondja: No, Tom?
– Mit? – mondja Tom kissé elkámpicsorodva.
– Ne mitezzél nekem, semmiházi jószág, hanem ide azokkal a levelekkel.
– Miféle levelekkel?
– Azokkal a levelekkel! Fogadom, ha két kézre foglak, hát…
– A ládában vannak. No hát! Ott vannak szakasztott úgy, ahogy a postáról
elhoztam. Beléjük se néztem, hozzájok se nyúltam. De tudtam, hogy bajt
csinálhatnak, s mondok, a néninek úgysem sietős, hát…
– Hát, persze, meg köllene egy kicsit nyúzni téged, az az igazság. Irtam
még másikat is, hogy bejelentsem az eljövetelemet; azt tartom, azt is…
– Nem; az csak tegnap érkezett meg; csak még nem olvastam el, de ez
rendben van, ezt megkaptam.
Szerettem volna két dollárba fogadni vele, hogy nincs meg a levele; de
mondok, bátorságosabb, ha nem szólok. Hát nem is szóltam.