A doktor egy öreg bácsi volt; egy kedves, barátságos szemű öreg bácsi,
amikor ráakadtam. Azt mondtam neki, én meg a bátyám vadásztunk tegnap
délután a Spanyol-szigeten és egy tutajon tanyáztunk, melyet találtunk
és úgy éjfélkörül aligha álmában meg nem rúgta a puskáját, mert elsűlt s
belelőtt a combjába és arra kérjük, jöjjön el oda, nézze meg, de ne
szóljon róla, senkivel ne tudassa, mert hazakészülünk s meg akarjuk
lepni a népeinket.
– Kik a népeik, mondja ő.
– Odalenn a Filpszék.
– Oh, aszondja ő. És egy szempillantás mulva: Hogy is mondtad, hogy
meglövődött?
– Álmában, mondom, meglűtte az álma.
– Különös álom lehetett, mondja ő.
Meggyújtotta a lámpását, fogta a táskáját és indultunk. De mikor
meglátta a csónakot, nem nagyon tetszett neki. Azt mondja, elég nagy egy
emberre, de nem elég bátorságos kettőnek. Azt mondom én:
– Semmit se féljen uram, könnyen elbírt ez hármunkat is.
– Miféle hármat?
– Hát izé, mondok, Szidet meg engem, meg a puskákat.
– Oh! mondja ő.
És a peremének vetette a lábát és meglóbázta; aztán csóválta a fejét,
azt mondja, majd inkább körülnéz valami nagyobbért. De ahány volt, arra
mind lánc volt lakatolva; hát elfogadta a csónakomat s azt mondja,
várjam meg itt, míg visszajön, vagy keresgélhetek tovább is itt körül,
vagy még jobb lesz, ha hazamegyek s előkészítem a népeket a
meglepetésre. De mondom én, azt már nem, s még megmondtam, hol találja
meg a tutajt s ő erre elindult.
De csakhamar eszembe jutott valami. Mondok magamban, hátha nem tudja
egyre-kettőre, mint mondani szokás, eligazítani Tom lábát? Hátha
belekerül három-négy napjába is? Akkor micsinálunk? Itt heverjük el a
napot, amíg általa ki nem üti a fejét a szeg a zsákbul? Nem, tisztelt
úr, tudom már mit teszek. Megvárom, amíg visszajön s ha azt mondja, még
újra vissza kell mennie: akkor aztán megyek én is és ha úszva is; és
akkor lefogjuk, megkötözzük, ott tartjuk, elpályázunk folyómentén; és ha
Tommal elkészült, megfizetjük az árát, ha rámegy mindenünk is és aztán
partra tesszük.
Igy bekuporodtam egy farakás közé, hogy egyet aludjam; de mikorra
fölébredtem, hát már a fejembúbjára sütött a nap. Nosza fölugrom s el a
doktorékhoz, de ott azt mondták, a doktor elment valamikor az éjtszaka
és azóta sem jött haza. No, mondok, akkor fránya módon állhat a Tom
dolga, s én loholok a szigetre egyenest. Hát nekitrappolok s amint egy
sarkot megkerülök, majdhogy fejjel a Szejlesz bácsi gyomrába nem
rohantam. Azt mondja:
– Nini Tom! Hol voltál semmiházi az egész idő alatt?
– Nem voltam én semerre, mondom én, csak a szökött néger után, én is meg
Szid is.
– Mi a csodának, mondja ő, nénétek majd oda lett értetek.
– Nem vót neki muszáj, mondom én, mert semmi bajunk sincs. Mentünk az
emberek meg a kutyák után, de azok elhagytak s mi el is vesztettük őket
szem elől; de úgy tetszett, halljuk a lármájukat a folyón, hát csónakba
ültünk, hogy utánuk menjünk, keresztül is eveztünk a vízen, de nem
akadtunk rájuk; így aztán végigeveztünk a part mellett víz ellen, míg
jól el nem fáradtunk és ki nem merültünk, akkor aztán kikötöttünk és
csak mint egy órával ezelőtt ébredtünk föl; aztán erre föleveztünk, hogy
tán itt hallunk valami hírt és Szid elment a postára, hogy tán ott
hallana valamit, én meg itt ólálkodtam, hogy szerezzek valami
harapnivalót, mert azután hazamegyünk.
Erre elmentünk a postára – »_Szidért_«, de persze, én sejtettem, hogy
nem lesz ott. A bácsi kivette egy levelét s még egy darabig vártunk
Szidre, aki azonban persze nem jött. Erre azt mondja az öregúr, gyerünk,
Szid kutyagoljon haza, vagy csónakázzon, minek kelebólál el mindenfelé,
mink megyünk kocsin. Nem tudtam rávenni, hogy otthagyjon várakozni
Szidre; azt mondta, nincs annak semmi haszna, mi csak menjünk, hadd
lássa Szelli néni a szemével, hogy minden rendben van.
Mikor hazaértünk, Szelli néni úgy megörült nekem, hogy sírt is, meg
nevetett is, és ölelgetett és adott az ő híres barackjaiból egyet, amibe
ugyan nem hal bele az ember, de azt mondta, van még a Szid számára, csak
kerüljön haza.
A lakás pedig tömve volt farmerekkel és asszonyaikkal, ott ebédeltek; de
olyan csevetet se hall az ember életében. A vén Hockinszné járt köztük
legelül. Az egész idő alatt szakadatlanul járt a szája. Azt mondta:
– Nohát, Filpszné öcsémasszony, én fenekestül fölforgattam azt a putrit,
de szentül azt hiszem, az a fekete meg volt keveredve. Megmondtam
Demrellné öcsémasszonynak – úgy-e Demrellné öcsémasszony, hogy
megmondtam; futóbolond, bolond, mondok, szakasztott ezekkel a szavakkal.
Mind hallhatták, bolond az, mondok, minden dologból látszik, mondok.
Nézzék meg, mondok, azt a vén köszörűkövet. Mondja meg, hogy akármilyen
teremtett lélek képes-e ép elmével mindazt a féleszű dolgot rákarmolni
egy ilyen ménkű köszörűkőre, mondok. Hogy itt ennek meg ennek a
személynek megszakadt a szíve; hogy így meg úgy harminchét esztendőkön
át itt csücsült volna; és hogy a természetes fia nemtudomén miféle
Lajosnak és efféle halhatatlan kacat. Futóbolond az, mondok, ezt mondom
elül, ezt mondom középen, ezt mondom végül is: az a szerecseny bolond,
bolond, bolond, akárcsak Nabukodonozor, mondok.
– Osztég, nézze csak azt a rongybúl font lábtót, mondja a másik vénség
Demrellné: mi az istennyilának köllhetett neki ez?
– Szakasztott ezt mondtam, nincsen még tíz perce, Otterbekk
öcsémasszonynak, akár meg is kérdezheti. Nézd csak, aszondja, nézd azt a
lábtót, aszondja. Az ám, mondok, nézd azt a lábtót, mondok, minek
köllött neki, mondok, ez a lábtó. Izé, Hockinszné öcsémasszony –
– De hogy a fészkes fecskébe tudták oda berendelni azt az irtó
köszörűkövet? És ki ásta meg azt a rókalikat nekik? És ki…
– Szakasztott az én tulajdon szavaim Penrod öcsém. Hogy mondok, ezen a
likon valaki keresztülmenjen! Ebben a minutában mondtam Dunlopné
szomszédasszonynak, hogy tudták oda becepelni, mondok, azt a
köszörűkövet. Minden emberi segítség nélkül, azt tartja tán, hogy
segítség nélkül? Ez az! Ne mondjon ilyet, mondok. Vót ott segítség,
mondok. Vót ott, mondok, több is mint köllene, mondok. Vótak egy tucaton
is, akik segítettek a szerecsenynek és ha meg is kéne nyúznom a
legalábbvaló feketét, én kivenném belőlük, mondok, hogy kik vótak, de mi
több, mondok…
– Hogy egy tucaton, aszondja? Negyvenen se győzték volna mind azt a sok
dolgot. Vegye csak azt a kést, a fűrészt és egyéb holmit: micsoda
babramunka! Vegye az ágylábat, amit elfűrészeltek ezzel a szerszámmal:
egy heti munkája lenne hat embernek. Vegye azt a szalmával kitömött
szerecsenyt az ágyon; meg-megéntelen vegye…
– Igaza van, Hejtauer gazda! Szakasztott az ű mása, mondtam Filpsz
komámnak. Mit szól hozzá, Hockinszné asszony, aszondja. Mihez, Filpsz
komám, mondok. Ahhoz az ágylábhoz, aszondja, úgy lefűrészelték. Ahhoz
mondok? Az se fűrészelődött le, mondok, csak úgy magától. Valaki vót,
mondok, aki lefűrészelte. Ez az én véleményem, mondok, ha tetszik
tetszik, ha nem tetszik nem tetszik, attul még megélünk, mondok, de
akármilyen is, mondok, csak az én véleményem az, mondok, s ha valaki,
mondok, jobbat tud, hát rukkoljon ki vele, mondok és addig van. Aszondom
Dönlepné komámasszonynak, mondok…
– Hej, akármi legyek, színig tele köllött annak a kalibának négerrel
lenni minden áldott éjjel, Filpszné öcsémasszony, vagy négy héten át,
hogy meggyőzzék mindazt a munkát. Nézze csak aztat az üngöt: minden
porcikája be van firkálva tikos áfrikai írással, még pedig vérrel. Egy
egész bandának köllött lenni mind végiglen az egész időn át jóformán.
Nem adnám két dollárért, ha valaki el tudná nekem olvasni. Ami meg a
feketéket illeti, akik megírták, hát fognám és addig verném őket, míg…
– Hogy volt-e segítségük, Marplesz szomszéd! No, gondolom, hogy elhinné,
ha ebben a házban lakott volna mostanában. Hát nem ellopkodtak-e
mindent, ami a kezük ügyébe esett? Mink meg leskelődtünk az egész időn
át, gondolja meg. Azt az inget épenséggel a ruhaszárítókötélről lopták
le. És ami azt a lepedőt illeti, amiből azt a rongylábtót csinálták: el
se lehet mondani, hányszor el nem lopták. Meg lisztet, meg gyertyát, meg
gyertyatartót, meg kanalakat, meg a régi ágymelegítőt és százezer más
holmit, amire már nem is emlékszem, és az új kalikó-ruhámat; oszt én meg
Szejlesz, meg az én Tomom és Szidom örökké lesben, éjjel-nappal, ahogy
már mondtam, és csak egyikünk is se szőrit, se szálát, se szavát se
színét nem látta; aztán itt van, az utolsó pillanatban, ehen, az orrunk
előtt belopóznak és lóvá tesznek és nemcsak minket, hanem magukat is
mindnyájukat és akkurátosan ellépnek azzal a négerrel
szőröstül-bőröstül, hozzá tizenhat ember és huszonkét kutyával a
sarkukban. Mondom, még egy ilyet nem hallottam, hogy megesett volna.
Szellemek nem csinálták volna jobban és ügyesebben. De gondolom is, hogy
csak szellemek lehettek, mert, iszen ismerik a kutyáinkat, nem is tudok
ezeknél külömb kutyákat. Nohát ezek a kutyák csak egyszer is nem
találtak a csapásukra! Ezt magyarázza meg, aki tudja, akárki közülünk.
– No, már ez túltesz…
– Isten engem, soha én…
– Akármi legyek, ha valaha…
– Házitolvajok, olyan igaz, mint…
– Mennybéli irgalmasságok, én nem mertem volna meglakni ilyen…
– Nem mert volna! No, meg voltam én rémülve úgy, hogy alig mertem
lefeküdni az ágyamba, se fölkelni, se lefeküdni, se leülni, Ridzsvéné
asszonyom. Ellopták volna ezek a – Uram s én Istenem, elképzelhetik,
micsoda aggságban voltam az éjjel is, mikor éjfelet ütött. Isten
jóvoltából, azt hiszem, ha nem lettem volna olyan félelemben, elloptak
volna valakit a familiából is. Már ott voltam, hogy már a gondolkozó
eszemet se bírtam. Most bizony furcsának tetszik így a nappali
világosságban; de mondok magamban, odafönn az emeleten, abban a magányos
szobában, ott alszik az a két gyerök; és megvallom isten előtt, hogy
olyan szorongás fogott el, hogy fölmásztam és becsuktam őket kulcsra, be
én. Akárki is úgy tett volna. Mert tudnivaló, ha az ember így meg van
félemlítve, a dolog meg egyre habarodik és hovatovább mind rosszabb meg
rosszabb lesz, az embernek már az esze is megáporodik, és az ember
mindenféle bolondságra vetemedik és lassan-lassan azon kezd tépelődni,
hogy fölteszi, hogy maga is olyan gyerek volna és odafönn volna az
emeleten, az ajtó meg nem volna bezárva és az ember… Itt megállt, mintha
valamit kérdezni akarna, aztán lassan körülhordozta a tekintetét s mikor
a szeme rámesett, – én felugrottam és mondok, járok egyet. Azt gondoltam
magamban, jobban meg fogom tudni magyarázni, mint esett, hogy mi reggel
nem voltunk a szobában, ha félrevonulok és meghányom-vetem egy kissé a
dolgot. De messze nem mertem menni, különben értem küldött volna. Mikor
már jól benne voltunk a napban, a népek elmentek, én pedig bementem s
elmondtam neki, hogy a lárma és lövöldözés fölébresztett bennünket
Sziddel, és az ajtó be volt zárva, de mert szerettük volna látni a
komédiát, hát leereszkedtünk a villámhárító vasán és mindketten
megsérültünk egy kicsit és nem akartuk eztet még egyszer megpróbálni.
Aztán tovább is mentem és elmondtam mindazt, amit már előbb elmondtam
Szejlesz bácsinak; ő aztán azt mondta, hogy megbocsájt és talán valahogy
rendén is volt a dolog, mert hiszen mit várhat az ember gyerekektől,
ahogy ő látja, egyebet ilyen szeleverdiségnél. Igy hát amennyiben baj
nem lett belőle, azt gondolta, többet ér, ha hálás amiért élünk és el
nem veszített bennünket, mint sopánkodni azon, ami elmult. Már
megcsókolt, megveregette a fejemet és aztán sötét tünődésbe merült.
Egyszerre csak felugrik és azt mondja:
– Jaj, az ég szerelmére, már esteledik és Szid még sincs itt. Mi lesz
abbul a gyerekbül?
Látom hirtelen, hogy ez jó alkalom nekem s aszondom:
– Futok föl nyomban a városba érte, mondok.
– Azt ugyan nem teszed, mondja ő. Maradsz, ahol vagy. Elveszteni
egyszerre elég egyet. Ha nem kerül haza vacsorára, elmegy érte a
bátyátok.
Hát bizony nem került haza vacsorára; így hát nyomban vacsora után a
bácsi útrakelt.
Úgy tíz óra után hazakerül, jócskán kedvetlenül. Nem akadt nyomára.
Szelli néni nagyon nyugtalan lett; de Szejlesz bácsi elmagyarázta neki,
hogy nincsen rá oka; a gyerek csak gyerek, majd meglátja, reggelre ez is
hazavetődik és kutya baja se lesz. Ezzel a néninek be kellett érnie. De
azt mondta, egy darabig fönnmarad érte, akárhogy is és gyertyát fog
égetni, legalább láthatja a fiú.
Mikor aztán fölmentem lefeküdni, följött ő is velem, magával hozva a
gyertyáját és ágyba dugott és oly édesen becézett, hogy rém rosszul
éreztem magam, szinte nem tudtam a szeme közé nézni; aztán az ágyam
szélire ült és sokáig beszélgetett velem és azt mondta, hogy micsoda
remek egy gyerek ez a Szid, és szinte nem tudott kifogyni a róla való
beszédjébül; és minduntalan meg-megkérdezett, hogy mit gondolok, nem
érhette-e valami baj, nem eshetett-e kár benne, vagy tán bele is
fúlhatott a folyóba, s tán ebben a minutában valahol ott fekszik
kínlódva vagy holtan s ő meg nem lehet vele, hogy segítsen rajta és a
könnyei csurogtak le némán, én meg egyre mondtam, hogy kutyabaja
Szidnek, hogy reggelre itthon lesz; erre megsimogatta a kezemet, még meg
is csókolt talán s aszondja, hogy mondjam el ezt újra, aztán meg újra,
mert jól esik neki és pedig olyan nagy bajban van. Mikor pedig elment,
hát belenézett a szemembe erősen és barátságosan és azt mondja:
– Az ajtót nem zárom be Tom; és ott az ablak, meg a villámfogó is; de te
jó fiú leszel, úgy-e? És nem mégy el innen. Megteszed érettem.
Isten a tanúm, hogy nagy mehetnékem volt; majd rosszul lettem, hogy
láthassam Tomot; készültem is, hogy megyek; de ezután nem mentem volna,
nem egy királyságért sem én.
Egyre csak ő járt az eszemben, meg Tom járt az eszemben, hát bizony
nagyon nyughatatlanul aludtam. És kétszer lekúsztam a villámfogón és
körüljártam a ház elejéig és látom őtet ott ülni gyertyájával az
ablakon, szeme az út felé, a szemében könny. Úgy kívánkoztam, hogy bár
tehetnék érte valamit, de nem tehettem semmit, csak épen hogy
fölfogadtam, hogy soha többé nem szomorítom meg őtet. És harmadszor,
mikor hajnalfelé fölébredtem és lelopóztam, ő még akkor is ott volt, a
gyertyája már majd végig leégett és öreg szürkés feje a kezén pihent és
elnyomta az álom.