– Nem panaszkodok, – mondom – ami neked jó, nekem jó. Dehát hogy lesz,
mint lesz a cselédlánnyal?
– Az te leszel. Éjfélkor beosonsz és elemeled annak a sárga lánynak a
szoknyáját.
– Hé, Tom, ebből reggel baj lesz, mert hiszen tudnivaló, nincs annak
alkalmasint több szoknyája annál az egynél.
– Tudom; de nem lesz rá szükséged, csak tizenöt percig, amíg odaviszed
az anyamén levelet és bedugod a bejáró ajtó alá.
– Rendben van, meglesz; de épen olyan alkalmasan elvihetném a magam
gunyájában is.
– Hát hasonlítanál abban valahogy egy cselédleányhoz, mi?
– Azt nem; de hiszen senki se lesz ott, aki meglátná, hogy mihez
hasonlítok.
– Ez egyáltalán nem tartozik a dologra. A mi dolgunk elvégezni a
kötelességünket és nem törődni azzal, látja-e valaki vagy nem. Hát
nincsenek neked semmiféle elveid?
– Jól van, semmit se szóltam; én leszek a cselédlány. De ki lesz Dzsim
anyja?
– Az én leszek. Elemelem Szelli néni egyik szoknyáját.
– Igen, de akkor neked otthon kell maradnod a kalibában, mikor én meg
Dzsim szökünk.
– Csak egy kis időre. Kitömöm Dzsim ruháját szalmával s odafektetem az
ágyára anyja gyanánt álruhában, Dzsim pedig leveszi rólam a négerasszony
ruháját és beleöltözik és mind a hárman együtt menekülünk. Mikor egy
fogoly elillant, azt menekülésnek hívják. Teszem azt, ha egy király
szökik meg, akkor mindig annak híjják. Annak akkor is, ha egy király fia
veszi illára a dolgot, az mindegy, hogy törvényes fia-e vagy csak
természetes.
Hát Tom megírta az anyamén levelet, én elloptam a sárga némber
szoknyáját még az éjjel, beleöltöztem és bedugtam a levelet a nagyajtó
alá, ahogy Tom meghagyta. A levél így szólt:
_Vigyázz! Bajt forralnak! Legyen nyitva a szemetek!_