Másnap reggel bementünk a városba és vettünk egy drótból font
patkánycsapdát és levittük a pincébe, megnyitottuk a legérvényesebb
patkánylikat és vagy egy óra alatt fogtunk vagy tizenötöt a
legpufókabbjábul s elrejtettük jó helyen, Szelli néni ágya alá. Míg
azonban mi odajártunk pókot fogni, addig Filpsz Tamás, Franklin
Benjamin, Dzsefferson Alexander ráakadt a patkányokra, kinyitotta a
csapda ajtaját, hogy vajjon kijönnek-e a csapdából. Hát kijöttek. És
Szelli néni bevetődött s mikor mi hazajöttünk, hát ott állt visítva az
ágy tetején, a patkányok meg megtették ami tőlük telt, hogy mulattassák.
Aztán minket vett elő és kiporolt bennünket a mogyorófapálcával, nekünk
meg vagy másik két óránkba került, míg összefogdostunk másik
tizenötöt-tizenhatot, a fene essék a férgébe, s nem is a javából valók
voltak, mert az első fogás volt a csorda eleje. Sohase látok többé olyan
fáin patkánycsürhét, mint az első fogás volt.
Összeteremtettük azonban egy nagyszerű gyűjteményét válogatott pókoknak,
bogaraknak, békáknak, hernyóknak és egyéb effélének. Szerettünk volna
egy lódarázsfészket is, de nem lehetett: otthon volt benne az egész
familia. Nem könnyen mondtunk le róla és ott lestük, amíg csak bírtuk.
Gondoltuk, hogy kifárasztjuk őket vagy ők minket. Hát ők győzték több
türelemmel. Szereztünk sósborszeszt és dörzsölgettük, ahol fájt s
meglehetősen helyreálltunk, csak nem tudtunk már leülni illedékesen. Hát
indultunk kígyót fogni s össze is szedtünk vagy egypár tucat kerti
siklót és effélét s bedugtuk egy zsákba s eltettük a szobánkba, s
ekkorra megjött az ebéd ideje és bizony mi érvényes szép napi munkát
végeztünk, és tán megéheztünk? Eszünkágába se volt. Mikorra pedig
visszakerültünk, hát nem volt ott egy veszekedett kígyó se: nem kötöttük
be elég szorosan a zsákot s a bestiák kimásztak s megszöktek. De nem
sokat törődtünk vele, mert hiszen még ott kellett valahol lenniök a ház
körül. Gondoltuk, összefogdosunk még belőlük néhányat. De nem volt a
kígyónak csak a fia is látható a ház körül jó darab ideig. Aztán
potyogtak le egyenkint a gerendákról s egyéb helyekről és rendesen a
tányérodon kötöttek ki, vagy a kupádba és majd mindig akkor, mikor
legkevésbé kívántad volna. De hát szép csíkosak voltak és ha egymillió
lett volna, az is ártalmatlan lett volna. De ezzel ugyan nem törődött
Szelli néni; útálta a kígyót, akármilyen fajta volt is és nem köllött
neki, akárhogyan vette is az ember s ahányszor egy-egy rácsapódott,
mindegy volt akármi volt a kezében, eldobta és menekült. Soha ilyen
asszonyt nem láttam. Úgy tudott sikoltozni, hogy Jerikó falai
ledűlhettek volna tőle. Rá nem lehetett venni, hogy egyet megfogjon,
hacsak csípővassal is. És ha a másik oldalára fordult s kígyót talált az
ágyában, kiugrott és olyan üvöltést kezdett, mintha a háza égne. Annyira
kivette az öreget is a vénájából, hogy végre arra fakadt szegény bácsi,
hogy bár az Isten kígyót ne is teremtett volna. És mikor már egy hete
elmult annak, hogy az utolsó kígyó is kívül volt a házon, Szelli néni
akkor se bírt magával; még közel se volt hozzá, hogy bírjon magával. Ha
úgy üldögélt és valamin elgondolkozott s az ember megcsiklandozta
tollszárral a kupáját, majdhogy ki nem ugrott a harisnyájából. Igen
furcsa dolog volt ez. De Tom azt mondta, majd minden asszony ilyen, Azt
mondta, mért-mért nem, már az Isten csak ilyennek teremtette őket.
Valahányszor a néni szeme elé került egy-egy kígyónk, mindannyiszor
egy-egy barackot kaptunk; s azt mondta, ez a barack semmi ahhoz képest,
amit nekünk szánt, ha még egyszer kígyóval rakjuk meg a házat. Én nem
bántam a barackokat, mert hiszen, nem volt valami érvényes barack, de
nagyonis bántam a vesződséget, amíg másik kígyócsomót szedünk. Dehát,
meglett az is és a többi is mind. De nem is látott még ember olyan vidám
kunyhót, mint a Dzsimé volt, ha az egész sereglet kirajzott elejbe a
muzsikaszóra. Dzsim nem szerette a pókokat, de a pókok sem szerették
Dzsimet. Hát ezek alkalmatlankodtak és hatalmasan be is fűtöttek neki.
Azt mondta, hogy a patkánytól, kígyótól, meg a köszörűkőtől alig-alig
fér az ágyába. És ha elfért valahogy, nem lehetett aludni, olyan
élénkség volt a szobában. És az élénkség folyton tartott, azt mondja,
mert az állatok sohase aludtak egyszerre, hanem felváltották egymást.
Igy, mikor a kígyók aludtak, talpon voltak a patkányok; s ha elbujtak a
patkányok, előmásztak a kígyók, s így mindig némikép alatta volt az
egyik banda, a másik meg járta, fölötte rajcsulozott, s ha ő más hely
után nézett, a pókok közé keveredett, ha végigment a szobáján. Azt
mondta, csak egyszer kiszabaduljon, soha többé nem vállal fogságot, még…
még fizetségért sem.
[Illustration: … ott állt visítva az ágy tetején.]
Nohát, három hét mulva minden pompás rendben volt. Az inget jókor
beexpediáltuk felfujt kásában és valahányszor egy-egy patkány
megharapta, Dzsim valamelyest hozzáírt a naplójához, amíg a téntája meg
nem száradt; a toll mind elkészült, a fölírások és egyéb mind föl volt
róva a köszörűkőre; az ágy lábát ketté fűrészeltük, a fűrészport
megettük, de olyan goromba gyomorfájást kaptunk tőle, hogy azt hittük
belehalunk. De nem haltunk bele. Az volt a legemészthetetlenebb
fűrészpor, amit életemben láttam; és Tom is azt mondta. Dehát, amint
mondtam, valahára elvégeztünk mindent és rém ki is voltunk állva,
különösen Dzsim. Az öreg úr írt egypárszor az Orleanszon túl levő
telepítvényre, hogy jöjjenek el megszökött szerecsenyükért, de csak
feleletet se kapott, mert az a telepítvény egyáltalán nem is volt a
világon; így azt gondolta, kiszerkeszti Dzsimet hirdetésben szentluji és
nyúorleanszi újságokban, s mikor emlegette a nyúorleanszi újságokat, hát
libabőrös lett a hátam s beláttam, hogy már nincs veszteni való időnk.
Most kezdte aztán emlegetni az anyamén leveleket.
– Mi az? – mondom én.
– Figyelmeztetése az embereknek, hogy valami készül. Egyszer így
csinálják, egyszer másképen. De valaki mindig ólálkodik a vár körül,
hogy hírt adjon a kapitánynak. Mikor XVI. Lajos meg akart szökni a
Tularákból, egy cselédleány adott róla hírt. Ez is megteszi, de megteszi
az anyamén levél is. Mi megpróbáljuk mind a kettőt. Szokás az is, hogy a
fogoly ruhát cserél az anyjával, aki a börtönben marad, míg a fogoly az
anyja gunyájában kioson. Ezt is megcsináljuk.
– De nézd csak, Tom, mi szükségünk van nekünk arra, hogy intsük az
embereket arra, hogy valami készülőben van? Hadd találják ki maguk, ez
az ő dolguk.
– Igen, tudom, de az ember nem bízhatik meg bennök. Most is kezdettől
fogva így csinálták, hagytak mindent elvégeznünk rendesen. Olyan
jámborok és nyámnyámok, hogy észre nem vesznek semmit. Igy, ha mi nem
figyelmeztetjük őket, akkor senki és semmi nem állja utunkat és ennyi
baj és vesződség után ez a szökés egészen símán talál végbemenni: ez nem
ér egy batkát sem, nem éri meg a fáradságot.
– Már ami engem illet, Tom, nekem legjobban ez lenne a kedvemre.
– Lárifári, mondja ő, s elkedvetlenedve nézett rám.