Veszekedett egy munka volt tollat csinálni, de még fűrészt is, Dzsim meg
azt mondta, hogy a legveszekedettebb lesz a fölírást megcsinálni.
Tudniillik azt, amit minden jóravaló fogolynak a falra kell firkálni. De
hát, meg köllött lenni. Tom azt mondta, hogy muszáj. Nincs rá eset, hogy
tisztességes államfogoly ne hagyott volna maga után efféle karmolást meg
a címerét.
– Ott van Dzsén Gré asszony, azt mondja, ott van Dzsilford Dödli, ott
van Nórszömberlen. No, Hokk, tegyük fel, hogy nem csekély bajjal jár:
mit fogsz csinálni? Miképen fogsz hozzá? Dzsimnek muszáj magára venni a
felírását meg a címerét. Mind megcsinálták, ahányan csak voltak.
Dzsim azt mondja:
– De hát nincs nekem, Tom gazda, mit magamra venni. Nincs egyebem, ez a
viseltes ümög, aztán tudnivaló, erre köll irkálni a naplómat.
– Nem érted, Dzsim. A címer nem felvenni való.
– Jó, mondom én de mégis igaza van; ha azt mondja, hogy nincs neki, hát
nincs neki.
– Ennyit én előre is tudtam, – mondja Tom – de fogadni mernék, hogy lesz
neki mikorára innen kiszabadul. Mert innen annak rendje és módja szerint
fog kiszabadulni és ettől nem esik rajta csorba.
Igy hát míg én meg Dzsim köszörültük a tollat egy-egy tégladarabon,
Dzsim a magáét a rézből, én a magamét a kalánból, Tom hozzálátott, hogy
kigondolja a címert. Egyszerre aztán azt mondja, hogy annyi jót talált,
hogy nem is tudja, melyiket válassza; de volt egy, arról azt gondolta,
hogy azt választja. Azt mondja:
– A pajzsba haránt csíkot avagy pólyát teszünk a jobb fenéken;
vízszintes pólyába középen X alakú karmazsin szentandráskeresztet, fekvő
kutyával rendes ábrázolatnak, a lába alatt a szolgaság jeléül láncot; a
pajzs felső részébe csipkés zöld szelement és három befelé csipkézett
pólyát azurkék mezőben, fogas cikk-cakkal, amelyre a csipkés pólya
mintegy fölkapaszkodik; a sisak, egy megszökött néger, feketén, a válla
fölött a motyója, baloldalt egy vízszintes pólyán kétfelül egy-egy
angyal vörösben: az te meg én vagyunk. A jelmondat: _Maggiore fretto,
minore atto_. Ezt egy könyvből vettem ki. Az értelme: Lassan járj,
tovább érsz.
– Csáli, csáli, – mondom én – de mi a többinek az értelme?
– Arra ugyan most rá nem érünk, hogy ezzel vesződjünk, mondja ő. Bele
kell mennünk, ha ki akarunk belőle találni.
– Jó, jó, mondok de valamit csak megmondhatnál. Mi a _Jobb fenék_?
– Jobb fenék, jobb fenék! Mi közöd neked ahhoz? Majd ha odáig lesz a
munkában Dzsim, megmagyarázom neki.
– Lárifári, Tom, mondok; azt tunnám, megmondhatnád az embernek. Mi a
haránt pólya?
– Tudom is én. De neki muszáj, hogy legyen. Van minden nemes embernek.
Hát így szokott, ha nem volt ínyére, hogy valamit megmagyarázzon az
embernek, akkor nem is tette meg. Fejhetted őtet heteken át, csak
annyiban maradt a dolog.
Megállapította magában az egész címer esetet, most már azon volt, hogy
végire járjon az ügy e részének, ami abból állt, hogy kifundáljon
valamely bús fölírást. Mert szerinte az is köllött Dzsimnek, mint ahogy
volt minden fogolynak. Ki is ókumlált egy egész sereget s fölírta
papirosra és onnan leolvasta, így:
_1. Itt szakadt meg egy rab-szív._
_2. A világtól s barátaitól elhagyva, itt végezte bús életét egy szegény
nyavalyás fogoly._
_3. Itt tört meg magában egy szív, itt lelte fel nyugalmát egy elnyűtt
lélek, harminchét évi magányos fogság után._
_4. Otthonát s barátait vesztve, harminchét évi keserű rabság után, itt
pusztult el egy nemes idegen, XIV. Lajos természetes fia._
Tom szava reszketett s maga majd összeroskadt, amíg olvasta. Mikor
elvégezte, nem volt képes magát elhatározni arra, melyiket firkantsa
Dzsim a falra, olyan gyönyörű volt mindenik. Végül megengedte, hogy
karcolja föl Dzsim valamennyit. Dzsim azt mondta, belekerül egy
esztendejébe, míg ennyi temérdek holmit szöggel rákarcol a gerendára,
hozzá nem is ért a betűvetéshez; de Tom azt mondta, majd ő odamintázza
neki s Dzsimnek nem lesz egyéb dolga, minthogy a szöggel végigszántson a
vonalakon. De csakhamar meg ezt mondta:
– Most jut eszembe, a gerenda nem járja. Nem szokott fából rótt fal
lenni az olyan börtönben. A felírásokat sziklába kell vésnünk. Sziklát
kell szereznünk.
Dzsim azt mondta, jobb a fa a sziklánál; azt mondta, gyilkos sok időbe
kerülne, amíg bele tudja vésni a sziklába, talán soha el se készülne
vele. De Tom azt mondta, majd én segíthetek neki. Aztán felénk
kacsintott, hogy hányadán vagyunk már Dzsim meg én a tollal. Kutya
infámis nehéz és hosszadalmas munka volt, aztán a sebes kezem se tudott
tőle begyógyulni, és mintha nem is mentünk volna vele semmire, csak
alig. Azt mondja Tom:
– Tudom már micsinálunk. Lesz sziklánk a címernek is, meg a bús
felírásoknak is, és két legyet ütünk le egy csapásra ugyanazzal a
sziklával. Tudok egy óriás, nagyszerű köszörűkövet odalenn a malomban,
azt elemeljük, rávéssük a dolgot és kiköszörülhetjük rajta a tollakat
is, meg a fűrészt is.
Nem volt valami könnyű gondolat, a köszörűkő se lehetett nagyon könnyű;
de elhatároztuk, hogy megbirkózunk vele. Még nem volt éjfél, mikor
elindultunk a malom felé; de Dzsimet otthagytuk, folytassa addig is a
munkát. Elcsentük a köszörűkövet és elkezdtük gurítani hazafelé, de
fránya nehéz egy munka volt. Egyszer-egyszer, akármit is csináltunk, nem
segíthettünk rajta: fölborult és majdhogy össze nem lapított bennünket.
Tom azt mondta, palacsintává lapít bennünket, mire haza érünk. De fele
utunkra eljutottunk vele, ott azonban ki voltunk már állva, folyt rólunk
a víz. Láttuk már, nincs más mód benne, mint elmenni Dzsimért. Hát Dzsim
hamarost megemeli az ágyát, lecsúsztatja láncát az ágy lábáról, a nyaka
köré csavarja s aztán kibujtunk a likon és mentünk oda, ahol a követ
hagytuk. Dzsim, meg én nekifohászkodtunk s úgy görgettük tovább a
köszörűkövet mint a semmit, Tom meg dirigált bennünket. Nincs a világon
még egy fiú, aki úgy tudjon dirigálni. Mindenhez értett ez a Tom.
A lik, amit ástunk, jó tágas volt, de nem elég arra, hogy átférjen rajta
a köszörűkő. De Dzsim fogja az irtókapát és hamarosan kitágította. Erre
Tom kiformálja a dolgot a kövön a szöggel és munkába állítja Dzsimet: a
szög volt a vésője és a deszkabódébeli kacatban talált vasdarab volt a
kalapácsa; most már dolgozzék, azt mondja neki Tom, ameddig a
gyertyájában tart, azután aztán lefekhetik, de előbb a köszörűkövet
rejtse a szalmazsákja alá s háljon rajta. Aztán segítettünk neki a
láncát visszahúzni az ágyalábára s magunk is készültünk lefeküdni menni.
De Tomnak eszébe jutott valami s aszondja:
– Van neked itt benn, Dzsim, vagy egynéhány pókod?
– Nem, Tom gazda, hálistenke nincs van.
– Helyes, majd szerzünk.
– Zisten megáldja, minek! Nem kell. Nekem borsódzik tüle a hátad. Annyi,
akar ha csörgőkígyód volna.
Tom gondolkozott vagy egy-két percig s aszondja:
– Ez jó gondolat. Azt tartom, meg is lehet csinálni. Meg _köll_
csinálni. Világos, mint a pinty. Fene jó egy idea. Honnan tudnál
szerezni?
– Mit szerezni, Tom gazda?
– Mit! Hát csörgőkígyót.
– Oh, zirgalmas isten, Tom gazda! Ha ide bejönne csürgekigyód, én azon
mód kiugornál a falon keresztül, ki én, fejest.
– Megszoknád te azt hamarosan, Dzsim. Meg lehetne szelidíteni.
– Szelidítenyi!
– Igen, még pedig könnyen. Minden teremtett állat hálás érte, ha
kedveskednek neki, meg becézik és eszébe se jut valakit bántani, aki
becézi. Ezt megtalálod minden könyvben. Hát próbáld meg, csak ennyit
kérek. Próbáld meg két-három napon át. Odaviheted hamarosan, hogy
megszeret, veled hál és el nem hágy, csak egy percre sem; és eltűri,
hogy a nyakad köré csavard és a szádba dugja a fejét.
– Ne mondjál ilyent, Tom gazda. Nem bírok el. Hogy szájamba dugi a fejit
szeretetbül? Mi? No, addig várjon a beste, míg én erre kírem ütet. De
még hogy velem hálja? Nem köll.
– Dzsim, legyen eszed. Illik, hogy egy fogolyembernek legyen valami néma
becéje és ha még csörgőkígyóval eddig nem tettek próbát, nohát nagyobb
lesz a dicsőséged, hogy te próbálod meg először, mintha akármi mást
ókumlálsz ki, hogy megmentsd az életedet.
– Hé, Tom gazda, nem kell a dicsűsig. Ha kígyód bekapi Dzsim
állakapcádat, hul van akkor dicsüsig. Nem köll nekem eztet.
– A fáját, hát nem próbálhatnád meg? Csak épenhogy megpróbáld. Ha nem
megy, hát nem muszáj folytatni.
– De hát már meg van a bajod, ha a kígyó megcsípik, amíg próbálom. Tom
gazda, én akármire készen megvagyok, ha nem uktalanság, de ha te meg
Hokk ide behozzátok nekem kigyó megszelidítenyi, akkor én szekek, az
bizemos.
– Jó, jó, hagyjuk el, hagyjuk el, ha már olyan konok a fejed. Hozhatunk
be valami ártalmatlan siklót, te aztán nehány gombot varrhatsz a farkára
s vegyük olybá, hogy csörgőkígyó. Azt hiszem, ez is megteszi.
– Azt már kiállok, Tom gazda, de akármi legyek, meg fogok mondani, ha
nem tudok elviselni. Soha se nem tudtam eddig, mennyi sok baj meg van
abban, ha valaki fogoly.
– Hát bizony az mindig úgy van, ha az ember megadja a módját. Van
patkány itt a tanyán?
– Nincsen, én még nem láttam.
– No, majd szerzünk néhányat.
– Nem köll patkány, Tom gazda. Zistennek nincsen veszekedettebb állatja.
Megturbálnyi szegíny embert, rámászkálnyi, csípnyi keze-lábát, mikor
aludna szeginy ember. Nem, csak adjál siklut, ha már muszáj, de semmi
patkányt, nem tudok vele micsinyányi.
– De Dzsim, köll; minden fogolynak vót még patkánya. Hát ne kapálózzál
tőle annyit. Soha nincsen fogoly patkány nélkül. Nincsen rá példa, hogy
lett volna. És kioktatják és becézik, és rákapatják mindenféle figurára
és végre olyan barátságosak lesznek, akár a légy. Hanem muzsikálnod köll
nekik. Tudsz valami muzsikát?
– Nem tudok én csak fűsűt papirosba, meg durumbot. De azt tartok, nem
nagyon kapnak a durumbon.
– Dehogy nem. Bánják is azok, hogy miféle muzsika. A doromb nagyon jó
lesz nekik. Minden állat szereti a muzsikát, a börtönben épenséggel
él-hal érte. Legkivált a kesergő muzsikát szeretik. A dorombból meg ki
se vasalsz egyebet. Az mindig izgatja őket s kibujnak, hogy lássák, mi
bajod van. Rendben van. Este, mielőtt lefekszel, az ágyad szélire kell
ülnöd, aztán korán reggel is és vered a dorombodat. Fújd nekik
_Elszakadt a végső lánc is_-t, ettől jobban elszontyolodik minden
patkány, mint akármitől. És ha fújtad egy-két percig, látni fogod, mint
bujik elő minden patkány, kígyó és pók, körülvesz és elkezd veled együtt
búsulni. Ott fognak körülötted sürögni és kutya jó dolguk lesz.
– Lesz, Tom gazda, elhiszek, lesz nekik; de micsoda jó dolga meglesz
Dzsimnek? Akármi legyek, ha sejtek is. De hát megteszek, ha muszáj. Azt
tartok, jobb lesz, ha jókedvedben lesznek állatocskák és ha nem lesz a
hátam körül.
Tom megállt, hogy megfontolja, nincs-e még valami hátra; azután azt
mondja:
– Hopp, valamit elfelejtettem. Mit gondolsz, meg tudnál-e itt nevelni
valami virágot?
– Én nem tudok, Tom gazda, de talántán lehetik. De bizony itt szipecskin
sitit megvan, aztán mi haszna van neked a virágnak, aztán bizony csak
hitvánság vuna még nízni is.
– Mindegy, csak megpróbálod. Más foglyok is neveltek virágot.
– A cicfarkú füvet talán megélne itt, Tom gazda, de nem éri meg a
veszüdsiget.
– Ne hidd. Majd szerzünk egy palántát s te elülteted amoda a sarokba és
megneveled. De ne nevezd cicfarkú fűnek, hanem mondd Akhilleanak, ez
jobban illik a fogoly helyzetéhez. Azután öntözgesd gondosan a
könnyeiddel.
– Hé, van itt kútvized ölig, Tom gazda,
– Mért öntöznéd kútvízzel. Könnyeiddel kell öntöznöd. Mindig azzal
öntözték régi időktől fogva.
– De bizuny, Tom gazda, én kétszer megnevelek kútvízzel a cicfarkút,
amíg más a könyveddel csak meg is indítja.
– Az nem tartozik a dologra. Neked a könnyjeiddel kell megöntöznöd.
– Akkor el is száradja magát, el az, Tom gazda, mer’ én bizony ritkán
sírok, akkor is soha se nem.
Igy Tom le volt torkolva. De egy kicsit tünődött rajta s aztán azt
mondta Dzsimnek, hogy hát igyekezzék valahogyan segíteni magán
vereshagymával. Megígérte neki, hogy elmegy a négerházhoz reggel és
láttatlanba belepottyant egyet Dzsim kávésbögréjébe. Dzsim azt mondta
erre, hogy akkor már inkább dohányt pottyantana bele. És annyi kifogása
volt ez ellen is, meg a cicfarkú fű megnevelésének vesződsége és gondja
ellen, meg hogy a patkányoknak doromboljon, becézze és kényeztesse a
kígyókat, pókokat és egyéb férget, és hogy mindezek tetejébe ami még
egyéb dolga volt a tollal, felírásokkal, naplóval és mi mindennel, ami
több bajt és gondot és felelősséget rótt rá mint fogolyra, mint akármi
más, amit eddig cselekedett; hogy végre is Tom elvesztette vele való
türelmét s azt mondta, hogy soha fogoly olyan pazar szerencsés
körülmények közt nem volt mint Dzsim s olyan hírnevet se szerezhetett
magának s ő ezt sehogyse tudja méltányolni. Mindez el van rá vesztegetve
hiába. Erre Dzsim elszontyolodott s azt mondta, ezentúl jobban fogja
magát viselni, így aztán elléptünk mi is – lefeküdni.