Igy minden rendben volt. Hát fogtuk magunkat s elmentünk a
szemetesdombra a hátsó udvaron, oda kerül minden ócska csizma, rongy,
törött üveg, elhasznált holmi s mi egyéb kacat, s ott kapirgáltunk s
találtunk egy ócska pléhmosdót s beszögeztük a lukakat rajta ahogy
lehetett, hogy majd abban főzzük meg a kását; levittük loppal a pincébe,
megtöltöttük liszttel, s indultunk reggelire s találtunk egy pár
zsindelyszeget, ami Tom szerint alkalmas arra, hogy a rab bekarcolja
vele a nevét meg a baját a börtön falára, és az egyiket belecsúsztattuk
Szelli néni köténye zsebébe, mert a kötény egy székre volt akasztva, a
másikat meg bedugtuk Szejlesz bácsi kalapja szalagja mellé, – a kalap a
szekrényen volt – mert hallottuk, mikor a gyerekek azt mondták, hogy a
papa, meg a mama ma reggel a szökött szerecsen kalibájába készülnek, és
Tom a cinkanalat belecsúsztatta Szejlesz bácsi kabátja zsebébe, de hogy
Szelli néni még nem volt ott, hát várakoznunk kellett egy kicsit.
Mikor pedig begyütt, hát tüzelt és piros volt és mérges és nem győzte
bevárni az asztali imádságot, hanem csak osztotta ki a kávét a
félkezével és barackot nyomott a gyűszűjével a legjobban kezeügyében
levő gyerek fejére a másik kezével és aszondja:
– Tűvé tettem mindent, de soha nem láttam mását annak, hogy hova
lehetett a másik inged.
No, erre egyszeribe leszállt a szívem, a tüdőm, a májam s egyebem közé
és egy darab száraz kenyérhaj indult le a torkomba, ahol útközben egy
köhentéssel találkozott és azon nyomba keresztül átul repült az
asztalon, egyenesen neki az egyik fiú szemének, aki úgy kapkodott tőle,
mint a horogra húzott kukac, és akkorát ordított, mint egy csatakiáltás,
a Tom pedig kékült-zöldült a két orcája táján és fenemód festett az
egész dolog úgy egy fertályminutáig, vagy talán tovább is. Én az egész
eseten féláron túladtam volna, ha vevőm akad rája. De csakhamar
rendbeszedtük magunkat. Nagyon hirtelen szakadt ránk a dolog, az ütött
le a lábunkról. Azt mondja Szejlesz bácsi:
– Felettébb nagyon különös a dolog, sehogy se tudom megérteni. Egészen
bizonyosan tudom, hogy levetettem, mert…
– Mert nem volt rajtad csak _egy_. De hát nézzétek ezt az embert! Én
tudom, hogy levetetted, még pedig rendesebb okoknál fogva tudom, mint
amilyen a te akadozó emlékezeted. Mert hogy tegnap még ott volt a
ruhaszárítókötélen, láttam a két szememmel. De volt és nincs, ez az
eleje meg a vége, te pedig, ha váltani akarsz, muszáj vörös flanelinget
venned addig is, míg másikat tudok varrni. Ez lesz már a harmadik, amit
két év óta varrok. Akár a falnak menjen az ember, ha tégedet inggel akar
ellátni. Hogy micsinálsz velük, az már több, mint ami a fejembe fér. Az
ember azt hinné, már megtanulhatnád gondját viselni az ingednek, amilyen
kort értél.
– Tudom én azt, Szelli, meg is teszem, ami tőlem telik. De végre is nem
lehet csak az én hibám, mert tudod, hogy színit se látom, sem semmi
közöm hozzá, kivéve ha rajtam van. Azt meg még se gondolnám, hogy a
testemről vesztettem volna el egyet.
– Dehogy a te hibád, ha nem vesztetted el. Tudom pedig, hogy nem rajtad
múlt. De még nem is csak az inged van oda. Elveszett egy kalán is. És ez
se minden. Tíz kanalam volt, most csak kilenc van. Lehet, a borjú ette
meg az üngödet, de hogy a kanalamat nem a borjú vitte el, az mégis
bizonyos.
– Ugyan még mi veszett el?
– Oda van hat szál gyertya, nohát. Lehet, megette a patkány, azt hiszem,
úgy is van. Csodálom, hogy még el nem lepte az egész háztájat, mert
hiszen te mindig készülsz betömni a lukait, de soha se tömöd be. S ha
eszük volna a patkányoknak, hát a hajadba fészkelnének, Szejlesz, és te
akkor se tudnád, hányadán vagy velök. De a kanalat még se írhatod a
patkány rovására, ezt az egyet tudom.
– Jól van Szelli, enyim a hiba, megismerem. Hanyag voltam. De a holnapi
nap el ne múljék rólunk anélkül, hogy be ne tömjem a likakat.
– Minek sietnél vele, ráérsz esztendőre is. Matilda-Andzselina-Araminta
Filpsz!
Zsupsz, dolgozik a gyűszű s a gyerek kirántja körmét a cukorpikszisből
anélkül, hogy a horgára akadt volna valami. Ebben a pillanatban lép a
küszöbre egy négerasszony s aszondja:
– Nassága, elveszett egy lepödő.
– Lepedő! Vége a világnak!
– Még ma betömöm a likakat – mondja Szejlesz bácsi elborult arccal.
– Ugyan hagyd el. Csak nem hiszed, hogy a patkány vitte el a lepödőt?
Hová lett, Lizi?
– Isten bucsá, se nincs fogalmam rula, nacsága. Tegnap vuta
ruhásketelen, ma nincs van; se híre se hamva se nincs.
– Mondom, hogy közel van a világ vége. Soha világéletemben ehhez
foghatót nem láttam. Egy ing, egy lepedő, egy kalán, hat gyertya.
– Nacsága, – jelenti egy fiatal sárga némber – nem találjuk egy
rézgyertyatartót.
– Pusztulj innen te figura, mert hozzád vágom ezt a lábast.
Nohát, csupa méreg volt szegény. Én már néztem volna is, hogy merre
tágasabb. Mondok, valahogy kilopózom s elmegyek az erdőbe, amíg az idő
megenyhül. Ő csak tovább dühöngött, de csak úgy magában csinálta a
zendülést, mindenki más rém jámbor és csöndes volt, végre azonban
Szejlesz bácsi valami együgyű ábrázattal nem kihalászta zsebéből a
kanalat. A néni megállt tátott szájjal és föltartotta a két kezét, ami
meg engem illet, azt gondoltam, bár Jeruzsálemben vagy valahol lennék.
De nem tartott sokáig. Azt mondja a néni:
– Ezt vártam épen! Igy hát mind ez idő alatt a zsebedben volt. Megesik,
a többi holmi is ott van. Ugyan, hogyan került oda?
– Azt már csakugyan nem tudom, Szelli, – mondja a bácsi mintegy
bocsánatkérőn – különben tudod, hogy megmondanám. Az apostolok
cselekedeteinek XVII-ik szakaszából tanultam a prédikációmat reggeli
előtt s alkalmasint észrevétlen akkor tettem a zsebembe, gondolván, hogy
a bibliámat teszem bele, így kell lenni, mert a bibliám csakugyan
nincsen benne, de megyek és megnézem, és ha a bibliám ott van, ahol
olvastam belőle, tudni fogom, hogy csakugyan nem tettem zsebembe és
ebből világos lesz, hogy letettem a bibliámat és fölvettem a kanalat és…
– Oh, seregek ura! Hagyj végre békét az embernek. Pusztuljatok, az egész
pereputty. És ne kerüljetek elém, amíg a békességes jókedvem vissza nem
tért.
Ezt ugyan meghallottam volna, ha csak magában mondja is, még ha ott se
lettem volna és nyomban szót is fogadtam volna, még ha kiterítve fekszem
is ott. Amikor keresztülmentünk a fogadószobán, az öreg fölvette a
kalapját s a zsindelyszeg kiesett belőle a pallóra, de a bácsi azonmód
fölvette, a kályha vállára tette és se szó, se beszéd, ment ki. Ahogy
Tom ezt látja s eszébe jut a kalán, azt mondja:
– Na, nem érdemes az öregtül küldeni akármit, nem lehet benne megbízni.
És még ezt mondta Tom: de nagyon a kezünkre járt azzal a kalánnal,
anélkül, hogy tudta volna, hát járjunk mi is egy kicsit a kezére tudtán
kívül: tömjük be a patkány likait.
Hát bizony lik volt ott jócskán lenn a pincében, beletelt egy óránk,
mire elvégeztük, de jól, röndösen megmíveltük és takarosan. Egyszer csak
hallunk valakit jönni a garádicson; eloltjuk a gyertyánkat s elbujunk.
Hát csak jön ám az öreg, a félkezében gyertya, a másikban egy csomag,
bamba nézéssel. Ide-oda smotylog, előbb egy likhoz mén, aztán a
másikhoz, míg valamennyit végigjárja. Aztán megáll vagy öt percre
tünődve és a faggyúolvadékot csípegetve a gyertyájáról. Végre lassan,
mintegy álmot járva, indul a garádics felé s azt mondja:
– No, ha addig élek is, nem tudok rá visszaemlékezni, mikor tömtem be a
patkánylikakat. Most már megmutathatom neki, hogy nincs mért szidjanak a
patkányok eránt. De mindegy, hagyjuk a dolgot. Anélkül se lenne semmi
haszna, azt tartom.
Igy ment fel motyogva a lépcsőn, aztán mi is elmentünk. Nagyszerű egy
kedves öreg bácsi volt. De hogy az ma is és az is lesz mindég.
Tomot nagyon furdalta, hogy mi lesz most már a kalánnal, de azt mondja,
hogy kalánnak muszáj lenni. Hát ezt meg kellett gondolni. Mikor aztán
kiókumlálta, elmondta nekem is, hogy mint kell a dolgot csinálnunk.
Azután odamentünk s ott lebzseltünk a kanalaskosár körül, amíg jönni nem
láttuk Szelli nénit. Ekkor Tom elkezdi megolvasni a kanalakat,
kirakosgatva valamennyit a kosár egyik oldalára, én meg egyet azon helyt
a kabátom ujjába csusztatok és Tom aszondja:
– Nézze csak Szelli néni, itt most sincsen több, csak kilenc kalán.
A néni azt mondja:
– Lóduljatok játszani és ne bosszantsatok. Én jobban tudom, hány van,
magam olvastam meg.
– Nohát, nénikém, én megolvastam kétszer is, de egyszer se hoztam ki
többet kilencnél.
Látszott, hogy végire ért szegény néni a türelmének. De persze, odajött
megolvasni a kanalait. Más ember is azt tette volna.
– Az ég irgalmára, nincsen csak kilenc, – mondja most. – Há az isten
csodájába lesz ez a holmi? Hadd olvasom csak meg még egyszer.
Most pedig visszaloptam azt, ami nálam volt, s mikor elkészült a
megolvasással azt mondja:
– Akasszák fel a nyavalyás kacatját, most már mögen tíz. És dühös is
volt, bosszús is egyben. De Tom aszondja:
– Nem gondolnám, nénikém, hogy tíz lenne.
– Te töksi, nem láttad, hogy megolvastam?
– Láttam, de…
– Nohát, megolvasom még egyszer.
Én meg most újra elcsíptem egyet és így megint csak kilenc lett, mint az
előbb. Nohát, majd szétment a néni, reszketett dühében az egész teste.
De csak olvasta, meg megest olvasta, míg úgy bele nem bódult, hogy már a
kosarat is kezdte egyszer-egyszer kalánnak olvasni. Igy háromszor
megvolt a tíz, háromszor nem volt meg. Erre kapta a kosarat és úgy vágta
a házhoz, hogy majd rosszul járt tőle a macska. Aztán azt mondja,
kotródjunk, hagyjunk neki békét s ha még egyszer körülötte
lábatlankodunk ebéd idejéig, hát megnyúz bennünket. Igy amíg ő
biztatott, hogy zónázzunk odább, megmegint csak mienk lett a kalán s
belecsusztattuk a köténye zsebébe, s a kanál is meg a zsindelyszeg is,
mire dél lett, már Dzsim kezében volt. Nohát, ezt jól csináltuk. Tom azt
mondja, megérte volna, ha még annyi baj lett volna is vele, mert
aszondja, most már a néni, bár attól függene az élete, nem lesz többet
képes kétszer egyformának olvasni a kanalakat, és ha jól olvasná is,
akkor se hinné már el, hogy rendben van a dolog; meg-meg azt mondta,
hogy azt tartja, ha a néni most három napon át végkép belegabajodik a
kalánolvasásba, akkor soha többet kalánolvasásra nem adja a fejét s
akárkit is, aki még egyszer kanalat akarna vele olvastatni, kész lesz
megfenyegetni azzal, hogy megöli.
Hát aztán az éjjel visszaakasztottuk a lepedőt is a szárítókötélre és
elloptunk egyet az almáriomából, s így folytattuk, hogy visszaloptuk,
meg-megest elloptuk egy pár napon át, míg végre szegény feje már azt se
tudta, hány a lepedője s azt mondta, bánja is ő, mit nyomorítsa meg
vele, ami még volt a lölki épségéből, és ha attól függne az élete, akkor
se olvasgatná többet, inkább meghalna.
Igy már aztán rendben voltunk az ingre nézt is, meg a lepedőre, meg a
kalánra, meg a gyertyákra nézvést is a borjú meg patkányok meg az
össze-visszaolvasás segítségével. Ami meg a gyertyatartót illeti, abból
semmi se kerekedett, lassan-lassan elfelejtődött.
De már a lepény nagy munka volt. Ki nem fogytunk a bajból ezzel a
lepénnyel. Megállapodtunk, hogy bemegyünk vele az erdőre s hogy ott
sütjük ki. El is végeztük volna végre egészen jól, de nem egy napon
belül, ráment három tele lavur liszt, mielőtt el tudtuk találni és
szépen össze-vissza is égettük magunkat többfelé és a szemünket kimarta
a füst. Mert hogy tetszik tudni, nekünk csak a kérge köllött, mi meg nem
tudtuk jól fölhasználni, mindétig összeleffent. De végül erre is
rájöttünk, t. i. arra, hogy egyszerűen bele kell a felfújtba sütni a
létrát is. Igy hát nekifogtunk másnap éjjel Dzsimmel és összerepegettük
a lepedőt apró szalagokká, ezeket összefontuk és még hajnal előtt meg
volt a rendes kötelecskénk, hogy embert is föl lehetett volna vele
akasztani. Oszt olybá vettük a dolgot, mintha kilenc hónapig tartott
volna az elkészítése.
Másnap délelőtt elvittük az erdőbe, de nem akart beleférni a fölfújt
lepénybe. Persze, egy egész lepedőből készült, hát volt ott negyven
felfújtra való kötél is, ha szükségünk lett volna rá, sőt jutott volna
még a levesbe is, a hurkába is vagy akármibe. Egy egész ebéd összes
fogásait elláthattuk volna kötéllel.
De hát erre nem volt szükségünk. Nekünk csak a felfújt kására való kötél
kellett, így a többit eldobtuk. Persze, a sok kását se sütöttük a
mosdótálba, mert attól féltünk, hogy a forrasztása megolvad a tűzben. De
Szejlesz bácsinak volt egy szép úri ágymelegítő rézserpenyője, amelyre
nagyon sokat tartott, mert egyik őséé volt és hosszú fanyele volt, aki
Hódító Vilmossal jött át Angliából a _Gyöngyvirágon_ vagy valamely más
régi hajón és el volt rejtve a padláson egy sereg ócska bögrével és
holmival, ami értékes volt, de nem mintha értéke lett volna, mer az nem
volt, de mind csupa ősiség volt, tetszik tudni, és mi titokban
kicsempésztük és kivittük az erdőre, de az első felfújt kásák nem jól
sültek el benne, mert még nem értettünk a dologhoz, de az utolsót aztán
öröm volt nézni. Fogtuk és kikentük tésztával és beledugtuk a parázsba,
beletettük a kötelet, tésztát raktunk rá, aztán befödtük egy
tésztaréteggel és rácsaptuk a fedelét, a tetejére parazsat tettünk,
magunk öt lábnyira álltunk föl hozzá, megfogtuk a kezes- és hüvös hosszú
nyelét és tizenöt perc múlva olyan lepényt borítottunk ki belőle, hogy
öröm volt nézni. De aki meg akarná enni, annak ugyan el kell magát
látnia néhány fogpiszkáló csomóval, mert ha ettől a kötélhágcsótól
alapos görcsöt nem kap, akkor én sem értek ahhoz, amiről beszélek és
olyan hasfájást kap tőle, hogy megfekszi a legközelebbi alkalomig.
Nat nem nézett oda, mikor a boszorkánykását beletettük Dzsim
ételeskosarába és a három vékony cinlemezt is oda tettük a kosár
fenekére, az ennivaló alá. Igy minden röndösen Dzsim kezébe került s
alighogy magára maradt, beleturkált a lepénybe s elrejtette a létrát a
szalmazsákjába s holmi ákombákomot karcolt egy cinlemezre, melyet aztán
az ablaknyíláson kidobott.