Mikor már azt gondoltuk, hogy mindenki alszik, ez éjjel leereszkedtünk a
villámfogón és bezárkóztunk a fészerbe, előszedtük a
rókaszemgyökércsomót és munkához láttunk. Az útból mindent félreraktunk
négy vagy öt láb hosszat a fenékgerenda közepetáján. Tom azt mondta,
most épen Dzsim ágya mögött vagyunk s beásunk épen az ágy alá s ha oda
érünk, senki a kalibában észre nem veheti, hogy ott lyuk van, mert Dzsim
ágytakarója majd a földig ért s az embernek föl kellett volna emelni,
hogy lássa mi van az ágy alatt. Igy hát csak ástunk-ástunk az asztali
késekkel majd éjfélig; akkorra kutyafáradtak voltunk, a tenyerünk tele
hólyaggal és bizony alig volt még a munkánknak láttatja. Azt mondom én
végre:
– Ez nem harminchét évre szóló munka; ez, Tom Szójjer, harmincnyolc évre
szóló munka.
Ő nem szólt semmit. De sóhajtott és csakhamar abbahagyta az ásást és én
mindjárt láttam, hogy most az esze dolgozik. Aztán azt mondja:
– Hasztalan, a dolog nem megy. Menne, ha foglyok volnánk, mert akkor
annyi esztendőnk volna hozzá, amennyi köll, nem volna a dolog sietős;
nem kéne csak néhány percig ásni minden nap, azalatt, míg az őrváltás
van, a kezünk se hólyagosodnék fel, és folytathatnók rendesen éveken át
úgy, ahogy az ilyen dolog rendje van. De mi ugyan itt nem hévizálhatunk,
hanem sietnünk kell; nincsen vesztegetni való időnk. Ha még egy
éjtszakán át így csinálnók, egy hétig is kéne pauzálnunk rá, hogy
tenyerünk begyógyuljon, előbb hozzá se tudnánk nyúlni semmi asztali
késhez.
– Jó, de hát mit csináljunk, Tom?
– Azt is megmondom. Nem igazságos, nem erkölcsös, nem is szeretem, de
nincsen csak ez az egy mód: kiássuk irtókapával és olybá vesszük, mintha
asztali késsel csináltuk volna.
– Em már beszéd, mondom én; a te fejed, Tom Szójjer, mindegyre
célirányosabb lesz, mondom. Erkölcsös, nem erkölcsös: kapa köll ide; ami
meg engemet illet, fityinget sem adok az erkölcsére. Ha én egyszer
nekiállok, hogy ellopok egy szerecsenyt vagy egy görögdinnyét, vagy egy
ismétlőiskola-könyvet, nem sokat kényeskedem abban, hogy hogyan
csinálom, csak meglegyen. Nekem a szerecsenyem köll; vagy a dinnyém
köll, vagy az ismétlőiskola-könyvem köll; és ha egy irtókapa a
legalkalmasabb holmi rá, hát kiásom a szerecsenyemet vagy a
görögdinnyémet vagy a vasárnapiiskola-könyvemet irtókapával és fütyülök
arra is, ami erről a tekintélyek véleménye talál lenni.
– Jójó, mondja ő, olyan esetben, mint ez a mienk, van mentsége a
csákánynak, meg az olybávevésnek; ha nem volna, én helybe nem hagynám,
sem ott nem állnék tétlenül nézve a szabályok megszegését, – mert ami
igaz, az igaz, ami nem igaz, az nem igaz; és az ember nem vállalhatja
azt, hogy helytelenül cselekedjék, ha nem tudatlan és tudja, mi a
helyes. Neked megfelelhetne, hogy Dzsimet irtókapával ásd ki _minden
olybávevés nélkül_, mert te nem tudsz jobbat; de hozzám nem illenék,
mert én tudom mi a helyes. Hoci egy asztali kést.
Neki a kezében volt a magáé és én odaadtam neki az enyémet. Ő pedig
földhöz csapja és azt mondja:
– Adszi egy _asztali kést!_
Nem tudtam sehogyse mit csináljak, de aztán gondoltam egyet. Elkezdek
kotorászni az ócska szerszám között s veszek egy csákányt és odaadom
neki, ő meg elvette és dologhoz látott és nem szólt egy szót se.
Mindig ilyen különös volt. Nyakig ült az elvekben.
Én is fogtam egy lapátot és vágtuk és lapátoltuk a földet, hogy csak úgy
röpült köröskörül. Dolgoztunk vagy egy félóráig, ameddig tudniillik
fönnmaradhattunk. Mikor én aztán fölmentem az emeletre, kinézek az
ablakon, látom, mint veszkődik Tom a ménkűfogóval, hogy fölmásszon, de
semmire se ment, a keze olyan sebes volt. Végül azt mondja:
– Hasztalan, nem lehet. Mit gondolsz, mit csináljak? Nem jut eszedbe
semmi?
– Jut, – mondok – de azt tartom, nem elég szabványos. Gyere föl a
garádicson és vedd olybá, hogy a ménkűfogón jöttél.
Ezt meg is tette.
Másnap Tom lopott egy cinkanalat és egy rézgyertyatartót, hogy
valamelyes írótollakat csináljon Dzsim számára belőle és hat darab
faggyúgyertyát; én pedig ott ődöngtem a négerház körül, alkalomra lesve,
és elloptam három cintányért. Tom azt mondta, ennyi nem elég; de én azt
mondtam, azokat a tányérokat, amiket Dzsim kidobál, úgyse látja meg
senki, mert a kutyatej meg nadragulyadudvába hull a kaliba ablaknyílása
alatt, – onnan meg mi elhordhatjuk s újra használhatjuk. Ez Tomnak is
tetszett. Aztán azt mondja:
– Most azt kell kiókumlálnunk, hogyan csempésszük be a holmit Dzsimhez.
– Bevisszük, – mondom én – a lukon keresztül, ha készen lesz.
De ő haragosan rám nézett s affélét mondott, hogy még ilyen bolondgombát
sem evett s elkezdett gondolkozni. Nemsokára azt mondta, kicirkalmazott
vagy két-három módot, de nem szükség egyelőre választani belőle.
Elsőbben is postát kell küldeni Dzsimnek.
Ez éjjel valamivel tíz óra után ereszkedtünk le a villámhárítón s
magunkkal vittünk egy szál gyertyát s hallgatóztunk az ablaknyílás alatt
és hallottuk Dzsim horkolását, hát belöktük a gyertyát, és Dzsim nem
ébredt föl tőle. Aztán nekifohászkodtunk a kapának, ásónak és mintegy
harmadfélóra alatt készen voltunk a likkal. Bemásztunk Dzsim ágya alá a
kalibába, körültapogatóztunk a földön s megtaláltuk a gyertyát s
meggyújtottuk s egy darabig ott álltunk Dzsim fölött s azt találtuk,
hogy egészséges jó színben van és lassanként símán felköltöttük.
Úgy megörült, mikor meglátott, hogy szinte sírt; elmondott drágicámnak
és mindenféle becéző névvel kedveskedett ami csak eszébe jutott; és azt
mondta, kerítsünk valahonnan egy vasráspolyt, hogy reszeljük le vele a
lábáról a láncot itt stantapé, és illanjunk el s ne vesztegessük az
időt. De Tom kimagyarázta neki, hogy ez a regulamentumokba ütköznék s
leült és mesélt neki a terveinkről, amelyeket minden pillanatban meg is
lehet változtatni, ha valami baj kerekednék; és hogy semmit se féljen,
mert hogy bizonyos, mi ki fogjuk szabadítani. Igy Dzsim azt mondta,
rendben van, s aztán ott üldögéltünk s egy darabig beszélgettünk a régi
időkről, aztán Tom egy csomó kérdést intézett Dzsimhez, s mikor Dzsim
elmondta, hogy Szejlesz bácsi mindennap bejön hozzá s imádkozik vele és
Szelli néni is bejár utánanézni, hogy van-e elég jó dolga s kap-e eleget
enni s mind a ketten olyan kedvesek hogy no, azt mondja Tom:
– Most már tudom, hogyan csináljuk. Általuk fogunk egyet-mást beküldeni.
Én azt mondom: Ne csinálj semmi effélét; ennél mulyább ötletet még nem
ettem. De bizony rám se hederített, csak ment előre. Ha egyszer
megfogott egy plánumot, akkor mindig így tett.
Elmondta Dzsimnek, hogy kell majd becsempésznünk a kötélhágcsó-kását és
egyéb nagyobb holmit Nat által, aki az a fekete, aki az ő ételhordója,
és hogy ő legyen szemes, meg ne lepődjék és hogy meg ne lássa Nat, ha
kiszedi a holmit; az apró holmit amit küldünk, azt a bácsi kabátja
zsebébe dugdossuk, ő meg lopja ki onnan; egyetmást meg a néni köténye
galandjához kötünk vagy a köténye zsebébe csúsztatunk, ha a szerencse
kedvez; azt is elmondta neki Tom, hogy miféle holmi lesz ez és mire lesz
való. Mindent elmondott neki. Azt is, hogy hogyan írjon naplót az ümögre
a tulajdon vérivel. Dzsim ennek a nagyobb részit meg se értette, de azt
vélte, mi fejéremberek vagyunk, nekünk köll tudni jobban, mint neki s
ezzel beérte s azt mondta, megtesz mindent úgy, ahogy Tom mondja.
Dzsimnek volt egy csomó kéregpipája és dohánya; így hát fene jó dolgunk
volt. Végül kikecmeregtünk a lukon át és hazamentünk s lefeküdtünk, de
olyan volt a tenyerünk, mintha megnyúzták volna. Tom nagyszerűen föl
volt buzdulva. Azt mondta, ez a legkülömb s hozzá legéletrevalóbb csínye
világéletében; s aszondja, ha csak ki lehetne találni a módját,
eltarthatna halálunk napjáig s még örökbe hagyhatnók a gyermekeinknek
is, hogy ők ássák ki Dzsimet. Mert azt tartotta, Dzsim is mind
jobban-jobban beleszeret a dologba, ahogy lassanként hozzászokik. Azt
mondta, el lehetne húzni közel nyolcvan esztendeig, aminél külömb
rekordot még sohase értek el. S aszondja, hogy világraszóló híre lenne
tőle mindenkinek, akinek volt valami része benne.
Reggel kimentünk a farakáshoz és felaprítottuk a rézgyertyatartót
megfelelő darabokká s Tom a zsebébe dugta a cinkanállal együtt. Erre
aztán odamentünk a négerházhoz s míg én Nat figyelmét elvontam, Tom
beledugott egy gyertyatartódarabját a Dzsim kosarában lévő rozsmáléba.
Nattot el is kísértük, hogy lássuk, hogy sül el az eset. Hát fényesen
elsült. Mikor Dzsim beleharapott, majd hogy minden foga ki nem marjult,
már semmi a világon jobban el nem sülhetett volna. Eztet Tom mondta
magában. Dzsim oda se hederített, úgyis csak vagy egy darab kavics
lehetett vagy efféle, ami rendesen belesül kenyérbe, máléba. De ezentúl,
az is igaz, sohase harapott bele semmibe, amíg két-három helyen meg nem
szurkálta a villájával.
S amíg ott állunk a félhomályosságban, hát csak bukfencez ki egy pár
kutya a Dzsim ágya alul; de csak tódult aztán ki egyre, amíg nem volt
vagy tizenegy, hogy alig fértünk már el ottbenn s alig volt mit
lélekzeni. A teremfáját, elfelejtettük odaerősíteni a félszerben a
deszkát, amit odatámasztottunk. A Nat szerecsen csak annyit üvöltött,
hogy _boszorkányok_ és ki az udvarra az ebek közé és úgy megnyögött,
mintha haldokló órája lett volna ez. Tom kirúgta az ajtót s kivetett egy
szeletet Dzsim eledeléből, aminek a kutya mind nekiesett és abban a
minutában ő is kijött, aztán megint vissza be és magára zárta az ajtót,
és én már tudtam, hogy most már a másik ajtót is odaerősítette. Azután a
szerecsenhez látott, símogatta, becézte s kérdezte tőle, látott-e még
egyebet is. A szerecsen feltápászkodott, körüljáratta a szemét és azt
mondja:
– Jaj, Szid gazda, ha bolondnak mondol is, azt tartom, láttam egy millió
kutyát vagy zördögöt, vagy valamit, ha itt is meghalok ezen a helyen.
Majd a nyavalyád kitört. Szid gazda, úgy érezte, úgy érezte, hogy no!
Mind én rajtam vuta. Zördög bujk bele, csak egyszer kerülne kezembe
egyik az a boszorkány, csak egyszer, csak épen egyetlen egyszer –
zegyebet se nem kérek. De legjobb szeretném, ha békit hagynának nekem,
ezt szeretném csak.
Azt mondja Tom:
– Nézd, megmondom mit gondolok. Mért kísértenek itt épen ennek a
szökevény szerecsennek reggeliző idején? Hát azért, mert éhesek, ennyi
az egész. Te pedig készíts nekik boszorkánykását, az legyen a te dolgod.
– Jaj, lelkemadta Szid gazda, hogy készítek én nekik boszorkánykását?
Nem tudom én annak a módját. Soha hírét is se nem hallottam én.
– No, látom már magamnak kell azt is megcsinálnom.
– Megcsinálod, édes? Meg? Jaj, eszek a lábad nyomát, de még a lábadat
is.
– Rendben van, meglesz, megcsinálom a te kedvedért, mert jó voltál
hozzánk s megmutattad a szökött négert. De neked is nagyon kell ám
vigyáznod. Ha látod, hogy jövünk, fordulj háttal; és akármit dugdosunk a
kosárba, te meg ne lásd. Aztán oda se nézzél, mikor Dzsim kiszedi a
holmit a kosárból, mert történhetik ám valami, ki tudja mi! És
mindenekfelett ne sokat tapogasd a boszorkányholmit.
– Tapogasd? Szid gazda! Ne beszélj ilyet. Egy ujjamat se nem tennék rá,
nem én százezerbillió dollárért sem én.