Még majd egy óránk volt a fölöstökömig, azért inkább elmentünk s
egyenesen neki az erdőnek; mert Tom azt mondta, valamelyes világosságra
lesz szükségünk, hogy lássunk ásni, de a lámpás nagyon is világos és
bajt hozhatna ránk; egy csomó pudvás tuskóra volt szükségünk, amit
mifelénk rókatüzének hívnak s ami valamelyes gyönge fényt ad, ha az
ember sötét helyen leteszi. Szedtünk egy ölbevalót s elrejtettük a
dudvába, aztán leültünk pihenni s Tom azt mondja, olyan
elégedetlenformán:
– A nyüstyit neki, ez a dolog már könnyebb és unalmasabb nem is lehetne.
És olyan keservesen nehéz valami nehezebb plánumot kifundálni. Nincs ott
strázsa, akinek valamit az ételébe lehetne keverni, pedig strázsának
csak kéne ott lenni. Kutyája sincs, akinek altatót lehetne adni. Dzsim
meg ott van, féllába egy tízlábnyi lánccal az ágy lábához kötve; az
embernek minden dolga csak annyi, hogy megemeli az ágyat és leakasztja a
lábáról a láncot. Szejlesz bácsi meg mindenkibe megbízik; leküldi a
kulcsot ennek a tökfejű szerecsennek és senkit se küld le, hogy
vigyázzon rá. Dzsim azon az ablaklyukon már eddig is kiszökhetett volna,
kivéve, hogy bajos lenne utazni a lábán egy tízláb hosszú lánccal. No,
Hokk, a kő üsse meg, ennél butább dolgot se láttam. Az embernek magának
kell kitalálnia minden nehézséget és akadályt. Dehát, nem tehetünk róla,
mi csak azzal a matériával dolgozhatunk, amely rendelkezésünkre áll. De
akárhogy is, egy dolog bizonyos: sokkal nagyobb böcsület egy sereg olyan
baj és nehézség árán szabadítani ki őt, amibűl semmit se szállítottak
azok, akiknek a kötelessége lett volna, hanem amit az ember kénytelen
volt mind a maga fejéből szedni. Csak vegyük, teszem azt, a lámpás
esetét. Ha az ember a rideg valóságot veszi, arra jut, hogy úgy vegye,
mintha reszkírozott dolog volna lámpást használni. Hej, azt tartom,
csinálhatnók, ha akarnók, valóságos fáklyásmenettel. De nézd, amint így
rágondolok, eszembe jut, hogy keresnünk kellene valamit, amiből fűrészt
csinálhatnánk, amint alkalom kínálkozik.
– Minek a fűrész?
– Minek a fűrész? Hát nem kell-e elfűrészelnünk Dzsim ágya lábát, hogy a
láncot levehessük róla?
– De hiszen most mondtad, akárki fölemelheti az ágyat s lecsúsztathatja
a lábáról a láncot.
– Nohát, errűl rádismerek, Hokk fiam. Te képes volnál valamely dologhoz
hozzáfogni legelemi-iskolásabb mód szerint. Hát sohasem olvastál
semmiféle könyvet? Trenk báróról, Kaszanováról, Benvenuto Cselényiről,
IV. Henrikről és egyéb vitézekről? Ki hallotta valaha, hogy egy fogolyt
ilyen vénasszonyos módon szabadítsanak ki? Nem; a módja, amelyet a
legkülönb tekintélyek ajánlanak az, hogy az ember átfűrészeli az ágy
lábát és azonmód meghagyja, a fűrészport elnyeli, így nem találnak rá; a
lefűrészelt helyet bekeni egy kis szeméttel és zsírral s így a
legszigorúbb porkoláb se látja semmi nyomát annak, hogy el van
fűrészelve s azt hiszi, hogy semmi baja sincs az ágy lábának. Aztán azon
éjjel, mikor minden készen van, az ember megrúgja az ágy lábát, az
ledűl; te lehúzod róla a láncot és megvan. Nincs egyéb hátra, az ember
felhúzza a kötélhágcsót a párkányig, rajta lemászik, eltöri a lábát a
várárokban, – mert tudnivaló, hogy a kötélhágcsó mindig tizenkilenc
lábbal rövidebb a kelleténél – és ott várják az embert a lovai és
megbízható csatlósai, fölszedik, nyeregbe teszik és ezzel el – a
szülőföldre, Langvedokkba vagy Navarrába, vagy már oda, ahova. Ez a
gyönyörűség, Hokk! Szeretném, ha várárok volna e körül a kaliba körül.
De ásunk egyet, ha időt szakíthatunk hozzá a szöktetés éjtszakáján.
Én azt mondom:
– Mirevaló a várárok, mikor a kaliba alatt akarunk vele kikúszni?
Csak meg se hallotta. Megfelejtkezett rólam és minden egyébről. Állát a
kezébe fogta és gondolkozott. Csakhamar sóhajtott egyet, megcsóválta a
fejét, újra sóhajt és azt mondja:
– Nem, ez nem megy; a körülmények nem elég kényszerítők.
– Mire? mondom én.
– Arra, hogy lefűrészeljük Dzsim lábát.
– Uram bocsá’, mondom én, a körülmények nem elég kényszerítők! Hát mért
kellene egyáltalán lefűrészelni a lábát?
– Megcsinálták többen a legkülömb tekintélyek közül. Nem tudták levenni
a láncukat, hát levágták a kezüket és odébbálltak. A lábát levágni még
nagyszerűbb lenne mint a kezét. De erről le kell mondanunk. Nem elég
kényszerítők ez esetben a körülmények; hozzá Dzsim szerecsen ember, aki
nem tudná megérteni a dolgot és hogy mi a szokás Európában; hát ezt
elhagyjuk. De van egy dolog: a kötélhágcsó, azt szerezhetünk neki;
széttéphetjük a lepedőnket s abból könnyen csinálunk kötélhágcsót. És
elküldhetjük neki kásában; rendszerint abban szokták küldeni. Én ettem
rosszabb kását is.
– Hogy beszélhetsz így, Tom Szójjer, mondom én; Dzsim semmi hasznát se
veheti a kötélhágcsónak.
– Hogyne vehetné. Te hogy beszélhetsz így! Jobb ha bevallanád, hogy
semmit sem értesz a dologhoz. Szüksége van kötélhágcsóra. Valamennyinek
eddig szüksége volt rá.
– De mi az isten nyilát csináljon a kötélhágcsóval?
– Hogy mit csináljon? Eldughatja az ágyában. Vagy tán nem? Mind úgy
tettek, neki is azt kell tennie. Úgy látszik Hokk, te semmit sem akarsz
csinálni, amit rendesen csinálni szoktak. Te mindig csak frissen
nekimennél a dolognak. Tegyük fel, hogy semmit sem csinál vele; akkor
is, nem lesz ott az ágyában bűnjelnek, minekutána maga elillant? És nem
gondolod, hogy az üldözőinek szüksége lesz bűnjelre? Persze, hogy
szükségük lesz. És te anélkül hagynád őket? Ez ugyan jó kis tréfa lenne,
mi? Életemben se hallottam ilyet.
– No már, mondom én, ha benne van a regulamentumokban, s muszáj, hogy
kötélhágcsója legyen, rendben van, legyen neki kötélhágcsója. Ne legyek
én semmi regulamentumok megrontója. De van a dolognak egy bibije. Tom
Szójjer, ha mi elrepegetjük a lepedőnket, akkor olyan bizonyos, minthogy
a világon vagy, hogy Szelli nénivel gyűlik meg a bajunk. De már ahogy én
nézem a dolgot, egy szerecsendiófaháncsból készült kötélhágcsó semmit se
kóstál és arra, hogy belesüssék a kásába és elrejtődjék a szalmazsákba,
csak olyan jó, mint akármilyen rongyból készült lábtó, amit sodornál;
ami meg Dzsimmet illeti, neki épen semmi tapasztalása ezen a téren
nincsen, és bizonyosan kisebb gondja is nagyobb annál, hogy miféle –
– Lárifári, Hokk Finn; ha én olyan tudatlan volnék mint te, meglapulnék
és hallgatnék, abíz én. Ki hallott valaha olyat, hogy egy államfogoly
szerecsendiófaháncslétrán szökött meg? Ez már igazán nevetséges.
– Jó, rendben van Tom, csináld a magad esze szerint. De ha hallgatnál a
szavamra, megengednéd, hogy egy lepedőt kölcsön vegyek a –
szárítókötélről.
Azt mondta, ez jó lesz. És ettől egy másik ötlete is támadt s azt
mondja:
– Végy kölcsön egy inget is.
– Mire köll, Tom, nekünk az ing?
– Arra köll, hogy Dzsim naplót vezessen rajta.
– Naplót, az ángyod – Nem tud Dzsim írni!
– Tegyük fel, hogy nem tud, de jeleket írhat az ingre, vagy nem? Ha
csinálunk neki tollat egy ócska cinkalánból vagy egy ócska
vasabroncsból?
– De Tom, kiszakaszthatunk tollat egy libából s jobbat faragunk neki és
gyorsabban is.
– Mafla, foglyok körül nem szaladgálnak a ludak a kaszamátákban. Azok
mindétig egy-egy legkeményebb, legszívósabb, legbajosabb ócska
rézgyertyatartódarabból vagy valami efféléből amihez hozzáférnek,
faragják a tollukat. És eltart hosszú hetekig, hosszú hónapokig, amíg ki
tudják ráspolyozni, mert ezt csak úgy csinálhatják, hogy a falhoz
dörzsölik. Nem használnak azok lúdtollat, ha volna is nekik, mert nem ez
a rendje.
– Jó, de miből csinálunk neki tentát?
– Némelyek vasrozsdából és könnyekből csinálják, de csak alsóbbrendűek
és asszonyok; a leghíresebb tekintélyek a saját vérüket használják erre
a célra. Ezt Dzsim is megteheti és ha szükségét érzi, hogy egy kisded
közönséges ordináré és titokzatos üzenettel tudtára adja a világnak,
hogy hol van rabságban, azt egy cintányér fenekére írhatja vellájával s
kidobhatja az ablakon. A Vasálarcos mindig ezt csinálta s ez egy
veszekedett finom módja a közlekedésnek.
– Dzsimnek nincsen cintányérja. Neki serpenyőben adják be az ételét.
– Az semmi; majd kerítünk neki.
– És nem olvashatja-e el valaki a cintányérát?
– Ennek semmi köze a dologhoz, Hokk Finn. Az ő dolga megírni a
cintányért és kilökni az ablakon. Nem muszáj azt neked elolvasni tudni.
Felét se tudod elolvasni, sem te, sem akárki annak, amit egy fogoly a
cintányérra ír.
– De hát akkor mi haszna rontsa el a cintányérokat?
– Az istenfáját, nem a magáét rontja.
– De valakiét csak rontja, nem?
– Jó, tegyük fel, hogy úgy van; de hát mit bánja a fogoly, hogy kinek a
–
Itt félbehagyta a beszédét, mert hallottuk, hogy reggelire tülkölnek.
Hát elindultunk a házba.
A reggel folyamán kölcsön vettem a ruhaszárítókötélről egy lepedőt meg
egy fehér inget; találtam egy ócska zsákot is, abba belegyömöszöltem,
aztán elmentünk a rókaszeméhez és ezt is odarejtettük. Én csak annak
mondom, hogy kölcsön vettem, mert ennek mondotta mindig a tatám is; de
Tom azt mondta, hogy ez nem kölcsönvétel, hanem tolvajság. Azt mondta,
mi fogolyszámba megyünk és a foglyok nem sokat törődnek azzal, hogy
miként szereznek meg valamit, megszerzik, ahol érik és nem is éri őket
ezért semmi gáncs. Azt mondja Tom, nem vétek az a rabemberben, ha lopja
is a holmit, amire szüksége van, hogy kiszabadítsa magát, ez neki a
szent joga; és így, ameddig rabszámba megyünk, lophatunk itt mindent,
amire csak a legkisebb szükségünk is van szabadulásunk végett. Ha nem
volnánk rabok, azt mondja, az nagy külömbséget tenne és senki a világon,
csak a legordinárébb ember adja magát lopásra, ha nem fogoly. Igy
elhatároztuk, hogy ellopunk mindent, amihez hozzáférünk. És mégis rém
patáliát csapott, amikor egy napon egy görögdinnyét loptam a négerek
földjéről és megettem, és addig-addig, hogy a szerecseneknek adtam egy
tízcentest, anélkül persze, hogy megmondtam volna, miért adom. Tom azt
mondta, ő úgy értette, hogy akármit lophatunk, amire szükségünk van.
Helyes, mondom én, nekem szükségem volt a görögdinnyére. De, azt mondja
ő, nem a szabadulás végett volt rá szükséged, ez a külömbség. Azt
mondta, ha arra kellett volna a dinnye, hogy elrejtsünk benne egy kést
és becsempésszük Dzsimnek, hogy megölhesse a porkolábot, akkor rendben
lenne a dolog. Hát annyiban hagytam, ámbárhogy semmi hasznát nem láttam
annak, hogy fogolyszámba menjek, ha kénytelen vagyok békén ülni egy-egy
csomó ilyen aranyos megkülömböztetésen rágódni, valahányszor alkalmam
lenne elemelni egy-egy jó görögdinnyét.
Hát, amint mondottam, ezen a bizonyos reggelen várakoztunk mindaddig,
amíg mindenki dolgára ment és senki sem volt az udvaron; ekkor Tom fogta
a zsákot és elvitte be a szerszámos szinbe a Dzsim kalibája mellett, míg
én távolabbról őrt álltam. Csakhamar kijött és ketten leültünk a
farakásra beszélgetni. Azt mondja Tom:
– Most már minden rendben volna, egyéb a szerszám.
– Szerszám? mondom én.
– Szerszám.
– Minek a szerszám?
– Hát ásni. Talán csak nem gondolod, hogy ki fogjuk rágni, vagy mi.
– Hát nincs ott a szinben elég csonka csákány és más holmi, amivel ki
lehet ásni egy szerecsenembert? mondom én.
Olyan szánakozó szemmel nézett rám, hogy az ember elríhatná magát tőle,
és azt mondja:
– Hokk Finn, hallottad valaha hírét, hogy egy fogolynak csákány és ásó
és egyéb efféle divatos készség legyen a garderobjában, hogy vele magát
kiássa? Azt kérdem én tőled, ha egyáltalán elbírsz még egy értelmes
kérdést, hogy festene valjon ezzel egy vitézi hős? Akkor akár adják neki
kőcsön a börtön kulcsát, hadd meneküljön azzal. Csákány meg ásó! No
attól ugyan egyikéből se lenne király!
– Jó, mondom én, ha nem köll se ásó, se kapa, akkor hát mi köll?
– Egy pár asztali kés.
– Kiásni vele ennek a kalibának az alapját?
– Azt.
– No Tom, az isten akárhová tegye, csak bolondos egy dolog ez.
– Bolondos nem bolondos, az nem tartozik ide. Ez az igazi módja és a
rendes módja. És, amennyire én tudom, pedig én elolvastam minden
könyvet, ami ebben a dologban kitanítja az embert: más mód ezen kívül
nincs is. Mindég asztali késsel ássák ki magukat, és jusson eszedbe, nem
agyagon, hanem rendesen szilárd sziklaságon keresztül. És ásnak, csak
ásnak, csak ásnak heteken keresztül és örökön örökétig. Nézd csak azt a
bizonyos rabot az Iff sziklavárának a fenekén, a marszeilli kikötőben,
az szakasztott így ásta ki magát. És meddig dolgozott rajta, mit
gondolsz?
– Nem tudom.
– Hát találd ki.
– Nem tudom. Talán hat hétig?
– Harminchét esztendeig, – és Kínában jött ki a föld alul. Ez az igazi.
Bár _ennek_ a várnak az alapja is szilárd sziklaság volna.
– De Dzsim nem ismer senkit se Kínában.
– Mi köze ennek a dologhoz? Az a másik legény se ismert senkit. De te
örökösen elkelebólálsz és mellékutakra tévedsz. Mért nem tudsz
megmaradni a fődolognál?
– Jól van, a fene törődik azzal, hogy hol jön ki, csak kijőjjön; s azt
tartom, Dzsim se törődik vele. De egy baj mégis van. Dzsim már nagyon
öreg arra, hogy késsel ássuk ki. Nem tart el addig.
– Hogyne tartana el. Csak nem gondolod, hogy harminchét esztendeig
eltart, amíg keresztülássuk magunkat egy agyagfendementomon?
– Hát meddig tart el, Tom?
– Bizony nem reszkérozhatjuk azt, hogy addig tartson, amíg kellene, mert
Szejlesz bácsi hamarosan hírt kaphat Nyúorleanszból. Megtudja, hogy
Dzsim nem odavaló. Akkor első dolga lesz Dzsimet erről értesíteni, vagy
valami efféle. Igy hát nem várhatunk olyan sokáig, ahogy kellene.
Igazság szerint azt gondolom, el kéne tartani a dolognak egypár évig; de
nem érünk rá. S mert a körülmények olyan bizonytalanok, én azt
ajánlanám: hogy fogjunk hozzá és ássuk meg oly gyorsan, ahogy csak
lehet; azután aztán olybá vesszük, úgy magunk között, mintha harminchét
esztendeig tartott volna. Akkor aztán kilopjuk és az első lármára tovább
sikkasztjuk valahová. Ez lesz, azt tartom, a legjobb.
– Ennek már van értelme, mondom én. Olybá venni a dolgot semmit sem
kóstál; olybá venni nem jár bajjal, és ha csak az kell, nem bánom,
vegyük olybá, hogy százötven évig tartott, amíg kiástuk. Még csak nagyon
meg se erőltetne a dolog. Most hát ellépek és elcsenek egy pár asztali
kést.
– Csenjél hármat, mondja ő. Egyből fűrészt csinálunk.
– Tom, ha nincs a regulamentum és a vallás ellen az ilyen módosítvány, –
mondom én – akkor én tudok egy ócska fűrészpilingát, amoda van bedugva a
viharmentő alá a füstölőház mögött.
Bosszúsan és szinte elbátortalanodva nézett rám és azt mondja:
– Nincs annak, Hokk, semmi haszna, ha az ember téged ki próbál tanítani.
Fuss és lopj kést, de hamar.
Hát én megtettem.