Meg-megálltunk beszélgetve s el-eltünődtünk. Egyszerre csak azt mondja
Tom:
– Nézd Hokk, micsoda bolondok vagyunk, hogy ez előbb eszünkbe nem
jutott. Én fogadni mernék, hogy tudom, hol van Dzsim.
– Hol gondolod?
– Abban a kunyhóban, lenn a hamus gödör mellett. Nézd csak. Mikor
ebédeltünk, nem láttál szerecsen embert odamenni étellel?
– De láttam.
– Mit gondolsz, mért vitt oda ételt?
– Valami kutyának.
– Én is azt hittem. De nem kutyának vitte.
– Mért nem?
– Mert görögdinnyét is vitt.
– Csakugyan, én is észrevettem. De az már még is több a soknál, hogy nem
jutott eszembe, hogy a kutya nem él görögdinnyével. Ebbül kitetszik,
hogy az ember lát is valamit és semmit se lát ugyanakkor.
– A szerecsen kinyitotta a lakatot, mikor bement és mikor kijött, megint
bezárta. A bácsinak pedig kulcsot hozott, mikor az ebédtől fölkeltünk.
Fogadni mernék, az a bizonyos kulcs volt. A görögdinnye emberre, a lakat
fogolyra vall; és nem valószínű, hogy egy ilyen kisgazdaságban két
fogoly is legyen egyszerre, ahol hozzá a népek olyan barátságosak és
jók. A fogoly Dzsim: rendben, s örvendek, hogy oly detektívmódjára
sikerült kisütnünk; egy fagarasra se becsülök semmi más módot. Már most
feszítsd meg az eszedet és süss ki valami plánumot Dzsim
megszabadítására, majd én is gondolok ki egyet, amelyik aztán jobb lesz,
azt választjuk.
Hogy honnan veszi egy gyerekember az ilyen fejét! Ha az enyim volna Tom
Szójjer feje, én ugyan nem cserélnék egy herceggel se, sem egy gőzhajó
első matrózával, sem egy cirkuszbeli bohóccal, sem semmivel abbul, amit
ismerek. Én ugyan nekiálltam, hogy kisüssek egy plánumot, de csak épen
hogy csináljak valamit; nagyon is jól tudtam, honnan fog az igazi plánum
kikerülni. Csakhamar mondja Tom:
– Készen vagy?
– Készen, mondom én.
– Helyes. Ki vele.
– Az én tervem, mondok, ez: Könnyen megtudhatjuk, Dzsim van-e a színben
vagy sem. Akkor aztán fölvesszük a vízből a csónakomat, elhozzuk a
tutajt a szigetről. Aztán az első sötét éjtszakán kilopjuk a kulcsot az
öregúr nadrágjából, mikor már lefeküdt s leúszunk a folyón, elrejtőzve
nappal és úszva éjnek idején, ahogy azelőtt tettük Dzsimmel. Eltaláltam?
– Hogyne, nagyon is, a szarva között a tőgyit. Csak az a baja, hogy fene
szimpla kis plánum. Nincsen hozzá semmi izé. Mire való az olyan plánum,
amelyik ennyire minden baj nélkül jár? Oly síma, akár az aludttej. Hej
Hokk, erről annyit se beszélne a világ, mint ha az ember betörne egy
szappanyos boltba.
Egy szót se szóltam, mert nem vártam tőle egyebet; de hóttbizonyosan
tudtam, hogy ha neki egyszer meglesz a plánuma, ahhoz nem lehet ilyen
ellenvetésekkel hozzáférni.
Nem is lehetett. Elmondta mibül áll, és én abban a percben beláttam,
hogy tizenötannyit ért, mint az enyém, már mint forma dolgában, és
csakúgy kiszabadítja Dzsimet, mint az enyim, de amellett mind ott is
hagyhatjuk benne a bőrünket. Hát megvoltam elégedve, s mondok, eszerint
fogunk masirozni. Nem szükséges itt elmondanom, hogy mi volt a plánuma,
mert tudtam, hogy folyton fog változtatni rajta, minduntalan, ahogy
beljebb megyünk s új meg új handabandát fog belőle szőni, ahol csak
lehet. És csakugyan úgy is lett.
Egy dolog azonban holt bizonyos volt, az, hogy Tom Szójjer komolyan és
ténylegesen készült velem ellopni egy négerembert a rabszolgaságból. Ez
már mégis csak sok volt nekem. Mondok itt van egy fiú, tisztességes,
kinek jó nevelésben volt része; akinek volt elveszteni való karaktere;
akinek otthon karakteres családja volt, és nyilt eszű gyerek volt, nem
tökkelütött, okos és nem tudatlan, nem alávaló, hanem kedves; és mégis
ehun van ni, nincsen benne több büszkeség, becsület és érzés, mint hogy
ilyen vállalatra adja magát és szégyenbe keverje magát, szégyenbe a
famíliáját az egész világ előtt. Nem tudtam ezt a dolgot sehogy se
megérteni. Rémisztő dolog volt s tudtam, hogy ezt neki kereken meg is
kell mondanom, így leszek csak igaz jó barátja, hogy hagyja ezt az ügyet
ott, ahol van és meneküljön tőle. És én el is kezdtem a mondókámat, de ő
megállított s azt mondja:
– Nem gondolod, hogy tudom, mit csinálok? Nem tudom én rendesen, hogy
mit csinálok?
– De igen.
– Nem mondtam, hogy veled tartok s együtt lopjuk el a szerecsent?
– De.
– Nohát.
Ezt mondta és egyebet nem mondott. Nem is kellett többet mondania, mert
ha egyszer azt mondta, hogy valamit megtesz, azt meg is tette mindig. De
én sehogy se tudtam eligazodni azon, hogy mitől ment bele ebbe a
dologba; így hát csak hagytam és többet nem okvetetlenkedtem vele. Ha
kötötte magát hozzá, én nem segíthettem rajta.
Mikorra hazaértünk, az egész házban csönd és sötétség volt; hát
lementünk a faszínhez a hamus gödör mellett, hogy megvizsgáljuk.
Végigmentünk az udvaron, hogy hadd lássuk, mi lesz a kutyákkal. Ezek
megismertek és nem csináltak több zajt, mint a kutyák egyáltalán
szoktak, ha valami éjjel mozog az udvaron. Mikor a kalibához értünk,
megnéztük az elejét, aztán a két oldalát; és azon az oldalán, amelyet én
még nem ismertem s amelyik észak felül volt, egy négyszögletes
ablaknyílást találtunk jó magasan a földtől, egyetlen erős léccel, mely
körösztbe volt rászegezve. Azt mondom én:
– Itt a nyitja la! Ez a nyílás elég nagy arra, hogy Dzsim átjöjjön
rajta, csak a lécet kell lefeszítenünk.
Tom azt mondja:
– Ez bizony olyan szimpla, mint az egy, kettő, három, négy, kopasz barát
hová mégy és olyan könnyű, mint az iskola fala mellé menni. Remélem,
találunk olyan módot is, amely ennél egy kissé komplikáltabb, Hokk
barátom.
– Jó, mondom én, mit szólnál ahhoz, ha kifűrészelnők úgy, ahogy én
csináltam akkor, mikor meggyilkoltak.
– Ez már jobban böki, mondja ő. Ez lényegesen titokzatos, veszedelmes és
jó, aszondja; de fogadom, találunk olyan módot is, amely kétszer oly
sokáig tart, mint ez. A dolog nem sietős, csak vizsgálódjunk tovább.
A kunyhó meg a kerítés közt, a hátulsó oldalán, volt egy fészer
deszkából, amelynek a teteje a kunyhó ereszével összeért. Hosszúnak épen
olyan hosszú volt mint a kaliba, de keskeny volt, mintegy hat lábnyi. Az
ajtaja a déli oldalán volt és le volt lakatolva. Tom lement a
szappanfőzőüsthöz, körülnézett, megtalálta azt a vasholmit, amivel a
vasfazék födelét szokták megemelni. Ezt elhozta s kifeszítette vele az
egyik pántot. A lánc leesett s mi kitártuk az ajtót és bementünk és
betettük az ajtót s gyújtót gyújtottunk s látjuk, hogy a szín csak hozzá
volt építve a kunyhóhoz és semmi összeköttetésben nem volt vele.
Padlózva se volt a szín, sem semmi egyéb nem volt benne, csak ócska,
esetlen kapák, ásók, csákányok és sérült ekék. A gyújtónk elégett, mi
pedig kimentünk, a reteszpántot újra benyomtuk és az ajtó megint
rendesen be volt lakatolva. Tomnak nagyon jó kedve lett. Azt mondja:
– Helyben vagyunk már! Ki fogjuk ütet _ásni_. Eltart legalább egy hétig.
Erre aztán indultunk be a házba, és én a hátsó ajtónak tartottam, ahol
csak a bőrgúzst köll meghúzni, mert nem szokták az ajtókat becsukni, de
ez Tomnak nem volt elég regényes, nem is tetszett neki semmi egyéb út
is, neki a menküfogón köll fölmászni. De hogy háromszor is feljutott a
feleútjára s mindig rosszul számított s leesett s harmadszorra majd
szétloccsantotta az agyát, azt gondolta, abba is hagyja; de egy kis
pihenés után azt mondta, még egyszer mégis csak szerencsét próbál s
ezúttal sikerült neki a kirándulás.
Reggel fölkeltünk hajnalban s lementünk a négerek kunyhójához barátkozni
a kutyákkal s a szerecsennel, aki ételhordója volt Dzsimnek, ha
csakugyan Dzsim volt az, akinek hordta. A feketék épen a reggelijöket
végezték s készültek a mezőre; és Dzsim szerecsenje kenyeret, húst s
egyebet rakott egy cinserpenyőbe, s míg a többiek elmentek, azalatt a
kulcs is lekerült a házból.
Ennek a szerecsennek jámbor, bamba pofája volt s gyapjas haja mind fel
volt cérnával kötözve apró csomókba. Ezzel tartotta távol a
boszorkányokat. Beszélte, hogy mostanában a boszorkányok szörnyen
zaklatják őt éjjelente, mutogatnak neki mindenfajta dolgot, hallatnak
mindenfajta különös hangot és zajt, és azt hiszi, soha azelőtt, egész
életén át nem zavargatták így a boszorkányok. Annyira felizgatódott és
annyit hadart a hajáról, hogy arról is megfeledkezett, mi volt a dolga.
Igy Tom aszondja neki:
– Mire köll ez az étel? A kutyákat akarod megetetni?
A szerecsen pofája olyonforma mosolygásra nyílt, mintha az ember egy
tégladarabot csap egy pocsolyába s azt mondja:
– Az, Szid zurfi, kutyát. Kilenc kutyát pedig. Akarsz gyünni megnizik?
– Akarok.
Én meglöktem Tomot és odasúgok neki:
– Odamennél, most rögtön, mikor nappalodik? Az nem volt a plánumban.
– Nem volt, de most benne van.
Nohát, a nyüstyit, mentünk, de nekem nem igen volt kedvemrevaló. Mikor
bementünk, alig láttunk, olyan volt a sötétség, de Dzsim ott volt és
biztosan látott is bennünket, ki is trombitálta mindjárt:
– Jé Hokk, aszondja és zistenkém, az nem Tom zurfi?
Én tudtam, hogy így lesz, el voltam rá készülve. Azt se tudtam,
micsináljak, és ha tudtam volna, nem csinálhattam volna, mert a
szerecsenünk felröffen és azt mondja:
– Jaj zuramfia, ütet ismeri zuraságokat?
Most már jól láttunk. Tom a szerecsenre nézett erősen némileg álmélkodva
és aszondja:
– Hogy minket ismer-e. Ki?
– Hát ez ni, szekett szerecseny.
– Nem gondolnám, hogy ismerjen. Honnan veszed azt, hogy ismer.
– Honnan veszed? Ebben a minutában trombitálta úgy, mintha ismerne.
Tom mintha nyugtalankodnék, azt mondja:
– Ez ugyan nagyon különös. Ki trombitálta? Mikor trombitálta? Mit
trombitált? És ezzel teljes nyugalommal hozzám fordul s azt mondja: te
hallottad, hogy valaki valamit kitrombitált?
Természetesen, erre csak egyet lehetett felelni; hát azt mondom:
– Nem, én nem hallottam, hogy valaki valamit kitrombitált volna.
Aztán Dzsimhez fordult és végignézi, mintha sohase látta volna s azt
mondja:
– Te trombitáltál ki valamit?
– Nem én, aszondja Dzsim, én egy szót se nem szóltam.
– Egy szót sem?
– Nem, zifjurka, egy szót se nem.
– Láttál minket valaha ezelőtt?
– Nem zifjurka, soha sem nem láttam, amennyire emlikezek.
Tom most a szerecsenhez fordul, aki megvadultnak és kétségbeesettnek
látszott és azt mondja neki valamelyest szigorúan:
– Mit gondolsz, mi bajod lehet? Miből gondoltad, hogy valaki valamit
kitrombitált?
– Há’ bagó rúgja meg, ezek a boszorkányák, zifjurka, oh, bár inkább
meghaltam volna már, bizon. Mindig rajtam vannak, majd megölik engemet,
úgy megrémísztik. Oh, zifjurka, csag ne szólja senkinek, mer a zereg
Szejlesz gazda nagyon megharax, mer mindig aszondja, nincsen van
boszorkányok. Zisten adna, bár mostan itt lenne, – akkor mit mondana?
Azt gondolok, mostan ű se nem tudna belile kikászolódni. De hat úgy
megvan mindétig: aki buta megvan, az butának meg maradja; az nem megnézi
semmit se és maga buta fejibűl kitalálja magának valamit; de ha én
kitalálok és elmondom, akkor nem hiszik nekem.
Tom egy tízcentes ezüstpénzt adott neki s azt mondta, nem szólunk
senkinek, s azt mondta, azon a pénzen vegyen még több cérnát s kösse föl
vele a gyapját; aztán Dzsimre néz és azt mondja:
– Szeretném tudni, felköti-e vagy sem Szejlesz bácsi ezt a négert. Ha én
elcsípnék egy szerecsent, aki elég hálátlan volt megszökni, én ugyan ki
nem adnám, hanem felkötném. S míg a szerecsen az ajtóba állt, hogy
megnézze a pénzdarabot s megharapja, hogy lássa, jó-e vagy sem: Tom
súgva mondja Dzsimnek:
– Tégy úgy, mintha nem ismernél. És ha éjtszaka ásni hallasz, mink
leszünk: ki fogunk szabadítani.
Dzsimnek csak annyi ideje volt, hogy megfoghassa s megsímogathassa a
kezünket, mert a szerecsen visszajött az ajtóból s mi azt mondtuk, hogy
egyszer-egyszer megint eljövünk, ha a feketének is úgy tetszik; ez pedig
azt mondta, jó lesz, kiváltságosképen sötétben, mert a boszorkányok
legkivált akkor nyugtalanítják, ha sötét van s ilyenkor jó, ha emberek
vannak körülötte.