Amint a tutajon voltak, a király hozzám lépett és nyakon ragadott s
aszondja:
– Meg akartál szökni tőlünk, mi, te kölyök! Megúntál bennünket, mi?
Azt mondom én: Dehogy úntam, ne tessék bántani fölség.
– Akkor ki vele szaporán, mit akartál tenni, különben kirázom belőled,
ami bévül van benned.
– Megmondom felség becsületesen ahogy történt, úgy mondom el. Az az
ember, aki nem eresztett, különben igen jó volt hozzám és aszondja, hogy
neki is volt egy akkora fia, mint én vagyok, de meghótt tavaly és
sajnálja, aszondja, hogy én ilyen veszedelmes esetben vagyok; és mikor
mindenki hóttra volt ámulódva azon, hogy megtalálták az aranyat és
odatódult a koporsóhoz, elereszti a kezemet s a fülembe súgja: Illára
most, aszondja, mert bizonyos, hogy fölakasztanak. Én hát futóra vettem
a dolgot. Annak, hogy maradjak, semmi haszna se látszott, nem
lendíthettem semmit, és hogy lógni nem akartam, hát elillantottam. Meg
se álltam addig, amíg a csónakot meg nem találtam; s mikor ideértem, azt
mondtam Dzsimnek, induljon nyomban, különben elfognak és felakasztanak,
s azt mondtam, attól félek, a király meg a herceg aligha élnek már, és
roppant búsultam rajta, búsult Dzsim is és rém megörültünk, mikor
láttuk, hogy jöttök. Tessék csak megkérdezni Dzsimet.
Dzsim ráhagyta, hogy úgy van; de a király azt mondta neki, fogja be a
száját, s aztán azt mondta: No, persze, hogy tökéletesen úgy van! És
újra megrázott s azt mondta, legjobb lenne, ha a vízbe fojtana. De a
herceg azt mondja:
– Hadd azt a gyereket te vén bolond. Hát te máskép cselekedtél volna?
Hát neked volt-e őreája gondod, mikor magad elszabadultál? Nem emlékszem
semmi effélére.
Igy a király békét hagyott nekem, de elkezdte áldani ezt a várost és
minden lakóját. De a herceg azt mondja:
– Ha már valakit szidni akarsz, legjobb, ha szidod magadat. Senki se
szolgált jobban rá magadnál. Kezdettül fogva nem csináltál semmit,
amiben csak valami ész is lett volna, kivéve azt, hogy oly hidegen és
arcátlanul vágtad ki azt a mesebeli kékijj-jegyet. Ez óriási volt, ez
roppantul üde volt, mert ez mentett meg csak bennünket. Ha ez nem lett
volna, hűvösre tettek volna bennünket, amig azoknak az angol embereknek
meg nem jő a bagázsijok és akkor – mérget vehetsz rá, hogy jön a fekete
leves. De ez a fogásod vitte őket a temetőbe, és az arany megtette
nekünk a még nagyobb szolgálatot. Mert ha a sok izgatott bolond nem
felejtkezett volna meg mindenrül, hogy tóduljon előre és láthasson vala
mit, akkor aligha nyakravalóban nem hálunk az éjjel, olyan
nyakravalóban, amelyet tovább köll az embernek viselnie, mintsem kedve
tartja.
Egy szempillantásig hallgattak, aztán azt mondja a király, mintha nem is
itt járna az esze:
– Püff! És mi azt gondoltuk, hogy a feketék lopták el.
Ettől én vonaglani kezdtem.
– Igen, aszondja a herceg kissé halkan, de elszántan és gúnyosan: Azt
hittük.
Úgy egy fél perc mulva a király kikottyantja, hogy: Én legalább azt.
Erre ugyanúgy a herceg:
– Ellenkezőleg, én!
A király felfortyan és azt mondja:
– Nézz ide Bildzsvoater, mire célozol ezzel?
A herceg kurtán így:
– Ha már ennyire vagyunk, tán én kérdezhetném, hogy ön mire célzott.
– Nesze neked, mondja a király igen gúnyosan. De mit tudom én. Maga tán
aludt s nem is tudta, micsinál.
A herceg felborzolja a tüskéit és aszondja:
– Torkig vagyok evvel az átkozott hülyeséggel. Azt hiszi, futó bolond
vagyok? Nem sejti, hogy én tudom, ki rejtette a pénzt abba a koporsóba?
– De igen uram, én tudom, hogy ön tudja, mert ön maga rejtette oda.
– Hazudsz! És a herceg rávetette magát. A király kiabálásra fogja a
dolgot:
– Vedd le a kezed, ne bántsd a torkom! Visszavonom.
A herceg azt mondja:
– Jól van, de előbb bevallod, hogy te dugtad oda a pénzt; azt gondoltad,
a napokban meg fogsz szökni mellőlem, visszajössz, kiásod és megtartod
magadnak mind.
– Megállj, herceg, egy szempillantásig, felelj nekem erre az egyetlen
kérdésemre őszintén, becsületesen: ha nem te tetted oda, mondd meg, és
én elhiszem és visszavonok mindent.
– Vén lókötő, én nem tettem oda, s te tudod, hogy nem én tettem.
Ennyiben van.
– Jó, hát elhiszem. De felelj meg még csak erre az egyre – no, ne
bolondozz; nem fordult meg az eszedben, hogy elkaparintsad és elrejtsed?
A herceg nem szólt egy kis darabig, aztán azt mondta:
– Mit bánom én, megfordult vagy nem fordult meg az eszemben, elég az,
hogy nem tettem meg; de neked nemcsak megfordult az eszedben, de meg is
tetted.
– Nem bánom, soha se haljak meg herceg, ha megtettem, s ezt komolyan
mondom. Nem mondom, hogy nem akartam megtenni, mert bizony akartam; de
te – mondok: valaki megelőzött.
– Hazudsz, te tetted és valld be, hogy te tetted, különben –
A király elkezd cikákolni, aztán kihörgi, hogy:
– Elég! Bevallom!
Nekem nagyon jól esett ezt hallanom; sokkal jobban éreztem magamat tőle,
mint ahogy előbb voltam. Most a herceg eleresztette a királyt s azt
mondja:
– Ha még egyszer tagadni mered, belefojtalak a vízbe. Épen hozzád illik
itt ülni és hüppögni kis gyerek módjára, fene mód illik hozzád azután,
ahogy cselekedtél. Sohase láttam ilyen vén struccmadarat, aki fölfalna
mindent – és én úgy bíztam benned az egész idő alatt, mintha tulajdon
édesapám lettél volna. Magad előtt kellene magadat szégyelned, hogy ott
álltál és hallottad, hogyan varrták a szegény feketék nyakába és csak
egy szót sem szólottál érettük. Érzem magam, milyen nevetséges alak
vagyok, hogy elég jámbor voltam elhinni eztet a csevetet. Verjen meg a
ragya, most látom csak, mért voltál olyan nagyon rajta, hogy kipótoljuk
a decemfitet. Arra a pénzre is fájt a fogad, amit a _non plus ultrán_
kerestem, neked mindegy: pénz, pénz, csak bezsebelhessed.
Gyáván, csendesen, szepegve mondja a király:
– Ej, herceg, te mondtad, hogy pótoljuk a decemfitet, nem én.
– Kuss! Ennél többet se akarok kendtől hallani – mondja a herceg. Most
látja, mi haszna lett belőle. Azok mind a pénzüket visszakapták, hozzá
egy-két sárgát leszámítva, a mienkét is. Lódulj lefeküdni és nekem ne
döcömfitezzél többet ebben az életben.
A király hát be is húzódott a putriba s elővette vigasztalónak a
butéliáját; és nemsokára rá a herceg is kibontotta a magáét; és vagy
egy-két óra mulva szent volt megint közöttük a tolvajbarátság és mentül
tovább ittak, annál nagyobb lett a barátságuk, és végre egymás karjában
hortyogtak. Rém eláztak mind a ketten, de vettem észre, hogy annyira még
sem ázott el a király, hogy elfelejtette volna, hogy nem tanácsos
letagadni a pénzeszacskó elrejtésének a dolgát. Ettől persze én
könnyebbültem meg nagyon s igen jól éreztem magamat. Természetesen,
mikor elkezdtek hortyogni, mi jó hosszan eltereferéltünk s én
elmondottam Dzsimnek az egész históriát.