Egy igen jóképű öreg urat hoztak és egy igen jóképű fiatalabbat, akinek
jobb keze fel volt kötve. És uram bocsá! Hogy ordított, hogy vihogott a
nép és hogy kapott a dolgon! Én azonban nem láttam benne tréfára valót s
mondok, a királynak, meg a hercegnek nagy munkájába kerülne azt látni
benne. Azt hittem, el fognak fehéredni. Dehogy! Eszük ágában sem volt. A
herceg nem mutatta, hogy gyanítja, hogy baj van, hanem egyre gögözött
ide-oda, boldogan és megelégedetten, mint egy bugyela korsó, amelyből
író bugyborékol ki; ami a királyt illeti, az rém bánatosan nézett az
újon érkezőkre, mintha csikarná a szíve mélységeit a gondolat, hogy
ilyen csalók és gazemberek is vannak a világon. Csodálatosan csinálta az
öreg. Egy csomó tekintélyes ember sereglett köréje, hogy lássa, hogy az
ő részén vannak. Az az öreg úr, aki most érkezett, halálosan
zavarodottnak látszott. Csakhamar felszólalt, s ott nyomban láttam, hogy
angolországi szójárással beszél, nem úgy, mint a király, ámbár hogy
tekintve, hogy csak utánzat, a király is elég jó volt. Nem tudom
visszaadni az öreg bácsi szavait, sem utánozni nem tudom, de a tömeg
felé fordult és körülbelül ezt mondta:
– Ez olyan meglepetés rámnézve, melyre nem voltam elkészülve; és
beismerem nyiltan és őszintén, nem is vagyok abban a helyzetben, hogy
szembeszálljak vele s megfeleljek rá. Mert baj ért bennünket, engem meg
az öcsémet; ő eltörte a félkarját, a bagázsiánkat pedig partra tették
egy várossal följebb a folyón mult éjjel tévedésből. Én Péter Vilksz
Harri nevű testvére vagyok és ez Vilmos, a másik testvére, aki se nem
hall, se nem beszél, sőt most mutogatni sem tud annyit, hogy megértsék,
mert mostan csak félkézzel tud mutogatni. Azok vagyunk, akiknek mondjuk
magunkat; és egy-két nap mulva, ha megjön a málhánk, meg is tudjuk
bizonyítani. De addig inkább nem szólok egy szót se többet, hanem megyek
a vendéglőbe, ott várok a továbbiakra.
Ezzel ő is, meg az új kuka el is indultak; a király meg micsináljon?
Nevet és következőkép csörömpöl:
– Eltörte a karját! No persze, hogy is ne törte volna, még pedig épen
jókor, a lelkem csalója, holott most mutogatni kéne vele, de nem tanulta
meg, hogy hogyan csinálja. Aztán elveszett a bagázsiájok! Ajnye, be jó!
És rendkívül elmés a – körülményekhez képest.
És újra nevetett és vele nevetett mindenki, három vagy négy embert, vagy
mondjuk, egy féltucatot kivéve. Ezek közül egy volt a doktor; egy másik
volt egy gyilkosszemű úri ember, régimódi, szőnyegszövetből kézsült
pakktáskával, aki ép most érkezett a gőzösön és halkan beszélt a
doktorral és nézte a királyt és egyszer-egyszer bólintva hozzá: ez Levi
Bell volt, az ügyvéd, aki odavolt Lujvillba; még egy másik, egy szálas,
kemény, nagytermészetű ember volt, aki csak most jött és figyelt
mindenre, amit az öreg úri ember mondott s most a királyt figyelte.
Mikor pedig a király elvégezte a mondókáját, fogja magát a
nagytermészetű s aszondja:
– Nézze csak, – mondja – ha maga Harri Vilksz, ugyan mikor jött ebbe a
városba?
– A temetés előtte való napon, barátocskám – mondja a király.
– De mely órájában a napnak?
– Estefelé, egy vagy két órával napnyugta előtt.
– Micsoda alkalmatosságon?
– A Szuzen Paull fedélzetén Cincinátiból.
– Akkor hát hogyan került aznap reggel az _Itcés_ tájékára – csónakon?
– Nem voltam az Itcés tájékán reggel.
– Ez meg már hazugság.
Többen megragadták a nagytermészetűt s kérték, ne beszéljen ilyen hangon
egy öreg emberrel, aki hozzá még lelkész is.
– Akasszák fel az ilyen lelkészt, hazug imposztor őkelme. Odafönn volt
aznap reggel az _Itcés_-nél. Én ugy-e, hogy ott lakom? Nos, én is ott
voltam, ő is ott volt. Csónakon jött, vele jött Trin Kollinsz és egy
fiú.
A doktor kap a dolgon s azt mondja:
– Ráismerne Hejnisz uram a fiúra, ha meglátná?
– Nem tudom, de azt tartom, ráismernék. Hé, de hiszen ahun van ni,
egészen biztosan ráismerek.
Ezzel rám mutatott. A doktor azt mondja:
– Szomszéduraimék, nem tudom, az újonérkezettek csalók-e vagy sem, de ha
ezek itt nem imposztorok, akkor én egy tökfilkó vagyok, annyit
mondhatok. Azt gondolom, a mi kötelességünk lesz gondoskodni arról, hogy
ezek addig innen el ne menjenek, amíg ennek a dolognak a végire nem
járunk. Gyerünk Hejnisz úr, jöjjenek mindnyájan a többiek is. Vigyük e
fickókat a kocsmába s ott szembesítsük a másik párral s én reméllem,
végig se kell mennünk a dolgon, hogy kitaláljunk valamit.
Pecsenye volt ez a népnek, bárha tán nem is a király barátainak; így hát
mind indultunk oda. Ez napnyugta körül volt. A doktor engemet a kezemnél
fogva vitt és elég barátságos volt, de a kezemet el nem eresztette
volna.
Mindnyájan egy tágas szobába mentünk a vendéglőben s meggyújtottunk egy
pár gyertyát és odahívtuk az új jövevénypárt is. Elsőbb a doktor szól s
azt mondja:
– Nem akarnék nagyon gorombán bánni ezzel a két emberrel, de azt tartom,
hogy csalók és lehet, hogy cinkostársaik is vannak, akikről mi nem
tudunk semmit. Ha vannak nekik, nem fognak-e ezek a cinkosok a Vilksz
Péter pénzeszacskójával odébb állni? Ez, úgy-e, minden valószínűség
nélkül van? Ha ezek az emberek nem csalók, nem fognak vonakodni s
elküldenek azért a pénzért s ránk bízzák, amíg igazukat meg nem
bizonyítják. Nem jól mondom?
Mindenki elismerte, hogy úgy van. Igy, mondok, jó kis kutyaszorítóba
vitte a bandánkat mindjárt az első szavával. De a király csak bánatosan
nézett és azt mondja:
– Nemes urak, azt mondom én, bár itt volna az a pénz, mert semmi
szándékom sincs bármit is útjába tenni egy becsületes, nyilt és alapos
vizsgálatnak ebben a nyomorúságos ügyben; de haj, a pénz nincs meg; akár
küldjenek el és nézessék meg, ha tetszik.
– Hát akkor hol van?
– Mikor a hugom odaadta, hogy tegyük el a számára, fogtam és az
ágyambeli szalmazsák belsejébe rejtettem, mert nem akartam arra az egy
pár napra, míg itt leszünk, bankba tenni, s mert azt hittem, az ágy
biztos hely, s mivelhogy nem vagyunk hozzászokva szerecsenyekhez, hát
azt gondoltuk, azok is becsületes nép, mint Angliában a cselédek. A
négerek ellopták másnap reggel, amikor én lementem a földszintre; s
mikor eladtam őket, még nem tudtam, hogy nincs meg a pénz, így tisztára
elemelték. Az inasom bővebbet is mondhat róla önöknek, nemes uraim.
A doktor s még néhányan azt mondták rá, lárifári és én vettem észre,
hogy senki se hitte el egészen ezt a dolgot. Egy ember azt kérdezte
tőlem, láttam-e, hogy a feketék ellopták a pénzt? Én azt feleltem, nem
láttam; én csak kilopózni láttam őket a szobából és tovainalni, és nem
is gondoltam hozzá semmit, mert azt hittem, attól félnek, hogy
felköltötték a gazdámat s iparkodtak láb alul elmenni, mielőtt ebből baj
lenne. Ennél többet nem kérdeztek tőlem. De aztán a doktor megint rám
ripakodik s aszondja:
– Te is angol ember vagy?
– Az vagyok, – mondom én – de ő és a többiek nevettek s azt mondták:
Püff neki!
Aztán csak nekivitorláztak az általános invesztigációnak; s benne
voltunk nyakig, ide-oda vizsgáltak, egyik órán ki, a másikon be, és soha
senkinek csak eszébe se jutott a vacsora, mintha kisebb dolguk is
nagyobb lett volna annál, és csak vizsgáltak és vizsgáltak nyakrafőre;
ilyen gabajodás még nem volt a világon. Elmondatták a királlyal a
históriáját, aztán elmondatták az öregúrral is a magáét; és egynémely
hájfejűt kivéve, mindenki láthatta, hogy az öreg úr igazat beszél, a
másik meg hazudik. Majd velem is elmondatták, amit tudtam. A király úgy
féloldalt rámkancsalított a szeme sarkából s így eleget tudtam arra
nézve, hogy hazabeszéljek. Elkezdtem hát mesélni Seffildről, hogy éltünk
ott és mindenfélét az angolországi Vilkszekről és így tovább; de nem
vittem sokra, mert a doktor csakhamar belenevetett; és Levi Bell, az
ügyvéd, azt mondja:
– Ülj le fiam, aszondja; én nem erőltetném meg magamat, ha neked volnék.
Azt tartom, nem vagy hozzászokva a hazudozáshoz, hát nem is áll jól a
kezedhez: még némi gyakorlatra lesz szükséged. Fene rosszul csinálod.
Bántam is én most a bókot, de annak örültem, hogy eleresztettek.
Most a doktor kezdett beszélni; odafordult s azt mondja:
– Ha akkor a városban lett volna Levi Bell –
A király itt közbevágott, kinyújtotta a kezét s azt mondja:
– Hogyan, ez az úr az én szegény néhai testvérem jó barátja, akiről oly
sokszor írt nekünk?
– Az ügyvéd s a király kezet fogtak s az ügyvéd mosolygott, tetszett
neki a dolog; jó darabig beszélgettek és aztán félrevonultak és halkan
beszélgettek; végre az ügyvéd fennszóval mondja:
– Ezzel rendben lesz. Én el fogom küldeni a rendelkezést együtt a
testvérével, ebből aztán megtudják, hogy rendben van a dolog.
Fogtak hát téntát, tollat és papirost, a király leült, féloldalt
hajtotta a fejét, rágta a nyelvét s valamit odakaparintott; aztán a
herceg kezébe adták a tollat – és ekkor, de először, a herceg nagyon
nyavalyás pofát vágott. De átvette a tollat és írt. Most az új öregúrhoz
fordult az ügyvéd és azt mondja:
– Legyenek szívesek ön és öccse egy pár sort leírni és aláírni.
Az öregúr írt valamit, de senki sem tudta elolvasni. Az ügyvéd
megrőkönyödve nézte, azt mondja:
– Ugyan meg vagyok akadva – s egy csomó régi levelet szedett elő a
zsebéből s vizsgálgatta, aztán vizsgálta az öregúr kezeírását, meg-meg
csak nézte, végül azt mondja: Ezeket a régi leveleket Vilksz Harri írta;
ez meg itt ennek a két úrnak a kezeírása és ebből akárki látja, hogy a
leveleket nem ezek írták (a király és a herceg rém bamba pofát vágtak,
mondhatom, mikor észrevették, hogy az ügyvéd hogyan becsapta őket) és –
folytatja az ügyvéd – itt van az öregúr kezeírása, ebből is könnyen
megmondja bárki, hogy ő sem írta ezeket a leveleket. A valóság az, hogy
az ő ákombákomjait egyáltalán nem lehet rendes írásnak mondani. Már most
itt van néhány levele –
Az öreg úri ember megszólal:
– Kérem, engedje meg, hogy megmagyarázzam. Senki a kezem írását nem
tudja elolvasni, csak itt az öcsém, ő a másolóm. Az az ő kezeírása ott a
levelekben, nem az enyém.
– Helyes, – aszondja az ügyvéd – ennek van valami formája. Van itt
Vilmostól is nehány levél; ha tehát iratna vele egy-két sort, akkor –
– Csakhogy a balkezével nem tud írni, – mondja az öregúr. Ha
használhatná a jobbkezét, ön is mindjárt látná, hogy ő írta az én
leveleimet is, meg a magáéit is. Nézze csak meg kérem, mind a két
fajtát, mindenik egyazon kéz írása.
Az ügyvéd megnézi s azt mondja:
– Úgy tetszik, úgy van, s ha nem úgy van, akkor is nagyobb a kettő közt
a hasonlatosság, mint milyennek az előbb láttam. Lám, lám, lám. Azt
hittem, jó csapásán voltunk a kibontakozásnak: most megint fuccs. De
akárhogy van, egy dolog bizonyos: ez a kettő egyik se Vilksz – és a
király meg a herceg felé intett a fejével.
Hát mit gondolnak, hogy ez a vakondokszemű vén bolond beadta erre a
derekát? Bizony nem adta be. Hogy ez a bizonyítás nem tiszta. Az ő
Vilmos öccse, aszondja, a legmegátalkodottabb imposztor a világon és nem
is próbált komolyan írni; látja, hogy azonmód tréfára fordult az esze, a
Vilmosé, ahogy a tollat a papirosra nyomta. És így hadart és hadart a
világba, hogy végül mintha már maga is elhitte volna, amit beszélt, – de
csakhamar közbeszól az újonérkezett öregúr s azt mondja:
– Eszembe jutott valami. Van valaki itt, aki segítette kiteríteni a
tetemet – a Vilksz Péter holttestét?
– Van, – aszondja egy hang. – Én, meg Ab Torner csináltuk. Itt vagyunk
mind a ketten.
– Ezek az urak tán meg tudják mondani, mi volt a halott mellére
tetoválva.
No már most nagyon össze köllött magát szedni a királynak, különben úgy
köllött volna ott nyomban lezuhannia, mint egy nehéz partnak, amelyet a
víz alámosott, olyan hirtelen kapta ezt a dolgot, – de tessék elhinni,
olyan izé volt ez, alkalmas arra, hogy akárkit leüssön a lábáról, ha ily
alaposan s készületlenül torkon ragadják – mert honnan tudhatta az öreg,
hogy mi volt arra az emberre tetoválva? Egy kicsit elfehéredett, ezen
nem tudott segíteni, és rém csendesség lett a szobában, mindenki
előrehajlott és rászögezte a szemét. Mondok magamba: No, most beadja a
kulcsot, nincs mit csináljon. Hát beadta? Dehogy adta! Szinte
hihetetlen. Azt tartom, az volt a gondolatja, addig hercehurcálja a
népet, amíg megúnják és elszálingóznak s ő meg a herceg kimenekülhet és
odébbállhat. Akárhogy is volt, ő ott ült s csakhamar elkezdett
mosolyogni és azt mondja:
– Hm! Ez ugyan fogas kérdés, nem? Igenis uram, meg tudom mondani, mi
volt a mellére tetoválva. Egy kis vékonyka kék íjj, ennyi volt; ha
valaki nagyon közelről nem nézte, hát meg se láthatta. Hát mit szól
hozzá, mi?
Nohát, én életembe nem láttam ehhez a vén svindlerhez foghatót vakmerő
szemtelenség dolgában.
Az öreg jövevény úri ember Ab Turnerhez és társához fordul s a szeme
megvillan, mintha azt gondolná, hogy ezúttal megcsípte a királyt s
aszondja:
– Nohát, itt van, hallották, hogy mit mondott. Láttak maguk valami
efféle jelt Vilksz Péter mellén?
Mind a ketten megszólaltak s aszondják: Nem láttunk semmi ilyen jelet
rajta.
– Jól van, aszondja az öregúr. Amit pedig maguk láttak a mellén, az oly
kis P volt és B (ezek kezdőbetűk, amiket fiatalkorában elhagyott) és egy
V, a három betű közt egy-egy gondolatjel, így: P–B–V– (és így föl is
jegyezte az öregúr egy papirosra s aszondja:) Nézzék meg, nem ezt látták
a mellén?
Mind a ketten újra megszólaltak s aszondták: Nem. Mi egyáltalán nem
láttunk rajta semmi jelt.
No, már most senki se tudta lány-e vagy fiú. Elkezdtek üvölteni:
– Csaló az egész banda! Bubozzuk meg, dobjuk a vízbe, lófarkához kell
kötözni. És mind egyszerre bömböltek, és rém zendülés volt a szobában.
De az ügyvéd felszökik az asztalra és úgy trombitálja ki onnan:
– Uraim, urraim! Csak egy szót, csak egyetlen egy szót, kérem! Csak egy
mód van még: Gyerünk, ássuk ki a hullát és nézzük meg!
Ezen mindenki kapott.
Hurrá! Kiabálta valamennyi és azonnal indult is; de az ügyvéd és a
doktor utánuk kiabáltak:
– Megálljunk, megálljunk! Ezt a négy embert s a fiút össze kell fogni és
le kell őket is vinni.
– Meglesz, kiáltozák és ha meg nem találjuk a halotton a jeleket,
meglincseljük az egész bandát.
Mondhatom, hogy ezúttal meg voltam rőkönyödve. De innen nem volt
szabadulás. Megragadtak bennünket és nekiindultak egyenesen a temető
felé, ami másfél mérföldnyire volt folyó mentén, és utánunk az egész
város, mert hiszen lármát elég nagyot csaptunk, az idő meg még csak este
kilencre járt.
Amikor elmentünk a házunk előtt, az jutott eszembe, bárcsak el ne
küldöttem volna Meri-Dzsént a városból, mert ha most értesíthetném,
kijöhetne és megmenthetne és leleplezhetné a csavargóinkat.
Hát csak tódultunk le a folyó menti úton, szökdelve mint valami
vadmacskák, s hogy még félelmesebb legyen a dolog, az ég kezdett
beborulni s a villám elkezdett cikkázni és a szél zörgette a fákat. Ez
volt a legborzasztóbb s legveszedelmesebb baj, amibe életemben
keveredtem; és egészen meg voltam bódulva; minden dolog másképen
fordult, mint ahogy én kiókumláltam; ahelyett, ahogy most a pácban
vagyok, akkor szóltam volna, mikor nekem tetszik, végignézhettem volna
ezt az egész farsangot s a hátam mögött állana Meri-Dzsén, hogy
kiszabadítson, ha a melegibe érünk; itt most semmi sem volt köztem és a
hirtelen halál közt, csak épen az a pár tetovált betű, ha ugyan
megtalálják. Mert ha nem –
Nem voltam képes rágondolni; és mégis valamikép nem tudtam egyébre se
gondolni, csak erre. Az éjjel mind sötétebb lett. Nagyszerű idő arra,
hogy az ember észrevétlen a faképnél hagyja a tömeget. De az a
hórihorgas gyehennatermészetű ember – Hejnisz – úgy fogta a csuklómat –
annyi, mintha valaki a Góliát kezéből akarna kisiklani. Szinte vonszolt
magával, annyira izgatott volt. Ugyancsak kellett rohannom, hogy lépést
tudjak vele tartani.
Amint odaértek, betódultak a temetőbe s úgy elborították, mintha árvíz
lepte volna el. És mikor odaértek a sírhoz, ott vették észre, hogy
százannyi ásójuk is van, mint amennyi köllött, ellenben senkinek se
jutott eszébe, hogy lámpást hozzon. De azért csak nekiálltak az ásásnak
a villám fénye mellett s elküldtek egy embert a legközelebbi házba, –
vagy félmérföldnyire – hogy kérjen kölcsön lámpást.
Hát csak ástak, egyre ástak és minden; és kezdett koromsötét lenni, az
eső megindult, a szél sihegett-suhogott, a villám mind tüzesebben
csapkodott, a dörgés ropogott; de ez a nép ugyan oda se nézett neki,
annyira tele volt a dolgával; és az egyik pillanatban mindent lehetett
látni, minden arcot a nagy tömegben és sarat, amint lapátonként
kiszórták a sírból, és a másik szempillantásban a sötétség mindent
kitörült és nem lehetett látni semmit.
Végre kivették a koporsót és elkezdték lesrófolni a födelét, és akkor
olyan tolongás és lökdösés, tülekedés támadt ott, hogy
odafurakodhassanak és lássanak valamit, aminőhöz foghatót nem hamar lát
az ember. És a sötétség hozzá, borzasztó volt. Hejnisz iszonyúan
szorította a csuklómat s úgy rángatott és lökdösött, hogy azt tartom,
tisztára el is felejtette, hogy a világon vagyok; olyan izgatott volt,
hogy szinte zihált bele.
És hirtelen egy tökéletes fejér fénysáv villámlott ránk, és valaki
elkiáltja magát:
– Az istenfáját, ott van a mellén a pénzeszacskó!
Hejnisz egyet ordít, – mint mindenki – elereszti a csuklómat, egy nagyot
lódít magán, hogy utat szakasszon magának oda, ahol valamit láthatna, de
ahogy én elszabadultam s nekivágtam a sötétségben az országútnak: nincs
ember, aki azt megmondhatná.
Magamé volt az egész országút s én szinte repültem – enyim volt,
leszámítva a becsületes sötétséget, egy-egy hirtelen villámfényt, az eső
csapkodását, a szél lökéseit és a ménkű sistergését; és olyan igazán,
minthogy az ember születik, nem igen álltam meg egy helyben.
Mikor elértem a városba, láttam, hogy a vihar mindenkit tető alá
kergetett, hát nem is nagyon kerestem a mellékutcákat, hanem
végignyargaltam a főutcán; s mikor közelértem a házunkhoz, céljára
irányítottam a szememet. Semmi gyertya; a ház egy sötétség – amitű
elbúsultam s csalódást éreztem, nem tudom, miért. De végre is, mikor már
elvitorláztam volna, megvillan a fény Meri-Dzsén szobája ablakában. És a
szívem úgy dagadozott, azt hittem, kipukkan. És abban a minutában a ház
és minden a hátam mögött is volt már a sötétségben, soha világéletemben
többé ne is kerüljön elejbém. Meri kisasszony volt a legderekabb lány,
akit ismertem s legtöbb sütnivalója is neki volt.
Abban a percben, hogy elég messze voltam a város fölött, arra, hogy azt
hittem, irányában lehetek a homokszigetnek, körülfürkésztem, hogy nem
vehetnék-e kölcsön, mint a tata szokta mondani, valamiféle csónakot, és
az első villámlásnál megláttam egyet, amely nem volt láncon. Ezt
elcsíptem és elindítottam. Csónak volt s csak kötéllel volt kiakasztva.
A homoksziget jó messze volt oda, künn körülbelül a folyó közepén, de én
se vesztegettem az időt, s mikor odaértem a tutajunkhoz, úgy ki voltam
állva, legjobb szerettem volna csak odafeküdni, kifújni, kizihálni
magamat, ha lehetett volna. De nem lehetett. Ezzel a kiáltással szöktem
a tutajra:
– Csülökre Dzsim, ódd el a tutajt. Dicsőség az Úrnak, megszabadultunk
tőlük.
Dzsim kijött s úgy tele volt örömmel, hogy egyenest nekem jött
kiterjesztett karokkal. De amint egy villám fényénél megláttam, majdhogy
ki nem lódult a szívem a számon: hanyatt vágódtam bele a vízbe.
Elfelejtettem volt, hogy a vén Leár király és a vízbefúlt arab volt egy
személyben és ijedtemben azt se tudtam, mi van elül, mi van hátul. De
Dzsim kihalászott és nekem esett és ölelgetett és áldott és minden,
annyira megörült, hogy visszajöttem s hogy megszabadultunk a királytól
meg a hercegtől. De én azt mondom:
– Hagyd el most. Maradjon reggelire, jó lesz reggelire. Most csak oldd
el a tutajt, hadd ússzék.
Igy két másodperc ha beletellett s mi indultunk, úsztunk le a folyón, és
úgy tetszett, hogy rém jó, hogy megint szabadok vagyunk, egymagunk a
nagy vízen és senki a nyakunkon. Nem tehettem róla, muszáj egy kicsit
körültáncolnom s egyet ugranom; de amint harmadikat ugrottam, hangot
hallok, amelyet nagyon is ismertem, és visszatartom a lélekzetem és
figyelek és várok, – és már bizonyos, amivel a legközelebbi csapás
hangja felénk szállt a vízen – itt jönnek! Nekifekve az evezőlapátnak,
csónakukkal lökdösve a vizet: a király meg a herceg.
Én elpilledve a tutaj deszkáira omlottam, már nincs mit tenni; elég
volt, hogy megtudtam állani sírás nélkül.