Nem mertünk már kikötni egy városban sem napokon keresztül, csak mentünk
le a folyón. Már jól lent voltunk délen, szép meleg időben és irtóztató
messze hazulról. Láttunk már fákat szakállas mohával, és csakugyan úgy
lógott le a moha róluk, mint a vén ember szakálla. Először láttam így
fán tenyésződve életemben és az erdőknek olyan ünnepi és komor színt
adott a dolog. Most már az imposztoraink azt hitték, túl vannak minden
veszedelmen s megint elkezdték megdolgozni a városokat.
Elsőbben is mértékletességi felolvasásokat próbáltak, de annyit se
kerestek vele, hogy mind a ketten leihatták volna belőle magukat. Egy
másik városban tánciskolát nyitottak; de annyit se tudtak a tánchoz,
mint egy kenguru; így nem sokat ugrándozhattak, a nagyközönség csakhamar
rajtok ütött s kiugratta őket a városból. Más alkalommal perdikációra
fogták a dolgot, de nem sokáig perdikáltak bizony; az ájtatos
hallgatóság csakhamar dühbe gurult, leteremtettézte őket, hogy futásban
kellett az üdvösséget keresniök. Próbáltak aztán belmissziót,
szellemidézést, csodadoktorságot, jövendőmondást és egy kicsit
mindenfélét, de semmiben sem volt szerencséjök. Végre mintha már egészen
össze volnának törve, ott fetrengtek az úszó tutajon, spekulálva,
spekulálva egy szó nélkül, néha félnapokon át is és rém makutyin és
kétségbeesve.
De aztán fordult a dolog, összedugták a fejöket a putriban és sugdostak
bizalmasan néha két-három óráig is egyfolytában. Dzsim, meg én aggódni
kezdtünk. Nem szerettük a dolgot. Azt tartottuk, minden eddiginél valami
gonoszabb huncutságon törik a fejöket. Meghánytuk-vetettük a dolgot s
végre is abban állapodtunk meg, hogy betörést terveznek valami házba
vagy boltba, vagy pénzhamisításra vagy effélére adják magukat. Ezen
bizony meg voltunk rémülve s meg is egyeztünk abban, hogy semmi
közösséget az effélével nem vállalunk s hogy a legkisebb kínálkozó
alkalommal szimplán lerázzuk őket magunkról, elillanunk s ott hagyjuk,
ahol vannak. Hát egyszer korán reggel elrejtettük a tutajt jó biztos
helyen, két mérföldnyire egy Pejkszvill nevű hitvány kis város alatt s a
király partra szállt s azt mondta, mi egyelőre maradjunk mind a
rejtekben, amíg ő bemegy körülszimatolni a városkába megtudni, szelét
vették-e már itt is a fejedelmi nonpluszultrának. (Szimatolsz ám, –
mondok – hogy hol lehetne betörni; de ha elvégezted a rablást s
visszajössz ide, csodálkozni fogsz, hogy hová lehettünk én, Dzsim, meg a
tutaj; de nem viszed többre a csodálkozásnál.) S azt mondta, ha délre
vissza nem jő, abból megtudjuk, én meg a herceg, hogy a dolog jól megy s
menjünk utána.
Hát ott maradtunk, ahol voltunk. A herceg nagyon savanyú kedvében volt.
Egyre izgett-mozgott, szidott bennünket mindenért, semmit se tudtunk a
kedvére tenni: mindenben hibát talált. Bizonyos, valami készül! Szinte
jól esett, mikor dél lett s a király nem jött meg. Legalább változik a
dolgunk valahogy, és lehet, hogy a tetejébe nyílik alkalom arra a
változásra is, amelyet mi terveztünk Dzsimmel. Igy én meg a herceg
elmentünk a városba és kezdtük fölhajkurászni a királyt, s nagysokára
meg is találtuk egy alsóbbfajta csapszék hátsó benyílójában jó elázott
állapotban és egy csomó naplopót körülötte, aki a maga mulatságára
hancuzott vele, ő meg rém mód káromkodott és fenyegette őket, de olyan
részeg volt, hogy járni se tudott és bántani se tudta őket. A herceg
elkezdte őt vén bolondnak szidalmazni, a király meg visszanyelvelt, s
mikor már jól egymáson voltak, én elillantam és ugyancsak szedtem a
lábamat s végignyargaltam a folyó melletti országúton, mint egy őz, –
mert mondok, itt az alkalom! Gondoltam magamban, az is sokára lesz, hogy
a király, meg a herceg viszontlássanak bennünket. Szinte elállt a
lélekzetem, mire odaértem, de tele voltam örömmel s elkezdek kiabálni:
– Oldd el a tutajt, Dzsim, helyben vagyunk már!
De semmi válasz és a putriból senki se jött ki. Dzsim elveszett. Kiáltok
egyet, még egyet és meg-meg egyet, befutottam az erdőt erre is, arra is
ordítva, üvöltve; de hasztalan: az öreg Dzsim nincsen sehol. Ekkor
leültem s elkezdtem sírni, nem tehettem róla. De nem sokáig volt
maradásom. Kimentem az országútra s próbáltam meggondolni, hogy mit
volna legjobb tennem, s találkozom egy fiúval, aki arra ment s
megkérdeztem, nem látott-e egy idegen szerecsent ilyen, meg ilyen
ruhában. Azt mondja ő: Láttam.
– Merre láttál?
– Arra le, Szejlesz Felpszék telepén, ide kétmérfölddel alább. Szökésben
volt és elfogták. Azt keresed?
– Van eszembe! Találkoztam vele egy-két órával ezelőtt az erdőben és azt
mondta, ha kajabálok, hát kiveszi a bélemet, s azt mondta fekügyem le s
maradjak ott, ahol vagyok, hát meg is tettem. Ott voltam azóta. Féltem
kijönni.
– Nohát, most már nincs mért félned, mert elcsípték. Valahonnan délfelül
szökött el.
– Jól járnak, akik elfogták.
– Azt tartom én is. Kétszáz dollár jutalom van rá kitűzve. Mintha csak
az országútról szednék föl a pénzt.
– Az ám, és ha elég nagy lettem volna, enyim lehetett volna, mert én
láttam meg először. Ki kaparintotta meg?
– Egy öreg bácsi volt, idegen ember és eladta a nyereségét negyven
dollárért, mert muszáj neki tovább menni fölfelé és nem várhat. Mit
szólsz ehhez! Én mondhatom, hogy vártam volna, ha hét esztendőbe telik
is.
– Már én is, – mondom én. De lehet, nem is remélt az üzletből többet, ha
ennyiért odaadta. Lehet, hogy valami hiba van a dolog körül.
– Nincs abba semmi hiba. Láttam az írást, amely mindent megmond róla egy
betűig, úgy lefesti, akár egy képet, megmondja a telepet, ahonnan való,
valahonnan szinte Nyúorleansz alul. Nincs öcskös abba a spekulációba
semmi hiba, arra mérget vehetsz. Mondd csak, nem adnál egy falat bagót,
mi?
Nem volt, hát nem adhattam s ő otthagyott. Én lementem a tutajra s
beültem a putriba gondolkozni. De semmire se mentem vele. Majd megettem
a kezemet, de nem tudtam kitalálni, hogyan gázoljak ki a bajból. Ennyi
út után, és azok után, amiket tettünk ezekért a tolvajokért, itt van,
mire jutottunk, minden a légbe röpült és romban hever, mert hogy volt a
gézenguzoknak lelke, így becsapni a szegény Dzsimet, újra szolgaságra
adni, idegenek kezére élete végéig rongyos negyven dollárért.
Egyszer azt gondoltam, ezerszer jobb lenne Dzsimre nézve, hogyha már
szolgaság a sorsa, otthon legyen rabszolga, ahol a familiája van, s
mondok, inkább írok Tom Szójjernek, hogy mondja meg Vatszon
kisasszonynak, hol van a rabszolgája. De erről csakhamar lemondtam két
okból: Vatszon kisasszony megharagudnék és megcsömörlenék Dzsim
gonoszságán és hálátlanságán, hogy megszökött tőle és alkalmasint
azonmód eladná megint az alsóvidékre; és ha el sem is adná, minden ember
természet szerint útálattal van egy hálátlan szerecsen iránt és ezt
éreztetnék Dzsimmel mindvégig és bizony kínos és komisz helyzete lenne
szegénynek. Aztán, ha még meggondolja hozzá az ember az én dolgomat is!
Híre menne mindenfelé, hogy a Hokk fiú kezére járt egy négernek a
szökésben; és ha valaha még szembe kerülnék odavalósi emberrel, hát azt
hiszem, képes volnék előtte lehasalni és megnyalni a csizmája talpát.
Hát így van ez. Az ember képes valami aljas cselekedetre, de nem akarja
magára venni a következményeit. Azt hiszi, hogy nincs benne
becstelenség, amíg takargatni tudja. Ez volt szakasztott az én esetem.
Mentül tovább töprenkedtem ezen, annál élesebben vágott belém a
lelkiismeretem és annál vétkesebbnek, alávalóbbnak és ordinárébbnak
éreztem magamat. És végül hertelen megvillant bennem, hogy itt tisztára
a gondviselés keze vágott a szemem közé és éreztette velem, hogy
istentelenségemet az egész időn át szemmel kísérte onnan felülről az
égből, míg én ellopom tulajdon szerecsenjét egy szegény öreg nőnek, aki
soha engemet egy szóval se bántott. Most, hogy megmutatódott, hogy van
Valaki, akinek a szeme mindig rajtunk van és aki nem engedi meg, hogy az
ilyen istentelenségeinket a kelleténél tovább űzzük-fűzzük: úgy
megrémültem, hogy majd nyomban össze nem estem. Hát próbáltam valahogy a
dolgot elmagyarázni magamra nézve, mondok, hogy már ilyen gonosznak
neveltek, hát nem is érhet olyan nagy ítélet; de bévül valami azt
mondta: Nem ott volt-e a vasárnapi iskola? Ha szorgalmasan járod,
megtanítottak volna rá, hogy az olyan ember, aki úgy cselekszik, mint
ahogy én cselekedtem a szerecsen dolgában, elég az örök kárhozat
tüzében.
Ettől megborzadtam. Mondok, megpróbálok imádkozni; meglátom, nem
sikerül-e jobb fiúvá lennem, mint amilyen eddig voltam. De nem találtam
meg hozzá a szavakat. Mért nem találtam meg? Ezt hiába takargattam volna
_Ő_ előtte. De hiába még magam előtt is. Nagyon jól tudtam, mért nem
találok szókat az imádsághoz. Azért nem, mert a szívemben nem volt az
igazság; azért, mert nem voltam őszinte; azért, mert kétszínű játékot
űztem. Úgy tettem, mintha el akarnék fordulni a bűntől, be lennt, bévül
ragaszkodtam a legnagyobb bűnömhöz. Azon iparkodtam, hogy kényszerítsem
a számat az igazmondásra, az őszinte beszédre, megírván a szerecsen
tulajdonosának, hogy hol van a feketéje; de mélyen bennem tudtam, hogy
ez hazugság és _Ő_ tudja eztet. Imádkozva hazudni nem lehet, ezt
kitanultam.
Igy hát bizony nagy bajban voltam, a lehető legnagyobban s nem tudtam,
mit csináljak. Végül támadt egy gondolatom. Megírom, mondok a levelet,
aztán meglátom, tudok-e imádkozni? Nohát, az nagyszerű volt, hogy erre
mennyire megkönyebbültem, könnyű voltam, mint a pehely és egyenesen
fölemelkedtem és a bajt mintha elfújták volna rólam. Fogtam egy kis
darab papirost, meg ceruzát, jó kedvvel és nagy izgalomban, leültem és
írtam:
»Vatszon kisasszony, szökésben lévő szerecsenyje, Dzsim, idelenn van két
mérföldnyire Pejkszvill alatt és Felpsz úr megvette és kiadja, ha
megküldi neki a kitett jutalmat.
_Hokk Finn_.«
Ez jól esett, úgy éreztem először életemben, hogy tisztára vagyok mosva
minden bűntől, és láttam, hogy most már tudok imádkozni. De nem fogtam
hozzá rögtön, hanem odatettem a papirost s ott ültem gondolkozva.
Mondok, hogy milyen jó, hogy így fordult minden, és hogy milyen közel
jártam a vesztemhez és a pokol kapujához. És tovább töprenkedtem.
Eszembe jutott egész utunk a folyón; és magam előtt látom Dzsimet, ahogy
az egész időn át volt, nappal és éjtszakának idején, néha holdvilággal,
néha zivataros időben, és mink csak úszunk himbálózva, tereferézve,
danolva, nevetgélve. De valahogy nem tudtam olyan helyeket fölidézni,
amik megkeményítettek volna ellene, csak inkább másik fajtabélit.
Láttam, hogy őrsége végén hogyan áll tovább is őrt, mikor az én sorom
lett volna, ahelyett, hogy szólított volna és hagyott tovább aludni; és
látom rém örömét, mikor visszakerültem a ködből; és mikor fölkerestem a
lápon odafönn, ahol a vendetta volt; és mindenféle effélét; és hogy
mindig úgy szólított, hogy Drágicám, és kedveskedett, és megtett minden
kigondolhatót érettem és hogy milyen áldott jó volt mindétig, s végül
jutott eszembe az idő, mikor megmentettem azzal, hogy azt mondtam az
embereknek, hogy feketehimlő van a tutajunkon, és ő olyan hálás volt és
azt mondta, én vagyok az öreg Dzsim legjobb embere a világon és az
egyetlen is neki a világon; és ekkor véletlenül körülnézek és meglátom
azt a papirost.
Egészen közel volt hozzám. Kezembe vettem és néztem. Reszkettem, mert
választanom kellett örök időkre két dolog közül egyet s tudtam, hogy
választanom kell. Egy percig töprenkedtem, még a lélekzetemet is szinte
visszatartottam, aztán azt mondom magamban:
– Rendben van, gyerünk hát a pokolba! és eltéptem a papirost.
Borzasztó gondolatok, borzasztó szavak voltak, de már kimondtam. És úgy
is hagytam, kimondva és soha többé nem gondoltam a megjavulásra.
Kituszkoltam az egész dolgot a fejemből; mondok, visszatérek a
gonoszságba, ez volt az én sorom, mert erre nevelődtem, a másik nem az
én sorom volt. És hogy mindjárt meg is induljak az utamon, vissza fogom
lopni Dzsimet a rabszolgaságból. És ha eszembe tudna jutni valami ennél
is gonoszabb, hát azt is megtenném, mert ha már benne vagyok és pedig
komolyan, hát minek állanék meg a vége előtt.
Most már nekiültem, ha kifundálhatnám, hogy fogjak hozzá, és
megforgattam elmémben minden kigondolható módot és végül megállapodtam
egy tervben, amelyet szerettem. Tájékoztam magamat egy erdős sziget
körül, amely egy kissé lefelé volt a folyóban és mihelyt jócskán
beesteledett, kikecmeregtem a tutajommal s odamentem, a tutajt
elrejtettem s betértem a putriba. Végigaludtam az éjtszakát s fölkeltem,
mielőtt megvirradt volna, megreggeliztem, felöltöztem. Készletben lévő
ruhámba egynémely más ruhát motyóba kötöttem egy s más egyébbel, fogtam
a csónakot s kieveztem a partra. Olyan helyen kötöttem ki, ahol
gondolatom szerint Filpszék telepe lehetett és motyómat elrejtettem a
sűrűben, megtöltöttem a csónakomat vízzel, megterheltem szikladarabokkal
és elmerítettem olyan helyen, ahol rátalálhatok, ha szükségem lesz rá,
egy fertálymérfölddel egy kis gőzfűrészmalom alatt, amely a parton volt.
Ekkor aztán nekivágtam az országútnak, s mikor elmentem a malom előtt,
hirdetőtáblát látok rajta ezzel a felírással: _Filpsz fűrészmalma_. S
mikor a majorhoz érek, mintegy két-háromszázölnyire odébb, jól
kimeregettem a szememet, de nem láttam a közelben senkit, ámbár már
fényes nappal volt. De nem törődtem vele, mert iszen egyelőre nem is
volt szükségem senkire, csak a vidék iránt akartam tájékozódni. Tervem
szerint a város felől akartam odakerülni, nem alulról. Igy hát épen csak
körülnéztem, aztán indultam egyenesen a város felé. Hát kérem, ki az
első ember, akit ott látok, a herceg. Épen hirdetést ragasztott ki a
fejedelmi nonpluszultráról – három előadás három éjjel egy végbe –
szakasztott, mint a multkor. Micsoda pofájuk van ezeknek az
imposztoroknak! Szinte hegyibe szaladtam, nem lehetett kitérni.
Meghökkenve nézett rám s aszondja:
– Hahó, honnan kerülsz te ide? Aztán mintha jó kedve lenne, sietve
kérdez: és hol a tutaj? Jó helyre vitted?
Én azt mondom: – Ép eztet akartam én kérdezni fenségedtől.
Erre már nem látszott úgy meg a jókedve s aszondja:
– Mi visz arra, hogy engemet kérdezzél?
– Hát, – mondom én – mikor láttam tegnap a királyt abban a lebujban,
mondok magamban, ezt ugyan egypár óra előtt, amíg ki nem józanodik, nem
kapjuk haza; hát elmentem kószálni a városban, hogy eltöltsem az időt s
megvárjam. Egy ember osztán ajánlott tíz centet, hogy segítsek neki
áthajtani a vízen egy csónakot, meg vissza is, mert egy birkát köll
elhoznia, s én elmentem vele; de mikor a birkát a sajkába akartuk
vonszolni és az az ember a kezembe adta a kötelet, hogy húzzam, míg ő
hátúrul tolta, a birka erősebb volt mint én, elszakasztotta magát és
elszaladt. Mink utána. Kutyánk nem volt, így magunk kergetőztünk vele
nagy földön, amíg kifárasztottuk. Este lett, mire elfogtuk, akkor
áthoztuk a folyón és én elindultam a tutajhoz. Mikor látom odaérve, hogy
tutaj nincsen, mondok magamban, bajba keveredtek s el kellett
menekülniök; és elvitték magukkal a szerecsenemet, az egyetlen
szerecsent az egész világon, aki az enyim volt és most itt vagyok,
idegen vidéken és nincsen semmi jószágom, se semmim és immár miből éljek
meg; hát leültem és sírtam. Az erdőben töltöttem az egész éjjelt. De hát
mi lett a tutajból? És Dzsimből, szegény Dzsimből?
– Huncut a nevem, ha tudom. Ez lett belőle. Az a vén bolond seftet
csinált és kapott negyven dollárt s mikor ott találtuk a csapszékben, a
naplopók féldollárba játszottak vele s elnyerték minden pénzét, kivéve,
amit elköltött pálinkára; s mikor késő éjtszakára hazakaptam s láttuk,
hogy a tutaj eltűnt, azt mondtuk: az a kis semmiházi ellopta a
tutajunkat, lerázott bennünket a nyakáról s elszökött a folyón le.
– A szerecsenemet csak nem ráznám le, vagy mi, úgy-e? Az egyetlen
szerecsen volt a világon, aki az enyim volt s a tutaj az egyetlen
jószágom.
[Illustration: Épen hirdetést ragasztott ki a fejedelmi…]
– Erre ugyan nem gondoltunk. De valóság úgy gondolom, hogy olybá néztük,
hogy a mi szerecsenyünk, csakugyan annak néztük; az isten a
megmondhatója, volt is miatta elég bajunk. S mikor láttuk, hogy a tutaj
nincs és mi teljesen plűre estünk, nem maradt egyéb hátra, mint
szerencsét próbálni a nonpluszultrával. Azóta is egyebet se teszek, mint
hirdetést ragasztok ki, s a gégém száraz, mint a puskaporos szaru. Hol
az a tíz cent. Add ide.
Volt nekem szépecskén pénzem, hát adtam neki tíz centet, de megkértem,
költse inkább ennivalóra, s adjon nekem is belőle, mert hogy ez az
összes pénzem és nem ettem semmit tegnap óta. A herceg nem felelt
semmit. Aztán rám ripakodik s azt mondja:
– Mit gondolsz, nem jár el a szája annak a négernek mirólunk?
Megnyúzzuk, ha besúgja a dolgunkat.
– Hogy súghatná be? Hát nem megszökött?
– Nem. Az a vén bolond eladta, aztán csak nem is osztozott velem, a pénz
meg elment.
– Eladta! – mondom én s ríva fakadtam. Az én négerem volt, az a pénz is
az én pénzem volt. Hol van a szerecsenem? Szükségem van rá.
– Már azt vissza nem kaphatod, hát abbahagyhatod a pityergést. Nézd
csak, meg mernéd tenni, hogy te lepleznél le bennünket. Akasszanak fel,
ha bízom benned. De ha meg mernéd tenni –
Megállt és én sohase láttam ilyen csunya nézést a herceg szemében.
Pityeregve mondtam:
– Nem akarok én leplezni senkit, rá se érek az effélére. Az én dolgom
megkeresni a szerecsenemet.
Némileg meg volt akadva az öreg s ott állt, karján a ropogó hirdetések,
tünődött a homlokát ráncba szedve. Végül azt mondja:
– Mondok valamit. Itt kell maradnunk három napig. Ha megígéred, hogy
azalatt nem szólsz senkinek, meg hogy a szerecseny se szól, megmondom,
hogy hol van a fekete.
Én megígértem s ő azt mondja:
– Egy bérlő, a neve Szejlesz – ezzel elhallgat. Világos, hogy meg akarta
mondani az igazat; de amint így elhallgatott s elkezdett megint
gondolkozni és studérozni, már láttam, hogy megfordította a szándékát.
Úgy is volt. Nem bízott bennem; azt akarta, hogy menjek el láb alul mind
a három napra. Igy hát egy kis vártatva azt mondja:
– Azt az embert, aki megvette, Abrám Fószternek híjják – Abrám Zs.
Fószternek; negyven mérföldnyire lakik innen erre befelé, a lafajetti
országúton.
– Helyes, – mondom én – oda elérek három nap alatt. És elindulok még
ezen a mai napon délután.
– Nem délután, indulj nyomban; és ne is vesztegess semmi időt, útközben
ne járjon a szád. Ki ne ereszd a nyelvedet a fejedből és iparkodjál
egymásután előre, akkor nem lesz tőlünk semmi bántódásod. Megértettél?
Több se kellett nekem, csakis erre vártam: hogy háborítlan és szabadon
hajthassam végre a tervemet.
– Hát, egy-kettő, indulj, – mondja ő – aztán Fószter úrnak beszélhetsz,
amit akarsz. Talán el tudod vele hitetni, hogy Dzsim a te szerecsenyed –
vannak olyan féleszűek, akik nem kérik az okmányokat, legalább
hallottam, hogy erre délen vannak. És ha elmondod neki a hirdetési
cédulát és jutalomsvindlit, talán el is hiszi, ha megmagyarázod neki,
hogy mért csináltuk. Most pedig lódulj s mondj ott, amit akarsz, de
jusson eszedbe, nehogy útközben akárhol eljárjon a szád.
Igy váltunk el és én indultam a folyótól befelé. Körül se néztem, de
éreztem, hogy a herceg utánam néz. De tudtam, hogy ebben kifárasztom.
Mentem egyenest körülbelül egy mérföldnyire, anélkül, hogy megálltam
volna; s akkor dupla lépésben az erdőn keresztül visszaindultam Filpszék
felé. Mondok, legjobb lesz minden kertelés nélkül egyenesen nekivágni a
dolgomnak, mert Dzsim száját is be akartam tömni, amíg ezek a gazok nem
pusztulnak a vidékről. Elég volt már belőlük, ideje, hogy
megszabaduljunk tőlük.